9.A ruha

9.fejezet
A ruha

A terítés kész, a gyomrom görcsbe rándulva, a testemen teljes pánik uralkodik, vajon milyen meglepetésre gondolt? Halálosra, kevésbé halálosra, vagy egy kiskutyára...?

- Haylie, Apu! Ebéd!- kiáltotta Anyu. És, mintha valami varázsütésre történt volna az egész, a következő pillanatban mindenki az asztalnál ült, és rántott húst evett.

Finom volt, tényleg, de szinte az ízét sem éreztem. Azok után, amennyit megtapasztaltam Anyu "Új Énjéből" tegnap este, bőven van rettegni valóm.

" Semmi halálosat nem tartogatok számodra, se kiskutyát...! Egyébként meg minek örülnél jobban? Ha egy éjszaka letörne a körmöd, és a nyafogás miatt szétlőne valaki, vagy hogy megsem érzed, hogy letörött a körmöd, de helyette eltörheted valaki lábát...?!"

"Oké, oké! Ne kiabálj már! Különben is, nem mondhatod, hogy a tegnapi edzés olyan kellemes lett volna..."

"Nem volt az, de barátkozz meg a gondolattal, hogy nem egy évzáró bankettre készítelek föl."

- Anyu, ez nagyon finom volt. Köszönöm szépen!

- Egészségedre Haylie. Jól laktál?

-Igen. Köszönöm.

Rendben. Ez a fajta bájolgás néha már az agyamra ment. Mint például most is.

" Ő legalább megköszöni, azt amit kap! Néha te is kipróbálhatnád..."

" Én is, csak az én modorom nem ilyen behízelgő."

-Kösz Anya, finom volt.

- Szívesen.

" Na, mi lesz a meglepetésemmel? Mi az? És mikor kapom meg?"

Azt hiszem, kezdek egy négy évesre hasonlítani, aki most tudta meg, hogy Mikulás napja van. Bár ki tudja, hogy ezúttal mit kapok, ajándékot, vagy szenet...?

" Várd meg, amíg egyedül maradok, és majd szólok. Képes vagy várni nagyjából fél órát, vagy egy négy éves izgatottságával kiakarod kutatni?"

Anyu szarkazmusa még mindig jobb, mint az összetett személyiségének diktátori oldala. Hogy melyik a hasznosabb, arról vitatkozhatnánk...

Miután jóllakottan elterültem az ágyon fülhallgatóval és Rihanna legújjabb, Say It című számával a fülemben, elkezdtem visszapörgetni az emlékeimet a tegnap estéről. Most, hogy így visszanézem, még szánamasabbnak éreztem magam, hogy sikerült elszakítanom a gatyámat egy szögesdróttal...Valószínűleg a hadsereg szégyenfalán szerepelne a képem, ha erről tudomást szerezne valaki...

"Sikerült Apát leráznom. Gyere be a szobánkba, itt vár a meglepetésed..."

Ajjaj. Ha eddig azt hittem, hogy félek, és izgulok, akkor tévedtem. Oké, mérjük föl a határokat. A legroszabb eset az, hogyha egy újabb edzésre akar cipelni, még az előzőt se hevertem ki. A legjobb eset, ha azt mondja, hogy soha többé nem fog ilyen megerőltető és kegyetlen edzéseket tartani. Reménykedtem benne, hogy a második...

Épp valami felsőbb erőhöz fohászkodtam, hogy ne lángoló karikákon kelljen átjutnom, miközben benyitottam szüleim hálószobájába. Először semmi változást, vagy érdekeset nem vettem észre, de aztán ledöbbentem.

Mikor jobbra fordítottam a fejem, nem csak Anyám bűnöző üldöző-kosztümös látványa tárult szemem elé, hanem egy ruhazsák is, amit a kezében tartott.

- Ez a tiéd. Ha nem tetszik, akkor is ki cserélhetjük valami másra.

Ez meg mi? Ajándék ruhát kapok? A tegnapi teljesítményem után? De hisz nem úgy viselkedett, mint aki meg lett volna elégedve velem...

" A ruhát azért kapod, mert szükséged van rá, és azért, mert igenis megérdemled. Nálam sokkal-sokkkal jobb voltál, ha láttál volna..."

- Ez most komoly? Kapok egy jelmezt? Tényleg?

-Igen. De mi lenne ha megnéznéd, mielőtt reményeim szerint elkezdenél hálákodni...?

Hát rendben, akkor lássuk. Kivettem a zsákot a kezéből és szét cipzáraztam.

Istenem! Hát ez valami eszméletlen. Ahogy belebújtam valahogy más embernek éreztem magam. A fekete bőrszerkó teljesen rámtapadt, de kényelmes is volt. Nem mertem volna fogadni rá, hogy száz százalékig bőr ruha volt, de akkor is eszméletlen.

Ahogy belenéztem a padlótól-plafonig érő tükörbe, nem hittem el, hogy én vagyok az. A fekete hajam szinte egybe olvadt a ruhával és kihangsúlyozta a zöld szememet. Tudom, hogy nem ez a mérvadó egy ilyen ruhában, de attól még erény.

A hosszú újjú felső alatt az újatlan toppom is bőrből volt, és az is eszméletlen jól állt, a bőrőm és a fekete cuccaim erős kontrasztot alkottak, de nekem tetszett.

Azt hiszem ez életem legszebb ajándéka, és mégjól is jött. Mondjuk mostanában nem nagyon fogom hordani, hiszem még nem állok készen.

- A ruhát azért vettem, mert az edzéseken ezt kell majd viselned, azért, hogy ne a melegítő kollekciódat csonkítsam meg. És különben is, megkell szoknod, hogy kényelmesen érezd magad benne, amikor majd velem jössz.

Hihetetlen hálás voltam neki, tényleg, de ez a ruha ismét egy elkötelezettséget jelentett, sőt hasonlított valamiféle szerződésre is: megkapod a ruhát, de ezt hordod majd, amikor velem jössz. Mintha előre tudná, hogy mikor lesz rá szükség...

- Tudom is, ne aggódj.

-Tényleg?

-Igen, de erre magadnak kell rájönnöd...

Naná. Miért is tenné könnyebbé az életem? Tulajdonképpen könyebb lenne nekem, ha tudnám, hogy mikor kell "hivatalosan" hordanom ezt a ruhát?

8.Tudom mire gondolsz!

8.fejezet

Tudom, mire gondolsz!

A vasárnapom teljes regenerálódásból állt. Nem csináltam egész nap semmit a létfenntartáson kívül: evés, ivás, alvás, pihenés. Természetesen felöltöztem, rendet raktam a szobában, legalábbis annyira, hogy ne egy oroszlán ketrecre hasonlítson, és felkészültem a sulira: beraktam könyveket az asztal fiókjaiba.

Miután ezzel végeztem, kényelmesen elterültem az ágyon és TV-t néztem. De nem sokáig, mert semmi érdemleges műsör nem volt. Ki volt az a normálatlan, aki nézhetetlen műsorokat tesz be a nyári szünet utolsó napjára?

Eszerint nem maradt más választásom, mint felhívni Katie-t, vagy Claire-t. Persze a szüleim ki nem hagyták volna, hogy emlékeztessenek arra, hogy a szobám már emberemlékezet óta nem volt kitakarítva, úgyhogy a délelőtt folyamán még porszívóznom is kellett.

A porcicákkal folytatott ádáz küzdelem után került sor a telefonra, amit nem is én kezdeményeztem, pedig az illem elfogadott alapszabályai szerint nekem kellett volna, de Istenem, ez van:

- Halló?

-Szia! Na, van kedved eljönni velem délután moziba?

Meg sem lepődtem. Claire... Ki más?

- Öhm, persze. Mikor?

- Hát arra gondoltam, hogy mondjuk délután öt körül?

- Oké, ezt megbeszéltük, és...

Ekkor történt egy eszméletlen dolog. Azt hittem, az is elég fura, ha valaki azoknak az embereknek a hangját hallja a fejében, aki vele nagyjából egy légtérben tartózkodik, de nem:

" Remélem Katie-nek is jó az öt óra, olyan régen voltunk már együtt hármasban úgy, hogy nem voltak köztünk fiúk, vagy mások..."

Ez eszméletlenül bizarr!

- És mi?

- Tessék?

Hogy érti, hogy és mi?

-Valamit akartál kérdezni, ott hagytad abba, hogy és...?

Jaa. A félbe hagyott mondat.

- Öhm, igen. Hogy jönne valaki más is?

Hülye kérdés, de a látszatot fönn kell tartani. Bár nem tudom, mennyi ideig képes hazudni valaki a legjobb barátnőinek, de majd kiderül...

- Hát, elhívtam Katie-t is, remélem ő is eljön, olyan régen voltunk így együtt utoljára.

Érdekes, most igazat mond. Mondjuk, nem lenne értelme hazudni ebben a témában, bár azt sem látom be, hogy a Colin-témában mi értelme volt?

- Oké, akkor a Palace-ban háromnegyed ötkor?

- Pazar. Majd találkozunk! Szia!

- Szia!

Nos, legalább már estére van programom. Tényleg rám férne egy kis kikapcsolódás, főleg a tegnap este után. Bár fogalmam sincs, hogy a lányoknak mit fogok beadni, miért van tele a karom és a lábam zúzódásokkal... Mivel azt a mesét nem használhatom, amit Apunak beadtam, ki kell találnom valamit, de ez most mellékes, majd improvizálok.

A zúzódásokról jut eszembe, hogy szinte mindenem sajog. Miután odasétáltam a tükörhöz, többszöri átszámolás után megállapítottam, hogy 12 zúzódás található csak a két karomon. A lábamat látva pedig elakadt a szavam, egymásba érnek rajta a lila foltok.

Mindez máris kijelölte az este viselendő ruháimat. Mivel az ujjatlan és a szoknya kizárva, marad a farmer és egy hosszú ujjú felső.

Miközben a sebeimet szemléltem, eszembe jutott, hogy ma még nem is találkoztam Anyával, kíváncsi lennék, hogy ő mit gondol a tegnap esti teljesítményemről. De ha szerinte rossz voltam, se zavar túlzottan, bár nem tudom, hogy mit várt tőlem... Most komolyan, kések, szögesdrót, kötelek és a következmény: teljes kimerültség és sebek a bőröm minden területén.

" A fájdalmat meg kell szoknod, ez az ára. Következő héten majd jobb leszel, én hiszek benned."

Hmm. Ez most komolyan jól esett. Legalább hisz és bízik bennem, de így szinte még nagyobb az elvárás.

"Gyere segíteni. Terítés! Utána ebéd, majd van egy meglepetésem!"

Ajjaj. Meglepetés?!

Ez most jó, vagy rossz? Mégis mire számítsak? Körfűrészre, vagy csoki tortára?

7.Az első edzés

7.fejezet
Az első edzés

Oh, édes istenem!

Most csinálom, ki tudja hányadszor, de természetesen még mindig nem jó! Mit vár tőlem?! Hogy életem első olyan edzésén, ahol ott tartok, hogy inkább a szöges ágy, mint ez, mosolyogva, szökdécselve és dalokat énekelve lengjek át az egyik kötélről a másikra, mint Tarzan?!

Esküszöm, életemben nem voltam még ennyire fáradt. Már vagy hússzor megpróbáltam, ha nem harmincszor, és mindannyiszor ugyanaz lett a vége: zuhanás, sikítás, és puffanás. Már épp másztam volna fel a kötelekre kitudja hányadszor, mikor közbe szólt:

- Rendben. Ha jól látom, ez ma nem fog jobban menni. Most jöhet a szögesdrót.

Ezt egyszerűen nem hiszem el!

Itt szenvedek nagyjából másfél órája a nyomorult kötelekkel, és erre ennyi. Semmi nem baj kislányom, legközelebb jobb leszel, nekem sem sikerült elsőre... Nem, dehogy.

Kíváncsi vagyok, a szögesdrót alatt mennyi ideig fogok szerencsétlenkedni. Rendben, hát hajrá.

Mi lehet a legrosszabb, ami megtörténhet? Hogy elszakadnak a ruháim, és a hajam beleakad a szögesdrótba. Már nem mintha, ha ez nem lenne elég megalázó...

- A legrosszabb, ami megtörténhet veled az, hogy nem tudsz majd kijönni onnan.

- Ezt értsem úgy, hogy nem segítenél?

- Igen, értsd úgy. Nem figyelhetek mindig rád!

- De. Igenis figyelhetsz! Különben is, miért csinálod ezt? Miért hagytad az előbb, hogy bele akadjak két, kötélbe és addig lógjak fejjel lefelé, amíg egyszer csak le nem estem?!

- Mert meg kell tanulnod vigyázni magadra!

Ezt egyszerűen nem hiszem el! Nem igaz, hogy lehet ilyen?!

És különben is. Szögesdrót, 10 méter magasan kötelek? Miért? És ki az, aki szögesdróttal, kötelekkel, kondi gépekkel, és késdobáló asztallal képzi a saját lányát?

- Tehát. Most tízszer végig mész fennakadás nélkül a szögesdrót alatt, aztán jön a célzási gyakorlat.

Azt hiszem az első átkúszásom volt a legrosszabb. Halottam, amikor a combomon kiszakadt a melegítőm, és éreztem, amikor a drót végig karcolta a bőröm, de ezzel most nem igazán foglalkoztam.

A fordulás nem lehetett valami kecses, mert a karomat majdnem ott hagytam, de tulajdonképpen elmondhatom magamról, hogy minden egyes oda-vissza kúszással fejlődtem.

Bár azt hiszem a harmadik-negyedik kúszás között, amikor már épp úgy éreztem magam, mint egy betanított majom, ismét beleakadtam a drótokba, de szerencsétlenkedtem pár percet, majd borús kifejezéssel az arcomon folytattam a szenvedést. Mikor a tízedik hossznál jártam, áldottam az eget, hogy végre vége, pedig mennyire nem kellett volna...

Amikor épp kimásztam a szögesdrót alól, beakadt a bokám, és akkorát zakóztam, amekkorát szerintem még az életben nem. A legmegalázóbb pedig az volt benne, hogy pont Anya cipője előtt.

A végén sokkal egyszerűbb gyakorlatnak bizonyult, mint Tarzant utánozni, de sokkal megalázóbbnak is.

- Remek! És most menj oda a késdobáló táblához, húzd ki a táblából a késeket.

Oké. És ebben mi olyan megerőltető?

Rögtön rájöttem, amikor megpróbálkoztam vele. Egyszerűen lehetetlen volt, nem mozdult egy centit se.
Nagyjából öt perc szerencsétlenkedés után sikerült kiszednem az egyiket. -A hat közül.

Még szerencse, hogy ilyen könnyű feladatokat kapok... A második és harmadik késnél közeljártam hozzá, hogy véletlenül elvágjam valamelyik létfontosságú eremet, vagy éppen az egyik ujjam. Amikor rájöttem, hogy inkább a technikámon kéne javítani, és nem az erőbefektetésen, már az utolsó előtti késnél jártam. Mondhatnám, hogy eddig sétagalopp volt az egész délután, de hazudnék...

Rendben, tehát húsz perc múlva fáradtan és zilált gondolatokkal vártam az utasítást.

- Most pedig, kiteszek egy képet a táblára egy férfiról. El kell találnod a száját.

Hogy mi?! A száját? Ez most komoly? Miért épp a száját?

- Azért, mert azt elég nehéz eltalálni egy ilyen képen.

És igaza is volt, felmutatta a képet, amin a férfinek szinte csak egy vízszintes vonal volt az ajka. Valakire elég dühös lehetett, meg is tudom érteni, ilyen előnytelen képet valakiről...

A kép mérete sem volt ideális egy kezdő késdobálónak, de sebaj. Először is megpróbálom eltalálni a képet.

Csodák csodájára, elsőre sikerült, csak a baj, hogy ha ez valódi lenne, a középkorú férfinek már nem lenne szeme.

A kezdeti sikert nem követte újabb, a következő próbálkozásaimnál nemhogy a képet, néha még az asztalt sem találtam el. A nagyon-nagyon sokadik próbálkozásomra végre sikerült eltalálnom a férfi szájának a bal sarkát.

- Rendben, fél kilenc van. Most hazamegyünk. Legközelebb jövő héten ilyenkor találkozunk edzés céljából. Addig is gyakorolj!

- Hogyan? Haylie-t kergessem a konyhakéssel, hogy álljon már oda a falhoz? Vagy hogyan?

- Ne a késdobálást! A koncentrációt, és a képességek összpontosítását!

Pazar.

Még plusz házi feladatom is van, mert ugye a kék zöld foltok, a zúzódások, a karcolások és az izomláz nem elég...

Eddigi életem legfurább és valószínűleg legmegalázóbb délutánját töltöttem Anyuval, és ez még csak a kezdet. Emellett iszonyúan éhes és fáradt voltam, de fogalmam sincs, hogy hogyan fogok ma elaludni, miközben a testem összes sejtje lüktet a fájdalomtól.

Mikor kiléptem a raktár épületből, döbbenten vettem észre, hogy kosztümös felkészítő tanáromnak nyoma veszett. Szinte már számítottam rá:

" Menj haza a taxival, ismét ki van fizetve. Próbálj meg úgy tenni, mint aki egész délután Katievel és Clairrel volt, Apunak és Haylienek semmit nem szabad megtudniuk!"

Rendben, ez igazán könnyű lesz, mert ugye a feltűnő horzsolásokról igazán könnyű valami egyszerű mesét kitalálni... Hát nem?

Nem bizony. Mire hazaértem összesen annyit tudtam kitalálni, hogy Katie-nél voltunk, és egész délután filmet néztünk, zenét hallgattunk, idiótán táncoltunk a zenére, ugráltunk az ágyon és onnan sikerült olyan szerencsésen leesnem, hogy a lábam és a kezem tele lett horzsolásokkal.

Hát ez elég gyenge, de ez van. Talán Apunál beválik, szerencsére Anyu előtt nem kell titkolóznom, ő mindig rájött mindenre, most így visszagondolva, ez nem meglepő.

Mikor beléptem a lakásba megcsapott a frissen sült csirke illata. Az asztal már megterítve, és Apu még sehol. Most értettem csak meg igazán, hogy miért akarta annyira Anyu, hogy Haylie ma a Nagyinál legyen az unokatestvérünkkel Freddel.

Így senki nem volt tanúja annak, hogy Anyunak ideje sem lett volna főzni, miközben nem is volt itthon.

- Honnan szedted a csirkét?-kérdeztem magamban Anyutól, tudtam, hogy hallja, ezért erősen szuggerálni kezdte őt, mire meghallottam:

"Hazafelé beugrottam egy étterembe, előre meg volt rendelve."

Alapos. Hát igen. De még mindig nem tudom, meddig fognak az edzések tartani? Miért ilyen fontosak? Mire jók? Mit fogok csinálni legközelebb? És főként, hogyan eddzem a képességeimet? Egyébként meg, mindig ilyen megalázó, fárasztó és nehéz lesz?

"A képességeket összpontosítással edzheted!"

Jézusom, de megijedtem!

" Ma már csak annyit kell tenned, hogy szépen megvacsorázol, előadod a kis mesédet a délutáni hol létedről és ennyi."

Hát ez igazán szívderítő. Tehát csak apám szemébe kell hazudnom és megbirkóznom a tengernyi fájdalommal, egy lány nem is kívánhatna jobb szombat esti elfoglaltságot...

Megjött Apa. Kezdődik az előadás, első jelenet:

- Szia, Apa! Milyen napod volt?

- Fárasztó, de ne is beszéljünk róla. Te mit csináltál ma?

- Hogy én?

Második felvonás:

- Öhm... Én Katie-éknél voltam, Katie Én és Claire, ne akard tudni, hogy mit csináltunk.

- Rendben, de Katie-éknél hogy tudtál kék foltokat szerezni?!

- Leestem az ágyról...

Bűnbánó kiskutya arc, mintha most ettem volna meg az egyik cipőjét és...

"Hmm. Vajon mit csinálhattak? Talán mégse akarom tudni..."

Igen! Ezzel is meg vagyunk.

Most már nincs is más dolgom, mint holnapi nap után iskolába járni, mellette folytatni a titkos életet, és ki tudja meddig katonai edzésekre járni és vigyázni, hogy ne lőjék szitává a testem.

Gyerekjáték lesz...

6.Váratlan üzenetek

6.fejezet
Váratlan üzenetek

 Olyan csalódott arca volt, de nem tehettem mást.

- Ma sajnos nem megy, mert öhm... családi programom van.

- És nem hagyhatnád ki? Ez a film még totál új.

- Nem lehet, sajnálom.

Nem tudom, hogy mindeközben mennyire vághattam sajnálkozó arcot, de nem lehetett valami meggyőző.

"Hát rendben, ha nem akar velem jönni, ne jöjjön. Colin biztos eljön. Igen, jobb is lesz, ha vele megyek."

Gyűlölt, egyszerűen éreztem, nem vette be a családi program mesét, persze egy épeszű ember se vette volna be, de egy próbát azért megért.

- Na jó, figyelj, ha holnap is lesz hozzá kedved, elmegyek veled megnézni, vagy szervezünk valami más programot, de ma tényleg nem megy. Ez van. Sajnálom.

- Oké, oké.

"Na jó, most már haza kéne mennem, hiszen 2 óra múlva Colinnal találkozom, és ha még meg akarom nézni a könyveket, akkor tényleg sietnem kéne..."

Menni akart, hát persze. Délután egy óra, és már vagy három órája nem szaglászott könyveket.

- Figyelj, most tényleg mennem kéne, a családommal elutazunk a nagyihoz, hogy meglátogassuk.

Hmm. Ez érdekes. Vajon ismertségünk alatt hányszor hazudott nekem, és én észre se vettem.

Hát ezek után szinte mindenről tudni fogok, olyan dolgokról is, amit valószínűleg el sem akarok képzelni. Például a könyvek illatát.

- Oké, jó szórakozást, és akkor majd holnap találkozunk!

Amikor elment szabályosan jobban éreztem magam. Nem mintha Claire társasága nem lenne jó, de az, hogy ki tudja, mióta hazudozik, nem tette kellemes emberré számomra.

De hát mindenki hazudik, úgyhogy ez nem olyan nagy bűn.

Tehát a következő dolgom elrendezni a könyveimet, és felkészülni a várhatóan borzalmas, megerőltető és holnapra minden porcikámban izomlázat eredményező edzésre.

A könyvekkel egy órán belül kész voltam.

Miközben éppen azon gondolkoztam, hogy mit vegyen fel az ember lánya az első olyan kiképzésére, amely valószínűleg több szempontból is pofáresések sorozatával fog végződni, kaptam egy SMS-t egy ismeretlen számról:

" Olyan ruhát vegyél fel, amit nem sajnálsz, ha esetleg megég, kilyukad, elszakad... És a tornacipőd!"

Ijesztő volt a képessége, komolyan.

Tehát a ruháim 90%-a kilőve. Maradnak az elnyűtt, régi pólók, amiket csak takarításhoz, vagy sártócsában való kutyasétáltatáshoz vennék fel, illetve a melegítő alsók. Rendben, a végeredmény egy barna, régi plüssmelegítő nadrág, és egy halványzöld rövid ujjú felső, ami illik a szememhez.

Még jó, hogy a régi ruháim is olyanok, amiket föl lehet venni egymáshoz. Cipőnek akkor csak az a tornacipő jöhetett szóba, amit nem nagyon használtam, miután megkaptam az újat. A ruházatom kiteljesedett egy vajszínű tornacipővel.

Kész voltam. Természetesen idegileg is. Mi lesz, ha valamit elrontok? Egyáltalán mit kell majd csinálnom?

Oké, oké, elhiszem, hogy ez az én fejlődésemet szolgálja, de teljesen kész vagyok! Történjen már valami!!!!!

Varázsszóra pedig ismét felcsendült az újabb SMS-t jelző hang:

" Menj le a portára, az épület előtt vár egy taxi, szállj be, már ki van fizetve."

Kíváncsi vagyok, Ő hol lehet? Ha nem itthon van, akkor ez azt jelenti, hogy a képességeinknek nincsenek térbeli korlátai?

A taxi New York külvárosába vitt. Egy lepukkant raktár épület egyetlen ablakán fény szűrődött ki. Elindultam abba az irányba, majd zajokra lettem figyelmes:

Mintha valaki a bútorokat tologatta, és porolta volna egyszerre.

Mikor beléptem, azt hiszem, elhagytam valahol a szemgolyóimat. A látvány magáért beszélt, és elkezdtem rettegni, hogy mit kell kiállnom a mai edzés során.

Minden volt, amit, egy valamit is magára adó katonai tábor megirigyelt volna:

Kondi gépek,  szögesdrót,  késdobáló tábla, és ha jól sejtem még jó néhány rejtett akadály, kötelek, miegymás, amit még az életveszélyes kategóriába sorolhatnánk.

Szabályosan megijedtem, de Anya bőrszerkós látványa vitte a pálmát. Fenyegetőnek és megtörhetetlennek hatott. Atyaúristen! Mi lesz velem ezek után? Vajon melyik akadálynál fogok elvérezni? A harmadiknál, vagy a tizenharmadiknál?

- Tehát! Az első feladatod: Próbálj meg átlengeni a köteleken, lehetőleg leesések és sérülések nélkül. Ezt addig gyakoroljuk, amíg nem meg hibátlanul. Utána jön a szögesdrót-akadálypálya.

Meg akartam fordulni, és ott hagyni, de semmi kétségem nem volt afelől, hogy akár erőszakkal is végigcsináltattatta volna velem.

Még sosem láttam ilyennek.

5.Találkozások

5.fejezet

Találkozások

Mikor délelőtt fölkeltem, először nem tudtam beazonosítani, hogy milyen nap van aznap. Oda botorkáltam az ajtóhoz, felkapcsoltam a villanyt, és célba vettem az asztalon lévő mobilomat.

Kiderült, hogy szombat, ez egyet jelentett azzal, hogy már csak másfél napom van az új tanévig. Sokkoló.

Miután rájöttem, hogy már csak két napom van kiélvezni a nyarat, elindultam a saját bejáratú fürdőszobámba. Miután oda is világosságot csaltam az évszázad találmányával, a villannyal, elvakított a vörös és a fehér kontrasztja.

Előkotortam az egyik fiók mélyéből a neszesszerem, majd belepillantottam a tükörbe. Úgy néztem ki, mint aki egy ventilátort ölelgetve töltötte az éjszakát. Fekete hajam, hol az égnek meredezett, hol pedig csomókban omlott a vállamra.

Így meg is lett az első programom: zuhanyzás, haj mosással egybe kötve. A további programjaim közül csak egy volt teljesen világos, de az, mint a nap.

Háromnegyed óra múlva már menet készen álltam egy háború sújtotta övezet közepén, amit a szobámnak neveztem régen. Tehát nagyjából tíz órára sikerült elkészülnöm, a szobám rendben volt, fel voltam öltözve, tiszta voltam, de éhes.

A reggelivel együtt, fél tizenegykor elindultam otthonról elegendő pénzzel ahhoz, hogy megvegyem a könyveim, és hogy pluszban megajándékozzam magam egy fülbevalóval a szüleim pénzéből. Tudtam, hogy késésben vagyok, de ez nem izgatott, csukott szemmel is eltaláltam volna a Rizolli könyvesboltba.

A könyvesboltnál találkoztam Claire-el, aki mint mindig, most is szemrehányást tett nekem a pontatlanságom miatt:

- Nem úgy volt, hogy 10-kor találkozunk a bolt előtt?

-Jól van, jól van. Többé ígérem nem késem el főnök asszony!

Gúnyolódtam vele, ez szinte mindig bejött.

- Oké, oké. Csak mondtam, és most, mivel méltóztattál megjelenni, be is mehetnénk, hogy megvegyük a könyveket.

Azt tudni kell Claire-ről, hogy oda van a könyvekért. De komolyan, nem egyszer rajta kaptam, hogy szaglássza őket. Egyáltalán milyen épeszű ember szagolgat könyveket?!

Mikor rákérdeztem, csak ennyi volt a válasz:

- Egyszer te is kipróbálhatnád. Semminek nincs ehhez fogható illata.

Na igen, pont úgy beszél néha a könyveiről, mint egy drogos.

Miután a könyveink is megvoltak, felhívtam Claire-t hozzánk, hogy ebédeljen nálunk. Bár pontosan tudtam, hogy legszívesebben menne haza, a drága könyveit szagolgatni, de ezt azért mégse hagyhattam.

A metrón ismét hallottam valamit:

" Istenem! De jó lesz megint Colinnal lenni. Bár holnap úgyis találkozunk, de attól még hiányzik. Ha hazaérek, tuti, hogy belenézek a könyvekbe."

Ezer közül is betudtam volna azonosítani ezeket a gondolatokat: Colin és könyvek, nagyjából ebből állt Claire élete, ha nem számítjuk a családját, a barátait és a TV-jét.

Az ebéd túrós tészta volt, az egyik kedvencem. Ebéd után bevetettük magunkat a szobámba. Claire, ahogy az elvárható volt tőle, megdicsérte a mályvaszínű szőnyegem, és behuppant a padlizsán lila bab zsák fotelembe.

A fotel ugyanolyan színű volt, mint az élére hajtogatott ágyneműm. Az ágyam és a szobám állapota arról árulkodott, hogy anyám itt járt.

- Mit csinálsz ma délután?- kérdezte, miközben a képeimet nézegette.

Nem értettem mire akar ezzel kilyukadni? Mégis mit csinálnék? Kín keserves edzésem lesz New York egyik raktár épületében. Bár ő erről semmit nem tudott, mégis fura kérdésnek éreztem.

" Igaz, hogy én otthon fogok ülni, és vagy TV-t nézek, vagy olvasok, de kíváncsi vagyok, hogy ő vajon hogy tölti az egyik utolsó nyári napot. Én biztosan édes semmit tevéssel."

Mikor mindezt meghallottam, megnyugodtam. Talán mégsem akar közös programot szervezni, ami alól kínosan kell kihúznom magam...

De mekkorát tévedtem.

- Nincs kedved eljönni megnézni velem a Humpday-t, a Palace-ba, a 7. utcában?

- Hát tudod...Estefelé mennem kell arra az izére....öhm, sajnos...

Most meg mi a francot mondjak neki?!

4.Álom és valóság

4.fejezet

Álom és valóság

Hát ez így merőben más megvilágításba helyezi a dolgokat.

Tehát ha jól értelmezem, nincs más választásom, mint addig gyakorolni a koncentrációt, és addig súlyokat emelgetni, meg futni, és erősíteni magam, amíg vért nem izzadok, és mindezt azért, hogy szembeszállhassak azokkal az emberekkel, akikkel eddig semmi bajom nem volt, most viszont szitára akarják lőni a testem. És természetesen mindezt fakultatív alapon...

- Még jó, hogy eldönthetem, hogy mit kezdjek az életemmel!

- Nem értem mi bajod van, hisz cserébe olyan képességeket kapsz, amivel mindenki fölé kerekedhetsz!

- Ja, viszont vállalnom kell a kockázatot, hogy egyik este vagy leesek egy felhőkarcolóról, és a kocsik lapítanak szét, vagy több sebből vérezve halok meg a Central Parkban.

Néha tényleg nem értettem anyámat. Egyáltalán nem érti, hogy mi lehet aggasztó egy tinédzser lánynak ebben az egészben? Hát nem fogja fel, hogy lehet, hogy nekem ehhez semmi tehetségem, kedvem, vagy érzékem?

- Azt hiszem, az lesz most a legjobb, ha holnapig erről nem beszélünk, nem kérek enni, hagyjatok békén. És ha lehet, Apu előtt ments ki valami mesével. Ne gyere be este és tényleg, hagyj most békén egy darabig!

Az este hátralévő részét az ágyamon fekve töltöttem, arról merengve, hogy mi lesz ezután velem? A nyári szünetben a legnagyobb problémám az volt, hogy mi lesz a legjobb barátnőm és a barátja kapcsolatával?

De ehhez képest, az a probléma nagyjából poratka méretűnek tűnik...

Egyszerűen gondolkoznom kellett, vagy csak nem tudtam, hogy min. A képlet világos:Megkaptam a képességeket, tehát használnom kell őket. Ahhoz, hogy használjam, kiképzés kell.

És a kiképzéshez Anya kell, mert jelen pillanatban nem ismerek másik embert, akinek természet feletti képességei lennének. Kivéve ha Superman valójában létezik, de ezt nem tartom valószínűnek. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben aludtam el, aminek meglett az eredménye.

Éjszaka szörnyű álmom volt.

Egy tetőn futottam lélek szakadva, és egy fekete ballon kabátos férfi üldözött. A cigitől már reszelőssé vált hangján szólalt meg:

- Ne izgulj, csak néhány percig fog fájni!

Majd ezután nagyjából két másodperc múlva előkapta a fegyverét, és futás közben lőni kezdett rám.

Magam is csodálkoztam, hogy egy szertornász kecsességével hajoltam el a 9 milliméteres golyók elől.Láttam, hogy ennek a telőnek nagyjából 25 méter múlva vége szakad, én mégis futottam és futottam.

Éreztem, hogy képtelen vagyok átugrani a következő, jóval magasabb épület tetejére. Elértem a tető szélét.

Lepillantva a mélybe gyanútlan autósokat láttam, akik éppen az éjszakai műszakban elvállalt munkahelyükre igyekeztek, vagy éppen haza egy kimerítő túlórázás után...

Fogalmuk sem volt arról, amit én már tudtam:

Vagy maradok, és akkor a reszelős hangú gyilkos öl meg, akinek a golyói elől még úgy tértem ki, mint akinek születése óta tanítják, vagy ugrok, és a mélybe zuhanok, ahol a gyanútlan autósok lapítanak ki.

De nem tehettem mást, éreztem, hogy nem adhatom meg a férfinak azt az örömöt, hogy ott maradok, és várom, hogy lelőjön.

Ugranom kellett, hát megtettem.

A saját sírásomra keltem fel. Szörnyű volt, és borzalmas, de be kellett látnom, hogy ezek után így mennek majd a dolgok a való életben is, nem csak az álmok országában.

Fel kapcsoltam a villanyt, hogy átöltözzek, rendbe szedjem magam, és hogy egyáltalán megállapítsam, hogy milyen nap szakban vagyunk.

Mikor a szemem megszokta a fényt, láttam, valaki már állt a szobámban.

3.Vérvonal

3.fejezet

Vérvonal

Nem tekintettem sem őt, sem magamat gyilkosnak. A szó közismert jelentésében véve nem. De mégis volt valami közünk az előttünk-vagyis az ő esetében a kettővel előtte lévő- generáció női ágának az elhalálozásában.

Ez után a kimerítő beszélgetés után következett az a mondat, amire ebben a helyzetben szerintem egy normális ember sem várna:

- És most megterítheted az asztalt, kész a vacsora!

Valószínűleg Anyu észrevehette a ledöbbent kifejezést az arcomon, mivel hozzá tette:

- Ugyan Jasmine! Muszáj úgy tenned, mintha az elmúlt 20 perc meg sem történt volna!

- Sajnálom, de ez nekem nem megy olyan könnyen. Az előbb még a fél év múlva bekövetkező tragédiáról beszéltünk, most pedig elvárod tőlem, hogy úgy tegyek, mintha ezentúl nem erről szólna az életem!

- Eddig is volt egy normális életed, ezután is lesz! Kell hogy legyen...

- Ugyan miért? Nappal nem lehet tetőkön ugrálni?

- De lehet, csakhogy veszélyes, mert akárki megláthat. És különben pedig azért is fontos, hogy folytasd a megszokott életed, mert ahogy elkezdesz belecsöppeni az éjszakai életbe, nagyon hamar fogsz találni magadnak ellenségeket is. És ők nem olyanok, mint az osztálytársaid, hanem kegyetlen gyilkosok és maffiózók.

- Gyilkosok? Maffiózók?

Kezdtem bepánikolni. A tetőkön való ugrálás még oké, ha beletanul az ember, még viccesnek is hangzik...El tudom képzelni, ahogy ott suhanok a 20-30 méter magas épületek között...De az már kevésbé szívderítő látvány, hogy a hullámat mossa az óceán vize...

- Te sem gondolhattad komolyan, hogy azért vannak erőink, hogy csupa móka és kacagás legyen az életünk! mit gondolsz, miért van egy bőrruha a szekrényemben? Mert olyan kényelmes? Vagy, mert kosztümben viccesebb az éjszakát járni?

- Én nem, vagyis én nem akarok gyilkosokkal meg a maffiával összeakadni! Az isten szerelmére! Még csak 14 éves vagyok!!

Ez olyan, mintha elvárná tőlem, hogy holnapra letegyek egy kiváló érettségit, és három diplomát...lehetőleg orvoslásból, és jogból, csakhogy a legkönnyebbeket említsem.

- Nem várhatod el tőlem, hogy szembeszálljak a jobb kezedként a halálos ellenségeinkkel!

- Igazad van.

Huh. Fellélegezhetek...

- Még. De nem sokára igen.

Hogy mi?!

- Na, nem! Azt már nem! Legalább egy év haladékot kérek!

- Ugyan miért?

- Öhm. Lássuk csak hadd gondolkozzam: Először is, valahogy nem szeretnék közelebbi ismertségbe kerülni New York sötét oldalának krémjével. Másodszor: Te magad mondtad, hogy még gyakorolnom kell. Harmadszor: Nem ugrálhatok 30 méter magasan, ha az iskolai gerendán is alig tudok végig menni!!!

- Sajnos nem te döntöd el, hogy mikor van rád szükség, és hogy hol, és végképp nem a te akaratodtól függ, hogy kivel kell élet-halál harcot vívnod!

- Akkor lehetséges, hogy így nem vállalom el! Kettős élet? Maffiózók? Élet-halál harc? Ki menne ebbe bele önként?

Mármint a mazoistákat, és az őrülten vakmerőket leszámítva...

- Senki nem mondta hogy önként kell bele menned! Nincs más választásod, köt a véred!