ELŐSZÓ
ELGONDOLKODTÁL MÁR AZON, hogy hogyan töltenéd életed utolsó napját? Rendeznél egy hatalmas ”Isten veled!” bulit? Vagy elköltenéd az összes eddigi megtakarított pénzedet, hogyha már neked nem válhat hasznodra, akkor már senkinek se? Avagy bezárkóznál a szobádba, elsötétítenéd az ablakot, bebújnál a kedvenc pizsamádban, vagy a legcsinosabb ruhádban az ágyba, és várnád, hogy táncba vigyen a Nagy Kaszás? Rád vajon melyik eset lenne jellemző?
- fejezet
Vég és Kezdet
Azt mondják, a tél az elmúlás időszaka. Kezdem érteni, hogy honnan ered a mondás.A családunk sosem tekintette magát hívpnek, de azért a világ legnagyobb ünnepét mi is kitörő lelkesedéssel vártuk minden évben. Mindegyikben karácsonyban volt valami új, valami lélegzetelállító, akát jó, akár rossz.
Ettől az egésztől mindenkinek felállt a szőr a hátán. Mindenkinek, kivéve engem. Érzéketlenség lenne azt állítani, hogy meg sem érintett a dolog, de már régóta felkészültem rá.
Anyám elvesztése nekem nagyobb veszteség, mint bárki másnak ebben a családban. Apám, a húgom, a nagyszüleim mind ezt gondolták magukban: „Elvesztettünk egy csodás feleséget, anyát, gyermeket, nőt, és rokont!”.
Fogalmuk sem volt róla, hogy még ennél is többről van szó: Elvesztettünk egy hőst!!
Anyu halála számomra előre látható volt, hat évvel ezelőtt, amikor egyre-másra fura dolgok történtek velem, Ő volt az aki segített nekem, hogy megérthessem, mi történik körülöttem. Nem csak az anyám volt, a tanárom, a segítőm, a mentorom. És mindezeket leszámítva a példaképem is.
Most is, miközben a családunk saját kávézójának teraszán üldögéltem, azt a kávét ittam, melyet ő külön nekem kevert ki, még egy évvel ezelőtt, mikor megtudta, hogy ellenálhatatlan vágyat érzek a koffein iránt, ami tulajdonképpen érthető egy olyan embernél, aki ennek az afrodiziákumnak a közvetlen közelében nőtt fel. Miközben csokis, duplahabos melange-omat kortyoltam, megfeszült figyelemmel követtem egy danaiszlepkét. A lepke hirtelen felindulásból, de mindeközben lágyan és fennségesen odaszállt az úrinőként ivás közben eltartott kisujjamra.
Úgy fél percig megigézve néztem a pillangót, amely nem akart tágítani az ujjamról. Mindeközben arról az időszakról merengtem, amikor a viszonyom anyámmal mindennel szorosabbra fonódott. Amikor már éppen átakartam helyezni a másik kezemre, elrepült. Olyan gyorsan, amilyen gyorsan megtalált magának.
Ebben a pillanatban meg hallottam az anyai nagymamám rekedt, de megnyugtató hangját, aki mindvégig ott állhatott a hátam mögött:
- Egyszer minden pillangó elrepül, és ezek után a saját útját járja!-mindezt olyan átható pillantással tette, hogy azt éreztem:
"Igen, ő mindent tud! Az égvilágon mindent, a titkos életemet, azt az életet, ami anyunak is megadatott egykor."
Mire feleszméltem gyanúval telített gondolataimból, a nagymamám eltűnt, viszont a pillangó ismét rám talált. Ahogy ismét a lepkét szemléltem, újra azok az évek jutottak eszembe, melyek abba amederbe terelték életemet, amelyikben most van.
Az életemnek az a szakasza, amit a normál, átlagember furának, érthetetlennek, és természetfelettinek hívott volna egy augusztusi délutánon kezdődött néhány évvel ezelőtt. Éppen a születésnapomra kapott pénzemet költöttem el fagylaltra a Central Park Carte D’or-os pultjánál a nagymamám külön intése(„Nehogy fagylaltra költsd a pénzed kislányom!”) ellenére. Éppen vidáman és újdonsült 14 évesként nyalogattam a rumos dió - tiramisu fagyimat, és bágyadt figyelemmel szemléltem a szomszéd padon fekvő hajléktalan nőt. A barátaimmal csak a Katie által kitalált "A vörös kabátos nő" nevet használtuk rá. És ahogy belepillantottam fakóbarna szemébe, egyszer csak bevillant elém egy kép a New York-i metróról, majd a Lexington állomást jelző tábla, és a több sebhelyből vérző, súlyos feji sérüléseket szerzett, a New yorki metró alagútban fekvő nő kedvenc - és mindemellett egyetlen - vörös kabátjában.
Másnap még furcsább és hátborzongatóbb dolog történt velem, már ha ez egyáltalán még lehetséges. A húgom, Haylie épp az akváriumát pucolta, nagy szorgalommal, ahogy ez egy 9 éves gyerektől elvárható, és közben a színes halait nézegette az ideiglenesen akváriumként szolgáló üvegben. Munka közben dúdolgatott. És egyszer csak, mint villámcsapás kúszott be a fejembe a húgom hangja:
„ Remélem, anyáék nem jönnek rá! Szegényt nem hagyhattam ott…Mégis mi lett volna vele?”
- Haylie mit mondtál?
- Én? Semmit.
- Oh, akkor lehet, hogy csak képzelődtem.
- Miért? Mit hallottál? –kérdezte húgom, akinek az arcát elborította a bűntudat.
„ Lehet, hogy rájött a titkomra? El fogja mondani anyáéknak?”
Válaszolni akartam, hogy nem fogom elmondani, hogy egy macskát hozott haza engedély nélkül, de mégis meggondoltam magam. Talán mégsem jó ötlet bevallani, hogy olyan hangokat hallok, amit senki más.
Azt hittem annál a napnál tényleg semmi rosszabb nem történhet, de mekkorát tévedtem!
Az elkövetkező pár napban képeket láttam jövőbeli katasztrófákról, ha éppen olyan műsor ment a tévében, békekonferencián születő megállapodásokról, melyeknek a szerződésbe foglalt feltételeit úgyis meg fogják szegni, és a többi furcsaság sem hagyott békét nekem.
Halottam a húgomat amint éppen semmit nem mond, a legjobb barátnőmet Katie-t amint éppen velem beszél valamiről, de a barátjával volt elfoglalva.
Eleinte furcsálltam, és nem szóltam senkinek, az első pár napban betudtam a televízió oly sokat emlegetett káros hatásának…
De miután már másfél hete tartottak a hang, és képbeli hallucinációk, úgy döntöttem, hogy segítségre lenne szükségem, hiszen az mégsem normális, hogy egy tizennégy éves gyerek látja, hogy hogyan hallnak meg az emberek, vagy éppen azt, hogy mit kap a legjobb barátnője, az egy hónap múlva esedékes születésnapjára.
A frusztráló gondolatokkal a fejemben fordultam be a konyhába, és ültem le az engem megillető helyre az asztalnál. Akkor még nem is sejtve, hogy az a szombat délután sorsdöntő lesz az életemben.
Megköszörültem a torkom, mire anyám felém fordult, és hagyta a vacsorának készülő palacsintát a tűzhelyen. Leült velem szemben, és komoly tekintettel a szemében így szólt:
- Tudom, hogy mit szeretnél mondani, ezért kérlek ugorjuk át a miérteket, és a hogyan lehetséges ez?-eket.
- Ezt meg hogy érted?
- Úgy kicsim, hogy mindezt én is átéltem, amikor olyan idős voltam, mint te.
- Te is?
- Igen drágám, amikor én tizennégy éves lettem, én is elkezdtem hívatlan hangokat hallani, és először furcsának tűnő víziókat látni.
- De, de, de én ezt nem értem… Miért? És miért pont én? És hogy hogy te is? És hogy történhet ez meg?
- Majd mindent megértesz idővel. Először is az a feladatunk, hogy lenyugodj, és ha ezzel végeztünk, akkor mutatok valamit. Most menj, és mosd meg az arcod, nézz bele a tükörbe, és közöld a saját tükörképeddel, hogy nem vagy teljesen és totálisan megbuggyanva, és hogy minden a helyére kerül majd idővel.
Megtettem amit kért, valami ösztönös erővel bíztam abban, hogy amit mond, az helyes. Ha már ő is átesett rajta, valószínűleg nem a saját maga szórakoztatására mondta…
A konyhába visszatérvén, csodálkozva vettem észre, hogy anyám eltűnt, mint a kámfor. Az előző pillanatban még ott volt, majd mire visszaértem, sehol senki.
A szüleim hálószobájának ajtaja viszont résnyire nyitva. Vettem hát a bátorságot, és beléptem. Mikor megláttam az anyámat, vagyis egy nőt, aki az álarca mögött mintha hasonlított volna anyámra, egy pillanatra megállt bennem az ütő. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben: „Ki ez?” „Miért van itt” „Miért van rajta fekete bőrszerkó?” Vajon ki akarja rabolni a lakást?” „Ha igen, akkor mi is a rendőrség száma?”
Majd az idegen nő anyám hangján szólalt meg:
- Ne aggódj kicsim, nem betörő vagyok! És a rendőrség száma a 911.
Egyszerűen hátborzongató volt. Mintha olvasna a gondolataimban!
- Anya! De mégis mi ez? És miért vagy Macskanőnek öltözve?
- Azért kicsim, mert a bűnözők, ha meglátják ezt a szerelést, akkor már tudják, hogy eljött a végzetük!
- Mi? Kicsodák? Hogy hogy tudják? Akkor te tényleg a Macskanő vagy?
- Nem dehogy! Kicsim, kevesebb filmet kéne nézned! A lényeg, hogy tényleg azt a szerepet töltöm be, mint ő, csak kevesebb közöm van a macskákhoz. Én csak egyszerűen járom az utcákat, na jó a suhanok a tetőkön át talán megfelelőbb lenne, és bevégzem a sorsom, azt a sorsot, amit ez élet neked is szánt!
- Milyen sorsot? Hogy 52 méteres épületek tetejéről bucskázzak alá a mélybe?!
- Ó ugyan! Tudom, hogy még nem vagy annyira gyakorlott, mint én, de azért az egyensúly érzéked így is az átlagemberé fölött van! Jas! Nem véletlenül hallod a hangokat, és látod azt, ami egyszer be fog következni! Te vagy úgymond a kiválasztott! A különleges erővel, amit kaptál az emberiséget szolgálhatod, úgy mint én! Felébe kerekedhetsz a rosszfiúknak, és úgymond igazságot szolgáltathatsz! Hisz hallod azt, amit mások nem: a gondolataikat!
Azt hiszem ezen a ponton történt az eszméletem elvesztése. Mintha csak álmodtam volna az egészet. Ez lehetetlen!
"Még hogy én védjem meg a Világot! Én! Aki az egy méter magas gerendán is alig tud végig menni. Nemhogy a new yorki felhő karcolók tetjén ugrálni!"
"Fogadok, ha az óvodában osztályoztak volna, megbuktam volna ugróiskolából is...Hála a nagyszerű egyensúly érzékemnek..."
Loccsanásra lettem figyelmes, azt hiszem itt tértem magamhoz. Kábán kinyitottam a szemem, ekkor eszméltem, hagy anyám, aki a kis intermezzo közepette visszavedlett normális, hétköznapi ruhába locsolt nyakon egy pohár vízzel.
- Mindez tényleg valódi, vagy csak álmodtam?
- Kicsim, amíg nem vagy tisztában a saját képességeiddel, addig én vigyázok rád, és felügyelem az erőd!
- Neked is van erőd?
- Persze, ugyanolyan, mint neked, csak én már gyakorlottabb vagyok néhány, na jó sok évvel, mint te.
- És mit tehetnék én a fura látomásaimmal, és a gondolatok hangjával a fejemben az emberiség jövőjéért?
- Hát elintézheted a gonoszokat, és mindeközben jó edzésben tartod magad!
- De ugye ott leszel mellettem, amíg szükség van a felügyeletre?
- Utána is kicsim, utána is...De nem sokáig!
- Miért?
- Azért Jasmine, mert én nem sokára meg fogok halni.
- Hogy mi?! Honnan tudod? És mégis miért kéne neked meghalnod?
- Azért drágám, mert láttam, mint mondtam az én képességem sokkkal kifinomultabb, mint a tiéd most. És nekem nem csak bevillannak dolgok. Én tisztán látom azt, amire koncentrálok. És mivel a te kiképzésed karácsonykor befejeződik, nekem nincs több dolgom ezen a Földön.
- De épp karácsonykor? Hisz az nem lehet, nem hagyhatsz csak itt...!
- Kicsim, ez is része ennek az életnek, amint megszületik az első gyermeked, az ő élete határozza meg a te halálodat!
