4.Álom és valóság

4.fejezet

Álom és valóság

Hát ez így merőben más megvilágításba helyezi a dolgokat.

Tehát ha jól értelmezem, nincs más választásom, mint addig gyakorolni a koncentrációt, és addig súlyokat emelgetni, meg futni, és erősíteni magam, amíg vért nem izzadok, és mindezt azért, hogy szembeszállhassak azokkal az emberekkel, akikkel eddig semmi bajom nem volt, most viszont szitára akarják lőni a testem. És természetesen mindezt fakultatív alapon...

- Még jó, hogy eldönthetem, hogy mit kezdjek az életemmel!

- Nem értem mi bajod van, hisz cserébe olyan képességeket kapsz, amivel mindenki fölé kerekedhetsz!

- Ja, viszont vállalnom kell a kockázatot, hogy egyik este vagy leesek egy felhőkarcolóról, és a kocsik lapítanak szét, vagy több sebből vérezve halok meg a Central Parkban.

Néha tényleg nem értettem anyámat. Egyáltalán nem érti, hogy mi lehet aggasztó egy tinédzser lánynak ebben az egészben? Hát nem fogja fel, hogy lehet, hogy nekem ehhez semmi tehetségem, kedvem, vagy érzékem?

- Azt hiszem, az lesz most a legjobb, ha holnapig erről nem beszélünk, nem kérek enni, hagyjatok békén. És ha lehet, Apu előtt ments ki valami mesével. Ne gyere be este és tényleg, hagyj most békén egy darabig!

Az este hátralévő részét az ágyamon fekve töltöttem, arról merengve, hogy mi lesz ezután velem? A nyári szünetben a legnagyobb problémám az volt, hogy mi lesz a legjobb barátnőm és a barátja kapcsolatával?

De ehhez képest, az a probléma nagyjából poratka méretűnek tűnik...

Egyszerűen gondolkoznom kellett, vagy csak nem tudtam, hogy min. A képlet világos:Megkaptam a képességeket, tehát használnom kell őket. Ahhoz, hogy használjam, kiképzés kell.

És a kiképzéshez Anya kell, mert jelen pillanatban nem ismerek másik embert, akinek természet feletti képességei lennének. Kivéve ha Superman valójában létezik, de ezt nem tartom valószínűnek. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben aludtam el, aminek meglett az eredménye.

Éjszaka szörnyű álmom volt.

Egy tetőn futottam lélek szakadva, és egy fekete ballon kabátos férfi üldözött. A cigitől már reszelőssé vált hangján szólalt meg:

- Ne izgulj, csak néhány percig fog fájni!

Majd ezután nagyjából két másodperc múlva előkapta a fegyverét, és futás közben lőni kezdett rám.

Magam is csodálkoztam, hogy egy szertornász kecsességével hajoltam el a 9 milliméteres golyók elől.Láttam, hogy ennek a telőnek nagyjából 25 méter múlva vége szakad, én mégis futottam és futottam.

Éreztem, hogy képtelen vagyok átugrani a következő, jóval magasabb épület tetejére. Elértem a tető szélét.

Lepillantva a mélybe gyanútlan autósokat láttam, akik éppen az éjszakai műszakban elvállalt munkahelyükre igyekeztek, vagy éppen haza egy kimerítő túlórázás után...

Fogalmuk sem volt arról, amit én már tudtam:

Vagy maradok, és akkor a reszelős hangú gyilkos öl meg, akinek a golyói elől még úgy tértem ki, mint akinek születése óta tanítják, vagy ugrok, és a mélybe zuhanok, ahol a gyanútlan autósok lapítanak ki.

De nem tehettem mást, éreztem, hogy nem adhatom meg a férfinak azt az örömöt, hogy ott maradok, és várom, hogy lelőjön.

Ugranom kellett, hát megtettem.

A saját sírásomra keltem fel. Szörnyű volt, és borzalmas, de be kellett látnom, hogy ezek után így mennek majd a dolgok a való életben is, nem csak az álmok országában.

Fel kapcsoltam a villanyt, hogy átöltözzek, rendbe szedjem magam, és hogy egyáltalán megállapítsam, hogy milyen nap szakban vagyunk.

Mikor a szemem megszokta a fényt, láttam, valaki már állt a szobámban.