Boldog karácsonyt!

Egy esemény dús karácsony

December 24.-e mindenkinek a kész katasztrófát jelentette, ha máshogyan nem is, idegileg biztosan. Ha megvoltak az ajándékok a szeretteinknek, akkor azon izgultunk, hogy tetszeni fog-e nekik, ha pedig nem, akkor azon, hogy hol talál még az ember ajándékot utolsó nap?


Az első csoportra példa Claire. A szüleinek fotóalbumot és gravírozott tollakat csináltatott, mivel egyke gyerek, így hármunk közül neki volt a legkönnyebb a dolga. Ellentétben Katie-vel, neki már jó előre megvoltak az ajándékai, Katie viszont 24-én reggel küldött vészhelyzet szöveggel SMS-t, amiből reggel kilenckor csak arra tudtam következtetni, hogy ideje felkelni, és segíteni Katie-nek ajándékokat venni a bátyjának és a szüleinek.


Anyám már meg sem lepődött a hirtelen fordulaton, amikor vázoltam a  helyzetet a fejemben. Tudta, hogy Katie egy tipikus "Mindent a legutolsó pillanat utáni második pillanatban intézzünk el lány". Szerencsére azon sem akadt fönn, hogy nem segítek a húgomnak földíszíteni a karácsonyfát hagyományos Williams módra.


"A karácsonyfát idén Haylie-re bízom, úgyis veszekedés, rosszabb esetben hajtépés lenne belőle..."


"Semmi gond, de tudod, milyen nap van ma, ugye?"


"Karácsony előtti utolsó nap?"


Imádkoztam, hogy felejtse el, hogy ma péntek, és ezzel együtt azt, hogy vészesen közeledik a pillanat, amikor szembe kell néznem Markkal.


"Igen, és péntek."


"Ezt nem hiszem el! Karácsony van, te meg ugyanolyan brutális vagy, mint hétköznap"


"Kicsim, meg akarod élni a következő karácsonyt, vagy sem?"


"Erre most muszáj válaszolnom?"


"Nem, de most indulj!"


A liftben, sőt még a metróban is azon gondolkoztam, hogy, hogy lehet ennyire "Fejleszd a képességeidet, különben mindketten meg fogunk halni!" - centrikus... Mintha minden az én felkészülésemen múlna...


Katie már a Colombus Plaza előtt várt. Még sosem láttam ennyire gondterheltnek.


- Szia Katie!


- Jas! Siessünk!


- Miért, mi a baj?


- Hogy mi a  baj? December 24, és karácsony, az a baj! Hogy lehetek ennyire feledékeny, és miért nem figyelmeztettél, hogy karácsony lesz?


- Katie! Te most komolyan beszélsz?! Nem figyelmeztettek téged a karácsonyfák a kirakatokban, és város szerte felállítva?! Nehogy rám kend, hogy miattam nem vettél ajándékot a szüleidnek és Ian-nek!


- Oké, oké. Igazad van, de most nem ez a lényeg. Még délelőtt találnom kell egy ajándékot két olyan embernek, akiknek nem lehet ajándékot venni, mert semminek nem örülnek, és egy olyannak, akinek tök mindegy, hogy mit, kap, úgyse nagyon érdekli.


- Rendben, akkor kezdjük inkább Iannel, ő a könnyebb eset. Valami ötlet?


- Szerinted hívtalak volna, ha lenne valami ötletem? Tényleg, hogy-hogy a családod elengedett a hagyományos Williams féle karácsonyi készülődésről?


- Anyu tudja, hogy mindig mindent az utolsó pillanatban csinálsz...


- Végülis... Maradjunk az ajándékoknál. Te mit vennél a bátyádnak?


- Fogalmam sincs. Parfümöt? CD-t?


- A parfüm jó ötlet, de ennyit azért nem költenék rá.


- Katie!


- Apunak veszek parfümöt, Ina meg legyen boldog egy CD-vel.


- Ahogy akarod, én nem szólok bele. És anyukád?


- Neki majd nézek valami kendőt, vagy sálat.


- Hogy-hogy nem Claire-t hívtad?


- Ő azt mondaná, hogy vegyek könyvet.


- Igaz.


Mire végeztünk halálosan elegem lett a negédesen mosolygó, de közben a hátuk közepére kívánó eladóktól és lassan már a karácsonyi dalokból is. Nem mintha nem imádnám a karácsonyt, tényleg, engem már november közepén elkap a hangulat, és egészen kitart februárig, de hogy mindenhol a Jingle Bell rock-ot hallgassam az már egy kicsit sok. Az első 5 perc után, amit a plázában töltöttem, megtanultam a szövegét. A Barney's eladónőjét a telefoncsörgés mentette meg attól, hogy megfojtsam Katie anyukájának új sáljával.


Anyu hívott:


- Jasmine! Megvárjunk az ebéddel?


- Nem, kösz. Majd eszünk Katievel.


- Rendben. És körülbelül mikor jössz haza?


- Nem tudom, miért? Mi olyan fontos?


"Nem is tudom... Mondjuk az edzés?"


"Úgyis SMS-t küldesz, nem? Akkor meg nem mindegy?"


"De. De ha lehet, érj haza még az SMS előtt!"


És ezzel le is tette a telefont.


- Na, mit akart anyád?


- Csak kérdezte, hogy vajon hazaérek-e a Mikulás előtt?


- Mennyi az idő?


- Fél egy. Miért?


- Jesszus! Miért nem szóltál, hogy már ennyi az idő?


- Katie! Nem tudom, föltűnt-e, de én nem a határidő naplód vagyok, úgyhogy ne kezelj úgy!


- Jó, igazad van, sajnálom! De most rohannom kell, és így te is hazaérsz! Na, szia!


Katie már így is, úgy is elkésett a nagymamájától, úgyhogy fölösleges volt rohannia. De ez sajnos azt jelentette, hogy hamarabb érek haza, még úgyis, ha eszem valamit a McDonald's-ban...


Épp nyugisan eszegettem a sajtburgerem, és hallgattam az ideges vásárlókat és alkalmazottakat, ahogy magukban szidják a karácsonyt, amikor egyszer csak valaki beült mellém a boxba. Az a valaki nem is lehetett volna más, mint Mark.


- Helló!


- Miért vagy te mindig ott, ahol nem kéne lenned? Követted Katie-t?


- Van egy ilyen rossz szokásom. És nem, téged.


Azt hittem, félre nyelek.


- Te normális vagy?


- Igen, azt hiszem.


- Egyébként miért jöttél?- még mindig nem hittem el, hogy tényleg követett. Valószínűleg csak viccelt... Remélem...


Csak hogy hamarabb túlessünk rajta...


Előre féltem, hogy vajon miről akar velem beszélni. Csak egy dolog jutott eszembe, de arról semmiféle képp sem akartam pont vele beszélgetni.


- Tulajdonképpen nem olyan fontos, de azért este az edzésen add át az üdvözletem Ameliának.


- Mi?!- azt hittem, lefordulok a székről.


- Na, szia! És kellemes ünnepeket!- és önelégült fejjel majdnem ott hagyott...


Azonnal ott hagytam a kajámat, és Mark után rohantam.


-  Mit mondtál?


- Péntek van, nem?


- De. És?- Vajon honnan tud róla?


- Akkor neked ma edzésed van...


- És te erről honnan tudsz?


- Korántsem vagyunk annyira bénák, mint azt anyád reméli... Na, de most már mennem kell, kellemes ünnepeket, és remélem nem rontottam el a karácsonyod!


- Ha nem akartad volna elrontani a karácsonyom, nem jöttél volna ide...


Mióta tudjuk, hogy Steve rájött arra, hogy én leszek a pici fiának remélhetőleg a végzete, Anyuval, közös erővel azon imádkoztunk, hogy minél kevesebbet tudjanak meg rólunk. Például, hogy hol és mikor vannak az edzéseim, hogy Anyu hol dolgozik, és hogy kik a közeli rokonaink. Csak a biztonság kedvéért...


Erre a potenciális ellenségem csak úgy beül mellém a boxba, amikor eszem, és közli, hogy kellemes ünnepeket kíván anyámnak, és hogy még beszélnünk kéne... Az idei karácsony is jól indul, mondanom sem kell...


Amint hazaértem, lepörgettem a fejemben Anyunak a történteket. Erre mi volt a reakciója?!:


"Majd este megbeszéljük. Sokkal óvatosabbnak kell lenned, és észre kellett volna venned, hogy követ."


"Nehogy még ezért is én legyek a hibás! Te semmit nem követtél el az egész ellen, és lemerem fogadni, hogy a sokkal kifinomultabb rézékeiddel már rég előre láttad ezt az egészet! És hogy-hogy én nem?!"


"Jasmine! Az isten szerelmére! Vegyél egy mély levegőt és nyugodj meg!"


"Rendben, de ne lepődj meg, ha este rád támadok a késekkel!"


"Ezt most vegyem fenyegetésnek?"


"Akár."


Ezzel befejezettnek nyilvánítottuk a beszélgetést. Nem mintha megijedt volna, de érezte, hogy most még ő is túllépett egy határt. Egyszerűen kijátszottnak éreztem magam. Nem elég, hogy Mark már nagyjából két hete úgy néz rám a  suliban, mint egy eszelős, és pontosan tudom, hogy min jár az esze... Általában azon,  hogy vajon menyire tudok majd felkészülni, és hogy vajon először melyikünk fog több sérülést szenvedni...


Mondanom sem kell nagyon szívmelengető élmény hallgatni, hogy "Úgyis én fogok nyerni! Úgyis én fogok nyerni!". Mivel ismeri a képességeimet, hihetetlenül jól alkalmazza ellenem. Most Mark már arra is rájött, hogy mikor vannak az edzéseim, ami azt jelenti, hogy valószínűleg arra is rájött, hogy hol. És ha mindez igaz, akkor ezek után valahogy ki fogja lesni az edzéseimet, és azokat fogja nekem visszapörgetni nap, mint nap a suliban, egészen addig, amíg bele nem őrülök, és neki nem esem a torkának egy matekóra közepén "Hagyd már abba!" kiáltással...


Mikor megjött az SMS, én még mindig az ágyon feküdtem, pontosan ott  ahová a hazaérkezésem után feküdtem. Megfordult a fejemben, hogy nem nézem meg, és nem kelek fel, de láttam egy villanást:


Egy nagy kékpapírba csomagolt, piros masnival átkötött csomag állt a már jól ismert edzőterem közepén.


Ha másért nem is, az ajándékért, és a válaszokért érdemes volt föl kelnem. A taxiban sem vetettem el az ötletet, hogy Anyu ellen használjam a késeket, de amikor beléptem az edzőterem ajtaján, Anyu nem volt sehol, csak az ajándék állt a terem közepén.


Mivel úgy döntöttem, hogy egyedül vagyok, oda mentem az ajándékhoz, és kibontottam. Új, felnyes dobócsillagok, egy szigonyöv, amivel bárhová felkapaszkodhatok és egy zacskó mini bomba. Épp a szigonyövet próbáltam föl, amikor véletlenül megnyomtam a gombot, és egy acélkötél ugrott ki az övből, egyenesen a szemben lévő fölső sarokba. Egy pillanatra megállt a szívem, amikor villámgyorsan felhúzott a sarokba, és rosszul érkeztem. Fejel lefelé guggoltam a sarokban, míg anyám be nem lépett a terembe.


- Most szépen, lassan ereszkedj le a falon, fordulj meg és ugorj le!


- Örülök, hogy megjöttél, de ez korántsem olyan egyszerű, mint hiszed.


- Gyakorolj!


Érdekes módon, tényleg nem volt olyan nehéz. Csak az volt a baj, hogy az öv túl gyorsan reagált arra, amit tenni akartam, így néha kibillentem az egyensúlyból.


- Ezeket most azért kaptam, mert karácsony van, vagy van valami különösebb oka is?


Könyörögtem magamban, hogy ne legyen más oka, csak a keresztények fő ünnepe, de mint mostanában szinte mindig, csalódnom kellett:


- Ezek a fegyverek mostantól a tieid. És nem sokára használnod is kell majd őket. Pontosabban egy hónap múlva.


- Egy hónap?! Meg vagy te húzatva? Nem fogok készen állni egy hónap múlva... sőt, még egy év múlva se!


- Jas! Nincs más választásunk, Steve már így is túl sokat tud!


- Értem. Tehát a testi épségem neked kevésbé számít, mint hogy hogyan alakul ez az őrült harc... Végülis mit vártam volna?


- Tudom, hogy feszült vagy, de ezt te sem gondoltad komolyan. Akár most rögtön is megküzdhetnék Markkal! Nem lenne kérdés, hogy ki nyerne...


Amint ezt anyám kimondta, kitárult az edzőterem ajtaja, és ő megint ott volt, ahol nem kellett volna lennie. És hogy még kellemesebb legyen az ünnepi meglepetés, nem volt egyedül...

19.Katie bulija

19.fejezet
Katie bulija

A hétfői nap ennél nem is lehetett volna katasztrofálisabb. Majdnem elfelejtettem a legjobb barátnőm születésnapját, és a másik barátnőm által rendezett születésnapi bulira az ünnepelt ex barátja is meg van hívva, aki történetesen a családom ősellensége. Ezek után még Mrs. Cole is belopta magát mindannyiunk szívébe az előre be nem jelentett röpdolgozattal, a „Minden, amit az első és másodfokú függvényekről tudni kell” címmel.


Fél négy körül, amikor hazaértem, senki nem volt otthon, így úgy gondoltam, végre alkalmam nyílik tovább olvasni Susan naplóját. Kíváncsian vártam, hogy mikor derül már ki végre, hogy ki Susan ellenfele.


Susan első edzésére csak június végén került sor, nagy részben azért, mert mivel apja állandóan a környéken volt, nem tudták megoldani, hogy ne legyen olyan feltűnő, hogy „véletlenül„ mindketten elmennek otthonról. Mivel Susan apja nagyon gyanakvó ember volt, egy héttel előre le kellett szervezni mindent.


Agatha egy erdőben tartotta az első edzést. Susan feladatai közé tartoztak a fára mászás, nagyjából hússzor, fél órán belül, egy kis extrém fogócska Agatha elől, aki a játék közben különböző méretű kövekkel dobálta, és a jól elhelyezett csapdák felé üldözte Susant.


Éppen ott tartottam, hogy Susan a végkimerültségtől összerogyott a földön, és inkább föladta a játékot, mire Agatha iszonyú dühbe gurult és torkaszakadtából üvölteni kezdett Susan-nal, hogy ha ez a feladat élesben ment volna, mindkettőjük vesztét okozta volna. Miközben ezt olvastam, rájöttem, hogy Anyu kísértetiesen hasonlít Agathára néhány szempontból.


De mielőtt tovább olvashattam volna, kopogtak az ajtómon, meg sem várva, hogy azt mondjam, szabad, Haylie jött be az ajtón. Sajnos észrevette, hogy a párnám alá rejtettem a naplót.


„ Vajon mit dugott el?”


- Mit akarsz?


- Anyu hívott. Azt mondta, hogy beszélni akar veled. Mit dugtál el?


- Semmit. Majd visszahívom. Szia.


- Tudom, hogy dugdosol valamit, de meg fogom találni!


- Haylie! Be ne merd tenni a lábadat a szobámba, amíg nem vagyok itthon, különben csúnya következményei lesznek.


„Csak blöffölsz. Mégis mit tehetnél velem?”


- Mi féle következmények?


- Kezdődően a nyolc napon túli sérülésektől, azon keresztül, hogy elmondom Anyuéknak, hogy hazahoztál egy macskát, vagy azt hogy néha zeneiskola helyett egy cukrászdában ülsz, egészen a halálig.


- Honnan tudsz Pandoráról? És a cukrászdáról? Elolvastad a naplóm?


Hmm. Ha Haylie is ír naplót, egyszer azt is el kéne olvasnom. Na, jó inkább mégse. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy "Juj, és ma kaptam egy ötöst matekból, és mellé még amilyen kis eminensdiák vagyok három ötöst magyarból, és így sokkal jobbak a jegyeim, mint Jasmine-nek ilyen idősen..."


- Nem olvastam el, egyszerűen csak nem tudsz hazudni. Egyébként a macskád nyávogását még csukott ajtókon keresztül is tisztán hallom.


- Hazudsz!


- Nem hazudok, csak te vagy béna.


- És a csellóról honnan tudsz?


- Egyszer Katie-től jöttem haza gyalog, és láttalak téged, és Clarát a cukrászdában, miközben a zeneiskolában kellett volna lenned.


- De ugye nem árulsz be?


- Ha kutakodni mersz a szobámban, bármikor, akkor mindent szépen elmondok Anyunak. Felfogtad?


- Fel.


- És most tünés innen!


„ Ha Jasmine beárul, kikeresem az összes kis mocskos titkát, és én is beárulom!”


Miután Haylie végre eltűnt, eszembe jutott, hogy Katie ajándékát még mindig nem vettem meg, ezért fogtam a táskám, és elindultam otthonról. Nagyjából másfél órába telt az egész. Elmetróztam a Colombus Plazáig, és a Sephora nevű üzletben megvettem a piros nyakláncot, és a hozzá illő piros fülbevalót, amit Katie kinézett magának múlt szombaton.


Amikor hazaértem már Anya is otthon volt. Haylie szándékosan kerülte, mert félt, hátha mégis tud Pandoráról, vagy a csellóórákról.


- Jasmine! Te vagy az?- kiabálta Anyu a konyhából, miközben én a kabátomat vettem le.


- Igen, miért?


- Kösz, hogy visszahívtál. A húgod nem szólt?


- Hoppá. De. Bocsi. Mi volt olyan fontos?


- Végül is semmi. 


„Kíváncsi voltam, hogy emlékeztél-e arra, amit reggel mondtam. Markról majd később beszélünk. A húgod önkéntelenül is elárulta. A párnád alá rejtetted?!”


„Hagyd békén a naplót! Egyébként igen.”


„Megfenyegetted a saját húgod?”


„Igen, miért, baj? Úgy intézzük az ügyeinket, ahogy jól esik. Vagy nem?”


„De, de ha amúgy is tudtad, hogy tudok róla, akkor ennek mi értelme volt?”


„Csak így lehet rá hatni. Most legalább békén hagy egy darabig, és nem ólálkodik a szobám környékén.”


- Hol voltál?


- Katie-nek vettem ajándékot.


- Megint elfelejtetted?


- Nem felejtettem el, csak szeretek mindent az utolsó pillanatban elintézni.


- Oké. Tehát elfelejtetted. Mit vettél neki?


- A piros nyakláncot és fülbevalót, amit kinézett magának a múltkor.


Mivel Anyuval amúgy is előre láttuk, hogy mi lesz a vége a beszélgetésnek, csak Haylie miatt strapáltuk magunkat.


- És hogy adod oda neki?


- Claire szervez egy bulit holnap délután. Szerencsére nekem csak annyi dolgom van, hogy lefoglalom Katie-t egy órára.


„Mark is meg van hívva?”


Válaszul végig pörgettem az emlékeket a fejemben, hogyan hívatta meg magát Mark Katie bulijára, és különösen kihangsúlyoztam a feltevésemet, miszerint Mark egy hipnotizőr féreg, aki embereket gyilkol.


„Ezt majd megbeszéljük később, de nem jársz messze az igazságtól. Lenyűgöző, hogy ilyen hamar rájöttél majdnem a teljes igazságra. És még nem is olvastad végig a naplót.”


„Ezt te honnan tudod?”


„Nem dugtad volna el Haylie elől, ha már kész lennél. Szokásodhoz híven akkor már az egyik sarokban heverne.”


„Ez nem is igaz.”


„De. És ezt te is tudod.”


„Oké, rendben, de most nem ez a fontos. Mikor tudnánk beszélgetni közös, nem éppen emberbarát ismerősünkről, aki veszélyeztetheti a legjobb barátnőm szülinapi buliját?”


„Mondjuk vacsora után. És most menj és gyakorolj matekra, mert ha jól látom, nem sikerült túl jól a dolgozatod.”


„Kiszállnál a fejemből?!”


„Hogyne, örömmel. És este erről is beszélnünk kell, Jasmine nem szólhat az egész életed Markról, és az erőinkről!”


„Kifelé!”


Anyu annyira felidegesített, hogy nagyjából öt percen keresztül a „Ki a rosszat, be a jót” légzést gyakoroltam, és a végén én is beláttam, hogy ideje matekot gyakorolni. Tényleg nem sikerült jól a dogám.


Egy felejthetetlen fél óra a függvényekkel, és máris úgy érzed, hogy reménytelenül buta vagy az élethez, vagy legalábbis a matekhoz. Amikor Anyu vacsorázni hívott, úgy éreztem magam, mint akinek lecsapolta az agyát egy polip. Vacsi után rajtam volt a sor, hogy mosogassak, úgyhogy ez sem segített az állapotomon, ahogy az sem, hogy miután ettem, végig csak arra tudtam gondolni, hogy kapok egy szentbeszédet Anyutól, hogy miért foglalkozom annyit azzal, amivel nem kéne?


„Miután Haylie elment lefeküdni, gyere be a szobámba.”


„És mi lesz Apával?”


„Apád úgyis elalszik a meccsen…”


Mire végeztem a hajmosással, hajszárítással, Apu és Haylie már rég elaludtak, úgyhogy szabad volt az út.


- Már ideje volt. - köszöntött anyám nem túl barátságosan.


- Sajnálom. Mi legyen előbb, a szentbeszéd, vagy az, ami nekem fontosabb?


- A szentbeszéd.


A nyakamat mertem volna tenni rá.


- Jasmine! Értsd meg, nem játszhatod azt, hogy bemész nap, mint nap a suliba, de nem csinálsz ott semmit, csak hallgatod az osztálytársaidat egész órán, és Markon gondolkodsz! Kell, hogy legyen egy életed. nekem is van, Steve-nek is van, Marknak is van.


- Most komolyan Markkal fogsz példálózni?!


- Nem, és nem is mondom, hogy rólam vegyél példát, de nem hanyagolhatod el az életed a fura dolgok miatt!


- Jó. Ígérem, megpróbálok elvonatkoztatni az emberek gondolatainak tömegétől, amik nap, mint nap bombáznak. Biztos pofon egyszerű lesz…


- Nem, nem lesz az. Korántsem. De meg kell próbálnod, különben előbb- utóbb be fogsz csavarodni.


- Áttérhetnénk egy másik témára? Mondjuk, hogy, hogy értetted, hogy majdnem rájöttem az igazságra? Most komolyan tudnak hipnotizálni a változó szemükkel? Apropó, miért változik a szemük, és ezt miért csak én veszem észre 800 emberből?!


- Csak sorban. Tényleg majdnem rájöttél az igazságra. Most már csak azt nem tudod, hogy miért ölnek ártatlanokat. A hipnotizálás nem a megfelelő szó. Ők csak rá tudják venni az embereket arra, amit szeretnének, de ez nem mindig működik, csak ha akarják. És ha éppen nem is „hipnotizálnak”, az emberek akkor is oda vannak értük. A szemszínváltozás pedig ismét visszavezet az első kérdéshez.


- Oké. Tehát Mr. ’Steve Démon Richardson’ és Mr.’ Mark Ifjabbik Démon Richardson’ miért ölnek ártatlanokat?


- Azért, mert nekik könnyebb elviselni a démon létet, azt a pokoli kínzást, ami legbelül lassan széttépné őket, ha nem tennék meg. Ezért bizonyos időközönként nagyjából háromhetente, keresnek a városban egy ártatlant, és megölik. Persze ezt előre jól kidolgozzák, nekünk pedig az a dolgunk, hogy ezt megakadályozzuk. Ha sikerül, minél előbb.


- Hogy érted, hogy minél előbb? Hogy tervezik meg? Milyen ártatlanok? Milyen kínzás? Ez nekem így egy kicsit sok…


- Ha sikerül kitalálni, hogy éppen ki a következő áldozat, akkor még a tervezés szakaszában megpróbáljuk őket megállítani, ha nem, akkor nem marad más, mint a nyílt harc az utolsó pillanatban egy normális ember előtt.


- És ez akkora baj? 


- Ennyi erővel villogó neoncsöveket is cipelhetnél a hátadon azzal a felirattal, hogy: „Nem vagyok normális, természetfölötti képességeim vannak, tessék a cirkuszban mutogatni engem!”


- Oké, oké. Tehát megpróbáljuk kitalálni. Most jön a szemük. Miért változik a színük? És ez most jó, vagy rossz nekünk?


- A szemük általában a kék és a barna árnyalatai között mozog. Nagyjából abban az ütemben, hogy kék és kékeszöld az első héten, zöld és sárgászöld a második héten és sárga, sárgásbarna a harmadik héten. A harmadik hét végén már inkább barna.


- Marknak ma sárgászöld szemei voltak. Akkor ez a második hét?


- Igen.


- És akkor ez most jó, vagy rossz nekünk, hogy a szemük úgy működik, mint egy naptár?


- Tulajdonképpen jó.


- Végre egy kis segítség. Tehát ezt miért csak én veszem észre, és ezek szerint te…?


- Mert mindenki más annyira el van ájulva tőlük, hogy eszükbe sem jut, hogy valami ebben az egészben nem normális.


- Világos. Tehát az egész világ a lábuk előtt hever leszámítva téged és engem.


- Igen, nagyjából ez a helyzet.


- Fantasztikus. És sikerült már rájönnöd, hogy ki a következő potenciális áldozat?


- Nem. Steve tudja, hogy állandóan figyelem őt és a pici fiát. Illetve azt tudja, hogy a pici fiát szinte nonstop figyeli valaki. Aki ha nem tévedek, akkor te vagy.


- Én nem is… csak egy kicsit. Na, jó igen.


- Jas! Steve nem tudhatja meg idő előtt, hogy ki lesz Mark ellensége. Az mindent tönkretenne.


- Hogy érted, hogy idő előtt?


- Hát mielőtt szemtől szemben állunk vele.


„Mond, hogy nem most, mond, hogy nem most, mond, hogy nem most!”


- Nem most.


- Tényleg?


- Tényleg.


- De nem sokára. Most még el tudok bánni vele, mert Mark még nem áll készen. Ahogy te sem.


- Megnyugtató, hogy ennyire béna vagyok.


- Nem vagy béna. De önkontrollt még nem tanítottam, plusz, még fejlődnöd kell a késdobálásban, fejleszteni kell a reflexeidet és még fegyvert sem kaptál.


- Kapok majd fegyvert? Mit?


- Majd meglátjuk.


- Mondanám, hogy alig várom, de nem. Bár a fegyver egy kicsit lázba hozott.


- Akkora kell készen állnod, amikorra Mark. Nem tudom, azok után mi lesz a suliban, de ne feledd, utána is teljes inkognitóban kell maradnod, ami Marknak valószínűleg jobban fog menni.


- Még jó, hogy ilyen reményteli a jövőm.


- Az. De hidd el, megéri. És most menj aludni, mert Apu nemsokára felébred és bejön aludni.


- Jó éjt!


- Jó éjt Jas!


Nem mondhatnám, hogy kedden frissen és vidáman keltem, de lelket öntött belém, hogy aznap volt Katie szülinapja, és ez garantált egy jó bulit Claire-éknél. A reggeli elkészülés még nehezebben ment, mint előző nap. Ha Anyu nem figyelmeztet, otthon hagytam volna Katie ajándékát, amiért valószínűleg Claire ütött volna agyon.


„Anyu, délután beugrunk a kávézóba Katie-vel, tudod, szülinapi muffin és dupla habos, csokis latte.


„Rendben, de most már indulj, különben elkésel. És ne feledd, próbálj meg kiszállni az emberek fejéből.”


„Úgy, ahogy te az enyémből?


„Indulj már!”


A metrón próbáltam valami másra gondolni, mint az unalmas emberekre, így kötöttem ki Marknál, de ez sem tűnt túl jó témának, így maradt a délután megszervezése. Ami Katie esetében eleve kihívás volt, mivel úgyis át fog látni a szitán.


Mikor beértem a suliba, Claire csak a bulival foglalkozott, Mark Katie-vel és a szülinapjával, de csak gondolatban, mivel a tegnapi veszekedésük után, hozzá, sem mert szólni Katiehez. Katie pedig csak remélni tudta, hogy nem csapunk nagy felhajtást a szülinapja körül. Meg is volt lepődve, hogy nem kapott ajándékot, csak Claire-től.


- Szia Katie! Boldog szülinapot! 


- Szia Jas!


- Mit kaptál?


- Anyuéktól fényképezőgépet, a nagyszüleimtől pénzt, és az összes rokontól további 75 dollárt.


- Az tök jó!


- És tőlem kapott egy könyvet!


- Szia Claire! Milyen könyvet?


- Rómeó és Júlia. Díszkiadás. Hát nem fantasztikus?


- De, az!


Főleg, ha az ember Claire-ből van, és imádja a könyveket.


A nap nagy része eseménytelenül telt, leszámítva, hogy Claire egész nap azon agyalt, hogy sikerül-e majd eléggé lekötnöm Katie-t. Az utolsó, tesióra után Claire olyan gyorsan elviharzott, mint egy mérgezett egér. Én pedig elkezdtem a terelést:


- Katie, mit szólsz egy szülinapi muffinhoz és kávéhoz?


- Hú. Jöhet!


- Oké. Akkor elugrunk Anyuhoz?


- Igen. Ő csinálja a világ legfinomabb latte-ját!


- Ekkora mákom is csak nekem van, hogy a szüleim kávézót nyitottak.


- A kávé és a muffin után mit csináljunk?


- Nem tudom. Mit szeretnél? Ez végülis a te szülinapod. Meghívlak bármire.


- Akkor a kávé és a muffin mellé kérek egy óriási fagyi kelyhet!


- Oké. De akkor induljunk.


Miután Katie kivégezte a 10 gombócos kelyhet, a kávéját és a három szedres muffint, már háromnegyed három volt. Claire-nek azt ígértem, hogy három körül viszem Katiet.


- Na jó, szülinapod alkalmából, elviszlek még egy helyre. Meg kell ígérned, hogy nem rohansz el.


- Rendben, nem rohanok el.


„Kivéve, ha egy bulit szerveztek.”


Nagyjából akkor jött rá az egészre, amikor látta, hogy nem szálltunk le a metróról a Central Park-nál.


- Jaj Jasmine! Mondd, hogy Claire nem rendezett bulit!


- Claire nem rendezett bulit.


- Most mondd úgy, hogy el is higgyem.


- Úgy nem tudom.


- Jas! Legalább mond, hogy nem hívtátok meg az egész osztályt!


- Nem hívtuk meg az egész osztályt.


- Akkor jó. Kit hívtatok meg?


- Titok.


- Jas! Most komolyan!


- Titok. Majd meglátod. és legalább lepődj meg!


- Jó. De több bulit ne csináljatok nekem.


- Oké, oké.


Mikor megérkeztünk kopogtam az ajtón, az ajtó magától kinyílt, és Katiet letarolta a „Boldog szülinapot!” üvöltés. A Nappaliban a plafonról lógott a "Boldog szülinapot Katie!" felirat, az asztalon egy hatalmas torta állt. A torta mellett pedig ajándék hegyek. Ott volt az én ajándékom is, a legtetején.


- Jaj, köszönöm, nem kellett volna. Tényleg nem.


Mindenki Katiet akarta megölelni, az élen Claire-rel, kivéve Markot. Ő egy sarokban állt, és Katiet bámulta. Mivel úgysem tudtam volna felköszönteni Katiet, inkább oda mentem hozzá.


- Helló! Te miért nem próbálod megfojtani Katie-t?


- Mert úgyis utálja ezt az egészet.


- Akkor miért jöttél el?


- Mert ez a szülinapja.


- És mert meghívattad magad.


- Nem igaz.


- Ugyan már. Katie ex barátja vagy. Ha Claire nem lenne ennyire naiv és kedves, nem lennél itt.


- Az eszedbe sem jutott, hogy nem azért vagyok itt, mert különben halálra unnám magam?


- Nem.


- Képzeld el Jasmine, azért vagyok itt, mert Katie annak ellenére, hogy ő utál, még jelent nekem valamit.


- Fantasztikus, de ha nem tűnt volna fel, te neki már nem jelentesz semmit.


- Ebben nem lehetsz biztos.


- Nem, tényleg nem, de ismerem őt annyira, hogy azt állítsam, hogy valószínű. A helyedben eltűnnék, mielőtt meglátja, hogy itt vagy. Ugye nem akarod tönkretenni a szülinapját?


Sajnos későn szóltam. Mire befejeztem a mondatom, már Katie is észrevette Markot, csak nem tudott szabadulni az ölelő karokból. Mire sikerült neki, eszméletlen dühös lett.


- Mark! Te mi a francot keresel itt?!


- Meg vagyok hívva.


- És ki volt az az elmebeteg, aki meghívott téged ide?


- Claire.


Katie fejében megfogant az az ötlet, hogy most ráveti magát Claire-re. Közbe kellett lépnem, különben Claire a saját nappalija közepén vérzik el.


- Rendben srácok. Mark légyszi, komolyan kérlek, menj el. Nem akarom, hogy ez a buli rosszul végződjön. Oké?


- Rendben. Boldog szülinapot Katie! Kösz a meghívást Claire.


- Claire, ezért még számolunk, de most kérek egy kis tortát!


- Rendben, ki kér tortát?


Sosem tudtam kiigazodni Katie hangulatváltozásain. Az egyik pillanatban neki ment volna az illetőnek, a következőben meg már bájosan csevegett mindenkivel.


Miután Mark elment, a buli minden probléma nélkül ment tovább. Torta, ajándékok, tánc, punnyadás, hazamenetel. Csak Katie, Claire és én maradtunk. Még Colin is hazament. Miután csak mi maradtunk, Katie újra Katie volt:


- Claire! Mégis mi ütött beléd? Miért hívtad meg Markot?


- Fogalmam sincs! De úgy éreztem, joga van itt lenni, végülis elég jól ismer, és ugyanúgy osztálytárs, mint Amanda, vagy Lena.


- Igen, csakhogy Amanda és Lena nem szakítottak velem elég csúnyán, a nyáron.


- Sajnálom. Tényleg.


- Jó, semmi gond, de ha lehet, legközelebb ne hívd meg egyik volt barátomat se…


- Rendben. Egyébként tetszett a buli?


- Igen, és köszönöm. Ti vagytok a legjobb barátnők a világon.


- A buli nem az én érdemem. Az Claire ajándéka. Tőlem az ékszereket kapod. De azért köszönjük.


- Végülis elég jól sikerült. De most már fáradt vagyok. A szülinapos elmegy aludni, ti nem jöttök?


- De. De előtte egy szülinapi párnacsata?


- Hajrá!


Katie bulija egész jól sikerült, leszámítva, hogy Mark megint ott volt, ahol nem kellett volna lennie. De ehhez majd csak hozzászokom egyszer…