Epilógus

Egy nagyon rövid epilógus, ami átvezet a második könyvbe;)
Köszönöm, hogy olvastatok, még nem tudom mikor állok neki a következő résznek, egyelőre rendezem a  gondolataimat és egy picit a HA-ra koncentrálok... Plusz nagy bánatomra jön az iskola is, így még kevesebbet fogok tudni az írással foglalkozni...
De MEGÍGÉREM, hogy igyekezni fogok, és megpróbálok majd kidolgozni egy kényelmes rendszert, ami nektek is megfelel és nekem is jó lesz:)
Remélem tetszett az egész történet, szívesen örülnék utoljára egy-két kominak is:)
Kérlek, írd le a véleményed a könyvről, vagy esetleg az ötleteidet, hogy vajon mi fog történni a következő könyvben?:D
Puszi, szeretlek titeket:)
MoOa

Epilógus
A látomás


December 25-e nem lesz többé olyan, mint volt. A szememben az emberiség legnagyobb ünnepe feketébe öltözött, és örök sebet ejtett rajtam. A karácsonyt jóformán meg sem ünnepeltük. Az ajándékozás és a meglepetés öröme idén úgy, ahogy kell, ki is maradt. Apu a temetést szervezte, én pedig a rokonokkal tartottam a kapcsolatot. Mindenkinek elmondani a jól kitalált hazugságot, közben tartanod kell magad a húgod előtt, és lerendezni a nyomozókat, embert próbáló feladat volt. 
Mikor kiléptem a szobámból, a pillantásom a feldíszített karácsonyfára esett, majd könnybe lábadt a szemem. Egy hagyomány, amit nem élvezhetek többé. A fát mindig mi ketten díszítettük fel, esetleg Haylie is besegített néha, de már csak ketten maradtunk. Ő sosem fog már mosolyogni, sosem fog noszogatni, sosem érzem már ölelő karjait körülöttem, sosem hallom már a hangját a fejemben, és ezek után senki sem fog tudni a titkos életemről. Az életről, amit ezek után nem akarok egyedül folytatni. Emlékeztem a szavaimra, amiket Mark fejéhez vágtam nem is olyan rég, és halálosan komolyan gondoltam. Azt csinál, amit akar, amíg nagy ívben elkerül engem. Tobzódjon az ínycsiklandozóbbnál élvezetesebb lelkekben, engem már nem érdekel! Feldúlva csörtettem el gyenge apám és ártatlan húgom mellett, ki a lépcsőházba, ahol egy egyenruhás férfibe ütköztem.
- Oh, Miss Williams!
- Igen Mr. Warner?
- Azt hiszem kötelességem kinyilvánítani részvétem és közölni önnel a jó hírt.
- Jó hírt? – vontam fel a szemöldököm.
- Öröm az ürömben, hogy a nyomozást lezártuk, így nyugodtam gyászolhatják Mrs. Williamset.
- Köszönöm. És megtudhatnám, hogy mi a végeredmény?
- Természetesen, bár erről hivatalos levelet is fognak kapni…
- Kérem! – kértem ellentmondást nem tűrő hangon.
- Nos, a végeredmény balesetre utal. A lift tartókötele a használattól egyszerűen elszakadt, így a lift lezuhant a mélybe. Ezt alátámasztják az édesanyja sérülései is.
Ez az! Akkor megérte az a sok meló, hogy hét irányból kellett elvágnom a tartóköteleket, hogy ne legyen egyértelmű a vágás…
- Köszönöm a munkáját Mr. Warner. A családom nagyon hálás önöknek. – könnyeztem.
- Ez a dolgunk. – hajtotta meg a fejét, majd embereit összeszedve hagyták el a helyszínt.
Berohantam apuhoz a nappaliba, átöleltem a nyakát, és suttogni kezdtem.
- Baleset volt. Nyugodj meg.
- Édesem! Úgy szeretlek! – ölelt vissza.
- Én is téged Apu! – bújtam jobban hozzá.
Bár apu általában külföldön volt, mert a munkája elszólította itthonról nekem már csak ő maradt és Haylie. Természetesen az életem jóval bonyolultabb lesz, mint hittem, de ennek így kellett lennie.
Visszavonultam a szobámba, hogy készülni kezdjek a holnapi temetésre, mikor megszólalt a telefon.
- Hallo? – szóltam bele a telefonba, amint felébredtem az üres, de megnyugtató bambulásból.
- Jas! Igaz ez? – kérdezte aggódva Meghan. Az unokatesóm, anya húgának egyik ikerlánya. A családban ő volt a legoptimistább személyiség, ellentétben a húgával, Ravennel.
- Meghan! Igen, sajnos igaz…
- Ezt nem hiszem el! Hogy bírod?
- Őszintén? – nevettem fel komoran. – Mindjárt keresek egy másik liftet.
- Úgysem! – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
„Mivel nem láttam.” – csak ennyit tudtam elcsípni.
Furcsálltam, de gondoltam, hogy valaki más járt a fejében, különben hogy érthette volna?
- Meghan, tudod, hogy imádlak, de tartanom kell a frontot, ha nem zavar, most megyek, beszélek Haylievel…
- Persze, menj csak, ha bármi van, vagy szeretnél valamit, vagy akár segítségre van szükséged, hívj! Rendben?
- Igen, és köszönöm. Még hallani fogsz felőlem.
Amint leraktam a telefont, látomásom volt. Az elmúlt egy napban ez egyre többet fordult elő. Minden képességem erősödött, a víziók pedig negyedóránként jöttek rám, hol erről, hol arról. Nem szoktam hozzá, és nem tanultam meg kezelni, így többször volt már, hogy emberek kalimpáltak a szemeim előtt, hogy egyáltalán élek-e még?
A látomásban én voltam Meghannel és Ravennel, épp ölelkeztünk, de a kép nem most játszódott, hanem valószínűleg évekkel később, hiszen nem a jelenkori önmagamat láttam…

35.Várva várt

Igen, itt van!:D
Nos, tudom, hogy egy héttel korábbra ígértem, és megint kicsúsztam a határidőből, de cserébe 2 oldallal többet írtam a tervezettnél:) Így kaptok egy 12 oldalas fejezetet. Nagyon sokat dolgoztam rajta, azt hiszem, ezen a legtöbbet eddig. Volt, hogy hajnalban csak azért felkeltem, mert eszembe jutott valami:) Erről Bogi tudna mesélni:D
Mindenkit kérek, azokat is, akik eddig sosem írtak se hozzászólást, se kommentárt, de még chaten se voltak jelen, hogy valami visszajelzést, kommentárt írjanak, mert ez nagyon fontos fejezet számomra.
Köszönöm!:)
Még vár rátok egy prológus, aztán egy hosszabb levegővétel:)
Puszi, szeretlek titeket:)


35. fejezet
Várva várt

(Jasmine szemszöge)


Amikor kinyitottam a szemem, alig hittem el, amit látok. Egy széken ültem a fekete koktélruhámban, a kezem hátra kötözve, a lábam pedig a szék két első lábához. A magas sarkúm átázott a jéghideg, bokáig érő vízben. A helységben félhomály uralkodott, de azt ki tudtam venni, hogy egy sziklafalú és padlózatú szobában vagyok, a víz bokáig ér és emelkedik. Csak egy vastag, a víztől már rothadó faajtó van. Természetesen zárva. Bár a szemem nem volt bekötve, a számat átkötötte valaki. Valaki, aki nagyon ki akart vonni a forgalomból. Körbehallgatóztam, hiszen, ha már valaki elrabol, csak nem hagy úgy ott. Hallottam néhány patkányt a vízben, vagy a falon motoszkálni. Bizalomgerjesztő. Néhány másodperc után meg is találtam az egyetlen közelben lévő elmét. Hangos volt, és túl könnyen rá tudtam kapcsolódni.
Steve.
Kezdtek visszatérni az emlékeim, hogy mi is történhetett, hogyan kerültem ide.
Az még rémlett, hogy Markkal táncoltunk, és, hogy egyre kevésbé bíztam benne. Anyu is ott volt, legalábbis a fejemben. Rengeteg próbálkozás után végre sikerült belépnem Mark elméjének eltemetett részébe, és kiderült, hogy az apja el akar tenni láb alól, és hogy Marknak kéne elvinnie hozzá. Ezek után faképnél hagytam Markot, kirohantam a mosdóba, és összeszedtem magam. Nehezemre esett elhinni, hogy az elmúlt közel egy hónap csak hazugság volt. Mielőtt végleg kiértem volna a suli területéről, hallottam, hogy Katie már akcióba lendült, - akkor nem foglalkoztam vele, de így végig gondolva, megérdemlik egymást - majd kirohantam az éjszakába, messze az iskolától. Fogtam egy taxit, és a legutolsó dolog, ami még eszembe jutott egy dühös, és egyben diadalittas sötétbarna szempár.
Bárhogy is történt, ki kell szabadulnom innen! Rángattam a székemet, hátha meglazulnak a kötelek, de csak nem akartak engedni a szorításukból. Annyira fészkelődtem, hogy majdnem felborultam a székkel, és valahogy nem csábított a mocskos, hideg víz, így inkább visszafogtam magam. Léptek közeledtek, hallottam, ahogy a sziklákról visszaverődött zaj egyre hangosabb, majd elhalt, és a kilincset lenyomták. Egy alak lépett be rajta.
„Éppen ideje volt. Azt hittem maradandó károsodást szenvedett, úgy pedig nem veszem hasznát.”
- Nini! Csipkerózsika felébredt! - állapította meg. - Hogy aludtál kedvesem? - a hangja behízelgő volt, és természetesen hamis, miközben kioldotta a számat takaró kendőt. 
Ha nem a hátam mögött állt volna, tuti szembe köpöm, de így csak ennyire futotta.
- Dögölj meg! - és az arca helyett a vízbe köptem a bolyhokat.
„A kis cafka!”
- Ejnye-ejnye, Jasmine! - lépett szempillantás gyorsan elém, és a marka satuba fogta az arcom. Ha erősebben szorította volna, tuti, hogy az állkapcsom bánja. - Hát így kell beszélni a vendéglátóddal?
- Hmümmümühmmm - csak ennyi hallatszott.
„Csak egy kicsivel kéne erősebben szorítanom…”
- Oh, milyen udvariatlan vagyok, hogy nem hagyom szóhoz jutni a vendégem. - korholta önmagát.
- Rohadj meg és akadj fel az első fára - sziszegtem, miután eleresztette az állkapcsom.
- Még egy ilyen drágám, és az egyik végtagod bánja - fenyegetett kést szorítva a csuklómhoz. Éreztem, ahogy a hideg fémmel simogatja a bőröm, a könyökömtől a csuklómig, majd a tenyeremen keresztül az ujjaimig. Egy pillanatra megállt a pengéje a bőrömön, majd éreztem, ahogy felszakítja a bőrt az ujjbegyemen, és a kést lenyomja egészen a csontomig.
„Ez az! Játsszunk egy kicsit!”
- Aaah! Szadista! - üvöltöttem.
- Úgy látom nincs szükséged a bal kezedre - gondolkodott el. - Mit is mondtál?
Azt, hogy egy csapat kiéhezett tigris tépjen cafatokra te rohadék! – de ezt nem mondhattam, mert nem akartam a hátralévő életemet falábbal, protézissel és szemkötőben leélni, mint egy rossz kalóz, így csak rávillantottam egy Drew Barrymore féle bűbáj mosolyt, és hozzátettem:
- Semmit. Kösz a vendéglátást. Minek köszönhetem a szívélyes meghívást?
- Csakis önmagadnak és a családodnak.
„Megbánjátok még, hogy a világra jöttetek!”
- Mi köze ehhez a családomnak? – villant rá a szemem, mire sejtelmesen elvigyorodott.
- A családodnál van valami, ami kell nekem.
- Jó modor?
- Vigyázz a szádra, különben nem csak megváglak - simított végig a kés lapjával az arcomon. - Nem jó modor kedvesem, hanem egy doboz.
„A doboz. Igen.”
- Sok doboz van a pincénkben. Milyen érdekel? Papír, esetleg műanyag? A kávézóból még kávéaromájút is tudok szerezni.
„Még ma megütöm ezt a kis libát!”
- Nem olyan doboz te kis ostoba! - rántotta hátra a fejem. - Az a cafka semmire sem tanított meg?
- Ha az anyámra célzol, azt kell, mondjam, hogy nem lenne ilyen nagy a szád, ha nem estélyiben raboltál volna el...
- Azt hiszed, van esélyed ellenem? Egyedül?
„Naná, majd pont egy tizenöt éves kis vadászkezdemény fog velem harcolni…”
- Talán.
- Megsúgok valamit, jól figyelj. - lépett közelebb hozzám, mintha valami nagyon bizalmasat közölne. - Egyedül nem jutsz ki innen élve. 
- Gondolom, nem vagy olyan ostoba, hogy ne tudd, hogy anyám pillanatokon belül megtalál, és akkor neked kampó.
- Anyád már alig él, hogy lenne képes megtalálni?!
Ledöbbentem, és biztos voltam benne, hogy ez az arcomra is kiült. Nem kellett gondolatolvasónak lennie ahhoz, hogy rájöjjön, mi jár a fejemben.
- Hogy honnan tudom? Egyszerű. Nem csak a vadászok látnak a jövőbe.
- Nem?
- Jesszus, te tényleg ostoba vagy, Mark nem túlzott. – szakította fel még mélyebben a sebeimet. – Nem. A vadászok azok, akikkel ez a tehetség vele születik, és kifejlődik, ha az abban a családban adott fővadász még él. Ezért van neked pont olyan erőd, mint anyádnak.
- Haylieből nem lesz vadász. – szűrtem le a következtetést.
- Butuskám, még te sem éred meg a holnapot, nemhogy anyád felnevelhesse a húgod. – kacagott.
Nem akartam ezzel foglalkozni, így tereltem. Túl fájdalmas volt a téma, és az elmúlt pár napban túl sokszor találkoztam vele, és mindvégül ugyanarra a bosszantó érzéshez lyukadtam ki: tehetetlenség.
- Oké, tehát honnan tudod? – kérdeztem, miután rendeztem a vonásaim.
- Egyszerű. Boszorkányok. Jósoltattam.
- Egy jósdában?
- Ahh. – sóhajtott mélyen. – Azt hiszem, ennyi jár neked. – guggolt le velem szemben. – Ha már így is, úgyis meghalsz, tudd, milyen világot hagysz magad mögött. Bár megismerni sosem fogod, de a dédnagyanyáddal jót beszélgethettek majd. Állítólag sokban hasonlított rád.
- Térjünk a lényegre, még ki kell szabadulnom.
- Próbálkozz csak! – villantott címlap mosolyt.
„A kiscsajban van valami…”
- Tehát? – figyeltem érdeklődéssel.
- Vannak vadászok, démonok, boszorkányok, vérfarkasok, szirének. Nagyjából ennyi. Persze vannak még fajok, de ezek a legátlagosabbak.
- Úgy érted egy amerikai háztartásban?
- Igen, ők mind az emberek között élnek. A boszorkányok jóslatokat képesek adni, és lebegtetni tudják a dolgokat, így harcolnak. Egyébként teljesen átlagosak. A vérfarkasok lobbanékonyabb természetűek, teliholdkor átváltoznak és gyermekvért isznak. Ha nem gyerek vérét isszák, még a következő telihold előtt számíthatnak a nem éppen fájdalommentes átalakulásra. A szirének pedig megigéznek. Kénytelen vagy azt tenni, amit ők mondanak. Nincs szabadulás, amíg ők nem azt akarják.
- Miért is mondod ezt el?
- Gondoltam legyen majd egy szép esti meséd, amire emlékezhetsz halálod után.
- Ki fogok szabadulni. Tudom. – mondtam magabiztosan, mint akinek látomása volt.
- Blöffölsz.
Igaza volt. Blöfföltem.
- Fogadjunk?
- Mi legyen a tét? Az életed?
- A tied a tét. És oh! – kiáltottam fel.
Drámai hatásszünet. Az idegei pattanásig feszültek. Enyhén elbambultam, mintha tényleg a jövőt fürkészném.
- Én fogok nyerni. – mosolyodtam el diadalittasan.
- És mégis, hogy szándékozod kivitelezni?
- Természetesen anyám segítségével. – vágtam rá azonnal.
- Anyádat nem tudod hívni, amíg rá nem jössz, hol vagyunk. Túl gyenge a képessége, hogy megtaláljon.
- Gondolom, nincs kedved elárulni, hova hoztál az első randinkra… - csóváltam a fejem.
- Az elsőre és az utolsóra. - mosolygott negédesen. - Amint kiszedem belőled a láda hollétét, végzek veled, majd megkeresem anyádat, miután megszereztem valaki lelkét, s vele is végzek, hogy én uraljam a várost, majd a Világot! - és itt jött egy gonosz kacaj
- Nem kéne már újítani?- erre leblokkolt. - Minden idióta bűnöző Világuralomra vágyik... Ki vagy te? Caesar?
„Ez a kis ribanc Tapsi Hapsi állására pályázik, vagy mi?! Majd adok én neki…”
- Látom humoros kedvedben vagy – forgatta meg a tőrt a kezében, mint egy mazsorettes. – Teszek róla, hogy ez ne így legyen.
Majd a következő pillanatban csak a szúró érzést éreztem az arcomon, majd azt, ahogy a vérem folyik az arcomon ejtett vágásból.
- Ritka nagy egy szadista vagy – dühöngtem.
- Áruld el, hogy hol a láda! – nézett rám eszelősen. – Addig még a holttested sem jut ki innen!
- Először is, halványlila ibolyám sincs, hogy milyen ládáról van szó, - ez igaz is volt, - másodszor pedig rátenném az első valódi fizumat, hogy Anyu megtalál, és nem az én vérem lakatja majd jól a patkányaidat. – mosolyogtam ördögien. – Jut eszembe, otthonos búvóhely.
- Ahh! Te kis céda! Most azonnal áruld el! – azt hiszem, ha vérfarkas lett volna, most növesztett volna agyarakat. Szerencse, hogy csak egy démonnal van dolgom. Csak. Ekkor eszembe jutott egy menekülési útvonal: hazugságból hazugságba.
- Inkább csúsznék le pengékkel kirakott csúszdán, hogy utána megmártózzam egy alkohollal teli medencében, minthogy eláruljam. – közöltem vele halál komolyan.
- Tehát mégis tudod! – a hangja diadalittasan csengett. Szegény. Mekkora mákom, van, hogy nem ő a gondolatolvasó. 
- Esetleg. – blöfföltem tovább.
- Akkor már csak idő kérdése, és megszerzem a rejtekhelyet. – veregette vállon magát gondolatban. Ki kellett zökkentenem az önimádatból.
- Csak azt áruld el, hogy miért mondanám meg, ha úgyis ki akarsz nyírni. – néztem rá elszántan.
- Vannak módszereim – lépett ismét közelebb hozzám, és bevetette a már oly jól ismert fegyvert.
Először azt hittem, hogy megint ki akarja serkenteni a véren, hogy nézze, hogy csordogál belőlem az éltető folyadék, így inkább jobbnak láttam lehunyni a szemem. Meglepetésemre a kés éle nem a bőrömet szakította fel, hanem a selyemruhám mell részét. Éreztem, hogy a melleimet már csak a testszínű melltartóm takarja. Mikor kipattantak a szemeim, a tekintetem vadul csillogó szemeibe fúrtam.
- Te állat! Ez volt a legújabb ruhám!
- Már nem lesz rá szükséged, cica. – szólt mézesmázosan, és a szemét le nem vette volna a domborulataimról.
Megpróbáltam kiszabadítani a kezem, hogy eleget tegyek az ösztönömnek, hogy takarjam el magam, majd csalódottan ernyedtem el, mikor rájöttem, hogy a kötél túl szoros.
- Mi vagy te? Egy szadista perverz, fiatal vadászlányokat megrontó démon?!
„Ezt még megbánod, te kis riherongy!”
- Már értem a fiamat. Tudod ő tényleg veled akart lenni.
- Tényleg? Akkor miért is vagyok itt? – vontam fel a szemöldököm.
- Igen, - hagyta figyelmetlenül a kérdésem. – de az élete és közted mégis csak az életét választotta.
- Ez aztán az életre szóló szerelem. Szó szerint. – próbáltam tartani a közömbös álarcom, de fájt a történtek felemlegetése. – Ha már itt tartunk, kérdezhetek? Csak, hogy ne hülyén haljak meg – érveltem.
- Mit akarsz?
- Válaszokat. Miért zavar, ha Mark fest? Miért akarod ennyire irányítani őt? Mire kell a láda? Milyen láda az pontosan? És miért nem vagy képes levenni a szemeidet a mellemről?! – kezdett komolyan idegesíteni.
- Bocs, hogy ki kell, hogy ábrándítsalak cicamica, de te tényleg buta vagy.
- Ha így bánsz egy vendéggel, ide se jövök többet.. – forgattam meg a szemeimet.
- Még mindig bízol abban, hogy élve kikerülsz?
- Tudom. – kacsintottam.
- Kétlem.
- Rosszul teszed, én vagyok a gondolatolvasó, nem te, úgyhogy esélyed sincs. – ha nem féltem volna, hogy tőből levágja, nyelvet nyújtottam volna rá.
- Akkor már a válaszokat is tudod.
- Játszunk így? Rendben, te akartad, így még többet is megtudok, mint amit akarok.
- Azt hiszed, tényleg beengedlek a fejembe? – kérdezte kihívóan.
- Azt hiszed, kérvényeztem az engedélyed?
- Csak azt hallod, amit én akarok.
- Esetleg ez anyámnál beválik. – drámai hatásszünet. – De rossz vadászt fogtál el ezekhez a szabályokhoz, cicamica. Én könnyebben hallak, mint ő.
Erősen ledöbbent, a kezét maga mellé engedte, és csak bámult rám, mint egy lidércre. Egy lidércre, aki sosem ereszti, ott van vele minden egyes másodpercben, és képtelen megszabadulni tőle. Valamilyen szinten ilyen is voltam.
Miközben üvegesen bámult maga elé, és magában a fejét verte a falba, hogy erről az aprócska tényről elfeledkezett, hallottam minden emlékét, mindent, ami átsuhant az agyán és minden indulatát, érzését átéreztem. Tudtam, hogy mérhetetlenül vágyik a Világuralomra, hogy bármit képes lenne feláldozni a ládáért. Pandora szelencéjéért. Hogy a gyűjteményéből a szelence hiányzik, Orpheus lantja és Heléné nyaklánca. Ha ezeket is sikerül megszereznie, Zeusz és az olimposziak naggyá teszik őt, hatalmassá. A fülében csengtek a nagyapja szavai, amikor mesélt neki a nagyhatalmú ereklyékről.
- A démonok és a vadászok között ádáz harc dúl. Minden démonnak meg van a saját vadásza, akivel harcolnia kell. – hallottam meg nagyapja reszelős hangját.
- És akkor csak azt az egy vadászt kell legyőzni? – kérdezte reménykedve, még naiv kisfiúként.
- Dehogyis, ha egy vadász meghal, a rokonai és barátai mind bosszút forralnak ellened. Ebből adódik maga a harc.
- De miért?
- Azért mert léteznek hatalommal, vagy jóslattal bíró ereklyék. Ha valaki megszerzi az összes ereklyét, akkor legyőzhetetlen lesz, és ő uralja majd a természetfelettieket- Zeusz a kegyeibe fogadja majd, és sohasem fog meghalni. Olyan lesz, mint egy félisten, vagy valódi isten.
- Nahát! – akkor még csak ennyit bírt kinyögni.
De ahogy teltek múltak az évek, a hatalom csábítása megnövesztette a gondolatmagot a fejében, és nem sokkal később, miután Susan legyőzte a nagyapját, csak ez hajtotta előre. Teljesen kikristályosodott benne a gondolat, hogy ő lehet az, és senki más, aki megszerzi a fegyvereket, ereklyéket. Egyszóval beleőrült a hatalomba.
„Jas! Sietek, de vigyázz, legyél résen és könyörgöm, nyerj nekem egy kis időt!” – hallottam meg egy ismerős hangot.
„Jó, hogy még emlékszel rám. Azt hittem hirtelen amnéziád volt, és elfeledkeztél róla, hogy van egy tizenöt éves lányod, aki a te vadászod karmaiban ragadt!”
- És nálad mi van?
- Hogy érted?
- Ereklye. Neked mid van? És kinél van Orpheus lantja? És Heléné nyaklánca?
- Nálam van Paris köpenye, Erisz aranyalmája és Odüsszeusz pajzsa.
- Honnan tudod, hogy a tárgyak, amik nálad vannak, valóban hatalommal bírnak?
- A pajzsban és az almában biztos voltam, már a kezdetektől fogva. A köpenyt pedig megvizsgáltattam.
- És honnan vannak a cuccok?
- A pajzsot az athéni régészeti múzeumból loptam, az almáért pedig Közép-Európába- kellett utaznom.
- És kitől vetted? Egy utcai árustól?
- Nem. Tudod, van egy nagyon apró ország Európa szívében, Magyarország.
- A miniatűr kis ország néhány millió lakóval?
- Igen, tudod, azt mondják, ott élnek a világ legszebb női. - mosolyodott el kajánul. A pillantása óvatlanul ismét a felhasított ruhámra tévedt.
- Na persze.
- És tényleg. Sok közülük szirén, vagy nimfa. Természetfeletti szépséggel bírnak. Az ország legnevesebb szépségversenyén, az Anna-bálon pedig a legenda szerint Erisz aranyalmáját adják a győztesnek.
- Te ezt tényleg beveszed?
- Jasmine, a legendáknak mindig van alapjuk. Ezt tudhatnád…
- Tehát elloptad az almát. Kitalálom, kinevezték Miss Agyatlan Robotok Idei Királynőjét, te meg kivetted a kezéből…
- Egyszerűen csak használnom kellett az Erőnket. De Athén mindenképpen nagyobb kihívás volt. – csillant meg gonoszul a szeme.
- És mit gondolsz, mi fog történni, ha megszerzed a szelencét, a lantot és a nyakláncot? Zeusz megtestesül előtted és átadja a villámát? Vagy megkoronáz? Tógába öltöztet, és meghív vacsizni az Olimposzra?
- Minden kiderül, ha meg szerzem a nyakláncot.
„Muszáj megszereznem!”
„Még! Már majdnem ott vagyok…”
- Miért?
- A nyakláncon két jóslat van. Az egyik, hogy mi történik azzal, aki a hatalmakat hordozó ereklyék birtokában a van, a másik pedig arról, ki méltó erre a sorsra.
- Még egyik jóslatot sem tudod. Csak reméled, hogy te vagy az a személy. 
Rám kapta a tekintetét.
- Emlékszel? Szabad ki és bejárásom van az elmebeteg, hatalom mániás, uralkodni vágyó elmédbe.
„Egész jó a csaj…”
- Tudod, egész jól viseled. – vizsgált.
- Mit, hogy el akarsz tenni láb alól? Hogy hála neked, anyám gyenge, mint a harmat? Hogy ott csonkítod meg az életem, ahol csak tudod?
- Igen – bólintott. – Nagyjából.
„Miért is beszélgetek vele?”
- Tehát. Térjünk vissza az eredeti témához. Hol. A. Láda? – hangsúlyozott minden szót.
- Soha. Sem. Árulom. El. – mosolyogtam negédesen. 
A következő lépésére nem számítottam. És őszintén mondom, elfelejtettem, hogy fegyver van nála, vesztemre. A lábam így is ki volt kötözve, így esélyem sem volt, amikor kaptam ez újabb csontig hatoló vágást a comb artériámba.
- Jasmine, ugye tudod, hogy így is, úgyis meghalsz…?
„Jasmine, mindjárt ott vagyok, könyörgöm, vigyázz!”
„Mire? Már egy ép végtagom sincs!”
„Az életedre!”
- Nem. És a helyedben én sem reménykednék benne sokáig. – feleltem, miközben megláttam a karmazsin vörös folyadék csíkot, ami a lábszáramon folyott lefelé, majd elérte a bokámat és végül a vizet.
Ha ez eddig nem lett volna elég szívderítő látvány, – egy több sebből vérző vadászlány lekötözve, összekaszabolva, a ruhája felhasítva és megalázva és egy diadalittas, túlerőben lévő, hataloméhes démon, - a halálra éheztetett patkányok egy kisebb felderítő serege lepte el a bal bokám környékét és láthatóan boldogan lubickoltak a véres vízben.
- Mégis miért? Hát tényleg nem látod? Már csak pár perc, és a jövődnek annyi.
A válasz a kérdésére az abban a pillanatban betört ajtó volt.


(Mark szemszöge)


Katie jobban tapadt, mint az olvadt aszfalt negyven fokban. Miután látta, hogy Jas felpofozott és kirohant, tudta, hogy eljött az ő ideje. Azonnal faképnél hagyta Adriant és átszivárgott a tömegen, legalábbis gondolom, mert végig csak Jas után hallgatóztam. Ahogy végig rohan a folyosón, kapkodva szedi a levegőt, betér a női mosdóba, majd kiviharzik az épületből, végül a suli terültéről. Ezek után nyomát vesztettem, így muszáj volt a vörös ruhás lányra emelnem a tekintetem.
- Mark? – karolta át a nyakam. – Mi történt? – az együtt érzés a szemében és a hangjában legalább annyira hamis volt, mint a kövek a gyűrűjében. 
- Katie. Ne most. – próbáltam leszedni a karjait a nyakamból.
- Ugyan, ne mondd, hogy Jas jobban érdekel. Tudom, hogy csak féltékennyé akartál tenni, ahogy én téged… - simított végig a mellkasomon, miközben Adrian a terem másik feléből hüledezve bámult, hol engem, hol az állítólagos barátnőjét.
Szóval azt hiszi, az ő ötlete volt eljönni Adriannel.
- Katie! Engedj el! Most! – valószínűleg az arcom is beletorzulhatott a féktelen dühbe, mert azonnal elkapta a kezét és tágra nyílt szemei félelmet tükröztek, majd magához tért, és ő is faképnél hagyott, ami a legkevésbé sem érdekelt.
Miután megszabadultam tőle, az ajtó felé siettem, de a tömeg sűrűsödött, mert kezdődött az aukció. Minden erőm bevetettem, hogy az emberek átengedjenek, és ne nyomuljanak tovább a színpad felé, de így is beletelt vagy két percbe kiszabadulni onnan. Mivel már nem hallottam, és nyomát is vesztettem, így a legkézenfekvőbbel kezdtem. Elmentem a lakásukra, felmásztam a falon, és bekukkantottam az ablakán, teljes sötétség. Átkapaszkodtam a következő ablakhoz, égett a villany, de csak a húgát láttam egy negyvenes éveiben járó férfivel – valószínűleg az apjával - az ágyon beszélgetni.
Ami meglepett, hogy a lakásban sehol máshol nem láttam fényt, sem a szülei szobájának ablakában, sem a konyhában. Ezek szerint Amelia sincs otthon. De akkor hol lehetnek? Aztán eszembe jutott, mit mondott apám, amikor először beszélt Ameliáról:
- Borzasztó céltudatos, akaratos, makacs, és szeret mindent egyedül intézni. Sosem mutatja ki a fájdalmát, és nem bírja a szánalmat. Továbbá nem bírja, ha valami nem úgy zajlik, ahogy szerinte kellene.
Aztán beugrott, ha nem otthon van, akkor hol lehet. Egyedül, ahol senkit sem zavar, miközben szenved. Apa elmesélte, hogy ha egy vadász látja a saját halálát, a fájdalmait is érzi, a képességei fokozatosan gyengülnek, és az Ereje egy része beleszáll egy ékszerbe, amit az első harcától kezdve mindegyiken viselnie kell. Ez Ameliánál egy nyitható medálos nyakláncot jelent. Többek között feladatnak szabta ki, amellé, hogy elraboljam az egyetlen lányt, aki igazán hatással volt rám, hogy lopjam el ezt a medált, nehogy tovább öröklődjön a családban. Ezen agyaltam, miközben a kávézó felé rohantam, hátha ott találom a megsebzett, elhagyott, becsapott ébenfekete hajú angyalomat. Mikor elértem az Overtonba, láttam, hogy le van kapcsolva a villany, de a hátsó helységből fény szűrődött ki. Mivel a bejárati ajtó, amit rendszerint használni szoktam, zárva volt, így megpróbálkoztam a sikátorra nyíló hátsó ajtóval. A sötét kis utcában elmentem néhány szemetes és egy-két girhes macska mellett.
Az ajtón, nagyjából fejmagasságban volt egy kör alakú nyílás, ahol beláttam a raktár helységbe, az abból nyíló konyha egy részét és láttam a mélyhűtő krómozott ajtaját is. A fény a konyha helységből jött, így lenyomtam a kilincset, ami hála az égnek kinyitotta az ajtót. Szabályosan feltéptem a fémajtót és át siettem a raktáron, el a hűtő mellett, egyenesen a konyhába, ahol minden meg volt, ami a kávékészítéshez, muffin sütéshez, vagy fagyi főzéshez szükséges. Minden fémfelület csillogott, és a fém szigetszerűség egyik székén egy alak ült, háttal nekem.
Csalódásomra nem a keresett vadász volt, hanem Amelia. Bőr ruhában, tőrrel a csizmájában, valószínűleg még több rejtett fegyverrel és a nyaklánccal a nyakában. A kezében egy papír táskát tartott, a szeme elhomályosult, észre sem vette, hogy bejöttem. Valószínűleg a jövőjét kémlelhette, vagy a lányáét.

(Amelia)

- Amelia! – tettem a kezem a vállára.
- Mi a ?! – kapta rám a tekintetét – Mark! Hol van Jasmine?
- Csak ezt ne! Ne mondd, hogy te sem tudod!
- Csak annyi erőm van, hogy Jasminet nyomon kövessem, de elvesztettem, miután beszállt egy taxiba.
- Mi az utolsó, amit tudsz?
- Hogy megrémült, és nem utolsó sorban gyűlöl téged. – nézett rám.
- Tudom, hogy elcsesztem, oké?! – emeltem magam elé a kezem.
- Még hogy elcseszted? Átverted a lányom te kis rohadék! – pattant fel a székről. – És képes voltál az apád oldalára állni?!
- Egyszerűen nem tudom, mi ütött belém! Nem tudod, milyen, ha beindul…
- Én ne tudnám? – vonta fel a szemöldökét.
- Jó, igazad van, de nem koncentrálhatnánk inkább Jasre?
- Mi van? Azt hiszed, elvezetlek hozzá, te meg tálcán kínálod apádnak?
- Nem elrabolni akarom, csak megtalálni, és beszélni vele.
- Arra ne is számíts, látni sem akar. És ha már itt tartunk, én sem. Egy aljas mocsok vagy, aki nem tudja, kinek az oldalára álljon, és ebből az okból kifolyólag nem vagy túl megbízható.
A szavai elevenembe találtak, de valahogy rá kellett vennem Ameliát, hogy együtt működjön velem. De fogalmam sem volt, hogy hol lehet a lánya. És, hogy mitől rémülhetett meg. Ez az egyetlen biztos támpontunk. A félelem.
- Mitől fél Jas? – ragadtam meg a karját.
- Apádtól. De tőle ki nem? – nézett rám gúnyosan.
- Te. De mi van, ha…
Kérlek, mondd, hogy nem! De, hisz az lehetetlen! Nem hiszem el, hogy tényleg képes volt rá!
- Ezt most nem mondod komolyan! – támadt nekem. – Apád tudta, hogy el fogsz bukni, és képes volt saját kezűleg intézni a dolgokat?! Ritka gyenge egy démon vagy te…
- Bocs, hogy képtelen vagyok az életem és a szerelmem között dönteni.
- Látom, te sem tudod, mi az a szerelem… Ha tényleg szeretnéd a lányom, most nem tartanánk itt!
- És mit tegyünk?
- Együtt? Semmit. Én megkeresem, te meg akár haza is mehetsz, vagy oda állhatsz apád mellé, és megveretheted magad.
- Te már képtelen vagy megállítani. – mosolyodtam el gonoszul.
- Apáddal még elbánok, és igazad van, kettőtökkel már képtelen vagyok, de ne feledd, hogy van egy lányom, aki a pokol legmélyebb bugyrát is kegyelemnek tartogatja számodra…
- Azt sem tudod, hol vannak! Én pedig nem tudom megállítani őt, mielőtt túl késő lenne. Most az egyszer, könyörgöm, bízz meg bennem, és segítsük egymást. Ha Jas kiszabadul, utána ugyanúgy gyűlölhetsz, mint eddig.
- Kösz az engedélyt. Te talán tudod, hogy hol vannak?
- Van egy tippem. – kacsintottam. – Gyere! – szóltam hátra a vállam fölött.
Rohantunk, ahogy csak tudtunk, Amelia közben próbált kapcsolatba lépni a lányával, és szinte vakon követett.


(Amelia szemszöge)


A fenébe, olyan gyenge vagyok, mint a harmat! A saját lányomat sem vagyok képes megtalálni, nem hogy elbánjak egy démonnal… A legidegesítőbb pedig az, hogy semmi sem jön Jas felől, mintha megnyomták volna rajta a kikapcs gombot! De nem adhatom fel! 
Magamhoz vettem a táskát, amiben Jas ruhái voltak, és követni kezdtem a démonpalántát. Meg kell találnom! Közben szemmel kell tartanom Markot is, nehogy egy sötét sikátorba vezessen, ahol halálra kínoz, vagy valami ilyesmi. Sosem gondoltam volna, hogy rábízom az életem, - vagyis ami még megmaradt belőle - egy démonra.
Miközben keresztülszáguldottunk New Yorkon, halvány képek úsztak be elém, mintha egy párás üvegen keresztül látnám: Egy kőből épült szoba, egy kés, mindenütt víz. De ez nem volt elég!
Gyerünk, szedd össze magad! A lányodról van szó! – korholtam magam.
Mark figyelése helyett az energiát a keresésbe fektettem, ennek persze jó és rossz oldala is volt. A jó, hogy több képet láttam, és élesebben. A rossz, hogy csak a legminimálisabb figyelmet fordítottam az útra, és hagytam, hogy az érzékeim vakon kövessék Markot, az agyam elvesztette a kontrollt a száguldás felett. Cserébe majdnem olyan jól láttam, mint régebben, amikor szemmel tartottam Jast. Ő épp Steve fejében kutakodott az emlék után, amikor először hallott az ereklyékről.
Bántam, hogy nem tőlem tanulta meg mindezt, annyi mindent kifelejtettem, csak arra figyeltem, hogy fizikailag felkészítsem, de semmi lényegeset nem adtam át neki. Se információkat, se tapasztalatot, se emlékeket.
Miután véget ért az emlék, mindenerőmet összeszedve üzentem neki.
„Jas! Sietek, de vigyázz, legyél résen és könyörgöm, nyerj nekem egy kis időt!”
„Jó, hogy még emlékszel rám. Azt hittem hirtelen amnéziád volt, és elfeledkeztél róla, hogy van egy tizenöt éves lányod, aki a te vadászod karmaiban ragadt!” – éreztem, hogy ki van készülve és átkoztam magam, amiért ennek tettem ki.
Ha elmondom neki, amit már napok óta tudok, és nem az utolsó pillanatban tudja meg, talán nem ez lenne a helyzet. De akár kezdhetném ott is, hogy nekem feltétlenül gyereket kellett szülnöm huszonkét évesen…
Jas ezután az ereklyék történetéről kérdezte, és mérhetetlenül hálás voltam Stevenek, hogy játszadozós kedvében volt. Végig Jas fejében maradtam, mialatt kérdezz-feleleket játszottak. Amikor lezárult a téma, tovább ösztönöztem, időt kellett nyernem, mert Mark nemhogy lassított volna, egyre jobban sietett.
„Még! Már majdnem ott vagyok…”
Fogalmam sem volt, milyen messze járhatunk még, és hol az az „ott”, de ekkora kockázatot vállaltam.
Egyszer csak Mark lassított, és pedig meglepve néztem körül, hogy a Szabadság szobor lábánál állok. Mark a szobor háta mögé vezetett, és egy jellegtelen fa ajtót kezdett feszegetni, de az istenért sem akart kinyílni.
- A fenébe! Ez így tovább fog tartani. – feszegette ki az ajtót a keretből.
Miközben Mark ezen ügyködött, én körbe hallgatóztam, és tényleg sokkal hangosabb volt az elméjük, főleg Jasé.
- Jasmine, ugye tudod, hogy így is, úgyis meghalsz?
„Jasmine, mindjárt ott vagyok, könyörgöm, vigyázz!”
„Mire? Már egy ép végtagom sincs!”
„Az életedre!”
Láttam az éhes csillogást Steve szemében, hogy képes lenne akár rögtön a lányom torkának esni, de bízott benne, hogy információval szolgálhat. Valójában tényleg tudott volna neki segíteni, ha tudta volna, hogy hol keresse a ládát. A ládát, ami mindvégig nála volt…
Mindeközben Mark kifeszítette az ajtót, ezzel bejáratot szolgáltatva. Előre engedett, majd hangtalanul visszahelyezte az ajtót a tokjába. Lábujjhegyen kellett közlekednünk a vízben, nehogy Steve meghallja, hogy jövünk. Miközben haladtam előre a sötétben, azon gondolkoztam, végülis mi lesz Mark következő lépése? Beenged, majd lekötöz? A torkomnak esik, amint megérkeztünk? Esetleg ellenfelet vált, és helyettünk az apját választja?
Ha nem kellett volna tartalékolnom az Erőm, biztos, hogy látomásokba fektettem volna, de sajnos tartanom kellett magamat. Nem számít, hogy mit fogunk tenni, a jövőm már kőbe van vésve.
Közben elértünk a folyosó végére, ahol egy újabb faajtó várt minket. Ketten, együttes erővel feszültünk az ajtónak, ami mögött Steve borult elméjét és Jas félelmét hallottam.


(Jasmine szemszöge)


„Hála az égnek! Anya!”
Ha tudtam volna, odarohantam volna hozzá, és a nyakába vetettem volna magam, de jelen pillanatban a szédülés egyre jobban átvette a hatalmat fölöttem.
„Jól vagy?”
„Naná, csak mindjárt elvérzem…”
„Minden rendben lesz kicsim!”
Miután ezt gyorsan megtárgyaltuk, anyu rögtön Stevere vetette magát. Képzelet gyorsan mozogtak, de hallottam őket, egyszerre voltam jelen mindnyájuk elméjében. Hallottam anyám aggodalmát, Steve bosszúszomját és Mark félelmét. Meglepett, hogy Markot is majdnem olyan jól hallom, mint Stevet.
„Kérlek, bocsáss meg!”
- Arra várhatsz! Hogy voltál képes…?
„Csak hallgass meg!”
- Nem!
„Jas kérlek!”
- Szabadíts ki, vagy fejezd be, amit apád elkezdett!
Közben nyögések törtek fel anyám mellkasából és morgások Steve-éből. Csontok ropogtak, ruhák szakadtak.
„Jas, a könyököm!”
- Mark! Gyerünk már! Öld meg!
„Kérlek, csak hallgass végig!”
- Nem hallottad apádat? Tedd meg! Ölj meg, vagy segíts!
„Ez nem ilyen egyszerű.”
- Dehogynem, csak te gyáva vagy és szánalmas! Még démonnak se vagy jó.
„Jas, igyekezz!”
- Mark, az istenért! Gyerünk!
Mark elindult felém. A szemében a vívódás, a csalódottság a megbánás és a bűntudat egyaránt jelen volt. Tudtam mire készül, de jelét sem adtam, hogy megérint a dolog. Egy szó nélkül mögém lépett és a kezeit a vállamra helyezte. A régebben megnyugtató érintés felkorbácsolta az érzelmeimet. Belülről olyan voltam, mint egy időzített bomba.
„Értünk.” – gondolta.
Majd csak azt éreztem, hogy a kötelek meglazulnak, és a tagjaim olyra mozognak.
„A cuccok a táskában, igyekezz, kérlek!”
„Idióta! Várj csak, Amelia után te jössz!”
Oda siettem a táskához, bár sietésnek nehezen nevezhetném, a bal lábamat csak húztam magam után. A vér még mindig folyott belőlem, a szédülés pedig egyre nagyobb úr volt. Felnyitottam, és hálásan gondoltam anyámra. A csomag tetején egy vastag bőröv feküdt. Mielőtt használtam volna, mogorván hátra pillantottam.

(Jasmine)

- Elfordulnál?!
- Ha muszáj. – vigyorodott el. Azt hitte, minden el van intézve most, hogy eljátszotta a hős lovagot..
Miután leellenőriztem, hogy nem legelteti rajtam a szemét, mint az apja, a vágás fölött elkötöttem az övet, majd rávettem  a ruhákat, amiket anya hozott, az átázott véres cipőm és a tönkretett ruhámat csak félrehajítottam valahova. A patkányok új táplálék reményében rávetették magukat és marcangolni kezdték.
A tőrt kivettem a csizmám szárából, majd odarohantam és Mark nyakához szorítottam, aki még mindig háttal állt.
- Jas?!
- Komolyan azt hitted, hogy ennyivel el van intézve? Kis híján megölettél!
- Kérlek, érts meg! – könyörgött.
- Eszem ágában sincs!
- Te ezt nem érted!
- Hogy ne érteném? Apád fontosabb, mint én. Rendben. Anyám erre a pillanatra készített fel már hosszú hónapok óta. Gond nélkül át fogok menni a vizsgán.
Korántsem voltam olyan magabiztos, mint mutattam. Nem tudtam, ez-e a helyes döntés. Hisz végülis megmentett, neki köszönhettem az életem. De az érem másik oldalán ott van, hogy majdnem miatta vesztettem el, és anyám most meg fog halni. Semmi sem érdekelt, csak az, hogy végre szabadon engedhessem minden indulatom.
„Jasmine! Gondolkodj! Ne hagyd, hogy az érzelmek irányítsanak. Markkal ráérsz később foglalkozni, most segíts!” –hallottam meg anyám gondolatait a folyosóról.
Harc közben kikerültek a helységből, és most már a felfeszített ajtó közelében vágták egymást a falhoz, vagy a padlóhoz. Egy szó nélkül hagytam ott Markot, aki sóbálvánnyá váltan meredt utánam. A helyzet borzalmas volt. Anyámnak egy lába tört el és könyök ficama van, Stevenek a válla ugrott ki, de még mindig, minden erejüket bevetve harcoltak. Reflexből cselekedtem, elővettem a shuriken csillagokat, és céloztam, az egyikkel Steve ruháját hasítottam fel, a másik a fejetetejét szántotta végig, a harmadik pedig az arcán ejtett vágást. Ez épp elég volt. Dühösen fordult felém, és villám gyorsan előttem termett.
A tekintete csak úgy lángolt a dühtől, és rögtön a torkomnak esett. A lendülettől a vízben landoltam, a fejem pedig nagyot koppant.
- Öld meg, most! – adta ki a parancsot a még mindig döbbent Marknak.
Magamban kárörvendtem, tudtam, Mark már a mi oldalunkon áll, hisz kiszabadított. Steve még mindig a nyakamnál fogva nyomott a föld felé, amikor egy kép villant be, majd rá következett a valóság. Mark döntött. Anyám háta mögé lépett, aki már alig állt a lábán.
„Bocsáss meg!”
Steve marka egyre szorosabb volt a nyakam körül, de kirúgtam alóla a lábát, és a földre küldtem, a hasába állítottam a tőröm, majd megforgattam benne, hogy érezze a fájdalmat. Az üvöltése betöltötte a teret, de nem nyomta el a reccsenést az ajtó felől. Oda kaptam a fejem, és még épp láttam, ahogy anyám élettelen teste a vízbe zuhan. A gerince. Visszafordultam Steve felé, aki a tőrt próbálta kihúzni a hasából, sikertelenül. A következő tettemet a düh irányította, a véres tőrt kihúztam a szenvedő démon testéből, és villám gyorsan a szívébe szúrtam, megadva ezzel a kegyelemdöfést. Az előző üvöltése apró cincogásnak bizonyult emellett, nem vártam meg, míg a kezeim között elkezd oszladozni, így anyám felé vettem az irányt. Mark, mint egy vértanú állt a teste felett, amilyen erősen csak tudtam, a földre küldtem, majd Anyu mellé térdeltem.
- Anya! Kérlek ne! Ne hagyj itt! Könyörgöm! – sírtam.
- Minden rendben lesz kincsem - küldött felém egy halvány mosolyt.
- Ne, kérlek, ne! – borultam rá, és öleltem át a nyakát.
- Minden kérdésedre választ találsz a jövőben. Én hiszek benned, minden jól alakul majd. Ha úgy érzed, segítségre lenne szükséged, mindent megtalálsz egy dobozban, a szobádban. Vigyázz magadra kincsem! Légy jó!
- Ne! – zokogtam.
- Szeretlek! – lehelte, majd lecsukta szemeit. Az utolsó gondolata még ott lebegett az elmémben.
„Szeretlek. Soha ne kételkedj a megérzéseidben. Te vagy a mindenem.”
Képtelen voltam megmozdulni. Anyám holtteste mellett zokogtam, a külvilágot kizártam. Az agyamban csak két szó zakatolt: Meghalt. Vége.
A gyász teljesen lebénított, az érzékeim kikapcsoltak, a gondolatok elhaltak, a külvilág elsötétült számomra, minden remény meghalt. Pár perc múlva, felébredtem a kábulatból, és egy pillantást kerestem a félhomályban. A tekintettel nem találkoztam, de a gondolatait hallottam. Az egyetlen gondolatot körülöttem.
„Meghalt.”
- Ezt nem éled túl! – rontottam neki, felálltam és a tőrömért kaptam, de rájöttem, hogy még mindig a mocskos démon testében van.
- Szerinted nekem nem fáj? – nézett rám elkeseredve.
- A legkevésbé sem érdekel a lelked, vagy amit te annak nevezel. Megölted az anyámat! – üvöltöttem magamból kikelve.
- Csak bevégezte a sorsát. Mellesleg, nem rémlik, hogy te ugyanezt tetted? – ismertem annyira, hogy most legszívesebben a haját tépte volna mérgében.
- Az más.
- Oh, és miben más Miss Nekem Mindent Szabad? – érdeklődött nyájasan.
- Abban te aberrált gyökér, hogy engem a te őrült apád elrabolt, és kis híján megkínzott! És, hogy én önvédelemből öltem, te meg hobbiból!
- Te hallod magad?! Mi az, hogy hobbiból?
- Jó, akkor gyávaságból. Ahogy jobban tetszik. Egy aljas féreg vagy, nem más. Nem tudsz választani, így inkább mindenki oldalára bejátszol egy kicsit. Sosem voltál őszinte!
- Jasmine! Én…
- Sosem voltál őszinte, most pedig már nem érdekelsz. Takarodj az utamból! – löktem félre, majd kitéptem a tőrt Steve halott szívéből.
- Jas! – kapott a kezem után.
- Hagyj! Békén! Nem akarlak látni, egyáltalán, hallani sem akarok rólad! Remélem, halálra tömöd magad lelkekkel, mert én most veszem le rólad a kezem! Soha többé nem akarok találkozni veled! – üvöltöttem az arcába, majd kitéptem a kezem az övéből.
- Úgyis találkozunk majd… - bízott a jövőjében.
- Azt kétlem, és most menj az utamból, hacsak nem akarod, hogy anyád dupla temetést rendezzen!
Egy szó nélkül állt arrébb, majd engedte, hogy anyám holttestéhez lépjek. Olyan könnyen hallottam már, hogy elborította az elmém.
„Nem tudsz megszabadulni tőlem, nem ez a sorsunk, és ezt te is tudod!”
Nem vettem tudomást róla, kisimítottam egy véres hajtincset anyám arcából, majd a kezem megállt a levegőben. Anyu nyakában egy csodás ezüstlánc lógott, amit még sosem láttam. Az ezüst csak úgy világított a sötétben, én pedig azon kaptam, magam, hogy a lánc már a tenyeremben pihen, nem anyám szíve fölött. Egy-két könnycsepp után szótlanul emeltem fel anyám, majd az élettelen testével kiléptem a fagyos decemberi éjszakába. Igaza volt. Erősebb voltam, mint régen. Nem mondom, hogy a súlya meg se kottyant, de nem fáradtam a teher alatt.
Néhány métert sétáltam vele, majd megtorpantam. Ki kell találnom valamit! Valamit, ami elég hihető, hogy az emberek ne kérdezősködjenek. Feleslegesen óvatosan megvizsgáltam a sérüléseit: gerinctörés, jobb lábszártörés, koponyazúzódás, könyök ficam. A teste olyan volt, mint egy kicsavart rongy. Elsőre világossá vált előttem, hogy át nem öltöztethetem, és valami olyasmit kell kitalálnom, ahol anyámnak zuhannia kellett a halál beállta előtt.
Az agyam gyártotta a hülyébbnél szánalmasabb lehetőségeket, többek között, a Brooklyn híd jött szóba, de hogy zuhan le egy embert teljesen véletlenül a hídról? Miért nem fulladás a halál oka? Egyáltalán, miért nincs víz a tüdejében?
A következő ötletem az olt, hogy kivételesen sokat gurult egy lépcsőházban, anélkül, hogy bárki is meghallotta volna. Ez sem tűnt reálisnak…
Aztán eszembe jutott a házunk. Szerencsére olyan házban laktunk, ahol lift is volt, egy öreg, rozoga lift. Legalábbis eddig.