A ruha
A terítés kész, a gyomrom görcsbe rándulva, a testemen teljes pánik uralkodik, vajon milyen meglepetésre gondolt? Halálosra, kevésbé halálosra, vagy egy kiskutyára...?
- Haylie, Apu! Ebéd!- kiáltotta Anyu. És, mintha valami varázsütésre történt volna az egész, a következő pillanatban mindenki az asztalnál ült, és rántott húst evett.
Finom volt, tényleg, de szinte az ízét sem éreztem. Azok után, amennyit megtapasztaltam Anyu "Új Énjéből" tegnap este, bőven van rettegni valóm.
" Semmi halálosat nem tartogatok számodra, se kiskutyát...! Egyébként meg minek örülnél jobban? Ha egy éjszaka letörne a körmöd, és a nyafogás miatt szétlőne valaki, vagy hogy megsem érzed, hogy letörött a körmöd, de helyette eltörheted valaki lábát...?!"
"Oké, oké! Ne kiabálj már! Különben is, nem mondhatod, hogy a tegnapi edzés olyan kellemes lett volna..."
"Nem volt az, de barátkozz meg a gondolattal, hogy nem egy évzáró bankettre készítelek föl."
- Anyu, ez nagyon finom volt. Köszönöm szépen!
- Egészségedre Haylie. Jól laktál?
-Igen. Köszönöm.
Rendben. Ez a fajta bájolgás néha már az agyamra ment. Mint például most is.
" Ő legalább megköszöni, azt amit kap! Néha te is kipróbálhatnád..."
" Én is, csak az én modorom nem ilyen behízelgő."
-Kösz Anya, finom volt.
- Szívesen.
" Na, mi lesz a meglepetésemmel? Mi az? És mikor kapom meg?"
Azt hiszem, kezdek egy négy évesre hasonlítani, aki most tudta meg, hogy Mikulás napja van. Bár ki tudja, hogy ezúttal mit kapok, ajándékot, vagy szenet...?
" Várd meg, amíg egyedül maradok, és majd szólok. Képes vagy várni nagyjából fél órát, vagy egy négy éves izgatottságával kiakarod kutatni?"
Anyu szarkazmusa még mindig jobb, mint az összetett személyiségének diktátori oldala. Hogy melyik a hasznosabb, arról vitatkozhatnánk...
Miután jóllakottan elterültem az ágyon fülhallgatóval és Rihanna legújjabb, Say It című számával a fülemben, elkezdtem visszapörgetni az emlékeimet a tegnap estéről. Most, hogy így visszanézem, még szánamasabbnak éreztem magam, hogy sikerült elszakítanom a gatyámat egy szögesdróttal...Valószínűleg a hadsereg szégyenfalán szerepelne a képem, ha erről tudomást szerezne valaki...
"Sikerült Apát leráznom. Gyere be a szobánkba, itt vár a meglepetésed..."
Ajjaj. Ha eddig azt hittem, hogy félek, és izgulok, akkor tévedtem. Oké, mérjük föl a határokat. A legroszabb eset az, hogyha egy újabb edzésre akar cipelni, még az előzőt se hevertem ki. A legjobb eset, ha azt mondja, hogy soha többé nem fog ilyen megerőltető és kegyetlen edzéseket tartani. Reménykedtem benne, hogy a második...
Épp valami felsőbb erőhöz fohászkodtam, hogy ne lángoló karikákon kelljen átjutnom, miközben benyitottam szüleim hálószobájába. Először semmi változást, vagy érdekeset nem vettem észre, de aztán ledöbbentem.
Mikor jobbra fordítottam a fejem, nem csak Anyám bűnöző üldöző-kosztümös látványa tárult szemem elé, hanem egy ruhazsák is, amit a kezében tartott.
- Ez a tiéd. Ha nem tetszik, akkor is ki cserélhetjük valami másra.
Ez meg mi? Ajándék ruhát kapok? A tegnapi teljesítményem után? De hisz nem úgy viselkedett, mint aki meg lett volna elégedve velem...
" A ruhát azért kapod, mert szükséged van rá, és azért, mert igenis megérdemled. Nálam sokkal-sokkkal jobb voltál, ha láttál volna..."
- Ez most komoly? Kapok egy jelmezt? Tényleg?
-Igen. De mi lenne ha megnéznéd, mielőtt reményeim szerint elkezdenél hálákodni...?
Hát rendben, akkor lássuk. Kivettem a zsákot a kezéből és szét cipzáraztam.
Istenem! Hát ez valami eszméletlen. Ahogy belebújtam valahogy más embernek éreztem magam. A fekete bőrszerkó teljesen rámtapadt, de kényelmes is volt. Nem mertem volna fogadni rá, hogy száz százalékig bőr ruha volt, de akkor is eszméletlen.
Ahogy belenéztem a padlótól-plafonig érő tükörbe, nem hittem el, hogy én vagyok az. A fekete hajam szinte egybe olvadt a ruhával és kihangsúlyozta a zöld szememet. Tudom, hogy nem ez a mérvadó egy ilyen ruhában, de attól még erény.
A hosszú újjú felső alatt az újatlan toppom is bőrből volt, és az is eszméletlen jól állt, a bőrőm és a fekete cuccaim erős kontrasztot alkottak, de nekem tetszett.
Azt hiszem ez életem legszebb ajándéka, és mégjól is jött. Mondjuk mostanában nem nagyon fogom hordani, hiszem még nem állok készen.
- A ruhát azért vettem, mert az edzéseken ezt kell majd viselned, azért, hogy ne a melegítő kollekciódat csonkítsam meg. És különben is, megkell szoknod, hogy kényelmesen érezd magad benne, amikor majd velem jössz.
Hihetetlen hálás voltam neki, tényleg, de ez a ruha ismét egy elkötelezettséget jelentett, sőt hasonlított valamiféle szerződésre is: megkapod a ruhát, de ezt hordod majd, amikor velem jössz. Mintha előre tudná, hogy mikor lesz rá szükség...
- Tudom is, ne aggódj.
-Tényleg?
-Igen, de erre magadnak kell rájönnöd...
Naná. Miért is tenné könnyebbé az életem? Tulajdonképpen könyebb lenne nekem, ha tudnám, hogy mikor kell "hivatalosan" hordanom ezt a ruhát?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése