Szeretnék jó sok komit és véleményt látni az alján!
Puszi.
30.fejezet
Esti látogató(k)
Ha lehetséges lett volna, magamat rugdostam volna körbe-körbe a sötétzöld hosszúszálú szőnyegen. De, mivel ez lehetetlen volt, bár megkérhettem volna apámat, aki örömmel el is vállalta volna a feladatot, csak tovább feküdtem a megreccsent ágyamon, mozdulatlanul és a világos pasztell zöld plafont bámultam.
A tartalmas programom alatt azon gondolkodtam, hogy egy görény vagyok. Bár az még előttem is kérdés, hogy ezen miért kellett ennyit merengenem, hiszen ez már akkor kristálytiszta volt előttem, amikor nagyjából két órája ott hagytam Őt a parkban. A csalódottságtól, vagy a visszafojtott könnyektől csillogó szempár bámult vissza rám már egy ideje. A vizslató szemek szépen lassan nyomást gyakoroltak rám, ami cselekvésre késztetett. Mielőtt még egy normális tervet kidolgozhattam volna, már át is öltöztem, és megmostam az arcom. Valahogy az ösztöneim hajtottak csak, hogy tisztázhassam magam előtte. A zsebemben némi pénzzel, a meglepetésemmel és egyik kezemben a közös festményünkkel hagytam el a szobámat az ablakon keresztül. Bár a házunknak csak egy felső szintje van, de az olyan három emelet magasan, hála a démoni géneknek, talpra érkeztem, mint egy macska. Mire nem jó, ha démon vagy, leszámítva, hogy a lelked az öröktűzben ég?
Nem figyeltem a futásra, csak száguldottam, olyan sebességgel, mint egy tornádó. Nagyjából kilenc háztömbön rohangáltam keresztül-kasul, mint a mérgezett egér, míg nem találtam egy cukrászdát, ami este fél kilenckor is hajlandó volt nyitva tartani. Szerencsémre nem esett olyan messze, csak egy háztömbnyire Jasék lakásától.
Az időshölgy is épp zárni készült, amikor egyszer csak megjelentem az ajtóban egy vászonnal fedett tárggyal a kezemben és odasétáltam az üvegpulthoz. Szegényt épp pakolás közben zavartam meg, a krémes csodákból már csak néhány darab volt a pulton.
- Jó napot!- köszöntem rá illedelmesen. Meg is lett a hatása, érdeklődve felém pillantott, majd behízelgően kérdezte.
- Jó estét! Mit parancsol? – ahhoz képest, hogy nagyjából hetven éves lehetett, tudta rebegtetni a pilláit…
- Elnézést a kései zavarásért – kezdtem bele, miközben lesütöttem a szemem, mint egy bűnös négyéves. - de lenne még egy szelet tortájuk?
- Hát nem sok maradt,- szabadkozott, mintha ő lenne a hibás. - de voltaképp milyenre gondolt?
- Mindenképpen krémesre és csokisra – szinte biztos voltam benne, hogy Jas kevésbé részesíti előnyben a gyümölcszselés tortákat.
- Maradt még Sacher tortánk, csokoládétortánk, trüffel tortánk és még egy szelet fekete erdő is.
- Hmm. A fekete erdőt kérném elvitelre. – döntöttem az aranyközépút mellett. Elég habos, csokis, krémes és a kormány által előírt gyümölcs adaghoz is hozzájárul a gyümölcsös krém.
- Köszönöm. – eresztettem meg egy mosolyt.
- Oh. – vert félre egyet az ütemesen kalapáló szíve. – Ugyan, semmiség. – kapcsolt kissé késve, és szórakozottan becsomagolta az ínycsiklandozó édességet.
Mit nem adnék ilyenkor, hogy én is tudjak gondolatot olvasni, mint a kedvenc vadászom. Miközben fizettem, végig éreztem a pillantását az arcomon, majd a távozásomkor majd lyukat égetett a tarkómba az időshölgy szeme.
A maradék háztömböt emberi tempóval sétálva tettem meg. Emlékeztem a házra, ahová egyszer hazahoztuk, de lövésem se volt, melyik lehet az ő szobája. A kaputelefon segítségével megállapítottam, hogy a harmadik emelet lesz a nyerő. Remek. Maradt hat ablak, ami a két lakáshoz tartozik. A festményt és a süteményt letettem a járdára, és felszaladtam a falon és egy gyors pillantást vetettem az első szobára. A szemeim elé egy sárga-és narancs színekben pompázó szoba tárult. Egy barna hajú lány feküdt a narancssárga ágyneműn, úgy tíz éves lehetett és épp Stephenie Meyert olvasott. Elengedtem a párkányt, sikeresen landoltam, majd újabb lendületet véve futottam a következő ablakhoz. A szobában a lila és a mély bordó uralkodott, se senki sem volt bent. A franciaágy mellett álló fehér íróasztal lábánál megpillantottam egy ismerős szürke táskát, a szék karfáján pedig egy már oly sokszor látott vajszínű ballonkabátot. Bár az ablak zárva volt, megoldottam, az épp nem kapaszkodó kezemmel addig toltam felfelé, míg a belső fém pöcök el nem tört. Beleszagoltam a levegőbe, ahol szinte csak az ellenállhatatlan aroma érződött. Gyorsan zuhantam még egyet, majd az ablakon már a festménnyel és a süteménnyel a kezemben másztam be. Amint megfordultam, szembetaláltam magam azzal az emberrel, akiről már oly sokat hallottam, és akinek voltaképpen Jasminet köszönhetem.
- Kedves, hogy beugrottál Mark! – köszöntött. – Apád jön nekem egy ablak árával.
- Amelia. Erre számíthattam volna.
Miért nem jutott eszembe, hogy minden egyes lépesemet árgus szemekkel fogja figyelni…?
- Mert néha nem az eszeddel gondolkozol. – célozgatott. – Talán apád túlbecsüli a képességeidet. – mért végig. Majd a végén tekintetét belefúrta az enyémbe.
- Nem tudom Jas, hogy csinálta, de egész emberien nézel ki. – célzott a szemeimre.
- Neked is jól áll a Xena jelmez. – mértem végig hasonlóan. El kell ismernem a bőrruha ott tapadt, ahol kell. Kíváncsi vagyok, vajon Jasmine-nek is ilyenje van…?
- Látom, tényleg ott tartod az agyad, ahol a férfiak általában.
- Mire fel a teljes harci dísz? Rajtam csak egy farmer van. – tereltem a témát. Tényleg támadó helyzetben volt, a dobócsillagok a kezében, és egy tőr lapult a csizmájában.
- Sosem tudom, mire számítsak egy démonnal kapcsolatban. Az egyik a lábamat töri, a másik meg a lányommal kavar.
- Ugye nem akarsz harcolni?- merült fel bennem a kérdés. Miközben próbáltam bevetni a sármom, ami eddig sosem hagyott cserben.
- Nézd Mark, lehet, hogy a többi libánál és talán még a lányomnál is bejön a modorod, de nálam nem. Ne is próbálkozz, két gyerekes anya vagyok, a mosolyod nálam annyit ér, mint a leárazás egy multimilliomosnak. – mire lehervadt a hódító mosoly az arcomról.
- Nem fogunk harcolni, főleg, mivel a saját házamban vagyunk, a nagyobbik lányom a fürdőben, a kisebbiket előbb csekkoltad le, de csak úgy figyelmeztetésképpen mondom… - meredt rám, mint egy kígyóbűvölő.
A mondat végét már nem tudtam meg, mert ekkor lépett be a fekete hajú angyalom. Meglepetten konstatálta, hogy a szobájában vagyok, majd a tekintete megakadt az anyján. Innentől pedig fejben ment a diskurzus...
(Jasmine szemszöge)
Miután kiment, elmentem a fürdőmbe, és magamra vettem a fekete rövidnadrágomat és az I ♥ New York pólómat, amit pizsamaként használtam, majd kifordultam a szobámba, és majdnem földbegyökerezett a lábam attól, amint ott találtam. Anyám teljes harci díszben, bőrruhában, támadóállásban meredt Markra, aki ott állt a szobám közepén. De vele most nem volt időm foglalkozni.
"Mit keres itt?"- néztem Anyára, még véletlenül se Rá.
"Gondolom nem Hayliehez jött..."
"Miért vagy jelmezben?" - hangzott a következő kérdésem.
"Nem tudom, mire számítsak egy démontól..."
"Ez azért mégiscsak túlzás. Nem gondolod?" - tettem csípőre a kezem.
"Nem. Ha láttad volna magad nem egész öt perccel ezelőtt, te sem tartanád túlzásnak. Szörnyen néztél ki, és ezt ő tette veled." - nézett rám szánakozva.
"Anya! Nyugi. Jól vagyok, csak egy kicsit össze vagyok zavarodva. És az végképp nem segít rajtam, hogy Macskanőnek öltözve várod őt."
"Pedig neki tetszett a látvány..." - vigyorgott kajánul.
"Hogy mi?!" - azt hiszem egy ütemet kihagyott a szívem.
"Érdeklődött iránta, hogy vajon neked is valami hasonlód van-e?"
"Jesszus. Oké. Azt hiszem innentől már egyedül is boldogulok. Kösz Anya a segítséget, tudod, merre van az ajtó."
"Ne már! Végre valami kis izgalom, te meg rögtön elküldesz. Na, ne félj... Ezért még számolunk. Nehogy azt hidd, hogy nem fogok hallgatózni!"
"Anya! Egy órát kérek..."
"Csöndes egy óra lesz..."
"Anya! Kérlek!"
"Jó, legyen."- és ezzel lazított a tartásán, majd egy pillanat múlva már ott sem volt.
(Mark szemszöge)
Perceken keresztül csak a testtartásuk és a mimikájuk változott. Amelia arca hol kaján vigyorba, hol szánakozó pillantásba torzult. Jasmine pedig hol kétségbeesett, hol dühös volt. Semmi pénzért nem lettem volna a helyükben. Néha még egyedül is túl sok vagyok a fejemben, nem hogy valaki még minden lépésemet nyomon kövesse, mint valami beépített GPS... Egy pillanatra megfeszültem. Mintha Jasnek kihagyott volna a szíve. Vajon mire gondolhatott Amelia?
Miután Jas bevetette a kitudja hányadik könyörgő pillantását, Amelia mint a villám lazult el és távozott a szobából. Biztosra vettem, hogy hallgatózni fog, így vigyáznom kellett, hogy mit teszek. Miután becsukta maga mögött az ajtót, Jas szemébe néztem, ahol csak bizonytalanságot és félelmet láttam.
- Mit akarsz itt? - kérdezte hűvösen.
- Nézd,- léptem közelebb hozzá. - tudom, hogy most dühös vagy, - még egy lépés, már pont vele szemben álltam, és finoman megérintettem a keresztbe font karját. - de hidd el, nem akartalak megbántani.
- Akkor ez most nem jött össze. - rántotta ki a kezét.
- Jas! Ne mondd, hogy te nem vagy összezavarodva! - nyúltam újra a kezéért, és most nem hagytam, hogy elrántsa. Szükségem volt rá.
- Én nem tudom. - nézett kétségbeesetten rám. - Ide jössz, az anyám harcra készen vár téged, miután otthagytad minden szó nélkül a lányát... Mégis mire számítsak? Honnan tudjam, hogy nem fogsz itt hagyni megint?
Tudtam, hogy igaza van, és hogy mindent meg kell tennem a bizalmáért. Valahogy vissza kell nyernem, a nélkül nehezen működnek az emberi kapcsolatok...
- Kérlek, bízz bennem! - ha kell, térden állva könyörgöm, csak bocsásson meg. Na jó, mikor lettem ennyire szentimentális?!
- Jó, de esküszöm, ha még egyszer átversz, ott hagysz, vagy magyarázat nélkül lelépsz, nem anyám lesz az egyetlen, aki bőrruhában fog várni...- nézett rám fenyegetően.
Hmm. Talán meg kéne próbálnom...
- És mit hoztál? - nézett kíváncsian a hátam mögé. Kétség sem fér hozzá, a sütivel szemezett.
- Magamat. - fogtam meg az állát és újra az arcomra irányítottam a tekintetét. - Nem elég?- kérdeztem felháborodva.
- De.- mosolyodott el. - De az a süti furán idegennek hat a szobámban.
Megfordultam, leemeltem az asztaláról a süteményt, és odaadtam neki.
- Feketeerdő. Nem ártana egy villa. Vagy kézzel akarod elfogyasztani? - mosolyogtam rajta, mert látszott rajta, hogy szinte csorgatja a nyálát.
- Pillanat. - azzal kiszaladt, egyedül hagyva a kis birodalmában.
(Amelia szemszöge)
- Anya! - rázott meg újra, valószínűleg sokadjára.
- Igen kicsim?
- Jól vagy?
- Persze, miért? – néztem rá zavarodottan.
- Mert olyan furcsa voltál...- hát igen, Haylie néha beletrafált a dolgok közepébe.
- Jól vagyok, de most már irány az ágy!
- Oké. - engedelmeskedett a kisebbik lányom. Bár Jasmine-nal is ilyen könnyen szót értenék. De nem. Ő richtig az ellenkezőjét csinálja mindig...
- Jó éjt Haylie! - nyomtam puszit a homlokára.
- Jó éjt Anyu! - karolt át.
Miután elengedett, aljas módon belehallgattam a látogatónk fejébe. Épp Jasmine-nek adta oda a tortáját. Tökéletes időzítés. A lányom már suhant is ki a konyhába, amikor hangtalanul mögé settenkedtem, a füléhez hajoltam és megszólaltam.
- Hu!
- Jesszus! - ugrott egyet. - Te meg mégis mi a fenét csinálsz?- kérdezte, miközben markomba temettem az arcom. - Szívroham-tesztet végzel?
- Nem, de ismerd el, hogy vicces volt!
- Ja, halálra röhögtem magam. - húzta ki bosszankodva a fiókot, hogy megszerezze a hőn áhított villáját.
"Steve egy órán belül itt lesz..."
"Tessék?!"
"Markért eljön az apucija."- gúnyolódtam gondolatban. Nem tehetek róla, nem csíptem a srácot.
"És most mégis mi a francot csináljak?"
"Abszolút semmit. Azonkívül, hogy irtó dühös, nem ránk kíváncsi, nem fog bántani. Ha pedig mégis, talán Mark van olyan lovagias, hogy csak az egyik lábadat töri el a harcban."
"Ha-ha. De most komolyan, nem kéne felkészülnünk?"
"Mondtam, nem miattunk jön, hanem a drága pici fiáért. És mert szemügyre akar venni téged..."
"Jesszus, mintha a vásárra vinnél!"
"Nyugi, csak úgy fog végig mérni, mint Mark engem."
"Oh, ettől kéne megnyugodnom?"
"Hát, nem ártana, mert a legelső érzelem, amit kiszűrnek, az a félelem és az izgatottság."
"Pazar. Akkor, most ha nem haragszol, van még egy kis dolgom."- ragadta meg a villát, és visszament a szobájába.
30.fejezet
Esti látogató(k)
(Mark szemszöge)
Ha lehetséges lett volna, magamat rugdostam volna körbe-körbe a sötétzöld hosszúszálú szőnyegen. De, mivel ez lehetetlen volt, bár megkérhettem volna apámat, aki örömmel el is vállalta volna a feladatot, csak tovább feküdtem a megreccsent ágyamon, mozdulatlanul és a világos pasztell zöld plafont bámultam.
A tartalmas programom alatt azon gondolkodtam, hogy egy görény vagyok. Bár az még előttem is kérdés, hogy ezen miért kellett ennyit merengenem, hiszen ez már akkor kristálytiszta volt előttem, amikor nagyjából két órája ott hagytam Őt a parkban. A csalódottságtól, vagy a visszafojtott könnyektől csillogó szempár bámult vissza rám már egy ideje. A vizslató szemek szépen lassan nyomást gyakoroltak rám, ami cselekvésre késztetett. Mielőtt még egy normális tervet kidolgozhattam volna, már át is öltöztem, és megmostam az arcom. Valahogy az ösztöneim hajtottak csak, hogy tisztázhassam magam előtte. A zsebemben némi pénzzel, a meglepetésemmel és egyik kezemben a közös festményünkkel hagytam el a szobámat az ablakon keresztül. Bár a házunknak csak egy felső szintje van, de az olyan három emelet magasan, hála a démoni géneknek, talpra érkeztem, mint egy macska. Mire nem jó, ha démon vagy, leszámítva, hogy a lelked az öröktűzben ég?
Nem figyeltem a futásra, csak száguldottam, olyan sebességgel, mint egy tornádó. Nagyjából kilenc háztömbön rohangáltam keresztül-kasul, mint a mérgezett egér, míg nem találtam egy cukrászdát, ami este fél kilenckor is hajlandó volt nyitva tartani. Szerencsémre nem esett olyan messze, csak egy háztömbnyire Jasék lakásától.
Az időshölgy is épp zárni készült, amikor egyszer csak megjelentem az ajtóban egy vászonnal fedett tárggyal a kezemben és odasétáltam az üvegpulthoz. Szegényt épp pakolás közben zavartam meg, a krémes csodákból már csak néhány darab volt a pulton.
- Jó napot!- köszöntem rá illedelmesen. Meg is lett a hatása, érdeklődve felém pillantott, majd behízelgően kérdezte.
- Jó estét! Mit parancsol? – ahhoz képest, hogy nagyjából hetven éves lehetett, tudta rebegtetni a pilláit…
- Elnézést a kései zavarásért – kezdtem bele, miközben lesütöttem a szemem, mint egy bűnös négyéves. - de lenne még egy szelet tortájuk?
- Hát nem sok maradt,- szabadkozott, mintha ő lenne a hibás. - de voltaképp milyenre gondolt?
- Mindenképpen krémesre és csokisra – szinte biztos voltam benne, hogy Jas kevésbé részesíti előnyben a gyümölcszselés tortákat.
- Maradt még Sacher tortánk, csokoládétortánk, trüffel tortánk és még egy szelet fekete erdő is.
- Hmm. A fekete erdőt kérném elvitelre. – döntöttem az aranyközépút mellett. Elég habos, csokis, krémes és a kormány által előírt gyümölcs adaghoz is hozzájárul a gyümölcsös krém.
- Köszönöm. – eresztettem meg egy mosolyt.
- Oh. – vert félre egyet az ütemesen kalapáló szíve. – Ugyan, semmiség. – kapcsolt kissé késve, és szórakozottan becsomagolta az ínycsiklandozó édességet.
Mit nem adnék ilyenkor, hogy én is tudjak gondolatot olvasni, mint a kedvenc vadászom. Miközben fizettem, végig éreztem a pillantását az arcomon, majd a távozásomkor majd lyukat égetett a tarkómba az időshölgy szeme.
A maradék háztömböt emberi tempóval sétálva tettem meg. Emlékeztem a házra, ahová egyszer hazahoztuk, de lövésem se volt, melyik lehet az ő szobája. A kaputelefon segítségével megállapítottam, hogy a harmadik emelet lesz a nyerő. Remek. Maradt hat ablak, ami a két lakáshoz tartozik. A festményt és a süteményt letettem a járdára, és felszaladtam a falon és egy gyors pillantást vetettem az első szobára. A szemeim elé egy sárga-és narancs színekben pompázó szoba tárult. Egy barna hajú lány feküdt a narancssárga ágyneműn, úgy tíz éves lehetett és épp Stephenie Meyert olvasott. Elengedtem a párkányt, sikeresen landoltam, majd újabb lendületet véve futottam a következő ablakhoz. A szobában a lila és a mély bordó uralkodott, se senki sem volt bent. A franciaágy mellett álló fehér íróasztal lábánál megpillantottam egy ismerős szürke táskát, a szék karfáján pedig egy már oly sokszor látott vajszínű ballonkabátot. Bár az ablak zárva volt, megoldottam, az épp nem kapaszkodó kezemmel addig toltam felfelé, míg a belső fém pöcök el nem tört. Beleszagoltam a levegőbe, ahol szinte csak az ellenállhatatlan aroma érződött. Gyorsan zuhantam még egyet, majd az ablakon már a festménnyel és a süteménnyel a kezemben másztam be. Amint megfordultam, szembetaláltam magam azzal az emberrel, akiről már oly sokat hallottam, és akinek voltaképpen Jasminet köszönhetem.
- Kedves, hogy beugrottál Mark! – köszöntött. – Apád jön nekem egy ablak árával.
- Amelia. Erre számíthattam volna.
Miért nem jutott eszembe, hogy minden egyes lépesemet árgus szemekkel fogja figyelni…?
- Mert néha nem az eszeddel gondolkozol. – célozgatott. – Talán apád túlbecsüli a képességeidet. – mért végig. Majd a végén tekintetét belefúrta az enyémbe.
- Nem tudom Jas, hogy csinálta, de egész emberien nézel ki. – célzott a szemeimre.
- Neked is jól áll a Xena jelmez. – mértem végig hasonlóan. El kell ismernem a bőrruha ott tapadt, ahol kell. Kíváncsi vagyok, vajon Jasmine-nek is ilyenje van…?
- Látom, tényleg ott tartod az agyad, ahol a férfiak általában.
- Mire fel a teljes harci dísz? Rajtam csak egy farmer van. – tereltem a témát. Tényleg támadó helyzetben volt, a dobócsillagok a kezében, és egy tőr lapult a csizmájában.
- Sosem tudom, mire számítsak egy démonnal kapcsolatban. Az egyik a lábamat töri, a másik meg a lányommal kavar.
- Ugye nem akarsz harcolni?- merült fel bennem a kérdés. Miközben próbáltam bevetni a sármom, ami eddig sosem hagyott cserben.
- Nézd Mark, lehet, hogy a többi libánál és talán még a lányomnál is bejön a modorod, de nálam nem. Ne is próbálkozz, két gyerekes anya vagyok, a mosolyod nálam annyit ér, mint a leárazás egy multimilliomosnak. – mire lehervadt a hódító mosoly az arcomról.
- Nem fogunk harcolni, főleg, mivel a saját házamban vagyunk, a nagyobbik lányom a fürdőben, a kisebbiket előbb csekkoltad le, de csak úgy figyelmeztetésképpen mondom… - meredt rám, mint egy kígyóbűvölő.
A mondat végét már nem tudtam meg, mert ekkor lépett be a fekete hajú angyalom. Meglepetten konstatálta, hogy a szobájában vagyok, majd a tekintete megakadt az anyján. Innentől pedig fejben ment a diskurzus...
(Jasmine szemszöge)
Miután kiment, elmentem a fürdőmbe, és magamra vettem a fekete rövidnadrágomat és az I ♥ New York pólómat, amit pizsamaként használtam, majd kifordultam a szobámba, és majdnem földbegyökerezett a lábam attól, amint ott találtam. Anyám teljes harci díszben, bőrruhában, támadóállásban meredt Markra, aki ott állt a szobám közepén. De vele most nem volt időm foglalkozni.
"Mit keres itt?"- néztem Anyára, még véletlenül se Rá.
"Gondolom nem Hayliehez jött..."
"Miért vagy jelmezben?" - hangzott a következő kérdésem.
"Nem tudom, mire számítsak egy démontól..."
"Ez azért mégiscsak túlzás. Nem gondolod?" - tettem csípőre a kezem.
"Nem. Ha láttad volna magad nem egész öt perccel ezelőtt, te sem tartanád túlzásnak. Szörnyen néztél ki, és ezt ő tette veled." - nézett rám szánakozva.
"Anya! Nyugi. Jól vagyok, csak egy kicsit össze vagyok zavarodva. És az végképp nem segít rajtam, hogy Macskanőnek öltözve várod őt."
"Pedig neki tetszett a látvány..." - vigyorgott kajánul.
"Hogy mi?!" - azt hiszem egy ütemet kihagyott a szívem.
"Érdeklődött iránta, hogy vajon neked is valami hasonlód van-e?"
"Jesszus. Oké. Azt hiszem innentől már egyedül is boldogulok. Kösz Anya a segítséget, tudod, merre van az ajtó."
"Ne már! Végre valami kis izgalom, te meg rögtön elküldesz. Na, ne félj... Ezért még számolunk. Nehogy azt hidd, hogy nem fogok hallgatózni!"
"Anya! Egy órát kérek..."
"Csöndes egy óra lesz..."
"Anya! Kérlek!"
"Jó, legyen."- és ezzel lazított a tartásán, majd egy pillanat múlva már ott sem volt.
(Mark szemszöge)
Perceken keresztül csak a testtartásuk és a mimikájuk változott. Amelia arca hol kaján vigyorba, hol szánakozó pillantásba torzult. Jasmine pedig hol kétségbeesett, hol dühös volt. Semmi pénzért nem lettem volna a helyükben. Néha még egyedül is túl sok vagyok a fejemben, nem hogy valaki még minden lépésemet nyomon kövesse, mint valami beépített GPS... Egy pillanatra megfeszültem. Mintha Jasnek kihagyott volna a szíve. Vajon mire gondolhatott Amelia?
Miután Jas bevetette a kitudja hányadik könyörgő pillantását, Amelia mint a villám lazult el és távozott a szobából. Biztosra vettem, hogy hallgatózni fog, így vigyáznom kellett, hogy mit teszek. Miután becsukta maga mögött az ajtót, Jas szemébe néztem, ahol csak bizonytalanságot és félelmet láttam.
- Mit akarsz itt? - kérdezte hűvösen.
- Nézd,- léptem közelebb hozzá. - tudom, hogy most dühös vagy, - még egy lépés, már pont vele szemben álltam, és finoman megérintettem a keresztbe font karját. - de hidd el, nem akartalak megbántani.
- Akkor ez most nem jött össze. - rántotta ki a kezét.
- Jas! Ne mondd, hogy te nem vagy összezavarodva! - nyúltam újra a kezéért, és most nem hagytam, hogy elrántsa. Szükségem volt rá.
- Én nem tudom. - nézett kétségbeesetten rám. - Ide jössz, az anyám harcra készen vár téged, miután otthagytad minden szó nélkül a lányát... Mégis mire számítsak? Honnan tudjam, hogy nem fogsz itt hagyni megint?
Tudtam, hogy igaza van, és hogy mindent meg kell tennem a bizalmáért. Valahogy vissza kell nyernem, a nélkül nehezen működnek az emberi kapcsolatok...
- Kérlek, bízz bennem! - ha kell, térden állva könyörgöm, csak bocsásson meg. Na jó, mikor lettem ennyire szentimentális?!
- Jó, de esküszöm, ha még egyszer átversz, ott hagysz, vagy magyarázat nélkül lelépsz, nem anyám lesz az egyetlen, aki bőrruhában fog várni...- nézett rám fenyegetően.
Hmm. Talán meg kéne próbálnom...
- És mit hoztál? - nézett kíváncsian a hátam mögé. Kétség sem fér hozzá, a sütivel szemezett.
- Magamat. - fogtam meg az állát és újra az arcomra irányítottam a tekintetét. - Nem elég?- kérdeztem felháborodva.
- De.- mosolyodott el. - De az a süti furán idegennek hat a szobámban.
Megfordultam, leemeltem az asztaláról a süteményt, és odaadtam neki.
- Feketeerdő. Nem ártana egy villa. Vagy kézzel akarod elfogyasztani? - mosolyogtam rajta, mert látszott rajta, hogy szinte csorgatja a nyálát.
- Pillanat. - azzal kiszaladt, egyedül hagyva a kis birodalmában.
(Amelia szemszöge)
- Anya! - rázott meg újra, valószínűleg sokadjára.
- Igen kicsim?
- Jól vagy?
- Persze, miért? – néztem rá zavarodottan.
- Mert olyan furcsa voltál...- hát igen, Haylie néha beletrafált a dolgok közepébe.
- Jól vagyok, de most már irány az ágy!
- Oké. - engedelmeskedett a kisebbik lányom. Bár Jasmine-nal is ilyen könnyen szót értenék. De nem. Ő richtig az ellenkezőjét csinálja mindig...
- Jó éjt Haylie! - nyomtam puszit a homlokára.
- Jó éjt Anyu! - karolt át.
Miután elengedett, aljas módon belehallgattam a látogatónk fejébe. Épp Jasmine-nek adta oda a tortáját. Tökéletes időzítés. A lányom már suhant is ki a konyhába, amikor hangtalanul mögé settenkedtem, a füléhez hajoltam és megszólaltam.
- Hu!
- Jesszus! - ugrott egyet. - Te meg mégis mi a fenét csinálsz?- kérdezte, miközben markomba temettem az arcom. - Szívroham-tesztet végzel?
- Nem, de ismerd el, hogy vicces volt!
- Ja, halálra röhögtem magam. - húzta ki bosszankodva a fiókot, hogy megszerezze a hőn áhított villáját.
"Steve egy órán belül itt lesz..."
"Tessék?!"
"Markért eljön az apucija."- gúnyolódtam gondolatban. Nem tehetek róla, nem csíptem a srácot.
"És most mégis mi a francot csináljak?"
"Abszolút semmit. Azonkívül, hogy irtó dühös, nem ránk kíváncsi, nem fog bántani. Ha pedig mégis, talán Mark van olyan lovagias, hogy csak az egyik lábadat töri el a harcban."
"Ha-ha. De most komolyan, nem kéne felkészülnünk?"
"Mondtam, nem miattunk jön, hanem a drága pici fiáért. És mert szemügyre akar venni téged..."
"Jesszus, mintha a vásárra vinnél!"
"Nyugi, csak úgy fog végig mérni, mint Mark engem."
"Oh, ettől kéne megnyugodnom?"
"Hát, nem ártana, mert a legelső érzelem, amit kiszűrnek, az a félelem és az izgatottság."
"Pazar. Akkor, most ha nem haragszol, van még egy kis dolgom."- ragadta meg a villát, és visszament a szobájába.
(Jasmine szemszöge)
Miközben megtettem azt az embert próbáló öt métert a szobámig, azon törtem az agyam, hogy tájékoztatnom kéne-e az ablakon besurranó lovagomat az öregkirály érkezéséről? Majd miután átléptem a küszöböm és Markot azon kaptam, hogy a régi fotóimat nézegeti, elnapoltam a témát.
- Na!- kaptam ki a kezéből az albumot.
- Ne már! Olyan aranyos voltál!- kezdte békítően.
- Naná! Olyan gombóc fejem volt, mintha most ugranék a fazékba.
- De komolyan, aranyos voltál! - nézett egyenesen a szemembe, ami nem volt túl jó ötlet.
- Miért, most mi vagyok?!- tettem felháborodottan csípőre a kezem.
- Szexi. - ölelt át.
Az egyik kezével a derekamat tartotta, míg a másikkal a hajamnál játszott. Miután megunta a hajam simogatását, áttért a hátamra, mindeközben apró puszikat lehelt a nyakamba, amitől hol borsózott a hátam, hol forróság futkosott a gerincemen. Bár utálnom kellett volna, és a halálát kívánni, egyszerűen elképzelni sem tudtam, hogy fájdalmat akarna nekem okozni. Amikor néhány perc múlva már úgy éreztem, hogy a dolgok kezdenek elmenni egy teljesen más irányba, finoman bele állítottam a villát az oldalába. Azt hittem, hogy meg se fogja érezni, de tévedtem.
- Au. - rögtön kibontakozott az ölelésből és az oldalát dörzsölgette.
- Bocsi. - vigyorogtam rá angyalian. - Éhes vagyok.
- Oh. – rökönyödött meg. – Tényleg, parancsolj - nyújtotta át a tortát. vagyis csak majdnem.
- Megkapod a tortád, ha tovább nézhetem a képeid, és kapok egy puszit. – vonta fel kihívóan az egyik szemöldökét.
- A képeimet és még puszit is?! Nem vagy te egy kicsit telhetetlen?
- Nem, ha meglátod, mit hoztam még. – mosolygott féloldalasan.
- Hmm. Áll az alku, de ajánlom, hogy jó dolog legyen. – néztem rá fenyegetően.
- Ó, az lesz, hidd el. – majd végül tényleg odaadta a habos csodát. Majd ismét a kezébe vette a régi fotóalbumomat.
Én közben kényelmesen elhelyezkedtem az ágyam közepén törökülésben. Ő egy darabig az íróasztalomnál nézegetett engem a fotókon négy-öt évesen, aztán ő is elhelyezkedett az ágyam szélén.
- Itt hány éves voltál? – kérdezte, miközben egy képet mutatott nekem.
A szám tele volt a torta habos részével, így küszködtem egy sort, hogy a tömény tejszínhab lemenjen a torkomon. Miközben a fényképet nézegettem, eszembe jutott az a délután. A nagymamámék házában voltunk. A nagymamám és a nagypapám vidéken élnek, a kertes házukhoz tartozik egy virágos kert, ahová a mamám sokféle virágot ültetett. A ház másik oldalán terült el a nagy gyümölcsös kert, és a mamám külön kis „Oázis”-nak nevezett belső kertje kerti székekkel, hintaággyal és a gyerekkori homokozómmal. A képen a kedvenc kantáros farmernadrágomban voltam, és egy piros kockásingben. Az inghez piros virágos fülbevalóm és egy piros-kék színű gyöngy nyakláncom volt. A képen épp egy kis szőrgombolyagot tartottam kezemben, aki feltehetően egy kismacskához hasonlított a legjobban. A csíkos kis gombóc az ölemben feküdt, miközben én az egyik fehér kovácsoltvas kerti széken ültem, és a kamerába mosolyogtam.
(Jas ruhája)
- Körülbelül hat. – saccoltam be magam. – Miért?
- Mert nekem is volt egy hasonló ingem. – mosolygott, majd ismét bele merült a képeimbe.
Miközben megettem a maradék tortát, a nagymamámon rágódtam. Neki olyan békés élete volt. Megadatott neki, hogy nem kellett részt vennie ebben az őrült és kiszámíthatatlan harcban. Vajon miért? Miért pont ő? Miért épp az ő generációja maradt ki, és nem az enyém? Mi történhetett közel 50 éve, ami miatt ő kiesett, ellenben az anyám újra megkapta a képességet? Miután lenyeltem az utolsó falatot is, komolyan Markhoz fordultam, aki időközben mellém csúszott.
- Mark! Kérdezhetek valamit?
- Persze. - mosolygott rám, és végig simított az arcomon.
- Mi van a nagyapáddal?
- Ezt hogy érted? – lesett ki a szempillái alól kissé gyanakodva, de főleg meglepetten.
- Apukád apja démon volt?
- Nem tudom. Apu sosem beszél róla.
- Az meg hogy lehet? – kérdeztem meglepetten.
- Valahogy őt sosem említi. – vont vállat.
- És még nem is találkoztál vele?- kúszott egyre feljebb a szemöldököm.
- Nem. De miért kérdezed?
- Mert a nagymamám kimaradt a vadászosdiból, és ehhez a nagyapádnak köze lehet… - gondolkodtam el.
- Hmm. Ez érdekes. Majd rákérdezek apunál, hátha válaszol… - láttam rajta, hogy gondterhelt lett, úgyhogy, inkább, hogy eltereljem a figyelmét, rámutattam az alkunkra.
- Na, és mi az a nagy meglepetés?
- Először is, megegyeztünk valamiben. Nem? – nézett rám felháborodva.
- De, de először látni akarom, aztán tárgyalhatunk a következményekről. – kacsintottam rá.
- Hát jó. Csukd be a szemed!
- Minek? – de azért engedelmeskedtem és lehunytam a szemem.
- Nyújtsd ki a kezed! – mondta, miközben anyag súrlódását hallottam.
- Mire ez a nagy felhajtás? – gondolkodtam hangosan, de ismét megtettem, amit kért.
Miután kinyújtottam a kezem, egy kemény tárgyat helyezett a kezembe, amit valamiféle anyag borított. Nem vártam sokáig, a szemeim szinte azonnal felpattantak, és csodálkozva vizslattam a négyzet alakú tárgyat.
- Szabad?- kérdeztem érdeklődve.
- Persze. - kuncogott.
Úgy téptem le az anyagot a tárgyról, mint egy kisgyerek karácsonykor a csomagolópapírt az ajándékairól. A szemem elé egy ismerős kép tárult, csak most valahogy sokkal jobban nézett ki színekkel, árnyékolva, és egy gyönyörű keretben. A szava is elakadt.
- Tetszik? – kérdezte félénken néhány másodperc múlva.
- Persze! – borultam a nyakába. – Miért ne tetszene?
- Nem tudom, csak úgy néztél rá, mint aki nem hiszi el…
- Mert így van. Nem hiszem el, hogy ezt egyedül festetted!
- Nem egyedül. Ketten. – jelentette ki, miközben komolyan a szemembe nézett, kétség sem fér hozzá, szuggerálni próbált, csak rám nem hatott.
Ahelyett, hogy törölt volna minden információt az agyamból, hogy csak az maradjon meg, amit ő akar, elvesztem a tekintetében, és amikor feleszméltem, az ajkaink már egymáson voltak és én újra éreztem azt a különleges érzést, amitől a pokolba süllyedtem és a mennyekben jártam egyszerre. Minden megszűnt körülöttem és nem is érdekelt semmi más. Nem akartam mást, csak örökké érezni ezt az eufórikus érzést, ami olyan erővel ragadott magával, hogy ha akartam volna se tudtam volna ellen állni. A számomra abban a pillanatban megvalósult mennyország harmóniáját anyám törte meg.
"Öt perced van."
"Számodra ez jelenti a magánszférát?"
Amint meghallottam, a csókunk szinte azonnal abba maradt, mire Mark értetlenül nézett rám, én pedig csak enyhén megráztam a fejem, mert Anyu még mindig üzent.
"Még szeretne valamit, gyorsan kérdezd meg tőle, nehogy kellemetlen pillanatban érjen titeket a betolakodónk."
- Ez csodás. Nem hittem volna, hogy ilyen jó lesz. Kösz, hogy engem választottál Stacy helyett. – kezdtem hálálkodni, erre megint elkuncogta magát.
- Bármikor.
- El se tudod képzelni, hányszor kellett végig hallgatnom, hogy miért pont én, és miért nem ő?! – forgattam a szemeimet.
- Oh, kárpótolhatlak valamivel? – kérdezte szánakozva.
- Hmm. Tudnék néhány módot, de most nem érünk rá.
- Ezt hogy érted?- nézett rám összezavarodva.
- Mindjárt elmondom, de előtte nem akartál még mondani valamit?
- Amelia?- kérdezte mindentudóan felhúzott szemöldökkel
- Hát…igen, de néha jól jön ez is. – motyogtam zavaromban.
- Képzelem…- kutatott a zsebében.
- De tényleg, mindjárt elmondom miért, de előbb. Mit akartál?
- Ezt. – nyomta a kezembe az épp kiszabadított papírt.
- Mi ez?- néztem rá csodálkozva.
- Nyisd ki!
Megtettem, amit kért, és az terült a szemem elé, amire a legkevésbé számítottam. Egy meghívó. A karácsonyi iskolai bálra.
Önt, mint a Gateway középiskola tanulóját, szíves-örömest meghívjuk az iskola idén tizennegyedszer megrendezett karácsonyi bállal egybekötött jótékonysági estjére.
- Meghívsz a karácsonyi bálra?
- Ha van kedved, elmehetnénk. – mondta félszegen.
- Persze, hogy van. – vetettem magam ismét a karjaiba. – Köszönöm. – leheltem csókot az ajkára.
- Ennek örülök. – mosolygott vissza rám. – De miért volt ez ilyen sürgős? – kérdezte még mindig a karjaiban tartva.
- Ezért. –lépett be anyám az ajtón és bökött az ablakom felé, ahol Steve guggolt és tolta fel épp a már túlfeszített ablakom.
Mindketten az ablak felé kaptuk a fejünket, majd mint a galambok, rebbentünk szét. Én anyám mellé álltam az ágy ajtóhoz közelebbi oldalára, míg Mark nekünk pont háttal, az ágy másik felé helyezkedett el.
- Oh, milyen szépen összegyűltünk itt ma este. - mászott be Steve. – Jasmine, mintha egy kicsit túl népes lenne a szobád, nemde?
- Mit keresel itt?- kérdezte támadón Mark.
- Érted jöttem, megjegyzem nem volt olyan nehéz követnem téged. A nyomeltűntetésben elég kezdő vagy még.
"Kezdő vagy még hozzám képest fiam…" – hallottam meg kristálytisztán a gondolatait.
Teljesen más volt őt hallgatni, mint Markot, bár Markot is jól hallottam, Steve-re szinte oda se kellett figyelnem, a hangja magától kúszott be a fejembe. Tisztábban és gyorsabban, mint Marké.
- Én mondtam, hogy túlbecsüli a képességeidet. - szólt közbe anyám.
- Á, Amelia! Nem a szokásos bőrruhában? Hmm. – igaza volt, Anyun csak egy fekete hosszú ujjú felső és egy szürke farmer volt.
"Bőrruha nélkül is elég jól néz ki…"- nem bírtam tovább, ki kellett tépnem magam a fejéből.
Semmi mocskosabbat nem tudtam volna elképzelni, mint végig hallgatni a halálos ellenségem fantáziálgatásait anyámról.
- Rajtad sem a szokásos „öljünk embert, mert különben belülről emészt el a tűz”- szerelésed van.
- Ez igaz. Oh, és végre találkozhatom Jas-szel is. – mosolygott rám barátságosan, vagy legalábbis próbált. Ebből nekem csak az jött le, hogy biztos, hogy hátsószándékai vannak. Egy démon nem ilyen mézesmázos, sőt Anyu sem ilyennek írta le.
"Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el ezt a kis fruskát. Milyen könnyen az ujja köré tudta csavarni a fiamat… Vajon mire lehet képes?"
- Öhm, jó estét. – de ez inkább hangzott egy félős nyuszi kérdésének, mint köszönésnek.
- Apu, ne teszteld már, hanem inkább menjünk, már elintéztem, amit akartam.
- Oh, már kiszórakoztátok magatokat? – folytatta társalgó modorban.
"Engem mindig kihagynak minden jóból…"- kesergett magában.
Segítségkérőn fordultam anyához. Valahogy ez az ember kihozta belőlem a szorongást a saját szobámban is. Nem tudtam mit mondani, vagy hogy válaszolni, hogy ne érezzem szégyenben magam. Ha elküldtem volna melegebb éghajlatra, vagy ő, vagy anyám tuti a nyakamnak esett volna, ha szépen, illendően megkérdtem volna, hogy távozzon, akkor pedig szabályosan a képembe röhögött volna.
"Csinálj már valamit!"
- Na, jó Steve! Most már kiszórakoztad magad, akár mehettek is.
- Látom, ma este nem láttok szívesen. Legalábbis nem mindnyájunkat – pillantott fiára.
- Jól látod – helyeselt anyám.
- Akkor menjünk! – intett fiának.
"Még fogunk találkozni Jas, ne örülj ennyire…"
Rákaptam a tekintetem, mire ő csak sejtelmesen mosolygott egyet, majd kiugrott az ablakon. Mark még vetett rám egy szánakozó pillantást, majd ő is kiugrott.
Sok komit kérek! Remélem tetszett, és átgondoljátok a kérdéseket...
