5.Meglepetés -1.rész

Sziasztok! Idén ez az utolsó fejezet, és ez úton szeretnék mindenkinek nagyon boldog új évet kívánni! (És egy nagyon jó szilveszteri bulit;))

5.fejezet

Besötétedett, mire lányokhoz méltóan kitárgyaltunk mindenkit, és Raven betekintést engedett az emlékeibe, hogy tudjam, hogy kiről is van szó. Bár eltekintettem volna a házibuliktól, ahol személy szerint tudtam, hogy ki mennyire volt illuminált állapotban, és mit evett az ominózus buli előtt. Mikor kinéztem az ablakon, pont azzal a faággal találtam szembe magam, ahol Aaren csücsült még kora reggel, így az égető problémáim újra rám találtak.
- És akkor Adam és Lucy…
- Rav! – kalimpált a szeme előtt.
- Igen?
- Elhiszem, hogy csodás emlékeket őröl a gimis éveidből, de nincs nekünk egy sürgősebb dolgunk? – néztem jelentőségteljesen.
- Mi? Oh! Igen. Meghan nem sokára haza ér, Matt pedig fürdik. Nyugi. – mosolyodott el. A tekintetében volt valami biztonságot adó, és ez megnyugtatott.
A beszélgetés fonala megszakadt, így jobbnak láttuk lemenni a nappaliba, ahol Andrew olvasott egy igen vaskos könyvet éppen.
- Mi az, bemagolod a szótárat? – vigyorogtam rá, amikor megláttam a kezében a latin szótárt.
- Nem, csak tudod ahhoz, hogy valaki benn maradjon a nyamvadt orvosi egyetemen, nemcsak hogy állati belső szervekben kell turkálnia, de tudnod kell, hogy mit jelent a… - belelesett a könyvbe - Bos primigenius indicus. – mondta büszkén.
- Hogy, hogy kell mondani a zebut? Hátha valaha is szükséged lesz zebu vérre? – vontam fel a szemöldököm, miután villámgyorsan kivettem a könyvet a kezéből.
Andrew csak hápogott egy sort, majd sértődötten visszavonult a szobájába.
- Ne duzzogj morci! Egész jó a kiejtésed – nevettem el magam, de a vidámságot a korgó gyomrom szakította félbe.
- Jas, ettél ma egyáltalán valamit? – kérdezte az épp betoppanó Meghan.
- Nem Anyu, épp most terveztem. – mondtam gúnyos hanghordozással.
- Pizza? – kérdezte, miközben ledobta magát a kanapéra.
- Oké! – vágta rá Raven és már tárcsázott is. Miközben várt, hogy felvegyék a rendelést, eltartotta a mobilt a fülétől, és érdeklődve körbepillantott. – Ki, milyen pizzát kér?
- Duplasajtos, sonkás, pepperonis! – vágtam rá azonnal.
- Vegetáriánus. – mondta Meghan, mire én csak kérdőn rápillantottam, ő pedig legyintett.

„Majd később elmagyarázom.”

- Bolognai – hallottam meg Andrew hangját, aki még mindig a szobájában bújta a… nos, már nem a szótárt.
- És Mattnek? – kérdeztem.
- Négy évszak! – szólt egyszerre a két nővér.
- Jó napot! Szeretnék egy bolognai, egy négy évszak… - sorolta Raven, miközben átment a konyhába.
- Pizzát rendelünk? Kérdezte az immár friss és üde Matt a lépcső aljáról.
- Aha – mosolyogtam. Már a nyál is összefutott a számban, ahogy magam elé képzeltem az ínycsiklandozó, sajtos pizzát. A pizzáról jut eszembe! – Meghan, mióta vagy vegetáriánus?
- Nem vagyok. – mosolygott.
- Akkor miért…?
- Csak ultrahyperszuper- egészségesen étkezik. – mondta Matt, aki a fotelem karfáján foglalt helyet.
- Na, a pizzák itt lesznek… Meghan? Jas?
- Fél órán belül – mondtuk egyszerre.
- Pazar. Na, Jasnek lenne egy-két kérdése, amíg éhezünk… - vezette fel Raven a témát.
- Igen, nos, Andrew, lecsámpáznál, kérlek? A Playboyod megvár. – motyogtam magam elé, de ez is elég volt, hogy egy időben halljam unokabátyám méltatlankodó gondolatait és a többiek hangos nevetését.

„Ezt még visszakapod Jas Williams!” – fenyegetett, és sajnos komolyan szándék volt mögötte. Jobb, ha meghúzom magam.

Miután Andrew is megérkezett a következő másodpercben, már épp összeszedtem a gondolataimat és mély levegőt vettem, amikor Raven felpattant a kanapéról.
- Menjünk inkább az étkezőbe! – az ötletre mindenki feltápászkodott, én pedig dühösen fújtattam. Már majdnem belekezdtem…
Nem meglepő módon Andrew ült az asztalfőt jelentő fehér párnázott székre. A bal és a jobb oldalára Raven és Meghan, én pedig Mattel szemben, Raven mellett foglaltam helyet.
- Nos, a reggeli információitokkal lenne kapcsolatban. Az ereklyékkel.
Az utolsó szóra Meghan elméje olyan gyorsan zárult be, hogy rákaptam a szemem, de ő csak szigorúan meredt maga elé, amit nem tudtam mire vélni, de úgy döntöttem, majd később foglalkozom vele.
- Mit szeretnél tudni?
- Nem sokat tudok az ereklyékről. Még egy számomra borzalmas éjszakán hallottam róluk, akkor is csak homályosan, és a túlélés fontosabb volt, mint az ősi kacatok. – Andrew felszisszent, és szánakozva nézett rám.

„Láttad, igaz?”
„Igen.”

- Sajnálom. – sütötte le a szemét.
- Semmi gond – mosolyodtam el.
- Miről van szó? – kérdezte gyanakodva a kis energiatündér mellettem. – Már megint miről tárgyaltok?
- Csak életem legrosszabb éjszakájáról. – vontam meg a vállam lazán, miközben belül milliárdnyi kis szúrást éreztem a szívem körül.

„Most inkább mássz ki innen!”
„Bocsi.”

- Mit tudsz róluk? – dőlt az asztalra Meghan.
- Csak annyit, hogy a vadászok és a démonok között az ereklyék miatt robbant ki a háború, és hogy az összes ereklye tulajdonosa isteni hatalommal bír majd.
- Igen. Az ereklyék a görög mítoszokban szereplő istenek, félistenek személyes tárgyai, mint Pandora szelencéje, Heléné nyaklánca.
- Ezzel kapcsolatban is lennének kérdéseim. Reggel azt mondtátok, a láda, amit Susan hagyott rám, Pandora szelencéje. Honnan veszitek? Miért vagytok ennyire biztosak benne?
- Először is, mert tudtuk, hogy nálad van – mosolyodott el Matt. – Másodszor, mert az ereklyéknek különleges kisugárzásuk van. Én érzem őket. Olyan, mintha a félistenek lelkének egy darabja a tárgyban lakozna.
- Mint a nyakláncom és a vadászok lelke.
- Igen, az Artemisz medálja.
- Ez most komoly?! – hüledeztem. – Akkor minden igaz az ereklyékről? Artemisz miatt hallom Anyuékat?
- Hogy mit csinálsz? – kérdezte Andrew.
- Ma reggel, amikor Aaren és Delilah sarokba szorítottak, Anyu hangját hallottam, hogy mit kell tennem, hogy mi a gyenge pontjuk. Így sikerült kiszabadulnom – vontam vállat újra. – Azt hittem, ez normális.
- Mi, hogy egy nyaklánc utasítgat? Mint a Harry Potterben a Teszlek Süveg? – Matt úgy nézett rám, mint egy eszelősre.
- Én már semmin sem lepődök meg – nézett maga elé Raven.
- Hány ereklye van? – pillantottam Andrewra, de a választ nem a várt irányból kaptam.
- Mi sem tudjuk pontosan. Valószínűleg elég sok. Minél több van, annál nehezebb megtartani őket. – nézett a szemembe Meghan.
- Hogy érted?
- Minél több van a birtokodban, annál több ellenséget vonz. Démonokat, vérfarkasokat, hataloméhes és kapzsi embereket.
- Oké, ha nálam van két ereklye, nektek mennyi van?
- Három. Heléné nyaklánca, ez a legfontosabb, Orpheus lantja, és egy fiola a Sztüx folyó vízéből.
- Honnan tudjátok, hogy nem közönséges csapvíz? – vontam fel a szemöldököm.
Úgy néztek rám, mint aki meghibbant. Matt fejében az is megfordult, hogy gyorsan be kéne szerezniük egy kényszerzubbonyt. Furcsa volt nekik, hogy nem iszom minden szavukat, és kételkedem az ereklyékben. A szent tárgyakban, amire minden vadásznak fel kellene tennie az életét.
- Mint már mondtam, érződik rajta, hogy nem közönséges tárgy – Matt úgy tagolta a szavakat, mintha egy négy éveshez beszélne.
- Miért Heléné nyaklánca a legfontosabb? – kérdeztem a következő kérdésem.
- A jóslatok miatt.
Erre a kijelentésre derengeni kezdett valami, ugyanabból az éjszakából:

’- A nyakláncon két jóslat van. Az egyik, hogy mi történik azzal, aki a hatalmakat hordozó ereklyék birtokában a van, a másik pedig arról, ki méltó erre a sorsra.
- Még egyik jóslatot sem tudod. Csak reméled, hogy te vagy az a személy. ’

- És sikerült rájönni, hogy mit jelentenek a jóslatok?
- Sajnos nem – húzta el a száját a „családfő”. – Ógörögül vannak, és amíg nem magunktól nem jövünk rá, rejtély marad.
- A boszik tudnak ógörögül, nem? Gyakorlatilag munkaköri előírás… - gondolkodtam hangosan.
- És te rábíznád az egyik kulcs ereklyét egy boszorkányra, akiknek a fő-döntéshozója Delilah kis pincsikutyája?! – Meghant még sosem láttam így kikelni magából.
Szerencsére a fejmosásomnak a csengő vetett véget, én pedig suhantam, – szó szerint – hogy ajtót nyithassak a futárnak. Kifizettem őt az előszobában, a komódon tárolt aprópénzből, majd bevittem az illatos dobozokat az étkezőbe, és a tornyot leraktam az asztalra. A Wilmer testvérek úgy vetették rá magukat a pizzára, mint farkasok a vérző tetemre. A véres hasonlat után csak elnézően megcsóváltam a fejem, majd én is lakmározni kezdtem a finomságból.
- Hmm. Ez isteni! – nyögtem.
- Az! San Francisco legjobb pizzériája – helyeselt Matt.
Mindenki csendben falatozott. Én lettem kész leghamarabb, de, mivel nem tudtam, hogy a többiek akarnak-e még valamit a gyorskaján kívül, csendben üldögéltem a helyemen és a mai napot emésztettem. A nyakamban lóg Artemisz, a vadászat görög istennőjének a lánca, benne anyám, a dédnagyanyám, és még az isten se tudja, hányadik üknagyanyám lelkével. A nyaklánc utasítást ad, ha veszélyben vagyok, mint reggel. Itt egy olyan démon lenne a partnerem, amit a többiek nem tudtak legyőzni, és egy suliba fogok járni a Brightmore porontyokkal is. Holnaptól kezdve új suli, új ellenfelek és új élet, hacsak apám haza nem visz a jövő hét elején.
Merengésemet egy hatalmas ásítás törte meg, mire mindenki rám kapta a fejét.
- Azt hiszem, én elteszem magam holnapra, ha nem gond. – álltam fel az asztaltól.
- Nem, dehogy – legyintett Andrew. – Jó pihenést!
- Köszönöm – mosolyodtam el bágyadtan.
- Nyugodtan használd a fürdőmet, a tied még nincs kész – mondta kedvesen Raven.
- Rendben, köszönöm. – már épp kezdtem volna felvonszolni magam a lépcsőn, amikor eszembe jutott valami, de úgy döntöttem, ráér később is. A legfontosabb egy forró zuhany.
Felbotorkáltam a harmadik emeletre, valahogy nem volt energiám a rohangáláshoz, nem tudom Raven hogy csinálja. A bőröndömből kivettem egy ujjatlan toppot és egy rövidnadrágot, a neszesszeremet, majd lecsoszogtam egy emeletet. Nem kopogtam az ajtón, azt hittem, a szoba üres, de nagy meglepetésem az ágy közepén ott feküdt Raven és bámulta az ággyal szemközti plazma TV-t.
- Menj nyugodtan, megvárlak. Kikészítettem neked két törölközőt. – mosolygott, majd visszafordult az óriás kivetítő felé.
A fürdőben majdnem elcsábultam egy hosszú fürdőre, de az agyam tiltakozott, minél hamarabb ágyba akartam kerülni, plusz még Raven is fürdeni akart, így beálltam a zuhany alá, majd szinte forró vizet kezdtem folyatni magamra. Egy finom, parfümös illatú, márkás tusfürdőt használtam, kókusz illatú samponnal. Kétszer megmostam a hajam, miközben az izmaim elernyedtek a forró víz alatt. Amikor tisztának nyilvánítottam magam, magam köré csavartam egy fehér törölközőt, majd a hajamra még egyet, és a mosdó felé vettem az irányt. Egy kicsit hátra hőköltem, amikor megláttam a tükörképem a párás tükörben, de nem volt olyan vészes, mint amilyennek lennie kellett volna egy normális embernél. A lila duzzanatból már csak véraláfutás maradt, és az is csak az arcom jobb oldalán. Hidegvízzel megmostam az arcom, fogat mostam, majd jobbnak láttam készíteni egy hűs borogatást éjszakára. Végül összeszedtem a cuccaimat és a hideg borogatással a kezemben kisétáltam Ravenhez.
- Raven! Csak egy dolgot akarok kérdezni. Mára azt hiszem, ennyi elég volt, de mikor kezdtétek felújítani az emeletet?
- Csak pár napja. Miért?
- Mert már majdnem kész vagytok.
- Igen. Nyugi, holnapra kész lesz. – kacsintott, majd beszáguldott oda, ahonnan én épp csak kivonszoltam magam.
Miután felértem a harmadikra, már épp csak annyi erőm volt, hogy kinyissam az ajtót, levessem magam az ágyra, és az arcomra terítsem a jéghideg borogatást, remélve a legjobbakat és a hosszú és mély álmot. Nagyot tévedtem. Reggel, amikor Raven az ágyamban ugrált, úgy éreztem, alig aludtam fél percet. Olyan gyűröttnek éreztem magam, mint egy papírsárkány, amin végig ment az ötödik osztály. Miközben bambán pislogtam és egy órát kerestem, ami betájol engem időben, Raven csak szakadatlanul ugrált felettem és szajkózta a buzdító szavakat:
- Gyerünk! Felkelni! Első nap! Mozgás! – olyan volt, mint egy idegesítő, életnagyságú, lelőhetetlen vekker.
- Rav, akkor is hallok, ha nem üvöltesz a fülembe – néztem fel rá, az egyik szememmel, amit ki tudtam nyitni. – Hány óra van?
- Fél nyolc, úgyhogy mozgás! Egy óra múlva suli.
- Még egy óra?! Akkor hadd aludjak még legalább ötven percet! – húztam a fejemre a takaróm.
- Jasmine Williams! Vagy azonnal kikelsz az ágyadból, vagy egy hétig nem iszol kávét! – fenyegetett.
Ha valamivel, akkor a koffein adagommal be lehetett húzni a csőbe.
- Úgysem mered! – sandítottam rá a takaró alól.
- Nem-e? Ezt nézd! – lóbálta meg előttem a kávésdobozt, majd egy pillanat múlva már sehol sem volt.
- Jó, rendben. Nyertél! – adtam meg magam, és kikászálódtam az ágyból.
Az összes sejtem sóvárgott még legalább néhány óra alvásért, de az agyam már kávéhiányos-üzemmódba kapcsolt, és a lábaim szinte öntudatlanul vittek le a konyhába, ahol egy J betűs bögre várt rám a pulton, csordultig tele feketekávéval. Mellette egy porcelán tej kiöntő és cukorszóró. Amint lehuppantam az egyik bárszékre, magam elé húztam a csodát, és a számszélét nyalogatva kortyoltam bele.
- Na, ugye mégis megérte felkelni? – ült le mellém Miss Duracell nyuszi.
- Ezért bármit! – nyögtem két korty között.
Fél perccel később már az üres bögrét tettem be a mosogatógépbe, és újult energiával futottam fel a vendégszobába. Újra magamhoz vettem a neszesszeremet és leszáguldottam Ravenhez, aki épp a fürdőben volt, így bekopogtam, hogy akkor inkább megyek felöltözni. Még meg sem fordultam, amikor Raven a habos fogkeféjével a kezében szigorúan meredt rám, miközben elállta az utat.
- Ne merészeld! – mondta síri hangon.
- Mit? Felöltözni? – kérdeztem megrökönyödve.
- Első nap, hadd válasszak én ruhát! Légy szíves! – könyörgött.
- Felejtsd el! – és felszaladtam a szobámba, bezártam az ajtót, és könyörögtem egy kis előnyért. Szerencsére épp elég időm volt, hogy magamra kapjam a halálfejes pólóm és a vajszínű nadrágom. Kiegészítőkre alig volt időm, mert a Raven hurrikán szinte ajtóstól rontotta a szobába.

- Ezt most azonnal verd ki a fejedből! Ugye nem gondoltad komolyan, hogy elengedlek így?!
- Igenis Anyu! – duzzogtam. – Akkor átöltözöm – villantottam rá egy címlap mosolyt.
- Húsz másodpercet kapsz! – mondta komolyan, majd kifordult a szobából. Még így is hallottam, ahogy dobol a lábával és számolja a másodperceket.
Gyorsan átvettem a pólóm, kicseréltem a kiegészítőket, majd kinyitottam az ajtót.

- Szó se lehet róla! Hány éves vagy? Kilenc?
- Miért? – kérdeztem morcosan.
- Minnie egér? – úgy nézett rám, mint egy ütődöttre. – Na, gyerünk, azt veszed fel, amit én mondtam, vagy pucéran viszlek suliba.
Megfontolandónak tartottam az ötletet, de féltem, hogy talán Logan Brightmore még a parkolóban elkap, úgyhogy duzzogva, trappolva és morogva, minden módon tiltakozva a módszer ellen, lementem a lépcsőn és karba tett kézzel megálltam a szoba közepén. 
- Mit akarsz rám aggatni? – kérdeztem tőle.
- Nyugi, nem lesz olyan vészes, majd belépett a gardróbjába, engem pedig kinn hagyott.
Nem telet bele két percbe, és egy teljes öltözettel jelent meg előttem. A bal kezében tartott egy vajszínű miniszoknya, egy sötétszürke ujjatlan top, egy fekete öv, egy fekete táska és egy a szoknyával színben harmonizáló magassarkút, aminek még a látványára is megrémültem. A jobb kezében egy óarany színű baglyos fülbevalót és egy vajszínű szív alakú gyűrűt, néhány ezüst és fekete karkötővel.

- Te be vagy lőve? Én ezeket tuti nem fogom felvenni!
- Ez, vagy az Éva kosztüm. Választhatsz. – vonta meg a vállát.
- Jó, legyen! – adtam be a derekam. Logan még mindig nagy veszély volt, hogy a közszemérem-sértési vádról ne is beszéljek. – De ehhez ne szokj hozzá! – vettem át tőle a ruhadarabokat.
Fantasztikus. Úgy fogok kinézni, mint valami plasztik barbi. Miért kell combközépig érő szoknyában és hét centis halálcsapdákban suliba járnom? Mégis mi olyan rossz egy laza felsőt és egy farmeren?

„Szerintem csini leszel.”
„Kifelé!”
„Bocsi. De tudod, hogy még egy bosszú jár a tegnapiért…”
„Ne fenyegess! Nem vagyok jó állapotban, látod mit adott rám a húgod?!”
„Jól nézel ki, ne aggódj!”
„Kösz. Ez jól esett.”

Tényleg így gondoltam. Nem volt dolgom egy pasival se, közel két éve, így jól esett a bók. Mosolyogva ballagtam le a konyhába, ahol fincsi croissantok várták, hogy jól lakassanak.
- Csokisat, vagy lekvárosat? – kérdezte Meghan.
- Csokisat, köszönöm – ültem le mellé.
- Csinos vagy – dicsért meg.
- A nővéred műve- húztam el a szám. – Te is jól nézel ki – mértem végig.
Rajta egy fehér muszlin felső volt egy világos színű sorttal, arany ékszerekkel és fehér szandállal.
- Téged miért nem kínoz?
- Mert nekem van saját gardróbom – mosolygott elnézően.
- Na, kész vagytok? – kérdezte Raven a lépcső aljáról.
- Lenyelhetem a reggelim?
- Ha nem akarsz elkésni, akkor inkább ne.
Inkább gyorsan lenyeltem és megküzdöttem a fulladással, miközben magamhoz vettem a táskám és elindultam a bejárati ajtó felé.
- Vezethetek? – csillant fel a szemem, miközben eszembe jutott a tegnap reggeli vitájuk.
- Háát – húzta el a száját Meghan, ami rögtön elvette a kedvem, és ez azt hiszem az arcomon is meglátszott.
- Persze! – vágta rá nővére, amiért hálás voltam neki.
- Ha balesetet szenvedünk, előre is sajnálom. – motyogtam, bár biztos voltam benne, hogy ez esélytelen, mivel szinte maximumos pontszámmal mentem át a KRESZ teszten, illetve villámgyors reflexekkel rendelkezem. És ha ez nem lenne elég, a nyaklánc biztos adna valami megoldást, ha esetleg vészesen a szakadék felé közelednénk.
Negyed kilenc volt, mire mindhárman összeszedtük magunkat, és beültünk a kocsiba. A lányoknak egy gyönyörű Lexusa volt, bőrülésekkel és automata váltóval. Élmény volt azt a kocsit vezetni. Nagyjából öt perc alatt a suli parkolójába értünk, ahol mindenki, aki mellett elhaladtam, kíváncsian pillantgatott a kocsi után. Fantasztikus. Egy gyönyörű nap elé nézek, ahol mindenki mikroszkóppal fogja vizsgálgatni minden porcikám.
Egyetlen parkolóhelyet találtam csak a diákok részlegében, méghozzá a parkoló egyik sarkában. Néhány kocsival arrébb egy fekete Mercedes parkolt, a Brightmore testvérekkel szegélyezve, akik olyan meredten és jegesen bámulták a Lexust, hogy még a fémen keresztül is éreztem a bizsergést…

4.Új ismeretek -2.rész

4.fejezet - Új ismeretek

2.rész

- Gyere velem! – ragadott karon és húzott fel a fotelből.

Amilyen gyorsan csak tudtunk, felszáguldottunk az első emeletre. A ház ahhoz képest, hogy csak négyen, vagyis már öten lakták, számomra először túl nagy volt. Majd rájöttem, hogy miért laknak a Wilmer testvérek háromemeletes házban. Az alsó szinten helyezkedett el a modern konyha, a nappali és az óriási étkező. Az első szinten a srácok laktak, mindkét fiúnak külön fürdője és gardróbja volt, így érthető, hogy elfoglaltak egy emeletet. A két szoba között helyezkedett el egy vendégszoba. A szoba tulajdonképpen egész szép volt, a falakon a bézs illetve a fehér árnyalatai uralkodtak, a berendezésben pedig ugyanezek a színek és a fűzöld keveréke köszönt vissza. Amikor beléptem, megnyugodtam, hála a zöldszínnek, viszont egy pillanatra megállt bennem az ütő, amikor a díszítésre néztem. Az ágy fölött meztelen női testeket ábrázoló képek voltak. Valószínűleg kívülről is látszott, hogy meghökkentem, mert Raven mosolyogva beszélt hozzám.

- A szoba a srácok haverjainak lett tervezve, nyugi, te másik szobát kapsz, hacsak nem akarsz két ekkora csődör között lakni. – a mondat végére nem bírta tovább és kitört belőle a nevetés.

- Inkább passzolom, kösz – feleltem én is vidáman.

- Reméltem, hogy ezt mondod, mert még van mit megmutatnom – kacsintott.

- Ajjaj… - nyögtem, miközben kihúzott a srácok vendégszobájából.

Miközben a lépcsőn baktattunk felfelé, azt magyarázta, hogy ő és Meghan laknak a második emeleten.

- Fura, pedig azt hittem, hogy nektek külön emeletetek van, hisz lemerem fogadni, hogy a srácok birodalma csak töredéke a tiéteknek.

- Iiigen. – pirult el. – De most nem ez számít, hanem ez! – nyitott ki előttem egy ajtót a folyosó közepén, gondolom a következő vendégszobát.

Kiábrándultan huppantam le a szoba falára tolt egyik rózsaszín ágyra. Igen, rózsaszín, és ami a legkiábrándítóbb, hogy az egész szoba ezzel a színnel tisztelgett a Disney hercegnők előtt. Raven kuncogva pakolta le a csomagjaimat, miközben az arcomat fürkészte.

- Kinek rendeztétek ezt be? Egy csapat hat éves kislánynak?!

- Ne rám nézz - kuncogott tovább. - Ezt a szobát Meghan tervezte.

- Jellemző. És mi a következő lépés? Kinyitom a gardróbot, és szembe találom magam egy rózsaszín hercegnőruhával?

- Nem, nem hiszem – kacagott tovább.

- Örülök, hogy ilyen vicces a nyomorom – mosolyodtam el én is a mondat végére.

- Komolyan olyan borzalmas? – lesett ki a pillái alól.

- Szerinted? – kérdeztem, és próbáltam minél szenvedőbb arcot vágni.

- Mert, van más megoldás is… - gondolkodott el.

Még mindig az agyamra ment, hogy csak akkor hallhattam őket, ha ők akarták. Bár van egy olyan sejtésem, hogy ezért a jövőben még hálát fogok rebegni a fentieknek.

- Most őszintén, hány vendégszobátok van? Vagy hány kempingágyatok, hogy ennyi megoldást találsz arra, hogy hol aludjak? – tettem csípőre a kezem.

- Mondjuk úgy, hogy előre felkészültünk. – mosolygott sejtelmesen.

Az ereimben meghűlt a vér. Női testekkel díszített szoba, hercegnő birodalom, mi a következő? Kínzókamra? – gondolkodtam, miközben elértük a legfelső szintet. Nagy meglepetésemre az egész emelet műanyag fóliákkal és karton dobozokkal volt borítva. Kérdő tekintetemre Raven csak megrázta a fejét és tovább húzott a folyosó végéhez, az egyetlen ajtóhoz, amin nem volt műanyag fólia.

- Tessék. Ez az utolsó megoldás. – tárta ki előttem az ajtót.

A szoba, amibe beléptem a barna és a lila árnyalataiban úszott. A falak mintha melegséget árasztottak volna magukból. Nem voltak sem pucér női testek, se egy csepp rózsaszína  szobában. Boldogan vetettem le magam az ágyra és öleltem magamhoz a sárga és lila mintás díszpárnát.

- Akkor tetszik? – kérdezte félénken.

- Imádom!

- Reméltem, hogy ezt mondod, mert amíg nincs kész a szobád, itt fogsz lakni, hacsak nem megyünk el venni egy kemping ágyat… - gondolkodott el.

- Ugye csak viccelsz?

- Úgy nézek ki? – huppant le mellém.

- Az emelet nekem készül?

- Nem, az öreganyámnak. Hát persze! Mégis mit gondoltál? Nekünk szinte saját emeletünk van, te meg kapsz egy ágyat? – olyan mérges arcot vágott, hogy jobbnak láttam meghúzni magam.

- Köszönöm! – borultam a nyakába, de az ölelkezés közben eszembe jutott egy „kisebb” probléma.

- Mi lesz, ha apu mégis haza visz?

- Erre nem vennék mérget. Meg fogjuk győzni, hidd el.

- Meghannek látomása volt, vagy csak ilyen jól blöffölsz?

- Most blöff. Te sem láttál semmit?

- Még nem. Szerintem majd akkor, amikor szemtől szemben állunk, minden megvilágosodik majd. – legalábbis remélem.

- Na, mit gondolsz a szobáról? – pillantott körbe.

- Tökéletes. Ha jól gondolom, a te műved. – mosolyogtam rá.

-  Ennyire látszik? – pirult el.

- Abszolút a te stílusod. Erről jut eszembe, ideje lenne benéznem a te szobádba is. – húztam fel az ágyról és már rohantam is Raven birodalma felé.

A szoba ajtajában hirtelen megtorpantam és bizonytalanul hátrapillantottam barátnőmre.

- Ugye nem kell attól tartanom, hogy egy meztelen pasi vár az ágyhpz kötözve, hogy visszatérjen az úrnője? – vigyorogtam a képébe.

- Menj már! – kacagott és szinte belökött az ajtón.

Egy pillanatig csak ámultam, hiszen szinte tapintani lehetett a vibrálást a szobában. Azt a fajta kisugárzást, amit Raven is sugárzott magából minden percben. A sejtelmes vibrálást, ami ott lakozott a bőre alatt, ez az érzés csak erősödött, minél jobban szemügyre vettem a berendezést. A falak püspöklila színben tündököltek, míg a padló fehér perzsaszőnyeggel volt lefedve. A ház erdőre néző oldalán két hatalmas ablak volt, amelyet földig érő brokát függönyök kereteztek. Az ablakok alatt egy tört fehér színű asztal állt, faragott lábakkal és egy hasonló székkel, melynek a huzata harmonizált a szobával. Az ágy és az asztal között egy tört fehér, indamintás öltöző paraván volt összehajtogatva és a falnak támasztva. A hatalmas franciaágyon világos ágynemű díszelgett, a tetején sötétlila takaróval. A díszpárnák is ebben a két színben játszottak. A nagy bámészkodásban le kellett ülnöm az ágyra, hogy még tüzetesebben szemügyre vegyem, amikor a szemem megakadt két ajtón. Az egyik az ágy ablakfelőli oldalán volt, közvetlenül az összehajtott paraván mellett, míg a másik az ágy másik oldalán, az éjjeliszekrénytől és a szobaajtótál nem messze.

- Szabad? – néztem rá reménykedve.

- Még szép – kacsintott.

Először az ajtóhoz közelebbivel próbálkoztam. Mikor beléptem, az állam hangosan koppant a földön. Ennyi ruhát még egy több emeletes butikban sem láttam. Minden színű és szabású ruhára találtam legalább kettőt. A szoba közepén egy kanapé helyezkedett el, ahonnan belátás nyílt az egész kollekcióra. A gardrób – vagy raktár- falát fehér szőrös tapéta borította, a padlót pedig hasonló, csak sötétlila színű szőnyeg.

- Ne mondd, hogy ez csak a tied… - néztem rá fenyegetően.

„Nem mondom.” – hallottam meg őt a fejemben, de nem élvezhettem sokáig, mert rögtön visszazárta az elméjét.

- Ez hihetetlen! Most már komolyan kíváncsi vagyok, mi van a másik ajtó mögött. Vagy ez csak az őszi-téli ruhatárad? – kérdeztem, miközben elmentem az ágy előtt, és rávetettem magam a kilincsre. 

Szinte feltéptem az ajtót, hogy szembetalálhassam magam Raven fürdőjével. A szoba sötétlilában pompázott, fekete és fehér dísztárgyak szépítették a helységet. Úgy éreztem magam, mintha a Hotel Hilton elnöki lakosztályának fürdőjében járnék.

- Ugye jól gondolom, hogy a sötétlila a kedvenc színed? – mosolyogtam rá.

- Talált! – mosolygott ő is, és megölelt.

Hirtelen nem tudtam mire vélni, de nagyon jól esett. Arcomat belefúrtam sötétbarna hajába, és kezdtem úgy érezni, hogy végre itthon vagyok. Fél perc után elengedett és a karomnál fogva nyomott le az ágyra ismét.

- Na, mit gondolsz?

- Fantasztikus. Annyira téged tükröz! – és az az átkozott vigyor csak nem akart lehervadni az arcomról, ahogy néztem a kis energia bombát. Hiába néznek ki ugyanúgy, annyira különböznek Meghannel, és ezt nem hagyhattam szó nélkül.

- Hogy lehet, hogy ennyire hasonlítotok, és nem is lehetnétek különbözőbbek?

-Hát igen – sütötte le a szemét – Meghan mindig is alaposabb volt, megfontoltabb, és azt hiszem, felelősségteljesebb is. – mondta, miközben felkeltem az ágyról és az ággyal szemközti táblát olvastam.

Az élet nem a viharról és túlélésről szól. Hanem arról, hogy táncoljunk, még a vihar közepén is.

- Szép idézet – néztem rá.

- Ez a másik. Neki ugyanez az idézet van a szobájában, csak épp fordítva. – láttam rajta, hogy a téma elszomorítja, így inkább más irányba tereltem a beszélgetést.

- Egyébként, mond csak,a  többiek hol vannak? – mivel már délután négy felé járt az idő.

- Matt foci edzésen, Meghan… nos, gondolom épp az egyik tanácson kopogtatja a hülye kalapácsát, vagy a könyvtárban gubbaszt.

- Mindent feláldoz a suliért? A szabadidejét? A magánéletét?

- Mindent. – bólintott egyetértően. – Kivéve a vadászatot.

- Oké, nem tudom, hogy a két égető kérdés közül melyikre kérdezzek rá hamarabb… - bizonytalanodtam el.

- És mik lennének azok? – húzogatta kihívóan a szemöldökét.

- A suli, vagy ez az állítólagos ereklyevadászat.

- Uhh. Azt hiszem, kezdjük az elsővel, a második témánál jobb, ha a többiek is jelen vannak. Főleg Andrew.

- Mihez kellek? – kukkantott be az ajtón, gondolom, mivel meghallotta a nevét.

- Hogy segíts kiválasztani a tangám – forgatta meg a szemét Rav. – Na, tűnés! – dobta fejbe egy díszpárnával, vagyis majdnem, talált volna, ha Andrew nem húzza el gyorsan a csíkot.

- Szóval a suli. Mit kéne tudnom? Mégis hány ellenségem jár majd oda?

- Nagyjából az összes. Egyébként az Abraham Lincoln olyan int az összes többi amerikai középsuli, pompon csapattal, végzős bállal, klikkekkel, némi természetfelettivel megspékelve.

- Oké. Akkor pontosan kik azok, akikkel még véletlenül sem akarnék közelebbi ismeretségbe kerülni?

- Hát, Brightmorék mind oda járnak, leszámítva Delt. Akkor ott vannak a boszik, a szirének és nagyjából ennyi.

- Se vérfarkas, se lidérc? Még egy egyszarvú se?

- Nem. De, hogy ne felkészületlenül menj, a szirének vezetője Savannah Roberts, mellesleg ő a fődíva és a pompon csapat vezérszurkolója – forgatta a meg a szemét. – Elissa Marlow a boszik fővezére és egyben Delilah Brightmore közeli barátnője.

- És a többiek?

- A szirének gyakorlatilag ártalmatlanok, azon kívül, hogy oda meg vissza vannak maguktól. A boszorkányokkal csak azért kell vigyázni, mert ha felbosszantod őket, rohannak Delilahhoz, ami nekünk nem lenne túl jó, de egyébként nincs velük gond.

- És Brigtmorék?

- Miért? Közelebb akarsz kerülni hozzájuk?

- Nem, dehogy, csak a pompon csapat miatt – meg amúgy is – kerülném a sportpályát. Logan, Declan és Sabine miatt hová ne tévedjek? Kémia előadó? Vetítő terem? Nagyszínpad?

- Logan miatt a sarkokat kerülném, meg őt magát, nincs olyan ember a suliban, aki mozog, és ő még nem ajánlkozott fel neki. – elég volt egy meglepett pillantás, és értette a célzást. – Igen, őt az sem fogja zavarni, hogy vadász vagy. Friss hús leszel, nem a feje fogja irányítani. 

- Hurrá-hurrá! Semmire sincs jobban szükségem, mint egy kanos démonra…

- Declan miatt a sportpálya a rizikós terep, Sabine pedig úgy sem kötne beléd. De egyébként sem kell kerülnünk őket, nem véletlenül járunk ugyanabba a suliba, szemmel tartjuk egymást, méghozzá testközelből, ha elszigeteled magad, az csak feltűnést keltene.

Örültem, hogy végre van valaki, akivel mindent megbeszélhetek. Még sosem éreztem ilyet, a régi életemben sem… 

4.Új ismeretek -1. rész

4.fejezet - Új ismeretek
1.rész

A jégtömb, amit Andrew az arcomhoz nyomott, már elzsibbasztotta, nem csak az orrom, de a homlokom és az állam közötti összes területet. Az arcizmaim alig mozogtak, ha pedig mégis, úgy éreztem, mintha a bőröm nem is hozzám tartozna. Miközben a nappaliban azon gondolkodtam, hogy nagyjából így érezhetik magukat azok, akik művégtagokat kaptak, Andrew jött le a lépcsőn.
- Mutasd csak! – vette el a kezem, hogy megvizsgálhassa az arcom. – Még mindig nagyon csúnya. Kérsz egy tükröt?


„Kösz, nem. Mindent láttam.”


- Bocsi. Még mindig fura, hogy itt vagy, és hogy képes vagy erre. – ült le mellém gondterhelten a törtfehér kanapéra. 
- Nekem az fura, hogy még csak fél napja vagyok itt, de már sikerült eltörnöm az orrom. – mutattam a sérült területre.
- Igen, Delilah elég durva tud lenni… - mosolyodott el.
- Sejtsek e mögött piszkos dolgokat? – vontam fel az egyik szemöldököm.
- Ne! – felelte gyorsan. Túl gyorsan ahhoz, hogy ne kezdjen el érdekelni, de sajnos erről lecsúsztam. Olyan gyorsan zárta be az elméjét, hogy megijedtem, hogy netán megsüketültem.
- Ez érdekes… - mosolyogtam én is sejtelmesen. – Gondolom, nem akarsz róla beszélni.
- Nem éppen. – vonta meg a vállát. Majd néma csöndbe - és az emlékeibe-  merült pár percre.
Én a hirtelen támadt csendben csak az orromat fájlaltam. Majd, miután meguntam, más irányba tereltem a beszélgetést.
- Szerinted apu tényleg értem jön? – néztem rá aggóva.
- Hát, elég komolynak hangzott a telefonban – húzta el a száját.
- Ja, és főleg, amiket gondolt. Komolyan, néha nem ismerek rá.
- Tessék?! – pattant fel mellőlem hirtelen.
- Mi van? – néztem rá.
- Mi az, hogy a gondolatai? Ne akard azt mondani, hogy telefonon keresztül hallod őt!
- Hát jó, akkor nem mondom. – rántottam meg a vállam.
- Jas, te eszednél vagy?
- Hát, eddig azt hittem, de most nem tudom, hogy miért nézel így rám – húztam össze a vállaimat.
- Jas! Van fogalmad róla, hogy milyen dolgokra vagy képes?
- Gondolom, most azt kéne mondanom, hogy igen. – mondtam, miközben próbáltam minél kisebb lenni. – De azt hittem, hogy ez nem olyan különleges. Anyu is képes volt rá.
- Igen, Amelia esetleg, mivel ő volt az első szülött, ő erősebb volt, és az ő képessége csak rád maradt. De olyan dolgokra vagy képes, amikről még csak nem is hallottunk.
- Te miről beszélsz?! Az öcséd lélekvándor! Elbújhatok mellette…
- Mi meg mögötted a gyerekes trükközéseinkkel. Meghan és Raven csak korlátozva látják a jövőt, és azt is csak akkor, ha valami fontos jön, érintésekkel, vagy álmokkal. Az én gondolatolvasásom pedig csak egy töredéke a tiednek. De azért egy valami érdekelne.
- Na? – emeltem fel a fejem.
- Hogy lehet, hogy telefonon keresztül működik a képességed?
- Jó kérdés. Gondolom, mert korlátozott a beszélgetés, és csak rá koncentrálok, vagy az összeköttetés miatt. Vagy fogalmam sincs. – mosolyodtam el. – Te is a legjobb kérdéseket teszed fel. – nyögtem fel tehetetlenségemben.
- Miért? Mi a baj? – ölelt át.
- Semmi. – sóhajtottam fel. – Csak még azok az emberek is jobban tudják, hogy hogyan működik a nyakláncom, vagy a képességem, akiket ma láttam életemben először! Annyira dühítő, hogy mindenki jobban tudja, hogy mi van velem, még egy nyomorult démon is, mint én magam. És Delilah lenéző és fölényes hangja, ahogy anyámról beszélt, annyira feldühített, hogy legszívesebben felrobbantom volna.
- Igen, erről szólhattam volna. Minden démonnak megvan a saját harcmodora. Delilahé, hogy feldühít és elbizonytalanít, így miután eléggé elmerengsz, vagy magadba roskadsz, könnyűszerrel megkapja, amit akar.
- Tehát egy érzéketlen dög. – vontam le a következtetést. – És mi a helyzet a többiekkel? – néztem rá izgatottan. Minél többet akartam tudni róluk, mert, ha minden jól megy, nemcsak egy hétig lesznek az ellenfeleim.
- Kivel kezdjem? – nézett rám sejtelmesen.
- Mondjuk Aarennel. – vágtam rá.
- Gondoltam – mosolyodott el.
- Most miért?
- Furcsán csillog a szemed a közelében.
- Ara gondolsz, ami reggel történt? A harc után?
- Igen.
- Azok fájdalom könnyek voltak a barátnőd miatt. – tereltem.
- Hát persze. – hagyta rám.
- Szóval, mi van a kukkolóval?
- Ő, mint láttad, szeret… khm leteperni. – mire befejezte a mondatot, fülig vörösödött, amin nekem nevetnem kellett.
- Ne nevess! Tudod milyen zavarba ejtő volt, alatta látni téged?
- Ezt úgy mondod, mintha még nem tornyosultál volna senki fölé – húzogattam kihívóan a szemöldököm.
- Nem erről van szó, de mégiscsak az unokahúgom vagy, és meglettem volna az élmény nélkül.
- Nem én tehetek róla – vontam meg a vállam – neki volt nagy arca.
- Igen, úgy tűnik ez családi vonás. A többi Brightmore srác is így szokott csajozni.
- Az ikrek ellenfelei? Mit kéne róluk tudnom?
- Logan és Declan Brightmore. Logan Ravent szokta boldogítani, és mellesleg lemerném fogadni, hogy a suli összes csaját megismerte már közelebbről.
- Hoppá! Az nem kis teljesítmény. Hányan is járnak oda?
- Nagyjából ezren.
- Figyelemre méltó. Nincs véletlenül valamilyen komplexusa?
- Ezt ne tőlem kérdezd, nem én vagyok az illetékes.
- És Declan?
- Declan is legalább annyira érdeklődik a csajok iránt, mint a bátyja, de ő nem annyira szűklátókörű. Eszméletlenül jól focizik, és tuti, hogy több könyvet olvasott, mint az alteregója.
- És Matt?
- Őt Sabine-nel bünteti a sors. A kiscsaj nagy filmfanatikus, mellesleg annyit tud beszélni, hogy két percen belül kellemes zsibbadtság telepszik az elmédre.
- Gondolom figyelemelterelés.
- Melyikük a legerősebb?
- Itt jössz te a képbe. Annak ellenére, hogy a Brightmore gyerekek jó kiképzést kaptak, Aaren Blackwood messze viszi a pálmát fölöttük.
- Hogy érted?
- Mivel fiatalabb korában nem tanították fegyelemre, és ugye a rossz szokások nem változnak, több ember kell, hogy kielégítse az étvágyát. Plusz, amíg nem verődött a Brightmore családhoz, az utcán megtanult elég durván bunyózni.
- Kezdem átértékelni a döntésem…
- Ugyan Jas! Hihetetlen erő birtokában vagy, ott a nyakláncod is. Nincs ok az aggodalomra. 
- Azt mondod? Tudod mennyi idő, amíg ez elmúlik?! – mutattam ismét az arcomra.
- Holnap reggelre kutyabajod. Nyugi.
- Miért vagy ebben ilyen halálbiztos?
- Mert nem egyszer törték már el az orrom…
- Ebben igaza van. És büszkének mondhatom magam, hogy ebből az egyik én voltam – hallottuk meg Raven vidám, csilingelő hangját az ajtóból.
A mosoly azonnal lehervadt az arcáról, amikor meglátta az arcom.
- Jesszus! Veled meg mi történt? Bemerészkedtél Andrew szobájába?
- Nem, összetalálkozott Dellel és Aarennel.
- Csak úgy véletlenül? – vonta fel a szemöldökét.
- Engem akart megvédeni. – vonta meg a vállát.
- Mert? – éreztem, hogy kezd bepánikolni.
- Volt egy látomásom, és hallottam Delilah gondolatait, de annyira gyorsan váltogatta a terveit, hoyg alig tudtam kiszűrni belőlük valamit. Csak annyit értettem, hogy a bátyádat akarja, ezért utána mentem, az egyetemet körülvevő erdőbe. Megtaláltam, és jól elbeszélgettünk. – húztam el a szám.
- Miről? – huppant le mellém. – És mi történt veled?
- Anyámról és az erőmről. Tulajdonképpen kiderült, hogy mindenki jobban tudja, hogy mit kéne tennem, és ő úgy érezte, hogy ezt meg kell osztania velem.
- És?
- A végén egymásnak ugrottunk. Én meg hívtam a bátyádat. – intettem az említett felé.
- És ő mosott be neked egyet?
- Nem. Tulajdonképpen kiderült, hogy csapda volt. Mielőtt Andrew megérkezett volna feltűnt valaki más is a színen…
- … Aaren. – tippelt Raven.
- Pontosan. Ő és Jas olyan kis harcot nyomtak le, amit mások esti estedzésnek hívnak. Vagy fajfenntartásnak.
- Mi?!
- Mondjuk úgy, hogy a bátyád neheztel rám a miatt, amit csináltam.
- Miért, mit csináltál? – egyre jobban izgatták a részletek.
- Érdekesen harcoltak, mondjuk így. De végülis Jas nagyobb sérülést okozott, így ez lényegtelen.
- Ő mit kapott, ha ez a kisebb sérülés?
- Ezt Delilahtól kaptam. Bosszúból, amiért csak megrepeszteni tudta a bordáimat, és bántottam Aarent.
- Nem tudom, hogy most mérges legyek, amiért engem nem hívtál, vagy büszke legyek rád, amiért elintézted őt.
- Mondjuk a második. – néztem rá kiskutyaszemekkel.
- Hát jó. Remélem sikerült annyira leamortizálnod, hogy holnap még véletlenül se fussunk össze vele…
- Miért, hova megyünk holnap?
- Mivel ma sikerült elintéznem mindent, suliba. – vigyorodott el.
Valahogy engem nem ragadott magával a vágy az iskola szó hallatán… Nem jelent mást, mint egy olyan börtönt, ahol össze vagy zárva démonokkal, vadászokkal, boszorkányokkal, és még az is lehet, hogy az órát egy unikornis tartja majd. Nagyot nyeltem erre a gondolatra.

3.Súrlódások-3.rész

Itt a kárpótlásom azért, amiért heteken keresztül nem jelentkeztem. Sajnálom.
Remélem tetszik majd:)
Visszajelzést kérek!!!
Puszi, M


3. fejezet
Súrlódások - 3. rész
Kétségek

Miután a fejem a kemény földön koppant, néhány pillanatig a szememet sem tudtam kinyitni, miután sikerült, akkor is csak homályosan láttam. A fejem felett repkedő alakok fekete foltokká olvadtak össze, a morgások, a nyögések és a dühös gondolatok pedig egy hangmasszává, amely az elmémet ostromolta. A kellemes kábultból Delilah hangja ébresztett.

- Intézd már el! – üvöltötte, mire egy kemény test landolt rajtam. Pontosabban a gyomorszájamon.
- Szia szivi! – húzódott féloldalas mosolyra a szája.
- Bocs, nem így szoktam ismerkedni – kaptam az agyamhoz és lerúgtam magamról azt az önelégült barmot.
- Ugyan cica, kevésbé fáj, ha nem ellenkezel – húzogatta a szemöldökét a földről.
Csak egy igazi idiótának van ilyen behízelgő hangja, azok után, hogy egy csaj a földre küldte.
- Azoknak a lányoknak is ezt szoktad mondani, akiket megerőszakolsz? – kérdeztem, miközben fölé sétáltam.
- Ezzel a lelkembe tiportál. – tette a szívére a kezét és kiskutyaszemekkel nézett rám.
- Mintha lenne olyanod – forgattam meg a szemeimet, miközben egy akkorát rúgtam a csípőjébe, amekkorát csak tudtam.

„Szép volt!”
„Köszi” – mosolyodtam el.

Miközben Aaren feltápászkodott az egyik fa tövéből, ahová elrúgtam, Andrew és Delilah harcát követtem szemmel. Delilah úgy harcolt, mint egy macska. Leginkább egy gepárdhoz hasonlítottam volna, elképesztően gyors volt és guggolásból ugrott, amikor támadt.
- Szeretem azokat a nőket, akik tudják, mit akarnak… - tette tovább a szépet Aaren.
- Akkor engem imádhatsz, mert azt akarom, hogy meghalj. – mondtam, miközben kecsesen hozzá sétáltam és igézően néztem a szemébe.
Miközben Aarennel játszottam, hallgatóztam.

„Mi a francot csinál Aaren?! Miért játszik a kiscsajjal?”
„Jas, nem tudom, mit akarsz, de jól csinálod.”

Közben Aaren még mindig a tekintetembe merült. Egyre közelebb és közelebb mentem hozzá, az arcunk csak néhány centire volt egymástól. Az ajkai már résnyire nyíltak, láttam a vágyat a szemében, a gondolatai meg csak üvöltöttek.

„Hmm de szexi a csaj, legszívesebben…”

Ki kellett tépnem magam a fejéből, mert még a Kámaszútrát is megszégyenítő pózok ismeretével rendelkezett. Próbáltam minél tovább nyújtani a pillanatot, de ő nem tudott tovább várni. Ajkaival lecsapott az enyémekre. Megfagyott a levegő. Andrew és Delilah kiesett az ütemből és lefagyva meredtek ránk. Aaren ajkai mézédesek voltak és amint hozzám ért, az ajkam égni kezdett. A sürgető érzés észhez térített, és ahelyett, hogy hagytam volna, hogy ajkai tovább becézgessék az enyémeket, úgy rúgtam ki alóla a lábát, hogy elterüljön, mint levelibéka az autópályán. Bal lábammal lenyomtam a földre, de azzal nem számoltam, hogy kihúzza alólam a másikat, így egy pillanaton belül az önelégülten vigyorgó képével találtam szembe magam.
- Ez nem volt szép szivi…
- Már nem is tetszem annyira? – tettettem ijedséget.
- Épp ellenkezőleg – kacsintott.
Kihasználtam a pillanatot, hogy nem figyel, felé kerekedtem és a gyomorszájába térdeltem.
- Akkor most top modellnek láthatsz – viszonoztam a kacsintást.
- Hmm – mért végig, ahogy szinte az ölén ültem, a pillantásától zavarba jöttem, amit ő ki is használt.
- De ezt a pózt jobban szeretem – gördült fölém, a kezei bilincsként zárták körbe a csuklómat a fejem felett.
Vergődve próbáltam kiszabadulni, de mindhiába, úgy szorította a csuklómat, hogy belefájdult a sok rángatástól.
- Ne izgass cica – produkált egy morgást mellé.
- Undorító vagy – válaszoltam, miközben célba vettem a legféltettebb kincsét.
Úgy sikoltott fel, mint egy lány, miközben lerúgtam magamról. Büszkén álltam fel és csípőre tett kézzel néztem, ahogy a földön vergődik. Miközben gondolatban vállon veregettem magam, Delilahról el is feledkeztem volna, ha Andrew nem figyelmeztet.

„Jas, vigyázz!”

Pont úgy fordultam meg, hogy Delilah ökle pont a járomcsontomat és az orromat találja el. Bele se mertem gondolni, hogy ez hogy fog kinézni pár óra múlva. Amint összeszedtem magam, visszafordultam, de senki sem volt mögöttem. Delilah épp Aarent karolta fel és még épp el tudtam kapni az önelégült vigyorát, mielőtt elszáguldottak volna az erdő közepe felé.
- Hát erről ennyit. – sétált mellém Andrew.
- Nekem mondod? – töröltem le a vért az arcomról.
- Legalább megismerted Delt és Aarent. – vont vállat.
- Meglettem volna az élmény nélkül. De legalább tanultam valami újat is.
- A nyakláncod? – vonta fel a szemöldökét.
- Ezt mindenki tudja rajtam kívül?! – komolyan kezdtem félni, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem tud semmiről. A végén még kiderült, hogy egy kamionsofőr is tisztában van az életemmel, csak én nem tudom, hogy miért történnek velem bizonyos dolgok.
- Mi igen. Plusz olvasok a gondolataidban. – mondta miközben elkezdtünk sétálni.
- Veled nem olyan könnyű, mint anyuval, - szomorodtam el- alig hallottalak.
- Nyugodj meg, majd kialakul. Most a legfontosabb, hogy életben maradj – nézett a szemeimbe- és, hogy jeget találjunk az arcodra- mosolyodott el.
- Kösz, egyből jobb kedvem lett – löktem oldalba.
- Meghan és Raven lemennek hídba, ha meghallják, mit alkottál ma.
- Az tuti. Raven szétszaggat a tekintetével, hogy ő nem volt itt, Meghan pedig etil alkohollal égeti el a hamvaimat, hogy miért vagyok ilyen felelőtlen…
- Alig várom, hogy hazaérjenek, vicces délutánunk lesz… – vidult fel.
Miután a kocsihoz értünk, Andrew kinyitotta nekem az ajtót, majd, mint egy őrült vezetett haza. A görcs a gyomromban nőttön nőtt, minél közelebb kerültünk a házhoz. Az új életem egy cseppet sem fest úgy, mint ahogy azt New Yorkban képzeltem. És még csak fél napja vagyok itt…

3.Súrlódások-2.rész

3. Súrlódások - 2. rész
Felismerés

Amint megláttam, hogy mit tervez Andrewal kapcsolatban, a táskámat, az összes cuccomat hátra hagyva rohantam a sötét gondolatok felé. Mondhatnám úgyis, hogy betegre aggódtam magam, míg nem értem be az egyetemet körülvevő erdő sűrűjébe. Egy démon vadászott Andrewra, de csak villanásokat láttam, mintha tudta volna, hogy minden egyes lépését figyelik. Hátulról közelítettem meg és próbáltam olyan halk lenni, amennyire ez csak lehetséges, de nem volt könnyű dolgom, hiszen egy fehér ujjatlan felső és egy szürke sort volt rajtam, nem pedig a testhez simuló bőr ruháim. Természetesen anyám nyaklánca éjjel-nappal a nyakamban lógott, csak zuhanyzáshoz vettem le. És az uszodába se vittem volna magammal, de nem vagyok az úszás híve, semmi bajom sincs a vízzel, egész jól úszom, sokkal gyorsabban az átlagnál, hála a képességeimnek, de nem látom értelmét, hogy egy szál bikiniben mutogassam magam és minél érzékibb pózokat vegyek fel „röplabdázás” közben, hogy hagy csorogjon mindenki nyála, akinek egy csepp tesztoszteron is kering az ereiben.

Egy fa tetején találtam ideiglenes menedéket, a démon feje felett, aki feszülten szuggerálta az egyetem épületét. Barna hullámos haja háta közepéig omlott fekete felsőjére. Tartásából ítélve feszülten várt valamire, ujjai görcsösen szorították a jobb oldalán elhelyezkedő fatörzsét. Néhány másodperc múlva meghallottam, hogy a fa recsegni kezd, majd kettétörik a lány szorítása alatt. Szempillantás gyorsan fordult hátra és barna tekintete egyenesen az enyémbe villant. Hátrahőköltem, nem voltam felkészülve, az egyensúlyomat is elvesztettem, majd egy pillanattal később már a földön guggoltam.

- Így mégiscsak kényelmesebb, nem de? – nézett rám érdeklődve.

- De, kösz. – mondtam gúnyosan, miközben leporoltam a kezem.

- Miért is leselkedsz utánam? – húzta fel szép ívű szemöldökét.

- Miért is akarod megölni az unokabátyám? – kérdeztem hasonló hangsúlyozással.

- Szóval te lennél az – úgy nézett végig rajtam, hogy hirtelen olyan érzésem támadt, mintha a belsőmig hatolna a tekintete.

Miután tüzetesen végig pásztázta minden porcikámat legalább kétszer, tekintete megakadt a nyakláncomon.

- Milyen udvariatlan vagyok! Amelia, Susan, Agatha, elfelejtettem, hogy ti is jelen vagytok.

Úgy néztem a lányra, mintha elment volna az esze, már ha ez egy démonnál lehetséges. Jelen esetben nem láttam más opciót, így elkönyveltem, hogy vele nem lesz nehéz dolgom. Egy buggyant démon nem lehet veszélyesebb a többinél…

Amint ezen gondolkoztam, a lány arca egy gúnyos mosolyba torzult, miközben az arcomat fürkészte.

- Elissának igaza volt, te tényleg nem tudsz semmiről, de nem baj, így legalább elhúzzuk egy kicsit – gondolkozott hangosan, gondolom, mert a felét sem értettem.

- Miről beszélsz? – nem bírtam tovább, elegem volt abból, hogy mindenki csak azzal jön, hogy semmiről sem tudok, hogy nem vagyok elég felkészült és, hogy minderről Anyu tehet.

- Fogalmad sincs, hogy ez milyen nyaklánc? – az arcán nyoma sem maradt a gúnynak, a helyét egyszerű meglepettség vette át.

- De, ez anyám nyaklánca, ami erőt ad.

- De azt nem tudod, hogy miért, igaz?

- Hát… - egy kissé elpirultam – nem, azt nem.

- Nyertél nekem ötven dolcsit. – húzódtak mosolyra ajkai. – De most komolyan. Amelia tényleg nem mondott el neked semmit? – tekintete hamis együtt érzést sugárzott.

- Tudod, nem volt rá túl sok ideje… - kezdett felmenni bennem a pumpa.

Ahogy egyre idegesebb lettem, annál több erőt éreztem magamban, és éreztem, ahogy a nyaklánc egyre jobban vibrál, mintha egy kis szív dobogott volna benne. Az agyamat ellepte a vörös köd, amiért egy démon ennyire lenéző és gőgös volt, pedig semmit sem tudott, fogalma sem volt róla, hogy anyám miért nem mondott el semmit.

- Mi lenne, ha inkább megnyugodnál, ahelyett, hogy feleslegesen túráztatod magad? – hallottam meg leereszkedő hangját. – Mindenki tudja, hogy anyádnak, hogy is mondjam? Sajátos tanítási módszerei voltak. Kérdezd csak meg az újdonsült családodat. Közülük legalább Andrew teljes kiképzést kapott, ő tanította meg a többi kis Vadász-csökevényt a harcra. Míg te – intett felém a kezével – semmit sem tudsz és mégis olyan erő van a birtokodban, amiről még csak fogalmad sincs. – forgatta meg a szemét.

- Mi a francról beszélsz?! – üvöltöttem rá kikelve magamból.

Öt perce sem beszéltem vele, de úgy viselkedett, mintha mindent tudna rólam, anyámról és az életemről. Néhány mondaton belül nevezett hülyének, tehetségtelennek, tapasztalatlannak és gyengének. Ami a legjobban idegesített, hogy az elméjét csak halk suttogásként fogtam fel, hiába próbálkoztam, olyan érzésem volt, mintha a Berlini falat akarnám lebontani egy kiskanállal.

- Majd a többiek elmesélik, már ha túléled a találkozást – kacsintott, majd hirtelen a hátam mögé került. – Lássuk, mire mész az anyád nélkül. – majd hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj.

Nem jutott senki más az eszembe, az elmém üvölteni kezdett Andrewért. Imádkoztam, hogy meghalljon, mielőtt egy ismeretlen démon, aki valószínűleg az ő párja, eltegyen láb alól

 

„Andrew! Nem érdekel, hogy milyen előadásod van, kérlek, könyörgöm, húzd ide a beled, különben feleslegesen jöttem ide.”

 

Visszagondolva, kérhettem volna szebben is, de az ember nem azzal foglalkozik, hogy hogyan kér, miközben olyan erővel csapják hozzá egy fához, hogy a fa kérge és törzse repedezni kezd.

 

„Jas! Mi a jó ég?! Miért kötöttél bele Delilahba? Normális vagy?! Nem tudod, kivel állsz szemben!”

„De, azt hiszem, tudom, most tört el az egyik lengőbordám! Mi lenne, ha inkább sietnél?!”

 

- Na, mi az? Ennyi telik a legerősebb vadásztól? – kérdezte.

- Miről beszélsz?! – kérdeztem, miközben feltápászkodtam a földről. Úgy éreztem magam, mint egy felmosórongy.

- Még mindig nem érted? – kérdezte egy elvétett rúgás után. – A nyakláncod az őseid lelkének egy-egy darabját őrzi. A képességeiket, ettől vagy ilyen erős.

- Mi?! – kérdeztem hisztérikusan. Majd dühömben, hogy erről megint nem tudtam belerúgtam Miss Mindent tudok-ba, aki röptében kidöntött egy fát.

- Te aztán nem vagy semmi. – dicsért meg. – De lássuk mire mész kettőnk ellen. – majd a fák sűrűjéből kilépett egy ismerős srác.

- A reggeli kukkoló – jött a felismerés.

- A családi barát. – mosolyodott el ő is.

Delilah csak kapkodta a fejét közöttünk, én pedig kihasználtam a feszült csenddel tli pillanatot és az agyamat ismét ellepte Andrew aggodalma.

 

„Jas, bármit is tervezel, inkább ne tedd. Maradj nyugton, fél perc és ott vagyok.”

„Kösz, azóta társaságunk akadt.”

„Aaren meg mi a halált keres ott?! Nem tetszik ez nekem, Jas kérlek, vigyázz magadra!”

„Jó, csak siess!”

 

- Na, most hogy ilyen jól összeismerkedtünk, akár segíthetnél is. – vetette oda Delilah ezek szerint Aarennek.

Két oldalról támadtak rám, gyakorlatilag esélyem sem volt, se elmenekülni, se védekezni. De mielőtt feladtam volna magamban a reményt, hogy láthatom San Francisco nevezetességeit, a nyaklánc ismét dobogni kezdett és meghallottam anyám hangját a fejemben.

 

„Delilahnak a bokája a gyengepontja, Aarennek a csípője.”

„Gondolom a sok használattól…”

„Jas, az isten szerelmére! Ez nem a perverz beszólásaid ideje.” – rótt meg anyám hosszú idő óta először.

 

Majd a dobogás megszűnt, anyám hangja pedig nyomtalanul ürült ki magából. A kongó üresség, amit a hiánya okozott, ébresztett rá, hogy mennyire hiányzott már a hangja, a gondolatai, a jelenléte. Az ismét rám törő gyászt félre kellett tennem, ha még ki akartam húzni azt a fél percet. Nem tudtam, kire koncentráljak jobban, így próbáltam mindkettőjüket szemmel tartani. Aaren elméje volt a hangosabb, így ráfókuszáltam inkább.

 

„Nem értem Delilah minek kezdett ki a kis csajjal, neki amúgy is Andrew kell…”

 

Felsejlett bennem, hogy talán rossz ötlet volt idehívni őt, de a gondolatmenetem nem jutott tovább, mert amint belenéztem Aaren jégkék szemébe, az utolsó dolog, amit felfogtam, hogy a talaj vészesen közeledik a fejemhez…