skip to main |
skip to sidebar
18.fejezet
Meglepetés
Egy újabb ellentmondásos hétfő.
Reggel első dolgom volt, hogy kilopakodtam a szobámból, hogy megnézzem, Anyu itthon van-e még, vagy már elment a kávézónkba. Amilyen szerencsém van, természetesen rögtön meghallottam a bágyadt, reggeli, koffein hiányos gondolatait.
"Jasmine, te mikor keltél fel?"
- Most. Anya, nem kéne egy kávé?
- De, azt hiszem, nem ártana...
"Én meg tudom, hogy nem. Egy zombinak is gyorsabban forog az agya..."
- Attól, hogy még nem vagyok teljesen életképes, még mindent hallok.
- Hoppá. Bocsi.
Miután magamhoz vettem a megszokott kapucsínó adagomat, és ettem egy szelet sajtos pirítóst, eltöprengtem azon, hogy vajon Anyu kikutatta-e már a naplót a fejemből.
- Még nem. És perpillanat még nem vagyok olyan állapotban, hogy elkezdjem, de rá fogok jönni.
- Komolyan mondom, nem értem, miért csinálod ezt? Azért, mert te még ahhoz is lusta voltál, hogy levonszold magad a pincéig, vagy azért, mert élvezed, hogy kínzol, Vagy csak szimplán azért, mert kihívást jelent számodra az agyam azzal, hogy igyekszem nem elárulni semmit?
- Azért nem mentem le a pincébe, mert nem azzal foglalkoztam, hogy miért, hanem, hogy hogyan harcoljak ellenük. A kínzásodat korántsem élvezem annyira, mint hiszed. Nem az a célom, hogy mire készen állsz, már egy idegroncs légy. Az agyad pedig tényleg kihívás, és az is meglepő, hogy milyen könnyen működik a kommunikáció köztünk, ha éppen azt akarjuk, és mennyire nehéz, amikor titkolni akarunk valamit.
- Örülök, hogy ennyire leköt a kommunikációnk mechanikája, de még mielőtt beleásnád magad a témába, nekem suliba kell mennem, és ha jól tudom, neked meg dolgozni.
- Saját kávézóm van Jasmine, sem te, sem senki más nem mondhatja meg nekem, hogy mikor menjek dolgozni.
- Rendben, nekem viszont megmondhatják, hogy azért kaptam intőt, mert elkéstem. Remélem, amíg nem leszek itthon, nem kutatod ki a naplót. Azzal a saját kis játékodat is elrontanád.
- Majd meglátjuk. Oh, és Jasmine! Ne feledd, a titok, az titok!
Csodás, ismét nem bízott bennem, már meg sem lepődtem rajta. Jobban járna, ha a homlokomra tetoválná, hogy "Tartsd a szád!", akkor mindig eszembe jutna, hogy csöndben maradjak, amikor tükörbe nézek... Bár az is igaz, hogy amikor legutoljára figyelmeztetett, akkor is történt valami. Ezzel meglett a harmadik okom is a nem éppen nyugodt hét kezdéshez.
Szabályosan elmenekültem otthonról, mivel nem akartam végig hallgatni, hogy milyen-minden bizonnyal világpusztító- következményei lehetnek annak, ha elárulom a kilétünket. A rohanásnak köszönhetően hamar beértem az iskolába, az osztályban alig voltak még néhányan. Személy szerint Stacy, Amanda, Adrian és Claire.
Claire amint meglátott, megörült nekem, mert a nagy átlaggal egyetemben, ő sem bírta sem Amandát, sem Stacyt.
- Szia Jas! Jó, hogy végre itt vagy, nem tudom, meddig bírtam volna még, hogy: "Jaj, olyan helyes, miért nem randizik senkivel?!"
- Nyugi. Látom még mindig nem dőlt el, ki a nyertese az " Én bálványozom Markot a legjobban az egész világon, mert ő olyan helyes, és főleg olyan gazdag" versenynek.
- Nem. De azt hiszem Stacy vezet annak ellenére, hogy Mark még a nevét sem tudja.
- Igen, Stacy elég kitartó. De én arra vagyok kíváncsi, hogy meddig bírja még, hogy ne kaparja ki az én szememet, vagy Katie-ét...
- Na, igen. Stacy bármit megadna, ha ott ülhetne, ahol te, és szerintem még a lelkét is eladná, ha Katie helyében lehetne. Apropó, Katie. Te mit veszel neki a születésnapjára?
- Tessék?
- Tudod, holnap lesz a szülinapja.
- Jesszusom. Tényleg.
- Tudod, mi jutott eszembe?
Igen, de ezt nem akartam mondani neki. Egy születésnapi buli Claire-éknél, és reményei szerint utána egy ott alvós buli. Bár nem igazán tudom, hogy 3 emberes buli létezik-e?...
- Na, mondd.
- Egy szülinapi buli. És utána ott is aludhatnátok. Nem tök jó ötlet?
Elég érdekes volt Claire fejében szétnézni. Vajon tényleg ennyire nem ismeri Katie-t? Ő nem egy tipikus rózsaszín- tömeglány, aki oda van a pizsipartikért. De nem akartam lelohasztani az izgalmát, már úgy bele lovallta megát.
- De, az. És nálatok lenne?
- Aha.
- Oké. És én meg vagyok hívva?
- Persze. De akkor kéne a segítséged. Holnap, én suli után rögtön hazamennék, neked pedig le kéne foglalnod Katie-t egy órára. Vidd el mondjuk a kávézóba egy szülinapi kapucsínóra, vagy nem tudom. Légyszi találj ki valamit!
- Rendben.
- Imádlak!
Hallottam Katie gondolatait, úgyhogy megpróbáltam a társalgást egy másik mederbe terelni, nehogy Claire terve még azelőtt kudarcot mondjon, mielőtt még elkezdődhetett volna.
- És kik lennének ott? Colin?
- Igen, ő is.
- Tényleg, mi van veletek?
- Semmi különös, jól megvagyunk...Szia Katie!
- Sziasztok.
- Katie, karikásak a szemeid. Mi történt?
- Harmony meghalt! Egész éjjel nem tudtam aludni.
- A kutyád? Mégis mi történt?
Claire még nem, de én már előre tudtam, hogy Katie mit fog mondani. A teherautó, amit nagyjából két héttel ezelőtt láttam.
- Elütötte egy autó.
Sem én, sem Claire nem tudtunk megszólalni. Mit lehet ilyenkor mondani?! Hogy " Ne aggódj, majd lesz egy sokkal szebb, okosabb és ügyesebb kutyád, aki észreveszi, ha jön egy autó"?! Sosem láttunk még Katie ilyen szomorúnak. Harmony már akkor megvolt neki, amikor még óvodába jártunk. Nagyon szerette őt, és bármit megtett volna érte.
- Na, mindegy. Ti mit csináltatok a hétvégén?
- Semmit.
- Úgyszintén.
Nem lett volna jó ötlet bevallani, hogy az őseimet kutattam, és egy másik ember naplóját olvastam, annak érdekében, hogy megpróbáljak nem meghalni egy generációs harcban. Fogadok, hogy nem értették volna meg.
- Ez igazán izgalmas. Kíváncsi vagyok, mit fogtok mondani 60 év múlva, amikor már mindenki, még a csigák is gyorsabban fognak átkelni a zebrán, mint ti.
- Örülök, hogy annyira azért mégsem rázott meg a kutyád halála, hogy rajtunk gúnyolódj.
- Claire, ez nem volt szép. -szóltam rá.
- Jó, igaz, bocs Katie.
Még addig tudtam Katie-ékre koncentrálni, amíg hallottam Claire bűntudatát, és Katie sértődöttségét- nonverbálisan. Ezek után a figyelmemet teljesen lekötötte az, hogy tudtam, Mark néhány másodperc múlva belép az ajtón.
- Sziasztok! Mizujs?
- Szia Mark! Semmi, veled?
Claire hiába tagadta, amint belenézett Mark sárgás-zöld szemébe, teljesen elvesztette az eszét, a többi lányhoz hasonlóan. Várjunk csak! Sárgás-zöld?!
Itt valami nagyon nem stimmel. Eddig még mindig abban reménykedtem, hogy van néhány százalék esélyem arra, hogy ez az egész " Szuperhősök vagyunk, és megmentjük a világot a teljesen átlagos embereknek kinéző zombiktól" csak mese, és anyuék egy hónap múlva közlik velem, hogy átvertek.
Hiú remény. Bár a napló létezett, és valódinak tűnt, képes lettem volna azt is feltételezni Anyuról, hogy ő csinálta, csak a hecc kedvéért. Talán nem kéne ennyire gyanakvónak lennem a rokonaimmal szemben... Talán...
- Nem sok. Katie? Te mit csináltál a hétvégén?
- A kutyámat temettem.
- Harmony meghalt? Mégis mi történt?
- Jaj, legalább ne tettesd, hogy érdekel!
- Nem tetetem. Különben meg nem értem, hogy miért kell utálnod?
- Örülök, hogy végre eljutott az agyadig... Soroljam?! Loretta, Maria, Monica, Jenny...
- Oké srácok, azt hiszem, a brazil szappanopera szünetből ennyi elég lesz.
Nem akartam végig nézni, ahogy Katie neki ugrik Marknak. Egyrészt azért nem, mert az a végén úgyis neki fájt volna, másrészt pedig mert Mark tényleg törődött vele. Még a születésnapjára is gondolt, bár most, hogy kezdte belátni, hogy Katie a lelke mélyén is gyűlöli, szépen, lassan kezdett lemondani róla.
Mark kétségbe volt esve, de elismerte, hogy Katie és közte már semmi sem lehet. Nagyjából két másodpercbe telt bele, és elkezdett új potenciális barátnő után nézni.
Katie olyan dühös volt, hogy ha nem szakítom félbe, lehet, hogy átugrik a padon, és Mark torkának esik. Remélte, hogy Mark végre fölfogta, hogy ennyi volt.
Claire pedig csak azért aggódott, hogy nehogy valakinek baja essen. Vagy a könyveinek... Ez Claire.
Érdekes módon, rajtam kívül senki nem vette észre, Mark újabb változását, még a lányok sem, akik lassan már hobbijuknak tekintették, hogy Mark tekintetébe merüljenek. Ebben az osztályban tényleg csak én veszem ezt észre?!
A teljes ledöbbenésből Claire rángatott vissza a való világba.:
- Jasmine! Ki tudnál jönni velem egy percre?
- Mi? Öhm... Persze.
Mikor elindultam, Mark gondolatai rögtön rám irányultak. Sejtette, hogy Katie szülinapjára készülünk valamivel, ezért "véletlenül", ő is kijött az osztályból, valami biztos alibin gondolkozva.
" Vajon mit tervezhetnek? Egy bulit? Engem biztos nem hívnának meg. Ezt majd meg kell kérdeznem Jasmine-től. Tulajdonképpen miért ne hívnának meg? Azon kívül, hogy Katie utál, és ez az ő szülinapja... De ha Stacyt meghívják, és engem nem, akkor nem tudom, mit kezdek magammal..."
- Szóval, csak a véleményedet szeretném megkérdezni a vendéglistáról. Én természetesen rád, Lenára, Amandára, Adrianra, Jane-re és Markra gondoltam.
- Mark? Biztos vagy benne?
- Szerinted ne?
- Claire, ezt a bulit te rendezed, ahogy gondolod. Én csak egy fülbevalót és egy nyakláncot adok neki.
- Jól hallottam, hogy én is szóba kerültem?
- Mark, ehhez semmi közöd. Kopj le!
- Igen, rólad beszéltünk, és Katie bulijáról.
Claire keresztülhúzta a tervemet. Én nem mondtam volna el Katie buliját. De Claire menthetetlenül naiv alkat.
- Katie-nek szülinapi bulit szerveztek? Ez jó ötlet. Remélem én is meg vagyok hívva.
- Nem.
- Igen. Nálam lesz holnap délután.
És ismét. Mark szemének valami hipnotikus ereje van, vagy mi?!
- Remek. Ott leszek. És kösz a meghívást.
- Akarod mondani, örülsz, hogy meghívattad magad.
" Így is mondhatjuk. Ha jól érzem, Jasmine sincs túlságosan oda-és vissza tőlem..."
Válaszolni akartam, hogy jól érzi, de nem tettem, mert valószínűleg ezzel is csak magamat árultam volna el. Anyu önkontrollra is oktathatna néha. És ha már engem, akkor Katie-t is...
- Claire, ezt most miért csináltad?
- Miért ne? Marknak is joga van ott lenni...
- Nem. Annak van joga ott lenni, akit Katie szeret. Nem tudom, hogy neked, hogy jött le, de nekem nem épp az jutott eszembe a benti veszekedésükről, hogy imádják egymást. Különben is, Mark Katie ex pasija.
- Na és?
- Milyen, na és?! Téged agymostak, vagy a könyvszaglászás ment az agyadra?!
Tényleg. Mintha agymosták volna... Vagy mindenki beszerzett magának egy privát agymosó sisakot, és azzal játszik otthon, vagy Marknak is köze van a dologhoz... Lehetséges lenne, hogy hipnotizálja az embereket, vagy agymossa, vagy csak irányítja? De mégis miért tenné? És hogyan? Vajon mindenkire hatással van?
Lehet, hogy a mese, amit még mindig nem voltam hajlandó elhinni, mégis igaz? Mark tényleg nem emberi? Vajon tényleg embereket öl, és képes lenne lemészárolni egy osztályt csak úgy kedvtelésből matekóra közepén?
Amikor visszamentünk az osztályba, Mark már a helyén ült Adriannel, Stacyvel és Amandával körbe véve. Vajon ezt is ő csinálja, vagy ez csak a pénztárcájának köszönhető?
Sajnos nem lett volna jó ötlet oda menni hozzá és megkérdezni:" Hello. Figyi, a szemeddel hipnotizálod az embereket, akiket végül megölsz az apáddal együtt, vagy a rajongótáborod csak annak köszönhető, hogy az apád milliárdos?"
Anyunak ismét igaza volt... Mi jön még ezután? Teleportál tesióráról, vagy mi?!
17.fejezet
Hitetlen
(Mr. Abraham Richardson)
Susan nem hitt sem a szemének, sem a fülének és főként az anyjának nem. Agatha ugyanazt a festményt mutatta meg neki, ami most az én ágyam melletti éjjeli szekrényen állt. Agatha úgy beszélt a férfiról, mintha kívül-belül ismerné, és azt mesélte, hogy egy bűnöző, és az ő dolga lesz majd elpusztítani, természetesen az anyja segítségével.
Nem tudta, hogy mit higgyen. Vajon tényleg lehetséges lenne, hogy az élet, amelyben eddig élt csak álca, és a felszín alatt ott lapul egy ősi harc két család között, és hogy a sorsát- bármit is tesz, és bármennyire is erőlködik- nem kerülheti el?
Szerencsére Susan apja nem volt jelen, amikor megvádolta Agatha-t, először azzal, hogy egy aljas szélhámos, aki át akarja őt verni. Majd azzal, hogy egy hazug némber, aki képes átverni a saját családját, és belehazudni az emberek szemébe nem, mint nap.
Ahogy olvastam a naplót, teljesen belemerültem Susan világába. És, bár éreznem kellett volna valamiféle bűntudatot, hogy más ember naplóját olvasom, nem volt bennem félsz. Úgy éreztem, hogy jogom van mindehhez. Mivel nálunk volt, valószínűleg Susan Anyunak adta, és mivel Anyu túl lusta volt- vagy csak szimplán nem érdekelte az ügy-, levitte a pincébe. Egy idő után úgyis az enyém lett volna, így még erkölcsi szabályokat sem hágtam át.
Susan kétségbeesése és a sajátom között talán csak egy leheletnyi különbség volt. Talán az, hogy én könnyebben elfogadtam a "sorsom". Nem éreztem úgy, hogy idegbeteg vagyok, akit karanténba, vagy legalábbis gumiszobába kéne zárni, csak a legelején.
Nem mondom, hogy születésem pillanatától éreztem, hogy nem vagyok átlagos, de elhittem, ami körülöttem zajlott. Hagy talán mégis van valami, amit meg kell tennem. A felismerés, hogy talán mindez tényleg lehetséges, bennem hamarabb született meg, mint benne.
A dédnagymamám azt az estét, amikor megvádolta Agatha-t, a szobájába zárkózva töltötte. Nem azért, mert az anyja dühből, vagy büntetésből bezárta volna, hanem azért, mert önként száműzte magát. Nem akart beszélni az anyjával-vagy egyáltalán ránézni. És végképp nem akart találkozni az apjával, aki ezek szerint évek óta hazugságban élt.
Kár, hogy Anyu nem írt naplót soha. Az ő véleményét és érzéseit is szívesen, vagy akár szívesebben is, olvastam volna. Az ő érzései is hasonlítottak az enyémre? Vagy az érzések nincsenek kőbe vésve, mint a sorsunk, és generációról-generációra változnak?
Este valószínűleg a naplóval a kezemben aludtam el, mivel reggel azon ébredtem. Szerencsére álmomban nem tettem benne nagyobb kárt. Az egész vasárnap délelőttöm a "gyakorlásnak szánt"- valójában kínzásként fel adott- házi feladat megoldásával telt.
Érdekes módon Anyu még nem keresett meg, hogy a "Megtaláltad? Elolvastad? Elmondod? Megmutatod? Mit találtál még?", típusú kérdésekkel bombázzon, mint egy négyéves karácsony előtti utolsó nap. Pedig biztos forrásból-magamtól- tudtam, hogy szeretné.
Ebédidőben féltem az asztalhoz ülni, mert tudtam, hogy úgyis mindenre kíváncsi, és pedig semmit sem voltam hajlandó megosztani vele addig, amíg nem végzek. Az asztalnál próbáltam, sőt szabályosan kényszerítettem önmagam, hogy ne a naplóra gondoljak.
Helyette próbáltam valami teljesen eltérő dologra koncentrálni, például Mrs. Cole árok mélységű ráncaira, Claire és Colin kapcsolatára, egy Rihanna szám dalszövegére.
"Ugyan Jasmine, úgyis kiderítek mindent!"
" Istenem, néha komolyan azt érzem, hogy, ha sokáig bámulom az arcát matekon, bekebeleznek a ráncai, és nem látom többé a napvilágot."
" Ugye tudod, hogy sokáig nem titkolhatod...?"
" Just as long it makes you happy… happy
Just be happy
Just as long it makes you happy
It ... makes you happy "
" Ezzel nem rázol le. Tudni akarom, te pedig szépen elárulsz majd nekem mindent... Nem menekülsz Jasmine Williams!"
" Claire és Colin olyan jól megvannak együtt, irigylem őket. Nem szedsz ki belőlem semmit! Bárcsak nekem lenne ilyen barátom..."
" Ah. Feladom. Majd szólj, ha lehet veled beszélni....!!!"
- Köszi Anyu!
- Szívesen!
" Nehogy azt hidd, hogy ennyivel el van intézve!"
"Mi lenne, ha nem kémkednél?! Majd elmondom, ha úgy gondolom, hogy rád tartozik. Különben is, ha jól emlékszem nem adtál időbeni korlátot!"
Sajnos a naplóhoz csak késő este nyúltam, amikor már Anyu is lefeküdt aludni. Tudtam, hogy egész délután figyelt. Azt leste, hogy mikor olvasom újra, mikor gondolok rá újra, valamire, amit ő még nem tud, én pedig már igen. Ahhoz képest, hogy Anya, elég gyerekesen viselkedett. Ez az egész féltékenykedése már kezdett beteges lenni. Mintha neki nem lett volna meg az esélye arra, hogy megkeresse. Nagyjából ugyanannyi erőfeszítést igényelt volna tőle is, mint tőlem...
Susan június 2-ára végre elhitte, hogy ő sem és az anyja sem csavarodott be teljesen. Ebben a megvilágosodásban nagy szerepet játszott a tény, hogy újra beszélt Agatha-val. Agatha mesélt neki arról az időszakról, amikor ő is ugyanúgy érzett, mint mi. Elmesélte, hogy mennyire össze volt zavarodva, hogy legszívesebben még a saját fejét is letépte volna a helyéről, hogy ne kelljen nap, mint nap a panaszokat és nyavalygásokat hallania.
Jó érzés volt olvasni, hogy Susan és Agatha megbeszélték a dolgokat. Nem kicsit voltam féltékeny erre, hiszen az én anyám sosem mondott szinte semmit, kivéve, ha arról volt szó, hogy hogyan kínozzon az edzéseken.
Susan-nak megtetszett, amit anyja mesélt erről a világról. Bár el sem tudta képzelni magát, ahogy valakivel harcol, szívesen játszott a gondolattal, hogy ő, aki sosem volt egy épp agresszív ember, legyőz valakit. Bár tudta, hogy ezért sokat kell még dolgoznia, bármit megtett volna annak érdekében, hogy elérje azt a szintet, ahol mindez már tényleg megvalósítható.
A napló megtalálása óta először nem értettem egyet Susann-nal. Én nem éreztem úgy, hogy olyan jó dolog lenne minden péntek estét gyakorlással és edzéssel tölteni. Susan már szabályosan várta azt az alkalmat, amikor végre teljesen tagja lehet ennek a világnak. Amikortól már ő is egy hős lesz! Én úgy voltam vele, hogy persze-persze, majd egyszer harcolnom kell valakivel, aki nem fog tiszta lapokkal játszani, de talán ez a dolog izgatott a legkevésbé. Valószínűleg azért, mert még elég távol állt tőlem.
Agatha a férfiról is mesélt neki a festményről. Azt mondta, hogy a férfi, nem teljesen ember. Igaz, hogy úgy néz ki, úgy is viselkedik, mint egy ember, de nem csak az. Agatha Abraham Richardsont démonnak nevezte. Susan meglepve tapasztalta, hogy nap, mint nap szembesül egy ténnyel, amit első hallásra nem képes elhinni. Ez történt azon a délutánon is. „Még hogy démon!” „ Teljesen úgy néz ki, mint egy ember! A démonok nem a kis, fekete manók szarvakkal és a villáságú bottal?!”
Most az egyszer, én sem hittem Agathának. Abraham Richardson nem lehetett démon! Mert az azt jelentette volna, hogy a leszármazottai is azok. És én még nem vettem észre, hogy Mark fölállt volna az óra közepén, mert éppen rájöttek a démoni hajlamok, és beleköltözött volna egy ember testébe. Bár fogalmam sincs, hogy egy démon mit csinál, de semmi különöset nem vettem észre rajta… Leszámítva a szemét…
Susan, bár nem ismerte Abraham-t, teljesen kitártnak tartotta, hogy ne egy hétköznapi ember lett volna, mint ő, vagy bárki más. Vagy még hétköznapibb, mint ő…
Azt hittem, hogy ez a napló majd választ ad a kérdéseimre, nem pedig még több bizonytalanságot és gyanút eredményez majd.Most már abban sem vagyok biztos, hogy az ágy, amin fekszem az egy ágy, és nem az alvilág kapuja.
Annyira fáradt voltam, hogy ismét a naplóval a kezemben aludtam el. És egész éjszaka az gondolkoztatott, hogy, hogyan fogom eltitkolni Anyu elől ezt az egészet. Vagy, hogy Mark elől, hogy kezdem sejteni a titkait.
Vajon, mi fog történni a harcunk után? Mi lesz, az eddig sem felhőtlen viszonyunkkal? És a legfontosabb kérdés, valójában mire fog ez a napló választ adni?
16.fejezet
Újra élő múlt
Mikor hazaértem a családom minden tagja el volt foglalva valamivel: Haylie, mint eminens kisdiák, a leckéjét csinálta, Apu épp egy felettébb izgalmas focimeccset bámult, Anya pedig úgy tett, mintha vasalna, miközben csak arra várt, hogy hazaérjek, és megtudhassa, hogy mire jutottam, elbukott-e a próbálkozásom, és ha nem, akkor mit derítettem ki?
- Sziasztok, megjöttem!
- Jasmine Williams! Mégis hol voltál egész nap?!
- Könyvtárban. Anya nem mondta?
- Nem, Anyád csak azt mondta, hogy közölted vele, hogy elmész, és hogy majd jössz valamikor.
" Igazán kösz szépen. Nehogy segíteni próbálj..."
- Akkor is könyvtárban voltam, neki is mondtam, sőt, Haylie is hallotta.
- Oh. Akkor rendben.
"Na, mit derítettél ki?"
"Semmi közöd hozzá!"
"Jasmine! Úgy is tudod, hogy te húzod a rövidebbet!"
"Jesszus. Oké. Egy naplót keresek, ami a nagy kupac szemét és kacat alján lesz valahol a pincében. Tudsz róla valamit?"
"Kié volt?"
"Honnan tudjam?! Most tudsz róla valamit, vagy nem?"
"Nem. De jó szórakozást a kereséshez, nem lesz egyszerű."
"És ismét kösz."
Miután beértem a szobámba, és levetettem magamat az ágyra, meg is született a terv a fejemben. Mivel Apa így is elég dühös rám, inkább nem kockáztatnám meg, hogy "Szia, Apu, lemegyek a pincébe megkeresni egy naplót, oké?". Tehát marad az, hogy valami alibi segítségével jutok le a pincébe.
Tényleg fogalmam sem volt, hogy kinek a naplója ez, és miért van nálunk, és a kacatok között hol fogom megtalálni. Csak azt tudtam, hogy egy, már megsárgult lapú, borítónélküli szép kézírású naplót kell keresnem. És mivel valamire rá fogok jönni, amikor elolvasom, biztos, hogy az egyik nő rokonomé lehetett.
Úgy döntöttem, hogy mivel a délelőttömet és a fél délutánomat már így is elvesztegettem, legalább a matek leckémet megírom. Mint később rájöttem, ez nagy hiba volt. Mit csináltam én az órák alatt, hogy fogalmam sincs arról, hogy, hogy kéne transzformálnom egy első fokú, egy másodfokú és egy harmadfokú függvényt?! Mire végeztem úgy éreztem, hogy áthajtottak a fejemen egy úthengerrel, és vannak emberek, akik ezt még élvezik is a matekot?!
Este fél hét volt, amikor a húgomnak eszébe jutott, hogy éhes, és kikönyörögte anyutól, hogy: "Együnk már, együnk már! Éhes vagyok!". Tehát Anyu összedobott néhány melegszendvicset, és vacsoráztunk. Épp eljött a megfelelő pillanat, mert tudtam, hogy Apu meg akarja nézni, mint minden nap, az esti híreket hét órakor:
- Anya, hol a pince kulcs? Mert meg kell keresnem az... Öhm... rajzra, a régi rajz könyvem. Azt hiszem, lent van.
"Ma akarod megkeresni az állítólagos naplót?"
"Nem állítólagos, és igen. Miért, baj?!"
"Nem, de még egy feladaton sem dolgoztál ennyit egész életedben. Meglepő..."
"Ki akarom deríteni, hogy mi történik körülöttem, ez ekkora probléma? Ha már te nem voltál rá képes..."
- Majd oda adom vacsora után. Gondolom, nem kell most rögtön.
- Nem, nem kell, de még ma meg akarom találni.
"Rendben. De figyelmeztetlek, akkora rendetlenség van odalenn, hogy nem hogy a naplót, még a saját lábad sem fogod megtalálni... Arra sem emlékszem, hogy milyen színű a pince padlója..."
"Köszi. Majd igyekszem."
Miután megkaptam a kulcsot lementem a pincébe, és vártam, hogy betemessen a több méter magas szemétkupac. De a várt hatás elmaradt, helyette "csak" térdig gázoltam a szemétben. Mivel a földön tényleg csak por volt, és kacatok, leeresztett labdák, kréta darabok, és itt-ott néhány doboz, úgy döntöttem, hogy a polcokon kezdem a keresést. A dobozokban, amik a polcon voltak, azok a cuccok voltak, amiket Anya valakitől kapott, vagy azok, amik még az első éveimből származtak, Anya akkor még vette a fáradságot, hogy valami féle rend legyen idelent.
Alulról kezdtem a dobozok átnézését, de az alsó polcon semmit nem találtam, csak régi játékokat, mesekönyveket. Sem hangulatom, sem időm nem volt a nosztalgiázáshoz, így haladtam fölfelé. A második polcon villanykörtéket, égősorokat, karácsonyfadíszeket találtam.
Mintha egy áruházban jártam volna:" Üdvözöljük kedves vásárlóinkat! A gyerekek régi holmiait az első, az elektromos felszereléseket a második polcon találják! További szép napot!" Következett a harmadik polc, ahhoz, hogy a nagy kartondobozokat le tudjam emelni, már lábujjhegyre kellett állnom. A következő cikkek az áruház kínálatában: Az apai nagyszülei régi holmiai: a papám által festett képek, a nagymamám porcelán gyűjteménye-még jó, hogy nem ejtettem le.
Az alsó polcról le kellett vennem egy masszívabbnak tűnő dobozt, hogy elérjem a felső polcot, és a dobozokat, amik- remélhetőleg- a naplót tartalmazzák. Az első dobozban csak Anya régi ruhái voltak, a másodikban anyai nagymamám ajándék dísztárgyai voltak- többek között balerinák, porcelán kutyák, csiszolt üveg medvék- amiket sosem használtunk, csak ha a nagyi jött.
Már kezdtem épp elég ingerült lenni ahhoz, hogy hagyjam a fenébe az utolsó dobozt, de mégis rászántam magam, egyrészt azért, mert ha már az egész polcot lepakoltam, akkor egy dobozon már ne múljon, másrészt azért, mert azzal is csak örömet szereznék Anyának, ha meg sem próbálom megtalálni a naplót. Mikor leemeltem a dobozt, meglepődtem. A doboz le volt ragasztva, valaki nagyon nem akarta, hogy ezt megtalálják.
Azonnal izgatott lettem. Feltéptem a dobozt, és az sem érdekelt, hogy a dolgok, amiket találtam, majdnem kiestek a kezemből, csak a naplót akartam megtalálni. Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy lejöttem ide, de csak az számított, hogy megtaláljam a titkok és a megoldások kulcsát! Áttúrtam a dobozt találtam egy fadobozt, egy aranyozott keretű képet, egy ezüst karkötőt, aminek a díszítése fekete volt, és az ékkövek egy négyszirmú virágot formáltak. A doboz aljkán pedig megtaláltam a naplót, igaz, hogy csak egy összefűzött papírhalmaznak látszott-valójában az is volt-, de abban a pillanatban a mindenséget jelentette nekem.
Azonnal felrohantam a szobámba, és a doboz tartalmát kiborítottam az ágyamra. Először a képet néztem meg. Egy férfi volt rajta. A szeme ismerős volt. A következő tárgy, ami a kezembe került, a karkötő volt. Közelebbről megnézve, még szebb volt. Ezüst, a fele fekete volt, és a fekete részen fehér kövekből kirakott virág. Amikor szétkapcsoltam, hogy felpróbáljam, találtam egy nevet belegravírozva a karkötőbe:
Susan
És így máris választ kaptam az egyik kérdésemre. A doboz tartalma Susan dédnagymamámé volt. Valószínűleg a család utolsó tagjáé, aki tudta, hogy mi történt velünk. Úgy döntöttem, hogy a karkötőt, és a többi tárgyat megtartom, a naplóval együtt. Bár a naplóra voltam a legkíváncsibb, mégis a fadobozt nyitottam ki. A dobozban találtam képeket egy fiatal lányról, egy nagyjából vele egy idős fiúról, a férfiról, aki a képen szerepel és egy idősebb nőről.
Úgy éreztem, hogy a válaszokat, hogy ki a képen szereplő férfi, aki szerepel a képeken, ki a fiatal lány, a fiatal fiú és az idősebb hölgy, csak a naplóban találom majd meg.
Annyira izgatott voltam, hogy szabályosan feltéptem a naplót, aminek meg is lett az eredménye, leszakadt az első két lap. Miután összeszedtem őket, megnéztem, a naplót tényleg gyönyörű szép betűkkel írták. Évszámot sajnos egyik bejegyzésnél sem láttam, de nem is számított, mert nem ez volt a lényeg, hanem, hogy végre megtudhatom, hogy miért változott meg az életem alig egy hónap alatt.
Az első bejegyzést május 27-én írták. A dédnagymamám a régi parkban piknikezett barátnőivel, amikor is, Susan előre tudta, hogy mit fog neki mesélni barátnője Elizabeth, pedig már hetek óta nem találkoztak. Miután a lányok úgy döntöttek, hogy eleget ültek már, és jól is laktak, elköszöntek egymástól. Susan rohant haza, ahogy csak bírt, nem tudta, hogy mi történik vele. Mikor hazaért köszönt szüleinek, majd bezárkózott szobájába, és töprengett. Vajon beteg? Vagy képzelődik? Talán csak álmodta, vagy tényleg ilyen jól ismeri Elizabeth-et? A dédnagymamámnak volt egy macskája, egy gyönyörű fekete macska, az álla alatt egy fehér folttal és zöld szemekkel. Annyira kétségbe volt esve, hogy még a macskát is meggyanúsította, hogy ő fertőzte meg valami eddig ismeretlen betegséggel.
Május 28-án ismét furcsa dolog történt, a már így is ideges Susan Perry Richarddal, az egyik legjobb barátjával veszekedett, pedig Richard semmit nem mondott neki hangosan. Richard, mint legjobb barátja úgy érezte, hogy Susan csak viccel. De vajon honnan tudta, hogy mit érez? És az addig nyugodt természetű Susan hirtelen átváltozott ideges és paranoid Susan-á. Nem tudta, hogy mi történik vele, hogy miért épp vele, és miért csak vele?
Susan a napok múlásával kezdett egyre erősebb képességekkel rendelkezni, és ezzel egyidejűleg egyre jobban becsavarodni. Félt a szüleivel beszélni, félt társaságba menni, hogy ha ez tényleg egy betegség volt, nehogy mások is hasonló sorsa jussanak. Ha pedig nem betegség, mások nehogy rájöjjenek, hogy mi történt vele. Egy-két napig még a naplóírást is abbahagyta, mert annyira félt, hogy megtalálják naplóját és titkára fény derül.
Tudtam, hogy Apu bejön a szobámba, ezért gyorsan az ágy alá rejtettem új és felbecsülhetetlen értékű kincseimet. Még épp időben...
- Kicsim! Sikerült megtalálni a rajz könyved?
- Nem. De nem is érdekel. Találtam valami sokkal fontosabbat...
"Hmm. Vajon mi lehet az?"
- Tényleg, és mit?
A francba. Tényleg ennyire lehetetlen lenne, hogy most az egyszer tartani tudjam a szám?!
- Öhm... Hát a régi ruháimat és a játékaimat, igazán jó érzés volt újra látni őket.
El sem hiszem magam. Jesszus, ekkora baromságot! Mindegy, a lényeg, hogy Apu bevegye...
- Hát akkor örülök neki!
"Biztos, hogy nem ezt találta. Majd megkérdezem Amelia-t, hátha ő tud valamit az ügyről...
Fantasztikus. Gyanakszik rám, és kikérdezi Anyát. Bármi fog is történni, ki nem adom a kezemből a naplót, amíg rá nem jövök arra, hogy mi folyik itt.
Miután biztos távolságban tudtam Aput, kiszedtem az ágy alól az örökségeket, és újra kinyitottam a naplót. A következő bejegyzés Május 31-ei dátummal íródott.
Susan annyira kétségbe volt esve, hogy képes volt tanácsért a szentfazék anyjához fordulni. Bár semmi jót nem várt tőle, ő volt az egyetlen, aki apjával ellentétben, néha azért megértette őt. Ahogy olvastam, egy kísértetiesen hasonló beszélgetés zajlott le az anyja, és közötte, leszámítva az ájulást és a bőrruhát. Szerencsére, szinte szóról szóra idézett a naplójában.
Bár Mrs. Agatha Perry- aki ezek szerint az üknagyanyám volt- mindent tudott, a most már engem is foglalkoztató témáról, nem árult el sokkal többet, mint az én anyám. Az új információk közül csak annyit tudtam leszűrni, hogy a Stevenson család felmenői gonosz és öncélú emberek voltak, arra használták a képességeiket, hogy önmaguknak kedvezzenek.
Ez indította el azt a harcot, amiben Susannak is részt kellett vennie, és nekem is, és hogy a generációnkénti harc állandóan ismétli önmagát. Így lehetséges, hogy újjá éled a múlt!
15.fejezet
Ismert napló
- Naná. Mond csak Anya, mióta nem aludtál? Mert egy kicsit az agyadra ment a bűnüldözés...
- Jasmine! Fogd már fel végre, hogy ez nem egy nagy vicc! Az életed, az életünk veszélyben van!
- Persze, jönnek, és leütnek minket a kontaklencséjükkel, meg a vastag pénztárcáikkal... Tényleg, nagyon félek.
- Esküszöm, nem hiszem el, hogy a lányom vagy! Miért nem vagy képes föl fogni?
- Hát nem is tudom... Mert azzal gyanúsítgatod a közkedvelt milliárdosokat, és gyerekeiket, hogy nem átlagemberek, és elfoglalják majd a Földet? Számomra ez azért lefedi a hihetetlen kategóriát.
- Mit szeretnél? Bizonyítékokat? Tényeket? Mit akarsz, hogy végre higgy nekem?
- Például bizonyítékok jól jönnének, mert eddig semmi nem támasztja alá a sztoridat, csak az, hogy Mark vagy kontaklencsét hord, vagy csak én hallucináltam.
- Jas! Bizonyítékot akarsz? Tudom, hogy nem megy jól a jövőbe látás, de a gondolatolvasás könnyebben megy neked, nem?
- Igen, de hogy jön ez most ide?
- Gyerünk! Olvass az emlékeimben! Nézd meg, mit láttam ma délután!
Anya látomásai sokkal tisztábbak voltak, mint az én szerencsétlen próbálkozásaim. És mivel ő valószínűleg nem saját magára koncentrált, ő nem azt látta, amint éppen rúg, vagy üt, vagy esik, ő az ellenfelünket, látta. Mikor a látószög változott megdöbbentem. Nem csak a képen látható ember ellen harcoltunk ketten, volt ott egy másik ember. Egy fiú, ismertem. Mark.
- Ez. Nem. Lehet. Igaz. Nem lehet, hogy Markkal kell majd harcolnom. Különben is, miért épp vele. És miért fogunk harcolni? Ki ez a Steve Richardson? Mit ártottunk mi neki? Mit ártott Ő nekünk?!
- Steve Richardson a legelvetemültebb a fajtájából, azóta harcolok vele, amióta erőt kaptam. A mi családunk generációk óta harcol az ő családjával. Hogy miért, azt nem tudnám meg mondani, de a tény az tény. Harcoltunk, harcolunk és harcolni fogunk velük továbbra is.
- Na jó, ez így nekem egy kicsit sok. Most jelentetted ki, hogy az egyik osztálytársam családja, és a mi családunk generációk óta harcban áll egymással. És még azt sem tudod, hogy miért?! Annyira alapos vagy, hogy hónapokkal ezelőtt lefoglalod ezt a raktárt, de azt nem tudod nekem meg mondani, hogy Mark miért fog leütni?! Komolyan ehhez a meséhez ragaszkodsz?!
- Ez nem mese. Igen, elismerem, hogy halványlila gőzöm sincs arról, hogy miért kell állandó zúzódásokat szereznem és okoznom másoknak, de tudom, hogy van valami oka. Az emberek nem verekednek csak úgy kedvtelésből. Teljesen biztos vagyok abban, hogy van valami oka. És mivel úgyse hiszel nekem, rád bízom a feladatot, hogy kiderítsd. Ha nekem nem hiszel, talán másnak fogsz.
- És ezt mégis hogy képzelted, hogy hétfőn belibegek az osztályba, és miután Mark is megérkezett, csak úgy lazán meg kérdezem tőle, hogy: Bocs, de nem tudnád meg mondani, hogy miért kell majd péppé vernem a fejed, a közeljövőben?!... Igen, ez valószínűleg be fog válni...
- Nem Markra gondoltam. És miért kéne egyenesen megkérdezned tőle? Valószínűleg Steve is be fog számolni erről a pici fiának, úgyhogy könnyen megszerezheted az indítékot, már ha Ő tudja... De ebben sem vagyok biztos.
- Hogy érted, hogy beszámol a fiának erről. Ő honnan tudná, hogy találkozni fogok Markkal iskolán kívül?
- Hidd el, tudja.
- Mondd már el!
- Úgysem hiszel nekem, majd te kideríted. Legalább nem csak kívülről fogsz látni egy könyvtárat...
- Rendben. Ha már te azt sem tudod, hogy miért kockáztatod az életed az éjszaka közepén, én legalább kiderítem. Időkorlát, vagy valami nehezítés? Vagy rájöhetek akkor, amikor akarok?
- Amikor akarsz. A találkozásunk még nincs olyan közel, de erre majd te magad is rájössz. És most, mivel úgyis vele leszel elfoglalva a közel jövőben, késdobálás. Itt a kép. Nehezítés képp próbáld meg eltalálni a szemét.
- Pazar. És mindezt meddig csináljam?
- Ameddig nem szólok. Gyerünk.
Mire végeztem, úgy éreztem, hogy leszakad a karom. Fél órán keresztül csak céloztam, összpontosítottam, és dobtam. A karom már éppen leesni készült, amikor Anya a tornaszőnyeg sorra vezetett. Előre féltem attól, hogy mit kell majd csinálnom, és hogy vajon képes vagyok-e megtenni fél kézzel.
- Egy sorozat: 20 cigánykerék, 10 tigris bukfenc és 5 szaltó. 5 sorozatot kell megcsinálnod...
- Huh, csak ötöt...
- Hibátlanul. Kezdheted.
- Mi?! Egy szaltót sem tudok megcsinálni, nem hogy 25 hibátlant!
- Akkor ideje gyakorolni.
- Mondd, te ezt élvezed?
- Egy kicsit, de ezt meg kell tanulnod, ne feledd, nem csak viccből csináljuk.
- Eszméletlen vagy.
Szerencsére, miután végig szenvedtem vagy 40 sorozatot, vége volt, mehettem haza. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak egy jó forró fürdőre, és a pihe-puha ágyamra. Hulla fáradt voltam, nem értem, hogy Anya hogy bírja. Épp hogy csak be tudtam esni a taxiba, és máris kaptam egy újabb SMS-t. Miközben kinyitottam a mobilom, könyörögtem, hogy ne az álljon benne, hogy gyere vissza még néhány gyakorlatra... Csodák csodájára, imáim meghallgatásra találtak:
Apu gyanakodni fog. Amikor hazaérsz, ne vedd le a kabátod, csak a szobádban, találj ki valami mesét, hogy hol voltál. Én is nemsokára megyek.
Nagyszerű újabb hazugság a "Hazudok, pedig fogalmam sincs, hogy miért nem vagyok már átlagember, de az emberekkel el kell hitetnem, hogy az vagyok" listámon. Fogalmam sincs, hogy ez hányas sorszámú, de fogadok, hogy már a 100-at közelíti, ami két hét alatt nem kis teljesítmény.
Az előszobában állt, és a lábával dobolt a földön, mint a filmekben. Meggondoltam, hogy elröhögöm magam, de lehet, hogy nem lett volna jó ötlet.
- Mégis hol voltál péntek este?
- Katie-nél. De hát mondtam is neked délután.
- Nem, nem mondtad.
- De, igen. Te bent voltál Haylie szobájában, és magyaráztál neki valamit a matekról, én meg mondtam, hogy átugrok Katie-hez a matek cuccomért, amit véletlenül haza vitt. Különben is, péntek este van. Nem sok mindenről maradtam le...
- Oh. Hát akkor mindegy.
Huh. Még szerencsésnek mondhatom, hogy ilyen szülőkkel vagyok megáldva. Egy végletekig naiv apa és egy csöppnyi diktátori hajlammal megáldott, emberfeletti képességekkel rendelkező anya. Gyorsan beviharzottam a szobámba, lerángattam magamról a fekete bőrruhámat, és bevetettem magam a fürdőszobámba.
Az isteni forró fürdő után a sajgó végtagokat és a nyomasztó gondolatokat leszámítva új embernek éreztem magam. Anya még nem ért haza, így bekapcsoltam a TV-t és elkezdtem a valószínűleg sokáig tartó regenerálódásom. Nagyjából fél óra múlva Anya is megérkezett, és tálalta a vacsorát.
" Remélem, most nem csirkét rendeltél."
" Nem, most pizzát. A hazugságod nem sikerült túl jól, Apa rá fog kérdezni nálam, Jas, tanulj meg hazudni! Különben nem élsz túl!"
- Szia, szívem!
- Szia, Anyu! Mit eszünk vacsira?
- Hát, délután beültünk egy kávézóba Teresa-val, és hazafelé vettem pizzát. Még meleg, egyetek.
"Ügyes. Remélem, nekem hawaii-t hoztál."
"Hát persze. A szorgos és hitetlen lányomnak bármit."
- Köszi, Anya!
A pizza tényleg finom volt, de már a felénél úgy éreztem, hogy elalszok az asztalnál. Miután végeztem semmi másra nem vágytam, mint átgondolni mindazt, amit meg tudtam, valami ésszerű magyarázatot találni a " Richardsonék nem "csak" átlag milliárdosok, akikkel évtizedek óta harcolunk" kifogáson kívül. A végén még tényleg el kell mennem az Akadémiai Könyvtárba, ott biztos találok valamit.
Másnap kezdetét vehette a kutatás. Ahhoz, hogy elég időm legyen a kutatásra, már reggel nyolckor föl kellett kelnem. Kilencre már felöltöztem, meg reggeliztem, és rendet varázsoltam a szobámban. Miután összeszedtem a cuccaimat, szóltam Anyunak, hogy ma ne keressen:
- Anya! Ma nem tudom, mikor jövök haza. Elmegyek megtudni, amit már neked is tudnod kéne. Majd jövök valamikor. Szia!
- Rendben, de jegyezd meg, hogy néz ki egy könyvtár, hogy a gyerekeidnek elmesélhesd, hogy te igenis láttál már belülről könyvtárat... Bár úgyse fogják elhinni...
- Én is szeretlek. Szia!
Néhány metró megálló, egy rövid séta, és máris a New yorki Akadémiai Könyvtár bejárata előtt álltam, hát hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem rémültem meg attól, hogy vajon hány könyv lehet egy akkora épületben?
Az első csodálatomat leküzdve oda léptem az unott portásnőhöz:
- Jó napot, szeretnék egy ideiglenes belépőt a könyvtárba!
" Na, ne mondd...Mintha az emberek nem azért sétálnának ide ehhez a nyavalyás pulthoz nap, mint nap... De utálom munkám"
Ennek ellenére megára erőltette a báj vigyorát:
- Hogyne, hogyne. Ezzel a belépővel egyszer tudsz bemenni és kimenni a mai nap folyamán. Más időkorlátozás nincs. A könyvtár a negyedik emeleten van, kérj útbaigazítást a keresett témáról az könyvtárostól.
Csodás, egy gyors lift, és remélem, rövidesen rájövök, hogy miért kell verekednem egy olyan emberrel, aki eddig semmit nem ártott nekem. Lassan meg kéne tanulnom, hogy a remény csak hiú ábrándokat kelt az emberekben...
A könyvtáros már meg sem próbált kedves lenni, csak útba igazított, hogy a hatalmas könyvtárnak valahol a pulttól legtávolabb eső részében vannak a családfákkal foglalkozó könyvek. Csodás. Miután megtaláltam a családfáinkat, utána összeírom, mondjuk a múlt századtól, kiemelem, akik New yorkiak és utána fogalmam sincs, hogyan tovább, de majd kiderül.
Esküszöm, öt perc múlva már megbántam, hogy nem hagytam tegnap este annyiban a dolgot. A családfákkal foglalkozó könyvek iszonyú vastagak, és még annál is nehezebbek...
Kétórányi kutató munka után odáig jutottam, hogy átlapoztam nyolc nagyon vastag könyvet, de sem a saját családomat, sem Mark-ét nem találtam egyikben sem. Már csak négy könyv maradt. Ezzel ellentétben, szinte minden ismerősömet megtaláltam a könyvek valamelyikében, persze, mindenkit, csak azt nem, akit kerestem.
Délután háromra addig jutottam el, hogy nem találtam semmit! Viszont iszonyú éhes lettem, és ölni tudtam volna egy csokis fánkért, lassan tényleg mazochista leszek. Nem érdekelt, hogy nem találtam semmit. Biztos vagyok benne, hogy valahol rá fogok bukkanni az ősi ellentét okára.
Ahogy erre gondoltam, bevillant elém egy kép, egy poros, nem is tudnám megmondani, milyen régi könyvet tartok a kezemben. Egy naplót, szép kézírással. Mintha már láttam volna valahol. Egy dobozból vettem ki, a pincénkben. Minden benne van, amire csak kíváncsi vagyok.
Már csak a könyvet kell megkeresnem, és minden világos lesz…
