-1.rész-
- Ne vedd fel! – fogta le a kezem Raven.
- Mindannyian tudjuk, hogy fel fogja venni… - vetette közbe Meghan.
- Jobb, ha minél hamarabb túlesek rajta. – nyögtem és megnyomtam a ’fogad’ gombot.
- Jasmine! Ezt nem teheted! Azonnal gyere haza! Most!
- Hagyj békén! – és ezzel kinyomtam.
Pontosan tudtam, hogy akar még papolni nekem arról, hogy mit és hogyan kéne csinálnom, hogy ezt mennyire nem tehetem meg és mennyire felelőtlen vagyok, illetve, hogy innentől csak magamra számíthatok, és, hogy ezt nem hagyja annyiban. Két másodperc sem telt el, a csengőhangom még egy teljes taktust sem tudott lejátszani, amint felvettem újra.
- Azt mondtam, hagyj békén! – és ismét bontottam a vonalat.
- Ezt hányszor akarjátok még…?
- Pillanat. – tettem fel a kezem, és már nem erőltettem tovább magam, megnyomtam a piros gombot.
- Kérem a telefonod! – szólalt meg Andrew. – Majd én beszélek vele. Így nem megyünk semmire.
- Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet – vetette közbe Meghan. Persze, hiszen még nem látta a végét.
- De, ez az! – lelkesült fel a másik tünemény. Közben ismét rezegni kezdett az iPhone-om. Rámeredtem a kijelzőre, majd inkább átnyújtottam Andrewnak a telefont, mielőtt olyat mondanék apámnak, amit később, amikor már nem lesz, megbántam volna, mert akkor beszéltünk volna utoljára.
- Halló? Igen, én vagyok az. – kacsintott rám, majd elindult a nappaliba. Nem mintha így nem hallottuk volna.
- Andrew, nálatok van?
- Igen, nézd, szerintem hagyj időt neki.
„Szerinted ez komolyan működni fog?! Te még nem ismered apámat…”
„Jas, hagy intézzem a saját módszereimmel, oké?”
„Ahogy akarod, csak vigyázz az arcodra, amikor pofára esel.”
- Mégis hogy képzeled ezt?! Ő még csak tizenhat éves, nem hagyom, hogy csak úgy, egy szó nélkül átutazza a fél országot és azt csináljon, amit akar!
„Én mondtam.”
„Jas!”
- Kérlek, nyugodj meg, vigyázok rá, és amint úgy érzem, hogy lenyugodott, első dolgom lesz feltenni őt a gépre.
„Ugye ezt most te sem gondolod komolyan?”
„Persze, hogy nem, de intézhetném ezt egyedül?”
„Jesszus, bocs, csak tudod, nem bírom, ha a fejem felett ítélkeznek.”
- Andrew, tudom, hogy rendes srác vagy, de nem bízom benne, hogy egy egyetemista képes ellátni a lányomat, főleg, hogy ott vannak még a testvéreid is. Én elhiszem, hogy Amanda így rendelkezett, de nem bízhatom rád a lányom, úgyhogy ne haragudj, de vagy Jas jön ide magától, vagy nekem kell érte mennem. – Andrew kérdőn pillantott rám, hogy komolyan gondolja-e, én pedig sóhajtva bólintottam.
- Én megértem, csak arra kérlek, hogy adj időt, hogy meggyőzzem őt. Mondjuk egy hetet, addig ő is lenyugszik és utána beszéltek. Ez rendben van így?
- Ha jól gondolom, nem akar a telefonhoz jönni…
Ismét csak bólintottam.
- Jól gondolod. Jelenleg nem kíváncsi rád, de ne aggódj, meg tudom győzni. – kacsintott, bár nem hiszem, hogy ezt apám látta. – Ha most nem haragszol, suliba kell mennünk és Jasmine-nal is beszélnem kéne.
- Persze, köszönöm a segítséged Andrew. – majd kinyomta.
- Ez nem is volt olyan rossz. – csapta össze a tenyerét Meghan.
- Te ugyanazt a beszélgetést hallgattad, amit én?! – nézett rá értetlenül nővére.
- Jó, apád nem volt elragadtatva tőlünk…
- Az nem kifejezés. – szóltam közbe.
- … de még mindig van időnk.
- Tik-tak – húztam el a számat. – Egy hét nem túl hosszú idő, addig ki kell találnunk valamit, vagy mehetek vissza, de erre jelenleg még gondolni sem akarok.
- Miért jöttél el New Yorkból? – kérdezte Matt, akinek úgy látszik használt a kávé.
- Dióhéjban több mint két éve eltemethettem a saját anyámat, akit az a démon ölt meg, akibe szerelmes voltam, és ez azóta sem hagy nyugodni. Az elmúlt két évben teljesen magamba fordultam, de a démonom hangját nem tudtam kizárni, ezért olyan messze kellett kerülnöm tőle, amennyire csak lehet.
- Mert még mindig szereted. – szólt közbe Andrew.
- Ez nem igaz!
- Ugyan már, nem jöttél volna el, ha nem így lenne.
- Te beleestél egy démonba?! – Meghan úgy nézett rám, mint egy leprásra. – Lehet, hogy mégsem vagy vadásznak való.
- Meghan! Ez annyira romantikus! Folytasd! – nézett rám nagy boci szemekkel Raven.
- Raven, ebben semmi romantikus nincs! A csaj hagyta, hogy az ellensége elcsavarja a fejét…
- Igazából, Meghan – óriási önuralmat kellett gyakorolnom, hogy figyelmen kívül hagyjam a lekezelő modorát és ne keverjek le neki azonnal egyet – ez valami más volt. Vonzott magához és még most sem tudom annyira gyűlölni, mint szeretném, annak ellenére, amit tett.
- Nagyszerű, tehát van egy vadászunk, aki a szívszerelme elől menekült ide, az apja, aki egy hét haladékot adott nekünk és Brigthmore-ék.
- Muszáj ennyire utálnod engem? – kérdeztem most már kétségbeesetten.
- Nem utállak Jas, szeretlek, de csak bajt hozol a fejünkre.
- Mi történt az öt perccel ezelőtti családi harmóniával?
- Öngyilkos lett, amikor kiderült, hogy apád idejön, alig van időnk és te összeálltál egy démonnal, ami nem bizonyít mást, minthogy nem vagy jó vadász.
- Na, jó Meghan, most már fogd vissza magad! Nem Jas hibája, hogy az apja rövid pórázon tartja és Mark nem befolyásolta, az ő szerelmük tiszta és különleges.
- Andrew? – fordultam a hős lovagom felé.
- Igen?
- Kimásznál a fejemből?
- Bocs. – mosolyodott el.
Feszült csend állt be közöttünk. Matt csak kapkodta a fejét közöttünk, Raven hitetlenkedve meredt a nővérére, Andrew a megoldáson töprengett, Meghan pedig azon gondolkozott, hogy milyen hamar tudna megszabadulni tőlem. Leghamarabb Raven kapott az eszéhez és próbált tűzszünetet kötni.
- Rendben, nézd Meghan, tudom, hogy szereted, ha minden rendben van és az életed egy átlátható, a kormány által előírt, szabályos rendszer és most ez a káosz és zűrzavar váratlanul ért, nincs a, b vagy c terved minden lehetőségre, de meg kell értened: Jasmine a rokonunk, csak ránk számíthat, szereti Markot, ugye jól mondom?
- Igen. Mark Richardson. – a neve még midig égette a torkomat.
- Tehát, szereti őt, és mi segíteni fogunk neki. Te is tudod, hogy szükségünk van rá, úgyhogy kérlek, tedd félre a rendszered és működj családtagként. – kérte Raven komolyan. A hangjában nyoma sem volt parancsoló hangsúlynak, vagy könyörgésnek, még csak nem is utasított.
- Rendben. – eresztette le a vállát Meg. – Sajnálom Jas, de utálom, ha nem vagyok felkészülve mindenre.
- Semmi gond, megértem, csak úgy betörtem az életetekbe és ti nem tudhattátok, milyen problémákat hozok magammal, nem lehettetek felkészülve. – mosolyodtam el. – Erről jut eszembe, nektek nem kéne suliba mennetek? – vontam fel a szemöldököm.
- Basszus! – kiáltottak fel a lányok egyszerre.
Ezután mindenki rohangálni kezdett fel-alá a házban, Andrew tusolni ment, Matt öltözni, Raven hajat vasalni, Meghan ágyazni, én pedig csak néztem, hogy húznak csíkot maguk után. Öt perc múlva mindenki menetre készen álldogált az előszobában.
- Megleszel, amíg hazaérünk? – kérdezte Raven.
- Persze, nyugi, nem rabolom ki a lakást, - mosolyodtam el – nem engedek be idegeneket.
- Olyan idegenektől nem is tartok, akiket neked kell beengedned. – kacsintott.
- Délután találkozunk, addig lehet, hogy elmegyek felfedezni a várost. Majd még kiderül… De azért szeretném hallani majd a ti sztoritokat is. – néztem szigorúan Andrewra.
- Meglesz. – kacsintott Matt.
Majd mind elmentek. Hallottam, ahogy a garázsban Meghan és Raven azon veszekszik, hogy ki vezessen, majd kompromisszumot kötöttek: Reggel Raven, délután Meghan. A testvéri együttműködésről eszembe jutott a húgom, akit ott hagytam egyedül Apuval, és, hogy most vajon mi lehet vele? Majd arra is ráébredtem, hogy valószínűleg már birtokba is vette a szobám…
De nem volt időm tovább ábrándozni, hogy Haylie vajon mit művel a régi cuccaim között, mert egy vízió tört rám, amit nem sokkal később követett a valóság is…
