Sziasztok!
Nem lett túl hosszú, nem is nagyon történik benne semmi. Csak egy átvezető fejezet, de remélem örültök neki:)
Puszi,M
9.fejezet
A könnyek és a megalázottság érzése égették a szemeimet. Ebben a pillanatban vesztettem el mindent, ami a régi életemhez kötött. Azt az embert - aki valamilyen számomra felfoghatatlan okból úgy érezte, hogy dühtől kigúvadó szemekkel bámulhat rám - már nem tekintettem az apámnak. A nevelésemben aktívan sosem vett részt, de hogy képes legyen kisemmizni, és elvenni tőlem az utolsó ajándékot, amit Anyutól kaptam, egyenesen felháborított. Egyedül talán csak a tisztelet, és az üvöltő gondolatok tartottak vissza attól, hogy apám tudomására hozzam a teljes igazságot, méghozzá fizikai formában.
„Mégis mi a francot csinálsz? Nem teheted!”
„Jas, ez nem a legjobb ötlet. Különben sem akarom, hogy egyedül csináld.”
„Jas, tudom, hogy mit érzel, de nyugodj meg kérlek!”
A hangok szerencsére kijózanítottak, és tudtam az üvöltő hangorkánra figyelni, ami az apró embertől származott.
- ... mégis honnan tudnád te, kis pénzéhes dög, hogy mit akarna az anyád?! Senki nem ismerte nálam jobban! Te meg csak egy kis önző taknyos vagy! Mégis mit képzelsz te magadról, hogy csak úgy játszol ennyi pénzzel, és meglépsz, nehogy osztozkodnod kelljen? Önző kis ribanc!
„Az agyvérzés kerülgeti, csinálj már valamit! Az ő hulláját nem vagyok hajlandó eltakarítani…”
- Azt hiszem, jobb lesz, ha most lenyugszunk… - kezdte volna Matt csitítani apámat, miközben a biztonság kedvéért beállt apám elé. A következő pillanatban, egy éfl másodperces előnnyel jött a látomás, majd a valóság:
Apám félrelökte Mattet, aki, mivel nem volt felkészülve, a kanapén landolt, és felém kapott. Nekem pedig csak épp volt elég időm elrántani a torkom a kezei közül. A többiek egy szempillantás alatt falat képeztek körülöttem, miközben én megütközve meredtem apámra a válluk fölött.
„Megöllek, te kis szajha!”
A pénzéhség, mint egy kiéheztetett vadállat tombolt apámban, a pám a dühtől és a kapzsiságtól szinte nem is látott. Még az is lehet, hogy nem volt tisztában azzal, hogy mit tesz, de engem már fikarcnyit sem érdekelt, hogy mit gondol, vagy érez. Már nem tudtam rá tisztelettel, vagy szeretettel tekinteni. Amikor ránéztem, csak undort és megvetést éreztem. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen mélyre süllyedne, hogy megtámadja a saját lányát egy kis pénzért – vagy bármi másért.
- De ti mégis hogy? Az előbb még… - értetlenkedett. Túl gyorsak voltak számára a többiek.
- Azt hiszem, most jobb, ha mész – szólt fenyegető hangon Andy.
- Csak nem fogsz kidobni?!
- Oh, dehogyisnem. – szólt a lépcső tetejéről Meghan, aki illat alapján apám bőröndjét tartotta a kezében.
Már meg sem próbált álcázni minket, a lehető leggyorsabban apám előtt termett, aki még mindig az előző helyre bámult, majd remegő orrcimpákkal, halálfélelemmel az arcán tekintett a tizenhat éves unokahúgára, aki „véletlenül” a lábára ejtette a bőröndöt.
- Ezt hogyan…?
- Ideje menned! – tolta kifelé Raven.
Matt az ajtóhoz suhant, és szélesre tárta az elsőszámúnemkívántosszemély előtt.
- Viszlát! – integetett nyájasan, amikor Raven csak simán, mindenféle megerőltetés nélkül tolta el előtte a nyolcvan kilós koloncot.
- Mit képzeltek ti?! Mégis hogyan…? – kapkodta a fejét közöttünk, majd újra csak rám fókuszált. – Ezzel még nincs vége! Még visszajövök a pénzért… - fenyegetőzött.
- Azt próbáld meg. – csapta az orrára az ajtót Andrew.
Mindenki felhőtlenül boldognak nézett ki, és egyikőjüknek sem jutott eszébe, hogy mi is zajlott le az imént. Legalábbis maguktól. Már éppen mindenki indult volna a dolgára, Meghan olvasni, Raven szekrényt rendezni, Andrew csajokat fűzni, Matt pedig PS-ezni, amikor megköszörültem a torkom, hogy vegyék már észre magukat!
- Öhm, srácok?
- Jajj, bocs Jas – termett előttem Raven.
„Totál kiment a fejemből, hogy apádról van szó…”
Már kezdtem örülni, hogy valaki felfogta, de benne is csalódnom kellett.
- Hogy vagy? – a kérdés után Meghan is odajött, és leült mellénk a kanapéra, ami igazán jól esett.
- Mi az, hogy, hogy vagyok?! – ezeknek nem esik le maguktól semmi?
- Tudom, senki sem gondolta volna, hogy ilyen kapzsi. – húzta el a száját Meg.
- Jasnek nem ez a baja. – szállt be a beszélgetésbe Andrew, aki valószínűleg megint lehallgatott. – Az érdekli, hogy eljutott-e a tudatotokig, hogy épp most fedtük fel magunkat előtte?
- Oh, ja, hogy ez? – kérdezte Meghan.
- Hát öhm… igen, ez! – nem értettem, hogy ez miért csak engem zavar ennyire.
- Semmit sem tud bizonyítani.
- És mi lesz, ha elmondja valakinek?
- És mit mondana? A lányom, akit mellesleg feltétlenül, és önzetlenül szeretek, egy hetet töltött náluk, és mérgezett egérré változott?
- Még ha visszajönne száz kommandóssal, se csinálnánk semmit, így magából csinálna bolondot.
- És ha nem mondja el senkinek, de nem felejti el, hogy mi történt?
- Akkor maximum azt hiszi majd, hogy speedeztünk. Hogyan máshogy lehettünk volna olyan gyorsak? – kérdezte egy ördögi mosoly kíséretében Raven.
Mivel nem tudtam mit visszavágni, elintézettnek tekintették a témát.
- Tudom, hogy mi dobna fel! – csillogott Raven szeme.
- Nem, az biztos nem.
- De most miért? Tudsz jobbat?
- Például egy gyökérkezelés.
- Múltkor se volt olyan rossz!
- Nem téged öntöttek le… És ma nincs kedvem több konfliktushoz. Ha nem baj, én most visszavonulok és alszom.
- Délután négy óra van. Ki vagy te? A TV maci?
- Hallottál már olyanról, hogy szépítő alvás?!
- Te meg még a lexikonban sem találkoztál a szórakozás címszóval!
- Menj el Meghannel vásárolni, vagy kínozd a fiúkat. Nekem mára elég volt. –mielőtt becsukta volna a száját, felrohantam a szobámba, és magamra zártam az ajtót.
Levetettem magam az ágyamra, magamhoz öleltem az egyik óriás díszpárnám, és szabad utat engedtem a könnyeimnek. Miközben ott feküdtem, mint egy rakás szerencsétlenség, látomások gyötörtek, és nem is a kellemes fajtából: megcsonkított testek, ipszilon metszet, tengerkék szemek, és sajnos nem csak egy. Ez nem jelenthetett mást, csak azt, hogy a Brightmore család asztalt rendelt ma éjjelre – 3-4 személyre. Pazar. Legalább egy kicsit levezethetem a feszültséget, és Raven is kiengesztelem, úgyis el akart menni…
Mielőtt riadóztattam volna a fél házat, megpróbáltam koncentrálni, hogy pontosan kik nem bírnak majd magukkal, de ez nehéz volt, mert csak fájdalommal teli képek kúsztak be elém, sikolyokat, és maró gúnytól tocsogó kacagást hallottam. Szerencsére a vér és a felszálló tömör köd mellett homályos arcokat is ki tudtam venni, legalábbis profilokat.
- Raven, Meghan, Matt, nappali!
- Mi van? Kérdezte bosszúsan Matt, amikor végre lecsámpázott közénk.
- A nővéred és én ajánlunk neked egy esti programot. Érdekel?
- Kik lesznek?
- Logan, Declan, Sabine és az én személyes nyomorékom.
- Frankó. Mikor? Csak mert függőben van egy játék…
- Kocka – mondták egyszerre az ikrek.
- Tíz körül. Konkrét helyszínt nem tudok, valahol a városban, de nem együtt.
- Oké. Akkor öt óra múlva találkozunk.
- Mindig ilyen?
- Nem, csak ha megzavarják, miközben a jobb kezével barátkozik, vagy valami nyomi játékot játszik.
Miután ezt megbeszéltük, mindenki visszament pihenni, hosszú éjszaka várt ránk, nem is akármilyen következményekkel. Jobbnak láttam lezuhanyozni előtte is, utána már csak a vért kell majd súrolnom magamról. Legalább ezzel is elment egy kis idő, felfrissültem, és a családi megaláztatást is megpróbáltam lesúrolni magamról – sikertelenül.
Valószínűleg mégis eléggé kimerült lehettem, mert arra keltem, hogy valaki ruhákat dobál rám, nem is akármilyeneket: bőrruhákat. A lábamnál landolt egy telefon, benne a legfontosabb számokkal – családtagok, mentő, tűzoltóság.
- Ezt vedd fel! Negyed óra múlva lent találkozunk. A kocsi kulcsodra nem lesz szükség.
Miután Raven kiadta az utasításokat, eltűnt. Ahogy a kezemben tartottam az új ruhákat, azon gondolkoztam, hogy vajon hova férne el egyáltalán a kulcs?! A dobócsillagokat a dzsekiben kialakított zsebbe tehettem, a tőrt a csizmámba. Miután magamra húztam a ruhákat és magamhoz vettem a fegyvereket, vetettem magamra egy pillantást a tükörben és, bár sosem voltam szentimentális, úgy éreztem, Anyu most tényleg büszke lenne rám.
