28. fejezet
-folytatás-
(Jasmine szemszöge)
"Jaj, ne már!"
Mrs. Cole ismét belopta magát a szívünkbe, de nem ez volt a fontos. Azt a levelet nem olvashatja el. Mégis mit szólna hozzá, hogy a diákok az óráján egymás megölését vitatják meg?! Bíztam Mark emberfeletti képességeiben, ezért még a suttogásnál is halkabban, alig mozgó ajkakkal motyogni kezdtem.
- Hogy szerezzük vissza?
Jobbra fordult és zöld tekintete fogvatartott. Mielőtt válaszolt volna kétkedést és bizonytalanságot olvastam ki belőlük.
"Mi, ketten, együttes erővel? Örülök, hogy felajánlkoztál, de megoldom egyedül is."
Fájt ez a hangnem. Egy pillanatig megfeszült állkapoccsal ültem mellette, alig tudtam visszafogni magam, hogy ne ordítsak rá, hogy most meg mi a franc baja van?! Egyszer nem ártottam neki, vagyis szándékosan nem. De ha ő így, én is így. Ha nincs szüksége a segítségemre, csináljon, amit akar, de ha engem lebuktat, azt nem éli túl...
- Rendben, csinálj, amit akarsz. - szűrtem a fogaim közt.
Tíz perc kellett, hogy észrevegye magát. Nem fordultam felé, nem néztem rá, és kicsúsztam a pad szélére. Annyira dühös voltam, hogy talán még ülőhelyzetben is remegtem.
"Jasmine! Nem úgy gondoltam."
- De. És ezt mindketten jól tudjuk. Igazad van, talán nem jó ötlet, ha mi összefogunk. Abból jó nem sülhet ki...
"Te miről beszélsz?! Láttad már a közös festményünket?"
- Nem, de abban sem segítettem túl sokat. Te csináltad, az sem közös munka.
"Tudom, hogy rosszul esett, amit mondtam, de ne haragudj rám azért, mert nem bízom meg benned..."
- Nem haragszom.
"Ja, az látszik..."
- Egyébként meg miért érdekel, hogy mit gondolok rólad?! Majd akkor akarj lelkizni, amikor eltöröd a lábszáram, vagy elteszel láb alól, jó?!- nem bírtam tovább és felpattantam a székről.
Teljesen kiment a fejemből, hogy matek órán ültem, miután eszembe jutott, félve sandítottam körül, de nagy kő esett le a szívemről. A többiek is épp kászálódtak fel a helyükről, Mrs. Cole most jelentette be, hogy távozik köreinkből. Ezt megúsztam.
"Rendben. Na, csak figyelj."- azzal felkászálódott a helyéről, odament Mrs. Cole-hoz, nekem pont háttal.
Amint odaért a tanári asztalhoz, pattanásig feszült idegekkel hallgattam kettősüket.
- Mrs. Cole!
- Á, Mr. Richardson.
- Mrs. Cole elnézést az órai incidensért, nem akartuk zavarni az oktatást. - villantott rá egy szívdöglesztő félmosolyt. Meg is lett a hatása, Mrs. Cole jobban össze volt zavarodva, mint amikor gyászolt...
"Nahát. Állj le Christie, hisz a tanítványod, és amúgy is csak hízelegni akar..."
- Még egy kicsit, már majdnem meg van. - suttogtam emberi füleknek némán. Valószínűleg meghallotta, mert a fejét felém kapta, majd visszafordult a tanárhoz.
- Ha a levélről van szó, nem tehetek semmit.
- Mrs. Cole, kérem, értse meg, Jasmine nagyon nehéz időszakon megy keresztül és szüksége volt egy támaszra. - mondta alázatos és mégis olyan édes hangon mint a csöppentett méz.
"Jasmine nehéz időszakon megy keresztül? Ebben az esetben nem kéne megzavarnom a lelkivilágát..."
- Mr. Richardson, biztos benne, hogy ön a legmegfelelőbb lelki támasz egy ifjú hölgynek? - kérdezte gyanakvón.
- Ki, ha én nem? - kacérkodott Mark.
- Hát jó, visszaadom a levelet, ha tényleg ilyen fontos, de még egyszer elő ne forduljon. És nehogy azt higgye, hogy nálam bevágódhat a mosolyával és a lehengerlő modorával...- nyújtotta oda neki a levelet.
Mark kapva kapott az alkalmon, nem is várt tovább, elvette a levelet és hátrajött hozzám, aki már majd kiesett a padból. Kicsit sem nyújtottam röhejes látványt...
"Na persze. Végülis csak fél percembe került lerombolnom a tanári tekintélyét. Még, hogy nem vagyok rá hatással..."
- Mondtam, hogy menni fog egyedül is.
- Khm. Némi segítséggel. - tettettem köhögést.
- Jó, elismerem. De egyedül is megtörtem volna. Még hogy nem vágódom be a mosolyommal nála... Ez mindenkinél bejön. Vagyis majdnem-pillantott rám.
- Bocs, ez nálam szakmai ártalom... Megkaphatnám a levelet?
- Minek?
- Hogy elégessem és még csak porszemnyi bizonyítéka se maradjon meg ennek a fura beszélgetésnek.
- Hát hogyne. - nyújtotta át a levelet.
Miközben a kezembe helyezte, egy pillanatig összeért a kezünk, hidegebb volt, mint az átlag. Na, azért nem egy antarktiszi jégtömb, csak 2-3 fokkal hidegebb, mint egy normál ember bőre. Mielőtt tovább tudtam volna elemezni a fedetlen bársonyfinomságú anyagot, elkapta és lesütötte a szemét. Nekem pedig hiányérzetem támadt a felforrósodott csuklómon.
- Tehát, hogy végzel vele? És mikor?
- Nagyjából öt percen belül, a női mosdóban, ha ennyire érdekel. De most jobb, ha megyek, mert jön Katie.
"Ajjaj."
- Ahogy mondod. - álltam fel és mentem a viharral szembe.
A szemei csak úgy szikráztak. Gyanakodva cikáztak a szemei köztem és Mark között. Claire sem nyújtott biztatóbb látványt, de ő inkább kíváncsian nézett. Nagyjából két lépés után találkoztunk.
- Leveleztél Markkal?!- Katie hangja kissé hisztérikus volt és legalább egy oktávval feljebb csúszott.
- Öhm, igen. - sütöttem le a szemeimet, mint egy bűnös négy éves. - Miért, baj?- szedtem össze a bátorságot és pillantottam a kavargó barna szempárba.
- Hát, nem is tudom...- tettetett gondolkodást Katie.
- Igen. - vágta rá Claire.
- Most már megint mi a fene van?! Ketten egy ellen? Szerintetek ez tisztességes?
- Szerinted az tisztességes, hogy megbeszélünk valamit, és te nem tartod magad az adottakhoz?
- Mi az, hogy nem tartom magam? Tudtommal nem vagy az anyám, és ha még az is lennél, se mondhatnád meg, hogy kivel beszélhetek és kivel nem.
Lassan a vita kezdett ordítozássá fajulni és többen felénk fordultak. Kíváncsi voltam, hogy a többiek hogy látják a fejleményeket, úgyhogy körbehallgattam az osztályban. Hála az égnek Mrs. Cole már eltűnt a színről, mert egy ilyen vitát talán előtte lett volna a legmegalázóbb lerendezni.
"Na, Katie-ék megint belelendültek." Adriant nem zavarta annyira az ügy, de sosem bírta az üvöltözést maga körül.
"Nem hiszem el. Ezeknek minden harmadik nap veszekedniük kell? Nem is értem, Claire hogy bírja őket..."Jeff, mint mindig, Claire oldaláról látta a dolgokat. Nem értem, miért nem beszél már végre vele.
"Na, Miss Picsa1 és Miss Picsa2 megint porondon vannak. Nem értem, miért engem utálnak a többiek? Nem látják, hogy ők állandóan túl tesznek rajtam?! Amúgyis okosabb vagyok, mint ők ketten összesen..." Mit is vártam volna Stacy-től?
- Nem vagyok az anyád, de azt azért nem vártam volna tőled, hogy így hátba támadj, méghozzá másodszor...
- Mégis mit vársz tőlem? Hogy hermetikusan zárjam el magam Marktól?
- Ha nincs más választásod...
- Claire, ha lehet, ebbe az egybe ne szólj bele. Te csak Katie oldalát látod, mint mindig. És nem, nem panaszkodni akarok, nekem megfelel így, csak már kezd tele lenni a hócipőm azzal, hogy mindig én vagyok a gonosz és az aljas, ha beszélek Markkal. Katie kiakadnál azon, ha Claire levelezne Markkal?
- Azt hiszem nem. - sütötte le a szemét.
- És ugyan miért nem?- már tudtam, hogy nyerésre állok.
"Azért mert Claire nem tudna pasit szerezni, neked meg olyan könnyen megy, mint a biciklizés."
- Azért, - kezdte feszengve. - mert rád féltékenyebb vagyok.
- Tessék?- kérdezte meglepődve Claire.
- Ez van, már bocs, de neked időd sincs a pasikra a könyveid mellett. Jasmine meg akkor talál magának, amikor csak akar...- Úgy érezte, teljesen megalázták. Sosem mondta volna ki magától, hogy féltékeny rám és most, hogy megtette, gyengének érezte magát.
- Ugyan Katie. - öleltem át a vállát.
- Jól vagyok. Csak mehetnénk már?- pillantott körbe.
- Persze. - és elindultunk kémiára.
Épp hogy odaértünk a tanár előtt, bevágtuk magunkat a hátsó padba, és Mr. Stewart már be is robogott a terembe.Mivel láttam Katien, hogy még mindig maga alatt van, újra megkísértettem a sorsot.
Ezt most komolyan mondtad?-toltam elé a lapot.
Igen. - pirult el.
Mégis miért?
Mert te nem látod, hogy milyen, amikor Mark rád néz, vagy rád mosolyog... Eszembe jutnak a nyári emlékek és féltékeny leszek.
Ne csináld már. Mark csak egy haver.
Neked.
Mi?
Nem hiszem el, hogy ennyire vak vagy.
Először is: kikérem magamnak, de nem vagyok vak. - sokkal jobban látok, mint azt el tudná képzelni...- Másodszor: Mark csak szórakozik és én meg nem értem, miért vagy még mindig úgy rákattanva. Még mindig szereted?
Nem.
Tuti?
Igen.
Akkor meg szeretném, ha nem kapnád föl minden olyan mondaton a fejed, amiben én és Mark szerepelünk...
Túlreagáltam igaz? - nézett rám bűnbánóan.
Az nem kifejezés...
"Jasmine!"- hasított belém Mark hangja.
Felé kaptam a fejem, majd a tekintetem találkozott Mr. Stewart pillantásával, aki idegesen dobolt az ujjaival a tanári asztalon.
- Nos?
"Az imidazol molekula gyenge savként és bázisként is viselkedhet. Ezért amfoter vegyület. Hidrogén hozzáadásával imidazolkation, hidroxid hozzáadásával pedig imidazolanion jön létre."
- Öhm, az imidazol amfoter vegyület, mert viselkedhet savként és bázisként is. Ha hidrogénnel kerül kapcsolatba, imidazolkation, ha hidroxiddal, imidazolanion keletkezik.
- Helyes.
Miért történik ez velem folyton?
A rögtönzött feleletet követően úgy döntöttünk, hogy befejezzük a levelezést és majd máskor megbeszéljük. Az óra unalmasan telt, ahogyan az azután következő három is. Tesi után összeszedtem a cuccom az osztályban és azon gondolkoztam, vajon beszélünk-e még Markkal. Miközben a matekfüzetemet vettem fel az asztalról, kicsúszott belőle egy cédula.
Délután 5 óra. Central Park. Csak mi ketten. Se Amelia, se Steve, se Katie, remélhetőleg...
Fantasztikus. Imádom, amikor hagynak nekem választási lehetőséget. Csak mi ketten, ragadt meg a szemem ezen a három szón. Egyre többször vannak "csak mi ketten" találkozásaink. Talán Anyunak és Katie-nek igaza van? Lehetséges? Hisz ellenségek vagyunk. Vagy nem? A haza utamat teljes káoszban töltöttem, egy megállóval később szálltam le a metróról, amikor átmentem az úton, majdnem elütött egy taxi. ha láttam volna magam kívülről, biztos, hogy röhögtem volna. Miután egyben haza érkeztem, bevetettem magam a szobámba és letusoltam. Majd magam köré csavartam a bordó törölközőmet és a szekrényem elé léptem. Mit vegyen fel az ember lánya, ha a sokadik "csak ketten" találkozójára készül egy olyan emberrel/démonnal, akin nem lehet ki igazodni, hogy mit is akar?
Végül egy fehér ujjatlan és egy szürke farmer mellett döntöttem. Az ujjatlan föle egy szürke bolerót vettem fel. Kiválasztottam egy szív alakú medállal ellátott nyakláncot, majd egy borítékos fülbevalót. Igazán találó... Mivel a december New Yorkot sem köszöntötte nyom nélkül. A vajszínű ballonkabátomhoz egy ugyanolyan színű ugg csizmát választottam. Mielőtt a kabátot és a csizmát felvettem volna, jó kislány módjára megcsináltam a házimat, majd kiírtam Apunak egy cetlire, hogy Katiehez mentem tanulni. A cetlit egy mágnessel a hűtőajtajára rögzítettem, bepakoltam a szürke táskámba és már indultam is.
.jpg)
A metrón ülve nem tudtam, hogy inkább elszaladjak, vagy sürgessem az időt. Majd végül úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz. Nem bánthat...
(Mark szemszöge)
Miután a matekórai levelezés nem vált be. Sőt, inkább ártott, egész nap nem szóltam hozzá. Jobb is volt így, Katie így is felhúzta magát. Bár tetszett, hogy még mindig féltékeny, idegesített, hogy megint Jasmine-re támadt. Tudtam, hogy nem kell közbe avatkoznom, és hogy első sorból nézhetem végig, ahogy két csaj miattam veszekszik. A matekórai szünet után kémia óránk volt. Katie és Jasmine kibékültek, bár Katie még így is nagyon zaklatott volt, látszott rajta. Kémián én a második, míg ők az utolsó sorban ültek, így nem figyelhettem kedvenc vadászomat óra közben. Kénytelen kelletlen a tanárra figyeltem, aki épp őt szólította fel.
- Ki tudja a választ? Jasmine?
Semmi reakció. A tanár kezdett egy kicsit bepöcceni és dobolni kezdett az ujjaival. Tíz másodperc... semmi. Tizenöt másodperc... még mindig semmi. Láttam a tanáron, hogy remeg, és hogy a határán van annak, hogy hátra menjen, és jól kioktassa Jast.
Jasmine!- kiáltottam gondolatban. Erre felkapta a fejét, rám villant a szeme, majd megállapodott Mr. Stewart-on. Messziről sütött róla, hogy fogalma sincs, miről van szó. Aznap már másodszor mentettem meg a tanár dühkitörésétől:
Az imidazol molekula gyenge savként és bázisként is viselkedhet. Ezért amfoter vegyület. Hidrogén hozzáadásával imidazolkation, hidroxid hozzáadásával pedig imidazolanion jön létre. - olvastam fel neki a könyvet.
- Öhm, - szedte össze magát. - az imidazol amfoter vegyület, mert viselkedhet savként és bázisként is. Ha hidrogénnel kerül kapcsolatba, imidazolkation, ha hidroxiddal, imidazolanion keletkezik.
A suliban nem tudtunk többet beszélni, pedig már fúrta az oldalam a kíváncsiság. Fejben egy csomó kérdést gyűjtöttem össze, amit csak négyszemközt tudunk megvitatni. Találnom kellett egy helyet, ahol senki sem zavarhat minket. Szinte egésznap ezen agyaltam, majd beugrott. Egy hely, ahol több ezren is megfordulnak nap, mint nap, mégsem keltenénk túl nagy feltűnést. Egy hely, aminek ha szerencsénk van, egyik ismerősünk sem lesz a közelében délután. Az utolsó óra után Jasmine később ért az osztályba, mint én. De túl feltűnő lett volna, ha megvárom, úgyhogy csak egy cetlit írtam neki és beletettem a matekfüzetébe. Biztos voltam benne, hogy megtalálja, majd hazamentem.
Otthon szerencsére senki sem zavart, így fél másodperc alatt felfutottam a szobámba, mosakodtam egyet, két percen belül megoldottam a leckéket és felöltöztem. Nem csináltam túl nagyügyet a ruhakérdésből, de mégis a szokásosnál egy-két perccel többet töltöttem a szekrény előtt. "Csak mi ketten"- visszahangzottak fülemben a saját szavaim. Tényleg egy randira hívtam el a sors által rendelt legnagyobb veszélyt? Miután felvettem egy farmert és egy szürke hosszú újjú pólót, kerestem egy cipőt és leszaladtam a lépcsőn. Éreztem, hogy anyám közeledik, megéreztem az egyedi illatát és hallottam a kocsiját, úgyhogy úgy döntöttem, hogy inkább megvárom.
Alighogy belépett a bejárati ajtón, megöleltem, elvettem a szatyrait és a konyhaasztalra tettem őket. Segítettem levenni Anyu kabátját, amire csak egy meglepődött pillantást kaptam válaszul.
- Nahát, de csini vagy. És figyelmes...- mért végig. - Mire készülsz?
- Elmennék egy kis időre. - pillantottam rá nagy, boci szemekkel.
- Hova?
- A parkba.
- Egy lány?
- Bizony.
- Helyes?
- Persze, már a dátum is ki van tűzve...
- Jó, menj. De érj haza apád előtt.
- Rendben, kösz Anya. - nyomtam puszit az arcára, majd kiléptem a bejárati ajtón.
Nem volt kedvem ülni a hátsó ülésen és fuvaroztatni magam, inkább futottam. Így is háromnegyed ötre a parkba értem úgy, hogy senki sem vett észre. Mint minden délután, a parkban most is sok ember volt, akik a gyerekeikkel játszottak, a kacsákat etették, a kutyájukat sétáltatták, vagy éppen csak smároltak a fűben, vagy a padokon. Öt óráig sétálással ütöttem el az időt és újra vettem magamban a listát. Minden egyes kör után egyre több és több került fel rá, majd a végén megijedtem, hogy egy délután nem lesz elég rá... Pontban öt órakor beleszagoltam a levegőbe és megérzetem kedvenc vadászom jelenlétét.
(Jasmine szemszöge)
Ötkor már réges-rég a parkban voltam, de mivel Mark nem mondott konkrét helyet, csak sétáltam. Néztem az undorító párocskákat, akik egymást nyalják-falják, épp ahol érik, a boldog családokat és a magányos öreghölgyeket, akiknek nem maradt más elfoglaltságuk, minthogy az eddig is dugig tömött kacsákat tovább etessék.
"Jasmine!"- hallottam meg Mark hangját a fejemben. Miután sikerült beazonosítanom, elindultam a tó másik oldala felé. A híd közepén egy zöld szempárral találtam magam szemben. Elég komikus lehetett, hogy ép a híd közepén találkoztunk, de egyben mégsem olyan fura.
- Beszélgessünk. - indítványoztam. – miközben elidultam a híd vége felé.
- Rendben, tiéd az elsőbbség.
- Nekem igazából csak két fontos kérdésem lenne, a többi nem számít.
- Hmm.
- Hogy veszed el egy ember lelkét?
- Komolyan?
- Persze.
- Amelia nem mesélte?
- Nem, inkább hagyja, hogy magamtól jöjjek rá a dolgokra. Különben nem hagyná, hogy most itt legyek.
- Amikor vadászunk. - nézett rám jelentőség teljesen. - olyan erő van a birtokunkban, mint senki másnak. Csak az ösztöneink vezetnek, hogy találjunk egy ártatlan, akit feláldozhatunk. Persze a mérhetetlen erő mellett ott az iszonytató fájdalom is...
- Fájdalom?
- Te tényleg semmit nem tudsz?- kérdezte cinikusan, szinte dorgálva.
- Folytasd.
- Tehát, a fájdalom mellett hajt minket a késztetés, hogy egy minél jobb embert találjunk. Majd amikor megtaláltuk, elkapjuk és leütjük, hogyne kiabáljon. Miután elvesztette az eszméletét, felvágjuk.
- Felvágjátok? Mint a disznókat télen?
- Nem. - mosolyodott el. - Mint a boncnok a holttestet. Y alakban, majd miután lezártuk a sebet, a holttestet elégetjük és a füstöt, ami az égetéskor keletkezik, teljesen magunkba szívjuk.
- A füstöt?-néztem rá csodálkozva.
- Igen.
- Mégis mennyi füstöt tudtok magatokba szívni?
- Szinte az egészet. Ezért nem érződik a szag.
- Jesszus. És hogy zárjátok le a sebet?
- Nem-nem. Most én jövök. - csillant meg gonoszul a szeme.
- Hát jó. Mire vagy kíváncsi?
- Hogy lettél vadász? Mármint azt tudom, hogy Amelia miatt, de veled mi történt?
- Hát a tizennegyedik szülinapom után pár nappal, ültem ebben a parkban, az egyik padon, és fagyit ettem. Ismerted a vörös kabátos hajléktalan nőt, aki a padon aludt?
- Igen.
- Miközben nyaltam a fagyimat, néztem, ahogy ott fekszik és amint belepillantottam a szemébe, láttam, hogy hogyan fog meghalni.
- Ez volt az első látomásod?
- Igen.
- És ezután?
- Utána még nagyjából egy hétig nem szóltam senkinek, azt hittem, elmúlik, de a sok hang és kép kezdett idegesíteni. Aztán egyik nap Anyu behívott magához és ott volt macskanő göncben.
- Nahát. Améliának drasztikus módszerei vannak...
- Az nem kifejezés. De most én jövök. - mosolyodtam el. - Pontosan milyen képességeitek vannak?
- Borzalmas lehet ennyire a sötétben tapogatóznod...
- Ne terelj!
- Oké, bocs. Tehát: emberfeletti gyorsaság, mérhetetlen erő, az emberek befolyásolása, téged és Ameliát kivéve, természetfeletti szaglás, hallás és látás.
- Wow. Oké. Te jössz.
- Neked mid van?
- Gondolatolvasás, jövőbelátás, gyorsaság és pajzsom van néhány képességedre.
- Ezt hogy érted?
- Engem nem tudsz befolyásolni és az Y vágásod sem segít rajtad. - öltöttem rá nyelvet.
- Kár.
- Na, ezzel elérkeztünk a következő kérdésemhez. Mennyire akarsz bántani?- kérdeztem teljesen komolyan. Belemerültem a szemébe és nem is szabadultam addig, míg be nem fejezte.
- Nem akarlak. De nem tudom, hogy oldhatnánk meg egyikünk halála nélkül. Sajnálom - hajtotta le a fejét. - de mindketten tudjuk, mi lesz a vége.
- Igen. - komorodtam el én is. - Egyikünk meghal.
Egymás mellett álltunk lehajtott fejjel, majd néhány másodperc múlva hideg ujjakat éreztem az állam alatt. Kezével felemelte a fejem és a szemembe nézett.
- Láttál látomást?
- Hogy melyikünk fog meghalni? Nem.
- Még Amelia, vagy Steve halálát sem?
- Azt se. - hajtottam le a fejem ismét, mintha valami mérhetetlen bűnt vallottam volna be. A kezét még mindig nem vette el és ismét felfelé irányította az arcom.
- Ne aggódj, akkor még van remény.-mosolygott rám őszintén.
Komikat kérek!Remélem tetszett.:)
