14.Lehetetlen

14.fejezet
Lehetetlen

(Mr. Steve Richardson)

Péntek. A gyötrődéseim ne továbbja. Nem elég, hogy Katie szenved, mint egy vízhiányos bálna, emellé még jön a "gyerekek tanuljatok, különben csövesként, vagy vécés néniként végzitek" szöveg. Mindenkinek pattanásig feszülnek az idegei. Anyu azon strapálja magát, hogy pontosan megállapíthassa, hogy kivel, mikor és hol kell majd közösen harcba szállnunk. Érdekes, de ez a dolog érdekel a legkevésbé.


Pénteken, amikor felkeltem, már tudtam, ma történni fog valami furcsa, és nem csak azért, mert az volt írva az SMS-ben, aminek az idegesítő hangjára ébredtem, hanem csak szimpla megérzés volt:


Bármi furát is észlelsz ma, tartsd a titkot! Este kell a ruhád, valahogy csempészd ki a szobánkból, hogy Apu ne lássa. Este találkozunk.


Fantasztikus. Nem elég, hogy Stacy lassan ágyúval jön ellenünk az iskolába, még kínozhatom is magam. Anya a legelején nem említette, hogy ahogy a napok telnek, egyre inkább egy mazochistához fogok hasonlítani. Egyénként meg, mi az, hogy tartsam a titkot?! Mintha szórólapokat osztogatnék ilyen szöveggel, hogy:"Hello! Képzelje el, a fekete hajú lány, aki előbb adott magának egy szórólapot, az anyjával karöltve nem teljesen normális!"


Csodás, egy újabb reményteli nap tele boldogsággal, és napfénnyel, ahogy az a mesékben meg van írva. Lassan már álmodni sem merek hasonlót.


Pénteken reggel, amikor beértem a suliba, szerencsére véget ért a Katie-Claire féle ovis hadviselés, a szomorú része a dolognak, hogy az egész osztály, így Mark füle hallatára:


- Katie! Ezt nem hiszem el! Úgy viselkedsz, mintha nem is legjobb barátnők lennénk! Komolyan mondom, most még Stacy is közelebb áll hozzám, mint te!


- Na, ez fájt. Komolyan tudni akarod?


- Igen, ezért könyörgök lassan egy hete! Örülök, hogy eljutott az agyadig!


- Rendben! Jártunk, vagy valami ehhez hasonló, majd álmaid lovagja ott hagyott, de szerencsére elég gerinctelen módon ahhoz, hogy rá se nézzek azóta!


Mikor Claire Markra nézett, ő az arcáról csak megdöbbenést tudott leolvasni. Én a  gondolataiból sokkot, és fájdalmat. Amikor a szemébe néztem, viszont meglepődtem, és nem azért, mert a szemében szinte minden érzelme tükröződött, a megbántottsággal, a sokkal, a fájdalommal, a meglepődöttséggel és a daccal együtt.


Hanem azért, mert a néhány nappal ezelőtti csodás-és minden lány által hőn áhított- égszínkék szemek most  inkább zöldbe hajló türkizek voltak!


Ez mégis hogyan lehetséges? Hogyan változhat az ember szemszíne? Holnap milyen lesz? Égő narancs? De mégis, hogyan? Ez lehetetlen. Újra visszanéztem rá, és a szeme még mindig nem az a ragyogó kék volt, mint korábban. Talán csak én képzelődtem.


Miközben én ezen gondolkoztam, a fiúk egy csoportja Markot, a lányok egy jóval nagyobb csoportja pedig Katie-t vette körül. Mindenki gondolata a számukra váratlan fordulatra összpontosult.


"Ez lehetetlen. Mark nem randizik senkivel. És miért pont Katie-vel tette volna? Istenem, Katie mekkora mázlista!"


"Ezt egyszerűen nem hiszem el! Lehetetlen! Mi van Katie-ben, amivel megfoghatta Markot? Szerintem teljesen átlagos!"


Igen, Stacy dühös volt. Most tényleg szerette volna azt az ágyút. A srácok meg Mark nagy hódításával voltak elfoglalva:


"Öcsém, Katie még soha nem randizott senkivel az osztályból. Pedig én is elhívnám."


"Mark egy mázlista."


Én még mindig nem tudtam napirendre térni Mark szeme felett. Egy normális embernek sem változtatja a színét a szeme! Bár lehet, hogy Mark nem egy normális ember?


Na jó, kezdek paranoiás lenni. Az, hogy én nem vagyok teljesen átlagos, nem jelenti azt, hogy a világ tele van átlagfölötti képességű tinédzserekkel... Vagy lehet, hogy mégis? Lehetséges lenne?


- Jasmine! Segíts! Tudod, mennünk kell...a...a…öhm...az informatikaterembe Mr. Wilsonhoz megbeszélni a... tudod!


"Az isten szerelmére Jasmine, kérlek, lásd át, nem bírom tovább az agyatlan idióták és a kérdéseik között! Segítség!"


- Oh, igen. Katie, gyere. Bocs lányok, de most mennünk kell. Ha valamit ki akartok deríteni, kérdezzétek Markot, őt úgyis jobban bírjátok.


- Jaj, ne már. Mr. Wilson még várhat, de ezt tudnunk kell!


- Stacy! Állítsd már le magad! Menj oda, rajongd körbe Markot, és egy kis hízelgéssel, talán ki tudsz szedni belőle valamit! De engem hagyj végre békén! Világos?!


" Lehet, hogy Mark azért dobta, mert ennyire idegbeteg néha?"


Ha Katie elengedett volna, és nem húz keresztül a sulin megint, valószínűleg megmutattam volna Stacy-nek, hogy mit tanultam múlt pénteken. De Katie azt sem tudta, hogy mit csinál, csak szabadulni akart a lányok közül.


- Bekövetkezett, amitől tartottál. Az arcod még egész jó állapotban van.


- Most nagyon nincs hangulatom a hülye poénjaidhoz!


Ha tekintettel ölni lehetne, már néhányszor meghaltam volna. Katie profi ebben.


- Nem értem mi bajod. Pár nap, és mindenki elfelejti, hogy közöd volt "Mr. Korántsem annyira tökéletes, mint látszik"-hoz. Egyébként meg láttad az arcát, amikor elmondtad, na jó, elüvöltötted Claire-nek, hogy mi volt?


- Nem. Túlságosan lekötött Claire. Miért, milyen arca volt?


- Hát, ha jellemeznem kéne, akkor olyan, mint akit egyszerre fűrészeltek ketté, mentek át rajta úthengerrel, és mindenközben Stacy kellett volna hallgatnia. Szóval elég fájdalmas.


- Tulajdonképpen saját magának köszönheti. Most, hogy már mindenki tud róla, és a mindenki alatt az egész iskolát értem, neki is egy sötét titokkal kevesebb.


" Istenem. Miért kellett elmondanom?! Ha lehetséges, hogy a viszonyunk még ennél is rosszabb legyen, akkor gratulálok magamnak, mert elintéztem!"


- A sötét titkokról jut eszembe. Amíg nyáron jártatok, milyen színű volt Mark szeme?


- Nem tudom. De kit érdekel? Különben is, hogy jön ez most ide?


- Hát... hm, nem is tudom, csak...


Az unalmas tanórák kezdetét jelző csengő mentette meg az életem, és a barátságom Katie-vel. Lehet, hogy nem jó ötlet a legjobb barátnőd exbarátját gyanúsítgatni, és ezt megosztani a barátnőddel.


Az iskolai élet ennél unalmasabb nem is lehetne. Igaz, hogy most Katie szolgáltatott némi izgalmat, de ez sem tartott sokáig. A negyedik óra után, már mindenki állást foglalt az ügyben, kialakult a két csoport. A leghihetetlenebb, hogy mindkét csoport Mark oldalán állt, pedig ő csak 5 napja jár ebbe a suliba.


Az egyik csoport csodálta Markot, és nem csak Katie miatt, hanem a csodálatban szerepet játszott Mark többi hódítása is, a másik csoport, akik Katie-t-ugyan titokban csodálták, de ezt be nem vallották volna senkinek sem, így csak idiótának tartották, hogy hogyan tudott elereszteni egy ilyen srácot.


Már nem mintha ez polgárháború lenne, vagy valami hasonló, de azért elég feltűnő volt, hogy senki nem pátyolgatná szegény Katie pici lelkét, már ha szüksége lenne rá.


A hatodik óra után eljött a várva-várt hétvége - a többiek számára. Rám még várt egy kellemes és minden bizonnyal jó hangulatú edzés New York egyik külvárosi raktárában. Csakhogy nyomás nélkül fel tudjak készülni életem-fakultatív alapon választott feladatára.


Mikor hazaértem Anyu a konyhában ült, na jó, leroskadt az egyik székre, és bámult maga elé, mint egy katatóniás, miközben a húgom nyaggatta, hogy hadd egyen valami édességet.


"Ez nem lehet igaz, nem történhet meg!"


- Anyu! Mi a baj?


- Anyu, anyu, kérek csokit!


A húgom néha kiakasztó. Tapasztalatból mondom, és addig nem hagyja abba, amíg nem kapja meg, amit akar.


- Haylie, menj, és vegyél ki egyet a szekrényből! Gyerünk! Hagyd Anyut!


- Jujj. Köszi Jasmine!


- Anya! Mi történt?


- Láttam, hogy mikor fog megtörténni, kivel és hol.


- Mármint, hogy mikor kell majd elmennem veled?


- Igen. Te nem láttad?


- Hát, meg kell, hogy mondjam, hogy nem is nagyon koncentráltam.


- Mi az, hogy nem koncentráltál?! Jasmine! Ez létfontosságú! Hát nem érted?


- Jó, rendben. Legközelebb figyelek, esküszöm. Mit láttál?


- Majd elmondom este. Apu nem sokára hazajön. Este küldök érted egy taxit. Ne felejtsd el a ruhádat.


És ezek után elbocsátott, mint az  angol királynő. Majdnem megtisztelve éreztem magam, hogy beszélhettem a saját Anyámmal. A délután nagy része azzal telt el, hogy kínoztam saját magam a jövővel. És sajnos csak villanásokat láttam. De azok a villanások sem büszkeséggel töltöttek el... A víziókban többször láttam magamat a földön, mint rúgás, vagy ütés közben, és ez egy kicsit elszomorított.


Viszont eszembe jutott, hogy az edzés előtt még el kell intéznem valamit: ki kell hoznom a ruhát. Szerencsére Apu Haylie szobájában volt, és magyarázott valamit neki a törtekről, de Haylie-t se kötötte le nagyon. Még éppen vissza tudtam surranni a ruhazsákkal a szobámba, mielőtt Apu megláthatott volna.


Miután fölöltöztem, egy kicsit furán éreztem magam a tükör előtt, ezek után pedig belegondoltam, hogy az emberek milyen furán néznének rám, ha ebben látnának a taxiban, vagy az utcán. A végső ruházati megoldásom egy ballonkabát lett, ami tulajdonképpen jól is nézett ki. Varázsütésre megkaptam az utasításaimat-mint egy robotnak, rejtő SMS-m:


Lent vár a taxi. Kifizetve. Tudod, mit kell tenned.


Előre féltem, hogy mik lesznek a mai feladataim. Elég tapasztalatot szereztem már múlt héten. Talán ma mégsem leszek annyira szerencsétlen a kötelekkel, talán csak egyszer esem majd le. Szép álmok.


Mikor beléptem már kezdődött is a diktátori bánásmód:


- Vedd le a kabátod. Kezdj a köteleken, utána elmondom, hogy mit tudtam meg ma.


- Hányszor kell átlendülnöm, föl és lemásznom a köteleken?


- Mondjuk húszszor. Bemelegítésként.


"Éjjen-éjjen. Még jó, hogy kíméletes vagy!"


- Ha kíméletes lennék, nem tanulnál semmit. Minél hamarabb megcsinálod, annál hamarabb vége van.


- Nagyszerű.


Tulajdonképpen egész jól sikerült, jobban, mint vártam. Tényleg csak egyszer estem le, de az egy kicsit fájt, főleg, mivel neki kenődtem a falnak. De ha jól számoltam, akkor csak húsz percet vet igénybe. Ez alatt Anya vagy csak hencegni akart, vagy gyakorolta a célbadobást-késsel. De most egy másik férfi arca volt a célpont. Egy olyan emberé, akit már láttam valahol, de meg nem tudnám mondani, hogy hol.


- Végeztél?


- Igen. Azt hiszem, most még a bordáim is épségben maradtak.


- Remek. Tudod ki ez az ember?


- Azt hiszem, láttam már valahol.


- Igen, ez lehetséges, mert egy híres ember. Ő Mr. Steve Richardson, az osztálytársad apja.


- Ez lehetetlen!


- Nem, nem az. Nem vettél ma észre semmi furcsát Markon?


- De! A szeme! Erre céloztál reggel?


- Igen. Mark és Steve Richardson nem átlagemberek!

13.Volt-nincs

13.fejezet
Volt-nincs

Az első két napban mindenki körülötte rajongott. Majd miután megszokták, hogy "Mr. Tökéletesen gazdag és jóképű, tehát minden lány oda van érte" a Gateway középiskolába jár, mondhatni, hogy már csak úgy a lánytömegek fele rajongta körbe. Mindenki, kivéve Katie-t.


Sem a gondolatai, sem a  szavai nem voltak emberbarátok. Nem értettem, hogy mi lehet a baja Markkal. Amikor pedig két nap után megkérdeztem, hogy az imádni valóan mufurc és pesszimista Katie-ből hogyan lett kevésbé imádnivaló, pesszimista, agresszív és gonosz Katie, és hogy ennek mi köze van Markhoz, egyszerűen nem mondott semmit.


Azt hiszem a világtörténelemben ez volt az első alaklom, hogy Katie nem mondta ki azt, amit gondolt. De amikor neki szegeztem ezt a kérdést, mindenre megkaptam a választ. Minden kristálytiszta lett előttem.


Az ok, amiért Katie emberszámba se vette Markot, az ok, amiért Mark a hátsó sort választotta, és az ok, hogy miért nem fogadta még el a közel 200 randi meghívást, amit két nap alatt kapott.


A képlet teljesen egyszerű. Katie mesélt egy srácról, aki tetszett neki a nyáron, de én nem igazán tartottam komolynak, hiszen Kati e-nek minden héten egy másik srác tetszik. Nem is figyeltem a kis románcaira a nyáron, pedig néha ezt tekintem hobbinak. A lényeg, hogy Katie ezek szerint összejött "Mr. Életem nagy szerelme, amíg nem találok egy nála helyesebb, vagy gazdagabb srácot"-tal.


De, amint ez az én fura adóvevőimen keresztül kiderült, a srác hát, hogy is mondjam, nem egy hűséges típus. Tulajdonképpen Katie kapta rajta őket a srác medencéjében egy Loretta nevű lánnyal. Mindez Katie-t sem zavarta volna, ha nem kezdett volna el érezni valamit az ember legfontosabb szervének a környékén.


 A srác viszont közölte vele, hogy futó kaland volt, és hogy felejtsék el egymást. Katie a dühét, a haragját és a kétségbeesését lenyelte, és mindeddig is ezek a keserű érzések táplálták a személyiségét.


A majdnem szerelmes pár haragban vált el egymástól, minden kapcsolatot fölbontottak, se chat, se telefon, se SMS, se Skype, se semmi. Mintha soha nem is ismerték volna egymást. Ezeknek az eseményeknek a következménye a korántsem édes viszontlátás...


Mondhatnám, hogy Mark az óta szánja-bánja a történteket, de ez nem igaz. Mármint még nem. Katie viszontlátása benne is megmozgatott hasonló dolgokat, mint Katie-ben, de sokkal kevésbé. Katie után nem Loretta volt az utolsó a sorban, utána következett még Sally, Jenny, Monica, Lisa, Cornelia és még sorolhatnám.


De a nyári kalandjai közül akkor is Katie-t tekintette a legfontosabbnak. Tudta, hogy nem kis hibát követett el Lorettával, és nem csak azért, mert Katie érdekesebb és szebb, mint Loretta, hanem azért is, mert tudta, hogy Katie szép, okos, vicces és különleges. De nem úgy, mint egy új mosógép.


Katie-t kibékítenem nem lesz egyszerű. Épp ezen gondolkoztam, az informatika házi feladatom helyett este, amikor is láttam, hogy érkezett egy e-mailem. Meglepett, de jól is esett, hogy Katie írt.:


Igazad volt. Köze van Markhoz. Sajnálom, hogy bunkó voltam. Holnap mindent elmondok. Jó éjt! Katie


Már alig vártam a másnap reggelt. Végre megtudhatom a nem annyira átfogó képet a történetről, Katie szemszögéből.


Reggel az osztály előtt várt. Látszott rajta, hogy ha két órát aludt az éjjel, akkor sokat mondok. Szörnyen nézett ki, a gondolatai teljesen összefüggéstelenek voltak. Nem tudta, mennyire bízhat meg bennem, és mennyi részletet említsen.


- Ha lepakoltad a cuccod, gyere ki! Elmondom, de csak négyszemközt.
- Oké. Két perc, és itt vagyok.


„ Istenem. Mit fog gondolni Jasmine? Vajon mennyit mondhatok el neki? Lorettát is? Vagy az már túl sok lenne? Mennyire fog megvetni ezek után… Meg kell vele ígértetnem, hogy nem mondja el senkinek. Nagy égés lenne, ha ez kiderülne…”


Először is, Nem vetettem volna meg Katie-t, másodszor, Katie nincs tisztában a leégés fogalmával. Pizsama alsóban bejönni a suliba égés, félőrülten rohangálni a folyosón, miközben azt kiáltozod, hogy „Anyuci Pici Fia” vagyok, égés, de a suli legáhítottabb pasijának exbarátnőjének lenni nem égés.


Amint kiléptem az osztályból elkezdett rángatni. És csak húzott és húzott és húzott maga után… Egyszer csak kikötöttünk az épület másik részében, a lehető legmesszebb az osztályunktól.


- Na, jó, amit most fogok mondani, tényleg nem mondhatod el senkinek. Mert ha igen, ne tudd meg, mire vagyok képes.
- Rendben, esküszöm, nem mondom meg senkinek. Na, most már elmondanád, mi ez a nagy titok, ami rólad, meg Markról szól?!


Fogalmam sincs, mennyire vagyok jó színésznő, de eddig még sikerült elhitetnem Katie-vel, hogy abszolút semmit sem tudok.


- Tehát, emlékszel a srácra, akiről meséltem nyáron, hogy jártam is vele, meg nem is egy rövid ideig?
- Igen. És? Csak azt ne mondd, hogy Mark volt az!
- De. Jesszusom, Jasmine, mit tettem?
- Hogy érted, hogy mit tettél?
„ Csodás, most meg teszi itt az értetlent, mintha ez lenne a világ leg alapvetőbb dolga…”


- Hát, hogy mi lesz most, ha ez ki tudódik?
- Hogy érted, hogy mi lesz? Most mi a probléma? És miért ilyen nagy titok ez az egész?


„Hogy lehet, hogy nem érti? Komolyan nem érti?!”


- Na jó, megpróbálom tagoltan elmagyarázni neked, lépésről-lépésre.: Először is, ha ez kitudódik, akkor a lányok 98%-a vagy meg fog vetni, mert nem ezt nézték volna ki belőlem, vagy szét fog szedni az izgalmasabbnál izgalmasabb, szaftos pletykákért. Másodszor, életem végéig hallgathatnám, hogy nekem egyáltalán közöm volt egy ilyen szeméthez, mint Mark, mert nagyjából két hét múlva az iskola női társadalmának tiltólistájára fog kerülni. Harmadszor, én úgy szeretem az arcberendezésem, ahogy van, és nem szeretném, hogy a megvetésük, vagy a pletyka szomjuk miatt szétkarmoljanak. Világos?


- Nem hiszem, hogy tényleg ennyire érdekelne, ha az iskola női társadalma száműzne, másodszor, a női társadalom nem kiközösítene, hanem nagyjából szentélyt állítana neked, mert sikerült akár csak 2 méteres körzeten belül jutnod „Mr. Tökéletes” szívéhez.


- Álljuk meg! Ki beszél itt a szívéről? Egy szóval nem mondtam, hogy szerettem volna. Ezt meg honnan vetted?


Ajjaj. Most fogok lebukni. Miért nem tudom befogni a nagy szám?! Csak egyetlenegy titkom lenne, és azt kéne megtartanom, de naná, hogy 3 napig se sikerül!


- Hát… Öhm, én csak úgy gondoltam, mivel ennyi energiát fektetsz abba, hogy úgy viselkedj, mintha meg nem történt eset lenne, hogy gondoltam, mélyebben érintett, mint egy új bicikli látványa.


Hát ez nem volt túl meggyőző, de kérlek, kérlek, kérlek, hidd el…


„Hmm. Ez igaz, mármint, kit ne érintett volna mélyebben az, hogy így közlik vele, hogy „Bocs édes, de le vagy pattintva…”?!


Épp, mikor Katie meg akart volna gyanúsítani, és hogy nyomatékosítsa a szándékait, még meg is fenyegetni mellé, becsöngettek, ami azt jelentette, hogy kezdetét vehette az informatika órának csúfolt kínzás.


Mr. Wilson becsületére váljon, ő megpróbálta leadni az anyagot a tanterv szerint, csakhogy egy 30 fős osztálynak Internet közelben elég nehéz parancsolni. Tulajdonképpen az egész óra azzal ment el, hogy a tanár úr először a kiabálással próbálkozott, majd kétségbeesetten fenyegetőzött, majd összetörve könyörgött, hogy figyeljünk már oda végre, és ne a chatezéssel legyünk elfoglalva. Senkinek, még meg sem fordult a fejében, hogy hallgasson rá.




Miután tönkretettük Mr. Wilson órája, következtek az idegen nyelvek. A Gateway Gimnáziumban 4 nyelv közül választhattak a becses diákok: német, francia, spanyol és olasz. Az osztályunkban ezek közül mindössze két nyelvi csoport indult: spanyol és francia.


Mi után Ms Martinez bemutatkozott, kiosztotta a nyelvtankönyveket, mesélt az életéről, hogy mennyire kötődik a spanyol kultúrához, és előre vetítette a tantervét. Hát mit ne mondjak, Mrs. Cole-nak lenne tanulnivalója… Miután mi is megtanultunk bemutatkozni egymásnak, már ki is csöngettek.


Az azutáni dupla tesi óra a tanár úr szerinti „átlagos bemelegítés” után atlétikai felmérésekkel, kidobóval és erősítéssel telt. Majd ezek után, miután úgy éreztük, hogy egy gyökérkezelés is kellemesebb érzés lett volna, szeretett osztályfőnökünk tért be hozzánk, az osztályba, hogy tovább bővítse tudásunkat a matematika terén.


Mikor már épp úgy éreztem, hogy a világ szétcsúszik előttem, annyira nem figyeltem, egyszer csak landolt előttem valami a padon. Egy levél. Se név, se "címzés" nem volt rajta, így kibontottam.:


Szünetben beszélnünk kéne. Ne mondd el senkinek.


Mivel fogalmam sem volt róla, hogy kitől jött, megpróbáltam koncentrálni bizonyos emberekre. Az első, aki eszembe jutott, Katie volt. De ő most épp a másodfokú függvény ábrázolható alakjával volt elfoglalva, pont úgy, mint Claire, vagy Lena.


Mikor már ott tartottam, hogy nem is érdekel, hogy ki az, varázsütésre kúszott a fejembe egy hang:


"Remélem Jasmine tud segíteni, nem szeretném, hogy Katie megtudja, hogy a legjobb barátnőjén keresztül próbálom rendezni vele a viszonyunkat..."


Tehát Mark volt az. Kíváncsi voltam, hogy mit akar, még ő sem tudta pontosan, ezért én is csak nagy körvonalakban tudtam meg, hogy Katieről és a kapcsolatukról akar velem beszélni, és talán a segítségemet kérni.


Az óra utolsó öt perce azzal telt el, hogy megpróbáltam átlátni Mark terveit, de nem mondanám, hogy sikerült. Ezek után megpróbáltam a szándékaira koncentrálni, hátha kiderül, hogy ő hogy érez Katie iránt, de hiába strapáltam magam, egyszerűen nem jött össze. Az óra végére már úgy éreztem magam, mintha egyszerre futottam volna le 4km-t és oldottam volna meg egy matematikai és fizikai érettségi feladatot.


Mikor kicsöngettek, az osztálytársaim  úgy özönlöttek ki az osztályból, mintha olyan rabok lennének, akik nem voltak levegőn 2 napja. Az első, aki megtalálta a padomat Mark volt.


- Na jó, figyelj. Mindent tudok. Nem tudom, mit akarsz, de ki vele. Haza akarok már menni végre.


- Oké. Jasmine, meg kell tudnod, hogy Katie mit gondol rólam, és, hogy hányadán áll velem.


- Katie nem tudja, hogy mit akar. Csalódott benned, és, hát azért egy kicsit mélyen érintette. A helyedben én most nem környékezném meg. Nem tudja, hogy mit akar.


- Értem. De esetleg meg tudnád környékezni, hogy van-e nála esélyem?


- Figyelj. Tényleg jól nézel ki, gazdag vagy, és nem ismerlek, de biztos jó fej. De Katie különleges, fogd fel, hogy őt nem rángathatod, mint egy marionett-bábot. Volt esélyed nála, de szerintem már nincs!


Miközben hazafelé mentem a suliból a metrón, próbáltam magam azzal elfoglalni az emberek helyett-akik teljesen elborultak voltak, és hőn áhítoztak a szombatra, hogy nekem meddig van esélyem normál tinédzsernek lenni, és mikor következik be, hogy már nincs, és olyan ember válik belőlem, aki belefullad majd a saját hazugságaiba.

12.Együtt

12.fejezet

Együtt

Hát ez érdekes lesz...

Tehát a hátsó sor: Amanda, Lena, Claire, Katie, Én, Mark. Amanda azért ült Lena mellé, mert szinte senki más nem áll vele szóba, mi sem, de hát valahol csak kell ülnie, nem állhat a tanári asztal mellett egész nap, így kénytelen kelletlen, hagyták ide ülni. De most, hogy kiderült, hogy Mr. Tökéletes férjjelölt a mi sorunkban fog ülni, már senki nem bosszankodott Amanda miatt.

Stacy gondolatai csöppet sem voltak kedvesek, mi több, egy késes gyilkosnak is kellemesebb gondolatai lettek volna, mint neki. Először is arra gondolt, hogy idejön, és ki hízeleg egy helyet a sorban, de aztán rájött, hogy úgyse hagynánk neki. Következett a b terv:

" El sem hiszem. Miért pont oda? Biztos Katie-ék miatt. Nem is néznek ki jól. Sőt igazából eszméletlen rondák. Én persze sokkal szebb vagyok, de Mark persze, hogy oda akar ülni. Remélem Jasmine-nek esze ágában sincs beszélgetni vele. Még a végén összemelegednek órák alatt, az kéne még! Én akarok vele összemelegedni!!! Esküszöm, képes vagyok fizikai fájdalmat is okozni valakinek ezért a srácért!"

Mindeközben bűbájosan mosolygott rám, én meg vissza. Nem akartam neki elárulni, hogy bármikor el tudnám törni az egyik csontját. Bármelyiket. Bárhol. De ezeket a kellemes gondolatokat nem akartam megosztani vele, viszont tervezgettem, hogy "véletlenül " erős összeköttetésbe kerül majd az arca egy labdával tesi órán. De ez most mindegy is. Inkább próbáltam Marcra koncentrálni.

" Ez a lány totál hülye. Majd beülök az első sorba nem?! Pont mellé. Na persze. Na ha valakivel nem, vele tuti nem akarok szorosabb ismeretségbe kerülni. Még csak nem is néz ki jól."

Érdekes. Vajon minden gazdag ember külső alapján dönt? Bár teljesen igaza van, Stacy tényleg egy gerinctelen talpnyaló, de Marcot először is a külseje érdekelte, azt leszámítva, hogy Stacyről süt, hogy nem érdemes vele barátkozni. Esküszöm, néha azt képzelem, hogy egy olyan borznak is több barátja van, aki "Utálok mindenkit" feliratú táblát hord.

" A fekete hajú csaj viszont jól néz ki. Sőt. Abban a sorban szinte mindenki. Leszámítva az utolsó kettőt."

Felszínes. De azért hízelgő. Magamat nem venném bele a felsorolásba, de Katie és Claire tényleg jól néznek ki. Nem véletlen, hogy Claire-nek ott van Colin. Katie-nek pedig csak azért nincs barátja, mert nos... Nem igazán szeret közeledni senkihez.

" Kíváncsi vagyok, miért épp ide akart ülni?! Naná, persze, mert itt ül Jasmine és Claire, de nagyot fog koppanni, legalábbis Claire-nél. Jasminet meg majd kihallgatom szünetben. "

Katie-nek körülbelül annyi önbizalma van, mint amennyire az ember fázik 40 fokban. Néha komolyan nem értettem, hogy miért nem képes felfogni, hogy jól néz ki, sőt eszméletlenül jól, és nincs vele semmi baj, leszámítva néha a világnézetét, de különösebben ez sem akadály.

Mikor leült mellém csak ennyit szólt:

- Hello! Mark vagyok.

- Szia! Én Jasmine.

- És ti?

- Katie.

- Claire.

- Lena.

- Amanda.

"Olyan helyeeees... Istenem, Jasmine-nek akkor mázlija van."

"Nem tudom, miért van mindenki oda érte?! Csak azért, mert kék szeme, és milliárdjai vannak?!"

" Igaz, hogy helyes, de Colin-nak a közelébe se ér. Különben is a barna szemű srácok tetszenek."

Mindannyiunknak meg volt a véleménye Markról. Nekem például az, hogy felszínes, helyes, de felszínes. Bár az igaz, hogy Stacy esetében nem tévedett.

Viszont ebben a pillanatban meg hallottam az osztályfőnökünk és matektanárunk, Mrs. Cole gondolatait. Szegény nő, Emlékszem, tavaly év végéig sem tartozott, hát hogy is mondjam a kedvelt tanárok közé, de miután meghalt a férje, az után abban lelte örömét, hogy a mi életünkön élősködött. Nem elég, hogy matek tanár és osztályfőnök, és hogy heti 6 órában élvezhettük a társaságát, még abba is bele kötött, hogy ha az osztály akkori álompárja Jane és Adrian megfogták egymás kezét, ölelkeztek, vagy szünetben csókolóztak. Az isten szerelmére nem órán, hanem szünetben!

A gondolatai most sem voltak túl kedvesek, bár ezt már úgyis kiderítheti az ember, hogy ránéz az arcára. Nem kell hozzá különösebb képesség, csak a látás. Az arcán a ráncok néhány helyen már annyira mélyek, hogy azt érzed, hogy ha beleesnél, nem jutnál ki onnan soha.

Mikor belépett az osztályba, a szeme rögtön Markon akadt meg.

"Hmm. Megérkezett Mark Richardson. A jegyei nem túl fényesek. Matekból meg végképp nem. Ezzel máris kihúztad nálam a gyufát fiacskám!"

Az ő szemén keresztül Mark nem egy eszméletlen helyes srác volt vastag pénztárcával, mint a többi lány szemén, hanem egy elkényeztetett fiú, akinek a jegyei szerinte borzalmasak, és csak rosszat jelenthet az osztályra. Fő a bizalom tanárnő, fő a bizalom.

- Gyerekek! Álljatok föl! Köszönni!

- Jó napot Mrs. Cole!

Köszönt egyszerre az osztály, monoton, fakó hangon, ahogy tette ezt már kilenc éve.

- Üdvözlöm az osztályomban Mr. Richardson.

- Jó napot tanárnő. Örülök, hogy itt lehetek.

" Hízelgéssel nálam nem mész sokra fiam. Attól még, hogy a szüleid gazdagok, nincs garantálva a görbülő matematika jegyed."

- Nos, gyerekek. Már kezdhetjük is. Idén a függvényekkel, és azok átalakításával, alakjaival kezdjük az évet. Majd következik némi geometria a félévben.

"Ez a tanár nem teljesen komplett, az biztos. Rögtön első órában matek?!"

Marknak nem tetszett, hogy első órán matekoznia kellett, egy új iskolában, ahol nem rajongja körbe mindenki, mármint ha Stacy-t nem számoljuk.

" Ez a nő semmit nem változott. Csak a ráncai lettek mélyebbek."

Katie már hozzászokott Mrs. Cole nem éppen emberbaráti tanítási módszereihez. Az osztályban senki nem adta jelét annak, hogy izgatná az a fordulat, hogy más, normális tanárokkal ellentétben, akik osztályfőnöki órát tartanak elsőnek, a mi tanárunk e helyett matekot. Viszont a gondolataik csak úgy üvöltöttek.

"Ezt nem hiszem el. Elhiszem, hogy öreg, meghalt a férje és hogy emellé még a munkája sem kifizetődő, de hogy a hobbija a diákok kínzása legyen, az már túlzás!"

Nagyjából tíz perc lehetett még az órából, de már mindenki unta az első fokú függvény ilyen-olyan alakjait. Az osztály húsz százaléka még mindig a nyári élményeit élte újra, a maradék nyolcvan százalék pedig könyörgött, hogy megszabadulhasson Mrs. Cole-tól. A gondolatok még nyomottabbak voltak, mármint ha ez lehetséges.

- Szóljon az, aki úgy érzi, hogy Mrs. Cole játszótérnek használj az agyát!

- Jelen.

- Vagyok.

Katie mindig tudta, hogy mit kell benyögni óra közepén, hogy az ember kihúzza óra végéig, mi pedig Claire-el mindig bele mentünk a játékba.

Megkönnyebbülés járta át az osztályt, amikor meghallottuk a csöngetést. Mrs. Cole pedig úgy érezte, hogy szólnia kell az igazgató úrnak az órák idő tartalmáról, mert ő úgy érzi, hogy a 45 perces órák túl rövidek.

Miután a tanárnő hála az égnek elhagyta a termet, az első, aki megtalálta a Markkal közös padomat, Adrian volt.

- Hali Mark! Mizujs haver?

- Semmi különös, nem is olyan gáz ez a suli!

- Ja, meg jók a csajok is.

Itt vetett egy pillantást Katie-re, aki ezt egy "Mindjárt megöllek te állat!" című pillantással viszonzott. Erre Adrian alig láthatóan arrébb lépett fél métert.

- Kajás vagyok. Elmegyünk a büfébe?

- Naná. Ja, amúgy Adriannak hívnak. Üdv a suliban haver.

Majd Adrian és Mark, mint új legjobb haverok távoztak az osztályból.

- Hű. Láttátok Stacy arcát, mikor Mark mondta neki, hogy nem ül le mellé, hanem inkább hátra jön? Istenem, ezekért a percekért érdemes élni.

- Ne már Katie. Ezt úgy mondod, mintha te nem akarnád, hogy melletted üljön.

- Lena. Nem is akarom, hogy Mr. Tökéletes férjem lenne, ha nem lenne akkora arca, ami nem fér be egy normálméretű ajtón a padtársam legyen.

- Olyan lehetetlen vagy!

Claire pedig csak szótlanul figyelte barátnői veszekedését, mivel épp a Colinnal töltött órákon járt az esze. Csodálkoztam is, hogy a nyála nem csöpögött közben.

Stacy gondolatai még akkor sem voltak kedvesek az irányomban, amikor már tesire mentünk átöltözni, pedig az már a negyedik és egyben utolsó óra volt. Nagyjából a második óra felénél untam meg hallgatni az eltervezett merényleteit ellenem. Azzal sem szereztem nála jó pontot, ha egyáltalán rá néztem Markra, nemhogy hozzá mertem szólni.

A többiek gyorsan szemet hunytak Mark felett, megszokták, hogy ott van, és nem lesték minden kívánságát. Mark pedig valamilyen szinten jobban örült annak, hogy békén hagyták, minthogy körül rajongják, ahogy azt már tapasztalta.

Tesi órán Mr. Rodmann nem könnyítette meg az életünket. Bemelegítésnek 500 méter futás, majd kiejtette a száján ezeket a mondatokat:

- Nos, lányok, mivel a fizikai állóképességetek közel sem mondható megfelelőnek, mindenki, minden órán 500 méterrel kezd, majd ezután 10 percig erősít, és utána pedig vagy kézilabdázni, vagy szertornázni, kosárlabdázni, vagy röplabdázni fogtok. Megértettétek?!

- Igen tanár úr!

- Akkor röplabdát a kézbe, válasszatok magatoknak egy párt, és gyerünk! Ketten vagytok egy csapatban, másik két ember ellen.

Katie és én, Claire és Lena ellen. Mivel Katie jó röpis volt, meg sem próbáltuk megerőltetni magunkat, csak szépen eljátszottunk, hogy Mr. Rodmann ne szóljon ránk, de azért ne kelljen túl erőltetni magunkat.

Észrevettem, hogy a hálónak azon a felén, ahol mi voltunk, mellettem véletlenül pont Stacy volt, a gondolataiban pedig túl sokszor ismétlődött az a kép, hogy engem "véletlenül" eltalál egy labda. Még épp sikerült úgy tennem, hogy ki kötődött a cipőm, mielőtt frontálisan ütközött volna a fejem a labdával. Katie persze azonnal átlátta a helyzetet:

" Az a kis szemét! Na, meglátjuk, hogy fog örülni a fordított felállásnak!"

És akkor küldött egy nem épp gyenge labdát Stacy felé. De szerencsére ő nem tévesztett célt, és a labda egyenesen Stacy fejét találta el. Erre természetesen már Mr. Rodmann is felkapta a fejét. Stacy odarohant hozzá, és előadta a hattyú halálát, aminek a következménye 50 fekvő támasz volt fejenként nekem és Katie-nek.

- Megérte.

- Abszolút. Kösz Katie.

- Bármikor.

Mire végeztünk, épp annyi időnk volt, hogy visszavigyük a labdát a hálóba, azt pedig közös erővel a szertárba.

- Hát így jártatok csajok. Megérdemeltétek az 50 fekvőt.

- Hát persze Stacy, te meg a nagy púpot érdemelted meg, ami a fejeden van.

- Hagyd Katie!

- Nehogy azt higgyétek, hogy esélyetek van Marknál. Ne is álmodjatok róla. Ő az enyém lesz.

- Jesszus Stacy! Néztél mostanában tükörbe? Mióta cserélt helyet a fejed a hátsóddal?!

Ekkor éreztem úgy, hogy el kell vinnem Katiet a helyszínről, még mielőtt kirobbantaná a harmadik világháborút. Szerencsére az aznapi tanításnak vége volt, és sikerült úgy összepakolnunk, hogy nem találkoztunk össze Stacyvel, mert annak súlyos következményei lettek volna Stacy számára.

Hazafelé a metrón már jobb volt a helyzet, mint reggel, mert kevesebben voltak, engem pedig túlzottam lekötöttek a mai nap eseményei, semmint, hogy másokra koncentráljak. Mikor hazaértem, Haylie-nek és Apunak nyoma sem volt, de ami a legfurább volt, Anyunak se. Boldogan mentem be a szobámba, olyan terveket dédelgetve, hogy csöndben és nyugalomban semmit sem csinálok, és próbálok semmire sem gondolni. Akkor talán nem hallom meg Mrs. O'neil zsörtölődését a férjével.

De amikor beléptem, ott állt anyám véresen, piszkosan és fáradtan. A fekete ruhája még mindig rajta és pont úgy nézett ki, mint aki menten elájul.

- Nem sikerült. Brian meghalt.

- Anya! Mi történt?

- Követtem őket a Hudson folyóhoz, már épp gyújtották volna föl a kocsit, de sikerült megállítanom. Eltörtem az egyik lábát, és annyira rá koncentráltam, hogy közben a másik belökte az autó a vízbe. Az autó elsüllyedte Briannal a csomagtartóban. Kudarcot vallottam.

- És velük? Mi történt velük?

- Ők is meghaltak. Nem hagyhattam őket elmenekülni. De Brian-t nem sikerült megmentenem. Egyedül nem ment. Szükségem van rád Jasmine! Legközelebb neked is jönnöd kell!

- Ó, nem dehogy kell! Megegyeztünk. Nem megyek addig, amíg nem állok készen.

- Koncentrálj, Koncentrálj a ruhára, rám, a harcra, magadra. Látod már? Én láttam. Legközelebb te is jössz.

Miközben az ő gondolataiban láttam a jövőt, hirtelen meg világosodva ugyanazt láttam a saját szemeimmel is. Anya harcol, én pedig ott harcolok az oldalán, enyhe túlerővel szemben.

- Jönnöd kell Jasmine!

Ó édes istenem!

11.Újra monoton

11.fejezet

Újra monoton

Este sem energiám, sem kedvem nem volt megvárni Anyut, bár este kilenc óra volt, mikor hazaértem, neki se híre, se hamva. Apuéknak nem igazán tűnt fel, hogy nincs itthon, de ez érthető, mivel Aput lekötötte egy hihetetlenül érdekfeszítő focimeccs, a húgomat pedig valami kivételesen magas színvonalú rajzfilm.

Tehát miután elintéztem a higiéniai szükségleteimet, bekapcsoltam a TV-met, bebújtam az ágyamba és próbáltam nem az iskolára gondolni, és ezzel együtt arra, hogy kezdhetem a "Teljesen átlagos vagyok, nem történik körülöttem semmi furcsa, és még véletlenül sem kutakodok a fejetekben..." című előadást a suliban. Már az is meglepett, hogy mennyire elöntöttek a gondolatok a metrón, és ott még csak nagyjából 100-150 ember volt.

Mi lesz velem egy olyan iskolában, ahová legalább 1000 diák jár. Igaz, hogy a diákok kétharmadával nem is találkozom, mivel a három épület közül, csak két épületben lesznek óráim, de 300 ember gondolatait, nyafogását hallgatni épp elég lesz, köszönöm.

Mivel ezek nem derítettek jobb kedvre a pocsék film után, amiről Claire végig áradozta a metró utat, és amit mellesleg még csak meg sem próbáltam figyelemmel követni, miután Brian és barátai egyszer csak eltűntek az utolsó sorból...

A tévében természetesen semmi érdekfeszítő nem volt, csak romantikus filmek, idióta vígjátékok, rajzfilmek, videóklippek, valóság show-k és focimeccsek. Ezek közül a rendkívüli oktató jelleggel bíró idióta vígjátékot választottam.

A film négy lányról szólt, akiknek az alkatuk, és a ruha mértük is teljesen más, de, ahogy az Hollywood csodás világában lenni szokott, találtak egy farmert, ami mindegyikükre jó volt, és elkezdődött kalandos életük a nyári szünetben a nadrággal... Igazán érdekfeszítő műsor, komolyan...

A fantasztikus cselekmények mellett mégis volt időm azon gondolkozni, hogy vajon hogy fogom titkolni közel 200 napon keresztül a Gateway középiskola nagyjából ezres létszámú diáksága előtt, hogy kék-zöld foltjaim vannak, hogy mindenkinek minden titkát tudom, még azt is, amiről inkább nem akarnék tudni, és főleg az emberek szemébe hazudni nap, mint nap.

Nem mondhatnám, hogy kipihenten ébredtem volna. A telefonom ébresztője keltett hét óra öt perckor. Csakhogy jól induljon a reggel, a fél gardróbom tartalma rám borult, mikor a legalsó, sötétzöld felsőmet kerestem. Ez a nap is jól indult. Miután felöltöztem, összeraktam a táskámat, zsebre tettem némi ebédpénzt, a telefonomat, fülhallgatót.

Mikor a metróhoz mentem, már az aluljáróban úgy éreztem, hogy szétrobban a fejem. Hogy lehet ezt kibírni? Esküszöm, ha lehetséges lenne, ki vonnám magam a társadalomból:

"Jaj, olyan izgi, új év, új suli, új osztálytársak... Hát nem tök jó?... Mondjuk, remélem, befogadnak, és nem lesznek undokok, követelőzőek, felszínesek és beképzeltek...."

" Az isten szerelmére! Megint késésben vagyok! Hála Franknak, hogy nem tud időben elkészülni!...."

Próbáltam arra gondolni, hogy milyen lesz ismét az iskola padlóját koptatni, ez általában lehangolna, de a felszínes és kötekedő kedvükben lévő emberek gondolatainál bármi jobb! A metrón töltött négy megálló is elég volt ahhoz, hogy a viszonylag jól induló napomból egy tökéletes horror film kezdete legyen, amiben én játszanám a sorozat gyilkost, aki csak puszta dühből, és szórakozásból gyilkol...

Igazi megkönnyebbülés volt átlépni az iskola küszöbét. Amikor megéreztem azt a tipikus iskola illatot, amit Claire, még ha titkolni is próbál, imád, most engem is jobb hangulatra derített. Mert ez azt jelentette, hogy ismét állandósság van az életemben. Ismét eljött a monoton, szürke hétköznapok mókus kereke, amiben egy születésnapi buli, vagy egy szünet is felüdülést jelentett. De mégis örültem neki, hisz bármi, ami állandó volt, nekem csak megváltás a némiképp szadista edzések és a fura tréning gyakorlatok után.

A portásnő unottan olvasta a legujjabb Vanity Fair magazint, amiben irigykedve nézte az új filmcsillagokat, a botrányhős énekeseket és a dúsgazdag milliárdosokat. Tehát mindazt, ami neki sajnos sosem adatott meg...

Az osztályomat áthelyezték a második épület 213-as termébe. Mikor beléptem, szinte mindenki ott volt már. Claire, Katie és Lena már ott ültek a padokon a hátsó sorban, és valamiről nagyon titkosan sugdolóztak. Nem kellett még megerőltetnem sem magamat, hogy megtudjam, mi ez a hihetetlenül fontos és életbevágó: az új srác.

"Istenem! Vajon hogy néz ki? Biztos helyes lesz. A gazdag embereknek általában helyes gyerekeik vannak...."

Claire, és az ábrándjai, mert szerinte úgy van rendjén a világ, hogy a gazdagok szépek, és a pornép halandói átlagosak...Na, igen, pont ilyesmi szokott történni a brazil szappanoperákban, amik sajnos "csak" a harmadik helyet foglalják el az életében a könyvek és a tanulás után.

"Istenem! Biztos, hogy ő lesz az osztály új arca: "Olyan menő vagyok, olyan helyes és olyan gazdag!" uraság vajon mikor érkezik meg? Késik a limuzinja?"

Katie sosem tartozott az empatikusak és az emberbarátok táborába. Lena pedig az örök romantikus négyünk közül. Hogy én kihez állok a legközelebb, arról fogalmam sincs.

- És képzeljétek el, állítólag hihetetlenül nagy házuk van. Bárcsak rendezne valamikor egy bulit! Az nagyon király lenne!

- Igen Lena, és azt képzeld el, az milyen király lesz, amikor Mr. Milliárdos apuci, a buli utáni reggel rájön, hogy egyetlen szem pici fiának osztálytársai tönkretették az egyedi egyiptomi selyem huzatot a bútorokon...

- Katie! Hogy mondhatsz ilyet? Szerintem Mr. Richardson tök jó fej!

- Honnan tudod? Beszéltél már vele? Tudod egyáltalán, hogy ki ő? Csak azért hiszed, hogy jó fej, mert a fia ide fog járni, és szeretnéd, hogy Mr. Iszonyú gazdag fia jó fejnek tartson téged!

- Istenem Katie! Néha el sem hiszem, hogy amit mondasz, komolyan is gondolod!

Pedig ezt Katie komolyan gondolta. Ezt onnan tudom, mivel ismerem, a másik része, hogy tényleg ezt gondolta.

De Lena most nem tudott tovább Katie önfejűségével foglalkozni, mert akkor értem oda a helyemre, ami Katie-é mellett volt.

- Jasmine! Olyan rég láttalak! Mit csináltál a nyáron? Mi történt veled?

Úgy döntöttem, hogy a Nem vagyok teljesen ugyanaz az ember, akivel a legutoljára találkoztál című részt kihagyom.:

- Szia Lena! Semmi különöset, csak nyaraltam, pihentem, a szokásos. De most nem is ez a lényeg. Meséljetek, milyen új srácról hallottam pletykákat?

A látszatot fent kellett tartanom, hogy nem tudom, hogy Mark Richardson, a milliárdos Mr. Steve Richardson fia fog az osztályunkba járni.

- Hát tudod, biztos forrásból tudom, hogy...

De a válaszára már nem figyeltem, mert alig két méteres körzetben meghallottam egy gondolatot, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet:

"Hát Apa elég jó sulit talált, nem olyan, mint a régi, de azért nem rossz. Talán ide is be tudok majd illeszkedni... Talán..."

És ekkor megpillantottam az ajtóban egy égszínkék szempárt, ami történetesen Mark Richardsonhoz tartozott.

Ugyanebben a pillanatban vagy 12 sikkantás visszhangzott a fejemben. Az összes nőnemű osztálytársam szinte elalélt a csodálattól, mikor meglátták, hogy ki fogja tiszteletét tenni nálunk ezek után minden nap.

„Olyan helyes, és gazdag. Kész főnyeremény!”

„Ezt el sem hiszem. A szemei olyan gyönyörűek…”

Mindenki, kivéve egy lányt. Katie hangját nem hallottam a fejemben, és mivel mindenkinek elakadt a lélegzete, verbálisan sem. Meg sem lepődtem, hogy őt nem taglózza le a kék szem, szőkés barna haj és a vastag pénztárca kombinációja.

Mark után, belépett a terembe egy öltönyös fickó. Eddig azt hittem, hogy csak az uralkodó családok tagjainak vannak testőrei, és a celebeknek, de tévedtem. Mint arra nagyjából 2 pillanat alatt rájöttem, a zord külsejű ember védelmezte nagyjából öt éve Markot, és most mégis el kell hagynia, mert Mr. Richardson és fia úgy döntöttek, hogy nincs többé szükség a szolgálataira. Így a testőrré kiképzett Walter, mint az kiderült, elfoglalhatja régi állását az Elnök mellett.

- Hello mindenkinek. Mark Richardson vagyok!

Meg sem lepődtem, hogy Stacy, akiről messziről süt, hogy néha csak egy buzgómócsing, rögtön odament, és belekezdett a szövegébe:

-Jaj, Mark! Örülünk, hogy itt vagy, gyere, ülj le ide mellém.

Mintha nem is egy tinédzserhez beszélne, hanem magához az angol királynőhöz. Csodálkozom, hogy a kezét még nem csókolta meg. Bár megfordult a fejében.

Sosem értettem, hogy, hogy tudják ennyire megváltoztatni az emberek személyiségét az olyan dolgok, mint a pénz és a hírnév. Kétség sem fér hozzá, hogy Stacy egy kicsinyes, talpnyaló érdekember volt, de ilyennek még sosem láttam. Úgy darálta a szövegét, amire nemhogy én, de Mark sem figyelt, mint akit először elektro-sokkoltak, majd átmosták az agyát, és mint a két hónapos kölyökkutyának betanították a szöveget.

-Öhm, nos. Köszönöm, de jobban szeretnék hátra ülni. Kösz.

Hát igen, a modora egy csöppet lekezelő, de hát ez van, Mit várjon az ember egy milliárdos csemetétől?!

Csak amikor elindult hátra felé, tudatosult bennem, hogy az egyetlen szabad hely hátul, mellettem van.

10.Függés

10.fejezet
Függés

A falióra délután  négy órát mutatott, így jelezve, hogy kezdjek már el készülődni, és hagyjam abba önmagam sanyargatását. Képtelen voltam rájönni, hogy mikor és kivel szemben fogom használni ezt a ruhát. Egyszerűen nem ment. De vajon miért nem? Mert saját magamról szólt? De hiszem Anyu is látta a saját halálát. Miért van az, hogy a  gondolatolvasás jobban megy, mint a saját jövőm kémlelése?

Ebben a pillanatban nagyobb hasznát érezném az utóbbinak. De ez most mellékes. Öltöznöm kell. Majd ha azzal kész vagyok, eltölteni egy valószínűleg nem annyira felejthetetlen estét a lányokkal.

Fél óra, és szalonképesen álltam a szobám közepén. Mi kell egy moziba? Leginkább kikapcsolt mobiltelefon és jó hangulat. Az utóbbival lettek volna problémáim, de ezzel most nem érek rá foglalkozni.

A metrón azt hittem megfulladok. Na, nem az alagútban élő csövesek nem túl kellemes illatától, bár az sem segített a helyzetemen, nem, én azokra a hívatlan hangokra gondoltam, amiktől nem szabadulok egy életen át.

"Jaj, olyan rendes volt ma velem Brad a parkban. Remélem a következő randink is így sikerül majd, én tényleg minden tőlem telhetőt megtettem, arról a kínos csöndről is ő tehetett..."

" Ezt egyszerűen nem hiszem el! Hogy merészelte?! Az az aljas fúria, na, majd megkapja tőlem a magáét..."

"Felejthetetlen volt az este. Megadtam a telefonszámomat, ha nem hív fel, én esküszöm, nem tudom, hogy mit kezdek magammal..."

" Oh, a drága unokáim, és az ajándékuk, amit születésnapomra az óvodában készítettek nekem, a kis drágák..."

Valószínűleg a lila bársonykabátos nagymama volt az egyetlen, aki nem volt teljesen kiakadva a metró szerelvényen. Esküszöm, hogy az öreg hölgy gondolatain kívül, minden más ellenségességgel, hátsószándékkal, bosszúval és megvetéssel volt tele. Vajon a Világ tényleg ilyen?

De szegény nagymama sem lesz sokáig boldog, mert mire hazaér, az egyik macskája az öt közül rejtélyes módon megszökik... Milyen kár...

Megnyugvás volt leszállni a metróról. Miközben a mozgólépcsőn haladtam a járdaszint felé, próbáltam elnyomni a hangokat. Gondoltam a holnapi iskolára, Haylie-re, bár nem tudom minek, az edzésre, Katié-ékre és minden másra, ami az eszembe jutott.

Áldottam az eget, amikor megérkeztem a mozi bejáratához és találkoztam a lányokkal. Megnyugvás volt Claire izgatottságát és Katie már megszokottnak mondható szarkazmusát.

" Jaj, annyira izgulok! Olyan jó lenne már bemenni. Miért van itt ekkora sor?"

Igen, Claire utált várni bármire is, aminek nincs köze a könyvekhez. De a mai eset kivétel, mivel a kedvenc színésze játszik ebben a filmben: Joshua Leonard.

Sem én, sem Katie nem szereti őt, de Claire érdekében képesek vagyunk néha akár végig szenvedni is azt a két órát. Mivel ez volt a nyári szünet utolsó napja, úgy éreztük, legalábbis én, hogy ki kell élveznünk együtt, amennyire csak lehetséges. Általában ilyenkor Katie is megpróbálta visszafogni a pesszimizmusát, a szarkazmusát és a szinte állandósult elégedetlenségét.

" Én elhiszem, hogy ez a nyári szünet utolsó napja, és, hogy Claire ezt Mr. Ő lenne a tökéletes férfi az életemben, ha egyáltalán ismerne engem-el szeretné eltölteni, de nekem miért kell?..."

Ilyenkor éreztem azt, hogy legszívesebben elmondanám neki azt az információt, amit most láttam meg, miszerint a kutyája, ami nagyjából ugyanannyi idős, mint ő, ami kutyakorban nézve tiszteletre méltó, egy hónap múlva egy fekete Audi lökhárítójával történő találkozás után tragikusan elhalálozik. De nem tettem.

- Most, hogy te is megjöttél, bemehetnénk, nem?

- Drága Katie, nem tudom, hogy tényleg ennyire szemüvegre lenne-e szükséged, vagy csak nem látod, illetve nem akarod látni, azt, ami az orrod előtt van, de  a sorban nagyjából még 100 ember áll előttünk.

Pontosabban 113 ember unott, megbotránkoztató és türelmetlen ember gondolatai visszhangoztak most a fejemben, de ezt nem akartam az orrára kötni.

- Claire, te nem mondtad meg neki?

- Jaj, nem. Képzeld Jasmine, Katie unokabátyja, Steve itt dolgozik, és ingyen be tud vinni minket. Méghozzá soron kívül. Hát nem szuper?

- Ez most komoly?

- Naná. Még jó, hogy ilyen rokoni szálaim vannak. hát nem?

Mikor meghallottam Steve gondolatait, egy kicsit undorodtam a sráctól, hiszen Katie nővérére, a saját unokatestvérére hajt. Jennifer barátja pedig az ő legjobb haverja. Úgyhogy ez az egész szerelmi háromszög egy kicsit bonyolult. Katie-nek pedig fel sem tűnik, hogy Steve azért halmozza el minden földi jóval, mert a nővérét akarja megkaparintani. Legalábbis Steve ezt gondolja. Nekem bele se kellett volna hallgatnom Katie gondolataiba, kapásból tudtam, hogy ez nem igaz. De a kíváncsiságom minden toleranciámat űberelte:

" És még azt hiszi, hogy nem tudom, hogy nem azért enged be engem és a barátnőimet soron kívül, mert nem Jent akarja megkaparintani. Jó vicc. Most komolyan, hány évesnek néz? Négy, vagy tizennégy?..." De mikor megszólalt mégis magára öltötte a "kedves vagyok és bájos, és fogalmam sincs a hátsószándékaidról arcát".

- Szia, Steve! Na, beengedsz minket?

- Hát persze! Megígértem, nem? Jant nem is hívtad meg?

" Szeretted volna, mi?"

- Nem, ő most Aaronnal van valahol.

Steve gondolatait erre mondatra ellepte a zöld köd.

" Hát persze, megint Aaronnal van, nem igazán értem, mit esz azon a barmon. Én sokkal jobb lennék, és nem hiszem, hogy zavarná, hogy rokonok vagyunk. Mármint, elnézést, de nézett már rám?!"

- Hát rendben. Akkor gyertek be.

Mi pedig, mint akik épp most szabadulnak be a legújabb plázába, bevetettük magunkat a moziba. Próbáltam elvonatkoztatni azoknak az embereknek a gondolatatitól, akik most éppen valami éles tárgyat döfnének a hátunkba, hogy mi most érkeztünk, és rögtön bemehetünk, miközben ők már itt állnak mióta... Tehát szinte az összes ember gondolatától.

Mikor beléptünk, nem igazán ragadott magával a látvány, meg vettük a saját adag  Coca-Cola-ját, és popcornját, és elindultunk a hetes terem felé.

A mögöttünk a sorban álló férfi gondolatai csak most váltak érdekessé számomra:

"Tudom, hogy itt vannak. De Nick nem gondolhatta komolyan, amit beígért. Vagy vajon tényleg megölne, ha nem fizetek?"

Két nagydarab férfi, akik ikreknek is elmehettek volna, legalábbis a fekete ballonkabátjuk alapján, most kiráncigálta a sorból a félénk, cingár alakot. A gondolataik legalább annyira nem voltak békések, mint az arcuk:

" Brian tényleg azt hitte, hogy meg tud lógni Nick Sgarioto elől? Hát ennyire nem is meri a Főnököt?"

- Szervusz Brian, hogysmint?

Kezdte az egyik fapofa mézes-mázos hangon. De ebben a pillanatban láttam a tervüket. Beülnek Brian mellé a moziban, nem hagyják megszökni. Majd a film vége után a megfelelő eszközökkel leütik, begyömöszölik a fekete Mercedes csomagtartójába, leviszik a Hudson-folyó partjára, és némi benzin segítségével a múlttal egyenlővé teszik ennek az embernek az életét.

Ezt nem hagyhattam, de most mégsem rohanhatok haza, vetkőzhetek át az alig néhány órája szerzett ruhámba, és játszhatom a gyakorlatlan szuperhőst. De szerencsére, mivel tőlem függött valaki másnak az élete, legalábbis az én felkészültségemtől, és lemerném fogadni, hogy ő már tudja, hogy hívni fogom, de azért fölhívom.

Tárcsázás, zöld gomb pipa. Első csörgés után:

- Úton vagyok. Személyleírást.

Na, ugye. Én tudtam.

- Örülök, hogy tudtad, de azért sietnél?! Egy ember élete függ tőled!

- Oké, oké, ne kiabálj már! Fekete ballonkabát, fekete Mercedes, a rendszám: H188N. Sok szerencsét. Vagy amit ilyenkor kell mondani.

Oké, mire ezt kimondtam, senki nem volt a vonalban. Most egy kicsit idiótán éreztem magam. A telefonom kijelzője azt mutatta, hogy a film már elkezdődött. Katié-ék remélem, elhiszik, hogy csak a mosdóban voltam.

Mikor a vetítő terembe értem, rögtön feltűnt, hogy Brian és a két fapofa a legutolsó sorban üldögél. Mister kétajtós szekrény 1-nek  és Mister kétajtós szekrény 2-nek cseppet sem volt jó kedve. Türelmetlenül várták a film végét, de nem azért, hogy egy ember életét kiolthassák, hanem azért, mert éhesek voltak, és végre hozzá akartak jutni a hőn áhított majonézes szendvicsükhöz. Talán mégis van valami alapja azoknak a Hollywoodi filmeknek, amikben a testőröket bárgyú, és szimplán csak a biológiai szükségleteiknek élő embereknek mutatják be őket.

De ez most lényegtelen. Remélem, Anya meg tudja menteni Briant, és el tudja intézni, hogy Brian "barátai" soha ne jussanak hozzá a szendvicseikhez. Bár most, hogy Brian gondolatait nézem, ő sem egy ma született bárány:

Adócsalás, szerencsejáték, ha ezekbe belekeveredett, nem lehet épp egy mintapolgár, aki a kertvárosi napjait hamburgersütéssel, grillpartival és horgászással tölti. De az életet akkor is megérdemli.

Most döbbentem csak rá, hogy ízelítőt kaptam abból, hogy milyen érzés, hogy ha valaki, számodra teljesen ismeretlen ember élete tőled függ. Nem épp egy kellemes tapasztalat, de hála az égnek már csak életem végéig kell ezzel a teherrel élnem...