7.fejezet
Az első edzés
Oh, édes istenem!
Most csinálom, ki tudja hányadszor, de természetesen még mindig nem jó! Mit vár tőlem?! Hogy életem első olyan edzésén, ahol ott tartok, hogy inkább a szöges ágy, mint ez, mosolyogva, szökdécselve és dalokat énekelve lengjek át az egyik kötélről a másikra, mint Tarzan?!
Esküszöm, életemben nem voltam még ennyire fáradt. Már vagy hússzor megpróbáltam, ha nem harmincszor, és mindannyiszor ugyanaz lett a vége: zuhanás, sikítás, és puffanás. Már épp másztam volna fel a kötelekre kitudja hányadszor, mikor közbe szólt:
- Rendben. Ha jól látom, ez ma nem fog jobban menni. Most jöhet a szögesdrót.
Ezt egyszerűen nem hiszem el!
Itt szenvedek nagyjából másfél órája a nyomorult kötelekkel, és erre ennyi. Semmi nem baj kislányom, legközelebb jobb leszel, nekem sem sikerült elsőre... Nem, dehogy.
Kíváncsi vagyok, a szögesdrót alatt mennyi ideig fogok szerencsétlenkedni. Rendben, hát hajrá.
Mi lehet a legrosszabb, ami megtörténhet? Hogy elszakadnak a ruháim, és a hajam beleakad a szögesdrótba. Már nem mintha, ha ez nem lenne elég megalázó...
- A legrosszabb, ami megtörténhet veled az, hogy nem tudsz majd kijönni onnan.
- Ezt értsem úgy, hogy nem segítenél?
- Igen, értsd úgy. Nem figyelhetek mindig rád!
- De. Igenis figyelhetsz! Különben is, miért csinálod ezt? Miért hagytad az előbb, hogy bele akadjak két, kötélbe és addig lógjak fejjel lefelé, amíg egyszer csak le nem estem?!
- Mert meg kell tanulnod vigyázni magadra!
Ezt egyszerűen nem hiszem el! Nem igaz, hogy lehet ilyen?!
És különben is. Szögesdrót, 10 méter magasan kötelek? Miért? És ki az, aki szögesdróttal, kötelekkel, kondi gépekkel, és késdobáló asztallal képzi a saját lányát?
- Tehát. Most tízszer végig mész fennakadás nélkül a szögesdrót alatt, aztán jön a célzási gyakorlat.
Azt hiszem az első átkúszásom volt a legrosszabb. Halottam, amikor a combomon kiszakadt a melegítőm, és éreztem, amikor a drót végig karcolta a bőröm, de ezzel most nem igazán foglalkoztam.
A fordulás nem lehetett valami kecses, mert a karomat majdnem ott hagytam, de tulajdonképpen elmondhatom magamról, hogy minden egyes oda-vissza kúszással fejlődtem.
Bár azt hiszem a harmadik-negyedik kúszás között, amikor már épp úgy éreztem magam, mint egy betanított majom, ismét beleakadtam a drótokba, de szerencsétlenkedtem pár percet, majd borús kifejezéssel az arcomon folytattam a szenvedést. Mikor a tízedik hossznál jártam, áldottam az eget, hogy végre vége, pedig mennyire nem kellett volna...
Amikor épp kimásztam a szögesdrót alól, beakadt a bokám, és akkorát zakóztam, amekkorát szerintem még az életben nem. A legmegalázóbb pedig az volt benne, hogy pont Anya cipője előtt.
A végén sokkal egyszerűbb gyakorlatnak bizonyult, mint Tarzant utánozni, de sokkal megalázóbbnak is.
- Remek! És most menj oda a késdobáló táblához, húzd ki a táblából a késeket.
Oké. És ebben mi olyan megerőltető?
Rögtön rájöttem, amikor megpróbálkoztam vele. Egyszerűen lehetetlen volt, nem mozdult egy centit se.
Nagyjából öt perc szerencsétlenkedés után sikerült kiszednem az egyiket. -A hat közül.
Még szerencse, hogy ilyen könnyű feladatokat kapok... A második és harmadik késnél közeljártam hozzá, hogy véletlenül elvágjam valamelyik létfontosságú eremet, vagy éppen az egyik ujjam. Amikor rájöttem, hogy inkább a technikámon kéne javítani, és nem az erőbefektetésen, már az utolsó előtti késnél jártam. Mondhatnám, hogy eddig sétagalopp volt az egész délután, de hazudnék...
Rendben, tehát húsz perc múlva fáradtan és zilált gondolatokkal vártam az utasítást.
- Most pedig, kiteszek egy képet a táblára egy férfiról. El kell találnod a száját.
Hogy mi?! A száját? Ez most komoly? Miért épp a száját?
- Azért, mert azt elég nehéz eltalálni egy ilyen képen.
És igaza is volt, felmutatta a képet, amin a férfinek szinte csak egy vízszintes vonal volt az ajka. Valakire elég dühös lehetett, meg is tudom érteni, ilyen előnytelen képet valakiről...
A kép mérete sem volt ideális egy kezdő késdobálónak, de sebaj. Először is megpróbálom eltalálni a képet.
Csodák csodájára, elsőre sikerült, csak a baj, hogy ha ez valódi lenne, a középkorú férfinek már nem lenne szeme.
A kezdeti sikert nem követte újabb, a következő próbálkozásaimnál nemhogy a képet, néha még az asztalt sem találtam el. A nagyon-nagyon sokadik próbálkozásomra végre sikerült eltalálnom a férfi szájának a bal sarkát.
- Rendben, fél kilenc van. Most hazamegyünk. Legközelebb jövő héten ilyenkor találkozunk edzés céljából. Addig is gyakorolj!
- Hogyan? Haylie-t kergessem a konyhakéssel, hogy álljon már oda a falhoz? Vagy hogyan?
- Ne a késdobálást! A koncentrációt, és a képességek összpontosítását!
Pazar.
Még plusz házi feladatom is van, mert ugye a kék zöld foltok, a zúzódások, a karcolások és az izomláz nem elég...
Eddigi életem legfurább és valószínűleg legmegalázóbb délutánját töltöttem Anyuval, és ez még csak a kezdet. Emellett iszonyúan éhes és fáradt voltam, de fogalmam sincs, hogy hogyan fogok ma elaludni, miközben a testem összes sejtje lüktet a fájdalomtól.
Mikor kiléptem a raktár épületből, döbbenten vettem észre, hogy kosztümös felkészítő tanáromnak nyoma veszett. Szinte már számítottam rá:
" Menj haza a taxival, ismét ki van fizetve. Próbálj meg úgy tenni, mint aki egész délután Katievel és Clairrel volt, Apunak és Haylienek semmit nem szabad megtudniuk!"
Rendben, ez igazán könnyű lesz, mert ugye a feltűnő horzsolásokról igazán könnyű valami egyszerű mesét kitalálni... Hát nem?
Nem bizony. Mire hazaértem összesen annyit tudtam kitalálni, hogy Katie-nél voltunk, és egész délután filmet néztünk, zenét hallgattunk, idiótán táncoltunk a zenére, ugráltunk az ágyon és onnan sikerült olyan szerencsésen leesnem, hogy a lábam és a kezem tele lett horzsolásokkal.
Hát ez elég gyenge, de ez van. Talán Apunál beválik, szerencsére Anyu előtt nem kell titkolóznom, ő mindig rájött mindenre, most így visszagondolva, ez nem meglepő.
Mikor beléptem a lakásba megcsapott a frissen sült csirke illata. Az asztal már megterítve, és Apu még sehol. Most értettem csak meg igazán, hogy miért akarta annyira Anyu, hogy Haylie ma a Nagyinál legyen az unokatestvérünkkel Freddel.
Így senki nem volt tanúja annak, hogy Anyunak ideje sem lett volna főzni, miközben nem is volt itthon.
- Honnan szedted a csirkét?-kérdeztem magamban Anyutól, tudtam, hogy hallja, ezért erősen szuggerálni kezdte őt, mire meghallottam:
"Hazafelé beugrottam egy étterembe, előre meg volt rendelve."
Alapos. Hát igen. De még mindig nem tudom, meddig fognak az edzések tartani? Miért ilyen fontosak? Mire jók? Mit fogok csinálni legközelebb? És főként, hogyan eddzem a képességeimet? Egyébként meg, mindig ilyen megalázó, fárasztó és nehéz lesz?
"A képességeket összpontosítással edzheted!"
Jézusom, de megijedtem!
" Ma már csak annyit kell tenned, hogy szépen megvacsorázol, előadod a kis mesédet a délutáni hol létedről és ennyi."
Hát ez igazán szívderítő. Tehát csak apám szemébe kell hazudnom és megbirkóznom a tengernyi fájdalommal, egy lány nem is kívánhatna jobb szombat esti elfoglaltságot...
Megjött Apa. Kezdődik az előadás, első jelenet:
- Szia, Apa! Milyen napod volt?
- Fárasztó, de ne is beszéljünk róla. Te mit csináltál ma?
- Hogy én?
Második felvonás:
- Öhm... Én Katie-éknél voltam, Katie Én és Claire, ne akard tudni, hogy mit csináltunk.
- Rendben, de Katie-éknél hogy tudtál kék foltokat szerezni?!
- Leestem az ágyról...
Bűnbánó kiskutya arc, mintha most ettem volna meg az egyik cipőjét és...
"Hmm. Vajon mit csinálhattak? Talán mégse akarom tudni..."
Igen! Ezzel is meg vagyunk.
Most már nincs is más dolgom, mint holnapi nap után iskolába járni, mellette folytatni a titkos életet, és ki tudja meddig katonai edzésekre járni és vigyázni, hogy ne lőjék szitává a testem.
Gyerekjáték lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése