Függés
A falióra délután négy órát mutatott, így jelezve, hogy kezdjek már el készülődni, és hagyjam abba önmagam sanyargatását. Képtelen voltam rájönni, hogy mikor és kivel szemben fogom használni ezt a ruhát. Egyszerűen nem ment. De vajon miért nem? Mert saját magamról szólt? De hiszem Anyu is látta a saját halálát. Miért van az, hogy a gondolatolvasás jobban megy, mint a saját jövőm kémlelése?
Ebben a pillanatban nagyobb hasznát érezném az utóbbinak. De ez most mellékes. Öltöznöm kell. Majd ha azzal kész vagyok, eltölteni egy valószínűleg nem annyira felejthetetlen estét a lányokkal.
Fél óra, és szalonképesen álltam a szobám közepén. Mi kell egy moziba? Leginkább kikapcsolt mobiltelefon és jó hangulat. Az utóbbival lettek volna problémáim, de ezzel most nem érek rá foglalkozni.
A metrón azt hittem megfulladok. Na, nem az alagútban élő csövesek nem túl kellemes illatától, bár az sem segített a helyzetemen, nem, én azokra a hívatlan hangokra gondoltam, amiktől nem szabadulok egy életen át.
"Jaj, olyan rendes volt ma velem Brad a parkban. Remélem a következő randink is így sikerül majd, én tényleg minden tőlem telhetőt megtettem, arról a kínos csöndről is ő tehetett..."
" Ezt egyszerűen nem hiszem el! Hogy merészelte?! Az az aljas fúria, na, majd megkapja tőlem a magáét..."
"Felejthetetlen volt az este. Megadtam a telefonszámomat, ha nem hív fel, én esküszöm, nem tudom, hogy mit kezdek magammal..."
" Oh, a drága unokáim, és az ajándékuk, amit születésnapomra az óvodában készítettek nekem, a kis drágák..."
Valószínűleg a lila bársonykabátos nagymama volt az egyetlen, aki nem volt teljesen kiakadva a metró szerelvényen. Esküszöm, hogy az öreg hölgy gondolatain kívül, minden más ellenségességgel, hátsószándékkal, bosszúval és megvetéssel volt tele. Vajon a Világ tényleg ilyen?
De szegény nagymama sem lesz sokáig boldog, mert mire hazaér, az egyik macskája az öt közül rejtélyes módon megszökik... Milyen kár...
Megnyugvás volt leszállni a metróról. Miközben a mozgólépcsőn haladtam a járdaszint felé, próbáltam elnyomni a hangokat. Gondoltam a holnapi iskolára, Haylie-re, bár nem tudom minek, az edzésre, Katié-ékre és minden másra, ami az eszembe jutott.
Áldottam az eget, amikor megérkeztem a mozi bejáratához és találkoztam a lányokkal. Megnyugvás volt Claire izgatottságát és Katie már megszokottnak mondható szarkazmusát.
" Jaj, annyira izgulok! Olyan jó lenne már bemenni. Miért van itt ekkora sor?"
Igen, Claire utált várni bármire is, aminek nincs köze a könyvekhez. De a mai eset kivétel, mivel a kedvenc színésze játszik ebben a filmben: Joshua Leonard.
Sem én, sem Katie nem szereti őt, de Claire érdekében képesek vagyunk néha akár végig szenvedni is azt a két órát. Mivel ez volt a nyári szünet utolsó napja, úgy éreztük, legalábbis én, hogy ki kell élveznünk együtt, amennyire csak lehetséges. Általában ilyenkor Katie is megpróbálta visszafogni a pesszimizmusát, a szarkazmusát és a szinte állandósult elégedetlenségét.
" Én elhiszem, hogy ez a nyári szünet utolsó napja, és, hogy Claire ezt Mr. Ő lenne a tökéletes férfi az életemben, ha egyáltalán ismerne engem-el szeretné eltölteni, de nekem miért kell?..."
Ilyenkor éreztem azt, hogy legszívesebben elmondanám neki azt az információt, amit most láttam meg, miszerint a kutyája, ami nagyjából ugyanannyi idős, mint ő, ami kutyakorban nézve tiszteletre méltó, egy hónap múlva egy fekete Audi lökhárítójával történő találkozás után tragikusan elhalálozik. De nem tettem.
- Most, hogy te is megjöttél, bemehetnénk, nem?
- Drága Katie, nem tudom, hogy tényleg ennyire szemüvegre lenne-e szükséged, vagy csak nem látod, illetve nem akarod látni, azt, ami az orrod előtt van, de a sorban nagyjából még 100 ember áll előttünk.
Pontosabban 113 ember unott, megbotránkoztató és türelmetlen ember gondolatai visszhangoztak most a fejemben, de ezt nem akartam az orrára kötni.
- Claire, te nem mondtad meg neki?
- Jaj, nem. Képzeld Jasmine, Katie unokabátyja, Steve itt dolgozik, és ingyen be tud vinni minket. Méghozzá soron kívül. Hát nem szuper?
- Ez most komoly?
- Naná. Még jó, hogy ilyen rokoni szálaim vannak. hát nem?
Mikor meghallottam Steve gondolatait, egy kicsit undorodtam a sráctól, hiszen Katie nővérére, a saját unokatestvérére hajt. Jennifer barátja pedig az ő legjobb haverja. Úgyhogy ez az egész szerelmi háromszög egy kicsit bonyolult. Katie-nek pedig fel sem tűnik, hogy Steve azért halmozza el minden földi jóval, mert a nővérét akarja megkaparintani. Legalábbis Steve ezt gondolja. Nekem bele se kellett volna hallgatnom Katie gondolataiba, kapásból tudtam, hogy ez nem igaz. De a kíváncsiságom minden toleranciámat űberelte:
" És még azt hiszi, hogy nem tudom, hogy nem azért enged be engem és a barátnőimet soron kívül, mert nem Jent akarja megkaparintani. Jó vicc. Most komolyan, hány évesnek néz? Négy, vagy tizennégy?..." De mikor megszólalt mégis magára öltötte a "kedves vagyok és bájos, és fogalmam sincs a hátsószándékaidról arcát".
- Szia, Steve! Na, beengedsz minket?
- Hát persze! Megígértem, nem? Jant nem is hívtad meg?
" Szeretted volna, mi?"
- Nem, ő most Aaronnal van valahol.
Steve gondolatait erre mondatra ellepte a zöld köd.
" Hát persze, megint Aaronnal van, nem igazán értem, mit esz azon a barmon. Én sokkal jobb lennék, és nem hiszem, hogy zavarná, hogy rokonok vagyunk. Mármint, elnézést, de nézett már rám?!"
- Hát rendben. Akkor gyertek be.
Mi pedig, mint akik épp most szabadulnak be a legújabb plázába, bevetettük magunkat a moziba. Próbáltam elvonatkoztatni azoknak az embereknek a gondolatatitól, akik most éppen valami éles tárgyat döfnének a hátunkba, hogy mi most érkeztünk, és rögtön bemehetünk, miközben ők már itt állnak mióta... Tehát szinte az összes ember gondolatától.
Mikor beléptünk, nem igazán ragadott magával a látvány, meg vettük a saját adag Coca-Cola-ját, és popcornját, és elindultunk a hetes terem felé.
A mögöttünk a sorban álló férfi gondolatai csak most váltak érdekessé számomra:
"Tudom, hogy itt vannak. De Nick nem gondolhatta komolyan, amit beígért. Vagy vajon tényleg megölne, ha nem fizetek?"
Két nagydarab férfi, akik ikreknek is elmehettek volna, legalábbis a fekete ballonkabátjuk alapján, most kiráncigálta a sorból a félénk, cingár alakot. A gondolataik legalább annyira nem voltak békések, mint az arcuk:
" Brian tényleg azt hitte, hogy meg tud lógni Nick Sgarioto elől? Hát ennyire nem is meri a Főnököt?"
- Szervusz Brian, hogysmint?
Kezdte az egyik fapofa mézes-mázos hangon. De ebben a pillanatban láttam a tervüket. Beülnek Brian mellé a moziban, nem hagyják megszökni. Majd a film vége után a megfelelő eszközökkel leütik, begyömöszölik a fekete Mercedes csomagtartójába, leviszik a Hudson-folyó partjára, és némi benzin segítségével a múlttal egyenlővé teszik ennek az embernek az életét.
Ezt nem hagyhattam, de most mégsem rohanhatok haza, vetkőzhetek át az alig néhány órája szerzett ruhámba, és játszhatom a gyakorlatlan szuperhőst. De szerencsére, mivel tőlem függött valaki másnak az élete, legalábbis az én felkészültségemtől, és lemerném fogadni, hogy ő már tudja, hogy hívni fogom, de azért fölhívom.
Tárcsázás, zöld gomb pipa. Első csörgés után:
- Úton vagyok. Személyleírást.
Na, ugye. Én tudtam.
- Örülök, hogy tudtad, de azért sietnél?! Egy ember élete függ tőled!
- Oké, oké, ne kiabálj már! Fekete ballonkabát, fekete Mercedes, a rendszám: H188N. Sok szerencsét. Vagy amit ilyenkor kell mondani.
Oké, mire ezt kimondtam, senki nem volt a vonalban. Most egy kicsit idiótán éreztem magam. A telefonom kijelzője azt mutatta, hogy a film már elkezdődött. Katié-ék remélem, elhiszik, hogy csak a mosdóban voltam.
Mikor a vetítő terembe értem, rögtön feltűnt, hogy Brian és a két fapofa a legutolsó sorban üldögél. Mister kétajtós szekrény 1-nek és Mister kétajtós szekrény 2-nek cseppet sem volt jó kedve. Türelmetlenül várták a film végét, de nem azért, hogy egy ember életét kiolthassák, hanem azért, mert éhesek voltak, és végre hozzá akartak jutni a hőn áhított majonézes szendvicsükhöz. Talán mégis van valami alapja azoknak a Hollywoodi filmeknek, amikben a testőröket bárgyú, és szimplán csak a biológiai szükségleteiknek élő embereknek mutatják be őket.
De ez most lényegtelen. Remélem, Anya meg tudja menteni Briant, és el tudja intézni, hogy Brian "barátai" soha ne jussanak hozzá a szendvicseikhez. Bár most, hogy Brian gondolatait nézem, ő sem egy ma született bárány:
Adócsalás, szerencsejáték, ha ezekbe belekeveredett, nem lehet épp egy mintapolgár, aki a kertvárosi napjait hamburgersütéssel, grillpartival és horgászással tölti. De az életet akkor is megérdemli.
Most döbbentem csak rá, hogy ízelítőt kaptam abból, hogy milyen érzés, hogy ha valaki, számodra teljesen ismeretlen ember élete tőled függ. Nem épp egy kellemes tapasztalat, de hála az égnek már csak életem végéig kell ezzel a teherrel élnem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése