5.Meglepetés-3.rész

A megalázó testnevelés óra után szinte tajtékozva vonultam be az öltözőbe, hogy átöltözzek és szenvedhessek tovább, egy másik órán, egy másik tanárral és nagyvalószínűséggel, egy másik ellenséggel. Raven is észrevette, hogy csak úgy pattognak a szikrák körülöttem.
- Minden oké? – fordított maga felé, miközben a pólómmal küszködtem. 
- Nem! Egyáltalán nem! – nagyjából tisztában voltam vele, hogy kívülről úgy nézhettem ki, mint egy hisztis liba, de jelen állapotomban nem érdekelt. -  Minden egyes órán belém köt valaki, aki nem ember. Egy démon üldöz nap mint nap, aki meglepő módon nem ember. Ezen kívül egy olyan szoknyát kell viselnem, amit olyasvalaki aggatott rám, aki nem ember – vágtam hozzá a miniszoknyámat nevetve. Már a monológom közepén tudtam, hogy az egész abszurd, és nem éri meg hisztizni miatta, de azért jól esett.
- Oké-oké – adta meg magát Raven felemelt kézzel. – Talán hülyeség volt pont így összeválogatni az óráidat – mosolyodott el cinkosan. – De így tudsz a legjobban odafigyelni mindenkire – vonta meg a vállát végül.
- Igen, lehet. De Aarenre egy kicsit kevesebb figyelmet szeretnék szánni. 
- Tényleg, mi történt az erdőben? – húzogatta perverzül a szemöldökét.
- Jó kérdés. – szontyolodtam el. – Fogalmam sincs, mit akart. Az egyik pillanatban felhúzza az agyam a kétértelmű megjegyzéseivel, a következőben rám veti magát és a sárban hempergünk, a következőben az ereklyéimet akarja és néhány másodperccel később pedig válaszok nélkül cikázik el mellőlem, mint a villám. – vontam vállat. – Komolyan nem tudom, hogy mit akar. Bosszant az önteltsége, a nagyképűsége és, hogy nem képes egyenes válaszokat adni. Még csak egy napja ismerem, de már az agyamra ment – a mondat végére még egy apró morgás is kicsúszott a számon, mire Raven kuncogni kezdett.
- Mint az idős házasok – csóválta meg a fejét.
- Ezt most fejezd be! – fenyegettem meg egy újjal. – Komolyan!
- Oké-oké – mosolygott még mindig. – De le sem tagadhatnád, hogy ott vannak köztetek a szikrák.
- Ja, a gyűlölet szikrái. Most komolyan, Rav! Itt vagyok másfél napja, és azóta eltörte az orrom, szétszedte a pólóm, és fogalmam sincs, hogy miért. Nem tudom, miért utál ennyire, és miért bukkan fel mindig ott, ahol nem kéne, és ahol a legkevésbé számítok rá.
- Gyanítom, hogy köze van ahhoz, hogy te vadász vagy, méghozzá a legerősebb köztünk, nálad van Artemisz nyaklánca, amiben a lelkek vannak, és hogy a Brightmore család vezetője Delilah, aki bármire képes, ha végig akarja vinni a tervét.
- Azt mondod, hogy az egész mögött ő áll?
- Lehet, fogalmam sincs, de nekem rohannom kell biológiára – ölelt meg gyorsan majd elszáguldott a folyosó másik vége felé.
Mivel egyedül maradtam a folyosón, és a csendből ítélve az iskola összes folyosója kongott az ürességtől, megállapítottam, hogy a következő órámról is elkéstem, ami nem más, mint… - kinéztem az órarendből – irodalom. Fantasztikus, az egyik kedvenc órámról is kések. Fő az első benyomás…
Szó szerint felszáguldottam az első emeletre a szekrényemhez, kivettem egy füzetet, egy tollat és a térképről lelestem, hogy hol is van pontosan az irodalom terem a másodikon. Mikor megtaláltam a méltóságteljes faajtót, ami mögött a tanárom és legalább tizenöt ember rejtőzött. Nagy levegőt vettem, mielőtt benyitottam, majd egyenesen húsz rám villanó szempárral találtam szemben magam. Mindenki érdeklődve pillantott rám, csakúgy, mint az első órán, amiről ugyanígy elkéstem.
- Jó napot! – köszöntem és intettem félénken a szemüveges úr felé, akit a tanárnak tippeltem.
- Jó napot! – vette le a szemüvegét és miközben felém jött, megtörölte.
 A kivetítő előtt találkoztunk, ahol a film éppen szüneten állt, miattam. A képkockából ítélve, amelyen a kisfiús Leonardo DiCaprioval szembesültem, rögtön felismertem a filmet, így Shakespeare-re lőttem be a tananyagot.
- Elnézést, a késésért, még nem igazodom el teljesen az iskolában, Jasmine Williams vagyok.
A legutolsó mondatomra felébredt valaki a hátsó sorban, és megmerevedtem a tanár mellett, amikor rájöttem, ki volt az.

„Hölgyeim és Uraim! Jasmine Williams, a modern világ legerősebb vadásza! Kérem tapsoljanak, az erejét csak a szadista anyjának és Artemisz nyakláncának köszönheti!”

Mikor a tekintetem találkozott az ő jégkék szemével minden megszűnt körülöttem, azt sem hallottam, amit a tanár kérdezett. A suttogások és az érdeklődő kérdések összefolytak egy masszává és csak a feszültség járta át a testem. Zavarba jöttem, miközben éreztem, hogy a végtagjaimból kifut a vér és egészen a belsőmig hatol ez az érzés. Csúfondáros féloldalas mosolya szinte belém fagyasztotta az összes gondolatom.
Miért, istenem? Miért pont én?! Szitkozódtam, miközben az agyam hátsó részében ráébredtem, hogy ezért csak egy személy felelős, valaki, akivel egy házban élek, és néha  legszívesebben lekötözném, hogy ne pattogjon állandóan. Mégsem tudtam hibáztatni, hisz nem ő tehet arról, hogy a világ legönelégültebb emberével farkasszemezek. Miután sikerült elszakítanom róla a pillantásom, a tanár értetlen arcával találtam magam szembe.
Nem volt magasabb nálam, köszönhetően a magas sarkúnak, így férfi létére inkább alacsonynak mondanám. Vizenyős, világosbarna színű szemei voltak, és barna haja, amely néhány helyen már inkább ritkásnak mondható. Idegesen törölgettem a szemüvegét a mellénye szélébe, miközben engem vizslatott.
- Elnézést, megismételné? – kértem, szinte esdekelve.
- Mondjon magáról néhány szót! – mondta, miközben az asztalához ballagott.

„Mond csak el, hogy szabadidődben démonokat gyilkolsz…!”

Nem bírtam ki, a mondandómat szinte a hátsó padsornak intéztem.
- Nos, Jasmine vagyok, de inkább Jas – pillantottam végre a többiek felé is – Eddig New Yorkban éltem, de most az unokatestvéreimhez költöztem, remélhetőleg huzamosabb időre – húztam el a szám, a következő heti látogatómra gondolva.

„Ne reménykedj szivi!”

- Köszönöm Miss Williams. Kérem, foglaljon helyet… nos… a…
Csak ne az utolsó padsorba! Kérem, csak ne az utolsó padsorba! – fohászkodtam némán, mivel közvetlenül döntés előtt állt, semmit sem láttam.
- Mr. Blackwood mellett, az üres padban.
Hála istennek! Legalább fél méter lesz köztünk. Mondhatnám úgy is, hogy szép az élet, ha nem számítjuk, hogy fél méter semmi egy démonnak, aki a halálodat kívánja. Bólintottam, majd hátra mentem, és Aaren mellett két hellyel ültem le.
- Nyugi, nem harapok – kacsintott.
- Csak helyet akartam hagyni a nagy arcodnak – suttogtam olyan halkan, amilyen halkan csak tudtam.
A többiek ebből semmit sem vettek észre, a tanár elindította a vetítőt, és minden szempár Baz Luhrmann modern feldolgozás Rómeó és Júliájára szegeződött. Mindenki a filmmel volt elfoglalva, kivéve egy valakit. Próbáltam kizárni, de rendkívül idegesítő volt a vizslató kék szempár, és a tudat, hogy éppen próbálja letapogatni az elmém. Ahelyett, hogy legnagyobb vágyam szerint visszakézből lekevertem volna neki, Velence utcáira irányítottam a figyelmem és figyeltem, ahogy szinte megalázzák Shakespeare művét a jelmezekkel, a tetovált pappal. Mérget vettem volna rá, hogy a jó öreg William forgott a sírjában, miközben a film készült. Mégis ki képzeli el úgy a világ egyik alapvető szerelmi történetét, hogy Júlia egy neon keresztekkel bevilágított kápolnában ontja ki az életét?
Miközben ezen járt az agyam, észre sem vettem, hogy szépen lassan eltelt a maradék közel húsz perc az órából, és csak a távozó Aaren, direkt nekem címzett gondolatára figyeltem fel.

„Majd holnap cica…”

A mondat jelentésére már nem jöttem rá, mert hirtelen rám tört egy vízió, amiben Andrew én és egy új autó szerepelt. Tehát délután veszek egy kocsit. Mégis csak van miért túlélni ezt a napot.
A folyosón kivételesen se démonnal, se vadásszal, se boszival nem találkoztam, már-már úgy éreztem, mintha egy normális suliba járnék. Az idill egészen a matek terem ajtajáig megmaradt, ahol is amint bepillantottam a terembe, mintha a jeges fuvallat fújta volna el a kellemes érzést. Egy boszorkány és az egyik Brightmore iker egymásba gabalyodva enyelegtek az utolsó előtti padsorban. Mivel, amint a srác megpillantott, a felismerés halvány szikráját sem érzékeltem, gondoltam, nem a legújabb reggeli barátom. A testhelyzetből megítéltem, hogy ez csak Logan lehet, kémiám pedig Declannal van. Egy szó nélkül foglaltam helyet, mivel a tanár még nem volt benn, a többiek pedig elegen voltak ahhoz, hogy bátran helyet foglaljak a második sorban, egy üres padban, az ablak mellett. A többiek egyre kevesebb érdeklődést mutattak irányomba, legalább hét olyan arcával találkoztam, akik már végig hallgatták a sablon szövegemet a többi órán, ezen kívül jelen volt még Logan, a kis boszi és még öt ember, az előttem lévő sorban.
Mikor a tanárnő beviharzott – megjegyzem, első pillantás alapján, a hozzáállása a diákokhoz cseppet sem különbözött Mrs. Cole hozzáállásától. Erre a gondolatra elözönlöttek az emlékek. A jó öreg Mrs. Cole… - először fel sem tűntem neki.
Kezdtem azt hinni, hogy ez a háromnegyed óra végre csendben eltelik, de természetesen az én szerencsémmel ez lehetetlen.
- Ifjú hölgy! – jött oda a padomhoz. – Talán eltévedt? – a tekintete olyan megvető volt, hogy majdnem fejet hajtottam előtte. Majdnem.
- Elnézést tanárnő. Nem, új diák vagyok, és, mivel lefogadom, hogy itt ár tényleg mindenki ismer – révedt a pillantásom hátra – ezért nem mutatkoztam be előre.

„Arcátlanság!”

- Akkor pótolja most a mulasztását! – követelte.
- Rendben. Jasmine Williams vagyok, eddig New Yorkban éltem, és tegnap költöztem ide – fújtam a betanult szöveget. Csodálkoztam, hogy senkinek nem tűnt fel, mennyire monoton és elcsépelt az egész szöveg.
- Köszönöm Miss Williams, ezt megtehette volna az óra elején is – közölte, miközben a tanári asztalhoz ballagott.
Tudtam, hogy nem loptam be magam a szívébe, valahogy a matektanárokkal sosem jöttem ki jól, de mindig is együtt tudtam élni ezzel a tudattal, úgyhogy különösebben most sem törtem magam, hogy én legyek a kis kedvenc. 
Az óra hátralévő részében meghúztam magam, és alig vártam, hogy végre megvehessem azt a csodát, amit még irodalomon láttam. A csengő hangjára felpattantam, összeszedtem a füzetem és a tolltartóm, majd a szekrényem felé igyekeztem. Miközben a szekrényben matattam, egy újabb levél landolt előttem a földön, ugyanazzal a kézírással.

Andrew érted jön, rögtön matek után vár majd rád a parkolóban. De gondolom már láttad, hogy miért. Majd találkozunk. ;) Puszi, Raven
Ui.: A kocsit kölcsön kell majd adnod egy körre!:)

Mosolyogva vágtam zsebre a kis papírt és, bár próbáltam visszafogni magam, szinte suhantam a földszintre. A bejáratnál visszakértem az iPhone-om, majd Andrew után kezdtem kutatni. Egy fekete Volvóban találtam rá, amint éppen a rádióra tombolt. Majdnem szívrohamot kapott, amikor bepattantam mellé, ezen mosolyognom kellett.
- Hé, legközelebb figyelmeztess, hogy jössz!
- Ha üvöltöttem volna, se hallod meg – vontam meg a vállam. – De egy ugróegér is megirigyelné a tehetséged – kacsintottam.
- Na, jó, indulhatunk? – kérdezte bosszúsan, miután megunta az önelégült fejemet.
- Hova is megyünk? – kérdeztem ártatlanul.
- Hmm. – elgondolkodott rajta, hogy vajon tudom-e, majd inkább hitt nekem.
Nem kellett volna.
- Az legyen titok.
- Oké. Szóval, hova megyünk autót venni? – tettem fel a kérdést ugyanolyan hangsúllyal.
- Tudtad? – hüledezett.
- Persze, nagyjából két órája.
- Tényleg elképesztő – csóválta a fejét.
- Miért, a húgodék ereje hogy működik?
- Az ő képességük inkább megérzés, hogy kivel mi történik. Villanások csak. Közel sem ilyen pontosak, mint a te látomásaid, amiket ezalatt a másfél nap alatt láttam. Kíváncsi ennék, vajon a nyaklánc miatt, vagy van más is? – vizslatta a nyakam.
- Elhiszem, hogy felveszed a versenyt Clark Kenttel, de inkább az útra figyelj! - böktem a szélvédő felé, mivel épp egy erdei szerpentinen hajtottunk felfelé, 120 km/h-s sebességgel.
A figyelmeztetés után az útra szegezte a tekintetét, de ezzel korántsem volt vége.

„Majd szeretnék néhány kísérletet végezni veled…”
„Mi vagyok én? Egy bolyhos fehér nyúl, vagy egy génkezelt patkány?!”
„Ne már, Jas! Kérlek! Csak tudni akarom, miért van ekkora erőd…”
„Azért mert…?”
„Mert ez nem megszokott. Ha minden igaz, jelenleg te vagy a legerősebb vadász!”
„Igen, ezt ma már megkaptam egyszer.” – húztam el a szám.
„Na, ugye. Te nem akarod tudni, hogy a medál teszi, vagy a véred?”
„Ha a vérem az, ugye nem hívsz ide egy vámpírt, hogy csapoljon meg?”
„De, ez minden vágyam…” – forgatta meg a szemét.
„Mire gondoltál pontosan?”
„Lemérni, hogy pontosan mire vagy képes a nyaklánccal, és mire a nélkül. Gyengébb leszel-e, és hogy megmaradnak-e ugyanazok a képességeid…”
„Rendben. De, csak miután letudtuk Aput. Ha maradok, tied a pálya. Oké?”
„Oké.”

- És van már valamilyen elképzelésed?
- Volt egy látomásom.
- És?
- Egy bordó, vagy fukszia színű autó. – mondtam, miközben próbáltam felidézni minden részletet. – Egy Fiesta! – közöltem diadalittasan.
- Egy Ford? – vonta fel a szemöldökét.
- Igen.
- Rendben, akkor irány a Ford.
Egy hatalmas mosollyal az arcán szállt ki a kereskedés előtt. Tényleg élvezte ezt az egészet, és nem szívesen rontottam el ezt számára. De konkrét képem volt a kocsiról, így nem sok idő marad arra, hogy kifejtse a tapasztalatait, a véleményét és a szaktudását. Bár, ennyit megtehettem érte.
Az üzletben sorra mutatta be a modelleket, míg nem elértünk a teremnek azon részébe, amit én már elsőre kiszúrtam, a mindennapi utazásra szánt autókat.
- Lázod már? – kérdezte suttogva.
Én már egyáltalán nem bírtam magammal, így egy szó nélkül téptem fel az álom autóm ajtaját és pattantam be a vezető ülésre.
- Ez az? – hajolt be az ablakon.
- Pontosan – hajtottam fejem a kormányra.

Leírhatatlan érzés volt. Olyasmi lehetett, mint amikor az anya először tartja kezében az újszülött kisbabát, de, mivel ebben még nem volt részem, nekem maradt a kormány. Az autó belülről bőrrel volt borítva, automata váltó, GPS és beépített hifi rendszer járt hozzá.
Egy levakarhatatlan mosollyal szálltam ki az egyszemélyes csodámból, és fordultam a hevesen gesztikuláló alkalmazott felé, aki közben Andrew elegyedett beszélgetésbe az autóm fogyasztásáról és gyorsulásáról.
- Sikerült választani, hölgyem? – fordult felém egy legalább akkora mosollyal, mint az enyém.
- Igen. Ezt szeretném megvenni. – mutattam az autóra.
- Hitelre kéri esetleg, vagy…? – kérdezte.

„Kizárt, hogy a kiscsajnak legyen ennyi készpénze, különben apuék nagyon elereszthetik…”

- Kártyával fizethetek? – lobogtattam meg előtte a bankkártyám és élvezettel figyeltem, ahogy a mosoly lehervad az arcáról.
- Hogyne, kisasszony. – vette el a kártyám, én pedig boldogan követtem a kasszához Andrewal a nyomomban.

„Szép volt.”

- Köszönjük a vásárlását! – nyújtotta vissza a kártyámat, amely nem kevés pénzzel lett könnyebb, röpke két perc alatt. – Az egyik kollégám mindjárt kiviszi az autóját. – mondta bűbájosan.
- Köszönöm – feleltem a legkedvesebben, ahogy csak tudtam. A hangom, akár a cseppentett méz.
Miután a fiatal srác átadta a két slusszkulcsot és odaadta a cégkártyát, a forgalmit és a szükséges papírokat, alig vártam, hogy bevethessem magam a vezető ülésbe.

„Egy verseny?” – kérdeztem Andrewt.
„Most kaptad meg, de már össze akarod törni?”
„Ugyan már! Félsz?”
„Hazáig!”

A következő pillanatban mindketten szinte tövig nyomtuk a gázt és magunk mögött hagytuk az álmélkodó alkalmazottat, akinek a motor mellett is hallottam koppanni az állát a betonon. Úgy hajtottunk, mint az őrült, de a körforgalmakban, illetve a közlekedési lámpáknál én jutottam előnyhöz, nem is kicsihez, amikor az erdei útra értünk, már fél kanyarnyi előnyöm volt a kacskaringós szerpentinen, ma a sulitól valódi padlógázzal hajtottam az erdőszélén álló házhoz. Andrew utánam érkezett meg, nagyjából öt másodperccel. Mindketten a ház elé parkoltunk, bár tudtam, hogy van egy garázs is, de nem akartam tolakodni, végülis csak más fél napja lakom itt.
- Kezdők szerencséje. – közölte, amint elhaladt mellettem.
- Ugye valójában nem vagy ilyen naiv? – kérdeztem.
- Tudod mit? Inkább vidd be a kocsidat a garázsba.
- Inkább nem – mondtam, mire meglepődött.
Egy mosollyal jutalmaztam és az ajtó felé böktem, pont akkor, mikor matt Raven és Meghan rohantak le a lépcsőn.
- Emlékezz, mit kértem! Kérem a slusszkulcsot! – toporgott előttem Raven kinyújtott kézzel.
- Rendben, de, ha egy karcolás is lesz rajta… - fenyegettem.
- Nyugi! Utána nekem is van egy meglepetésem! – kacsintott.

„Foglald le!” – hallottam meg Meghan utasítását a bátyjának.

Eléggé felcsigázott ez a két szó, így körbe akartam hallgatni, de a lányok, Mattel együtt már elhúzták a csíkot, Andrew elméje pedig olyan csendes volt, mint a nyári éjszaka, már csak a tücsökciripelés hiányzott.
A lányokat inkább a konyhában, egy tojásos rántotta társaságában vártam meg, miközben próbáltam legyűrni a kényszert, hogy a kíváncsiságom hajtson és komolyan, latba vetve minden erőmet, Andrew elméjét ostromoljam.  Miután elpusztítottam a tányéromon lévő hatalmas adagot, a tányért és az evőeszközt a mosogatógépbe helyeztem, és csatlakoztam Andrewhoz a nappaliba.
Amint a kezembe vettem az egyik Cosmopolitant, amit a dohányzóasztalon találtam, a lányok, nyomukban Mattel berobbantak az ajtón, és a néma elméjükkel azonnal felrántottak a kanapéról. Szinte felcipeltek a legfelső emeletre. Az utolsó fordulóban Raven befogta a szemem hátulról, míg Meghan vezetett fel a lépcsőn. Matt és Andrew mögöttünk jöhettek, mert hallottam a lépéseiket. Egyszer csak Meghan megállt, mellém lépett, Raven levette a kezét a szememről, elém pedig a legcsodásabb szoba tárult, amit valaha láttam. Minden a lányok ízlését és mesteremberek keze munkáját dicsérte. 

5.Meglepetés -2.rész

5.fejezet - Meglepetés
2.rész

Amikor leparkoltam a helyünkre, riadtan a nővérekre pillantottam, valamiféle támogatásért.
- Minden rendben lesz. – tette Rav kezét a vállamra, hogy megnyugtasson.
- Vagy nem – vont vállat Meghan, majd kiszállt a kocsiból, s velünk nem is törődve eltűnt. Miután teljesen elvesztettem, kifújtam a levegőt, majd lenyomtam a kilincset, és kiszálltam az ezüst Lexusból. Mivel nem akartam feltűnést kelteni – ami természetesen nem jött össze, mindenhol csak magamat láttam – odafordultam Ravenhez, aki már az épület felé tartott és feltettem a legelső kérdést, ami eszembe jutott.
- Rav, ez milyen kocsi? 
- Oh, ez egy limitált kiadású Luxus LH.
- És honnan van? – vetettem rá egy sanda pillantást. Nem tűnt olyan erősnek, hogy csak úgy kitol egy autót a gyárból.
- A fogtündér tette a párnám alá – forgatta meg a szemét. – Természetesen Anyutól kaptuk, még tavaly. – hirtelen kanyart vett, és én alig tudtam koordinálni a lépteimet ezekben a cipőkben.
- Milyen célokra? – lihegtem mellette, neki aztán van séta tempója, ismertem el.
- Furikázni, ügyeket intézni, vásárolni – olyan hangszínben mondta, hogy a vadászatnak abszolút semmi köze sem lehetett hozzá, viszont a vásárlás szónál feltűnően csillogott a szeme. Persze az elméjében olyan csend honolt, hogy egy temető megirigyelte volna.
- Nos, itt vagyunk – torpant meg egy hatalmas boltív előtt. Az iskola egy gótikus épületet takart, ami annyira gyönyörű volt, ha nem tudtam volna, el nem képzeltem volna, hogy ez egy középiskola. Ahhoz túlságosan is gazdagon díszített, túl tiszta, túlságosan is hasonlított egy elit iskolához.

- Raven! – az említett összerezzent, miközben én morcosan néztem rá. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy ezentúl, ha minden jól megy, egy elit gimibe fogok járni?! - a mondat végére inkább fenyegetésnek hangzott, mint egy barátai kérdésnek.
- Neem – mondta, miközben a cipőjét fixírozta.
- Raven! – nyögtem – Honnan lesz nekem pénzem erre? Örököltem egy rakás pénzt anyutól, de még másfél év ebben a suliban… Én ezt a pénzt nem erre szántam – végső elkeseredésemben már én is a földet néztem
Csodásan nézhettünk ki egymás mellett. Két fiatal lány, a legmárkásabb göncökben lehajtott fejjel a földet rugdossa.
- Jas, nyugi – tette a kezét a vállamra. – Nekünk bőven sokkal több pénzünk van, mint amennyi kellene. Ilyen képességekkel akár Bill Gates is elbújhat mögöttünk. Ide fogsz járni, és kész. Vedd úgy, hogy ez a fizetség, amiért nem hagyod, hogy Aaren kitépje a torkunkat – kacsintott.
- Jobb, ha inkább bele se gondolok – fújtattam.
- Rendben – Raven ajkán egy harminckét fogas vigyor virított. Sosem tudtam, hogy képes az ilyen gyors hangulatváltozásokra, és néha alig tudtam követni. – Akkor irány az iroda! – majd karon ragadott, és behúzott a boltív alá.
Az iskola - mint később kiderült, az egyik – belsőudvarára érkeztünk. Az épület szabályos négyzet alakban vett körbe minket. Az udvar közepén egy kentauros szökőkút állt, amiben az ágaskodó félvér szájából lövellt ki a vízsugár. Elmentünk a szökőkút mellett, majd balra fordultunk, ahol egy hatalmas fa ajtó tárva nyitva várt ránk. Az épület belül is elegáns volt. A falai krémszínben pompáztak, a szőnyeg vörösben. A folyosó falain vörösre festett fakeretekben arcképek lógtak, gondolom az előző igazgatóké és igazgatónőké. A folyosó közepén, bal oldalon egy hatalmas asztal helyezkedett el, mögötte egy szemüveges, felkontyolt, festett barna hajú, kosztümös nő ült, aki felpillantott a laptopjából, majd Ravenre nézett.
- Miss Wilmer! A mobilját, legyen szíves!
- Jó reggelt, Miss Stevens! – ragyogtatott bűbáj-mosolyt Raven, miközben belecsúsztatta a telefonját a csontos kézbe.
- És az önét is Miss… - a barna szempár érdeklődve vizslatott, miközben végigmért.
- Miss Williams. – mondtam, majd kivettem a táskámból a készüléket és odaadtam a nőnek.
- Köszönöm hölgyeim. Miss Williams, az igazgató iroda a folyosó végén, a titkárnői iroda pedig rögtön mellette, a jobb oldali ajtó. Miss Wilmer, az ön órája mér elkezdődött, írok egy igazolást önnek. – mondta, miközben papírért kezdett matatni. – Viszlát, hölgyeim! – köszönt el, miután átadta Ravnek a kis cetlit.
Tanácstalanul álltam az asztal előtt, és arra eszméltem, hogy Raven gyorsan megölel, majd felszalad a hatalmas falépcsőn, és eltűnik az egyik folyosón. Mivel nem volt kedvem bájcsevegni, elindultam az igazgatói iroda felé. Már meg sem lepődtem, hogy egy hatalmas kétszárnyú faajtóval találtam magam szemben, olyan, mintha a Fehér Házban járkálnék. Két kopogás után egy női hang megadta a belépést.

„Biztos az új diák, Wilmerék rokona. Remélem inkább Meghanre hasonlít…”

Az első pillantásom a hatalmas íróasztal mögött helyet foglaló igazgatónőre esett. Nem tűnt többnek harmincöt évesnél.Már éppen kezdtem örülni, hogy talán nem minden magániskola ugyanolyan, és hogy az öreg igazgatónő nem alapkellék. De amint meghallottam a gondolatait tudtam, hogy ha tíz évvel később érkeztem volna, nem tévedtem volna sokat. Miközben beléptem az ajtón több ezer szempontból hasonlította össze a lányokat, és valahogy mindegy Meghan került ki győztesen, mert ő olyan okos, szorgalmas, szófogadó, egy szóval a nővére ellentéte. Amikor meglátott, észrevehetően végig mért, majd a papírjait kezdte rendezgetni, amíg az asztalhoz nem értem. Az iroda nagyobb volt, mint a new yorki lakásunk fele, és azokban a halálcsapdákban beletelt vagy fél percbe, mire felpillantott a papírjai közül és mandulavágású szeme megvillant a szemüvege mögött.
- Jó reggelt! Jasmine Williams vagyok, Meghan és Raven Wilmer rokona – tettem hozzá a nyomatékosítás kedvéért.
- Jó reggelt Miss Williams. Én Mrs. Marduke vagyok. Üdvözöllek az Abraham Lincolnban – fogott velem kezet. – Kérlek, foglalj helyet. – intett a puha bársonyszékre az asztalával szemben.
Miután kényelmesen elhelyezkedtem, nem bírtam ki, tulajdonképpen meg sem próbáltam őt kizárni, belehallgattam a fejébe.

„Jó jegyek, márkás ruhadarabok, szép arc, már csak a személyiségével lehet probléma…”

Azt hittem lefordulok a székről. Pont ezért voltak előítéleteim az elit iskolákkal szemben. Csak arra játszanak, hogy a diákok gazdagok és szépek legyenek. Az átlagomra csak azért van szükségük, hogy ne ez az intézmény legyen az Egyesült Államok St. Trinian’s-e.
- Nos, az iskoláról annyit, hogy a szokásos tanítási rendszerrel dolgozunk, mi szerint a tanítás reggel fél kilenckor kezdődik, és az órák számától függően változó délután. A tanórákon különböző szaktanárokkal dolgozik majd. Az órarendjét a beszélgetés után átveheti a titkárságon. – zavartnak tűnt, pedig pont fordítva lett volna illendő a helyzet. Ehelyett én nyugodtan ültem a székben és őt figyeltem.
- Köszönöm. Mit szeretne tudni rólam? – kérdeztem kedvesen.
- Látom, hogy a Gateway középiskolába jártál a kilencedik osztály feléig, majd iskolát váltottál és a Windham középiskolába iratkoztál be. Az első kérdésem az lenne, hogy vajon mi vesz rá egy ilyen fiatal lányt, hogy a tanévet megszakítva egy teljesen új városban, egy új iskolában tanuljon tovább? – kérdezte mosolyogva.
Nem tudtam, minek örülne jobban, a teljes igazságnak, a féligazságnak, ami még publikus volt. Végül a helyes utat választottam, és hazudtam, hogy szegény nőt ne az irodájában érje szívroham.
- Az édesanyám halála után váltottam iskolát New Yorkban, édesapám tanácsára, aki úgy vélte, hogy egy kis környezetváltozás jót tenne nekem. Most én éreztem úgy, hogy környezetváltozásra van szükségem, így közös megegyezés alapján a rokonaimhoz költöztem. – olyan hihetően mondtam el a történetet, hogy a fájdalom szinte kézzel tapintható volt. Meg is lett az eredménye, a szemüveg mögött könnycseppeket láttam csillogni.
- Nagyon sajnálom – pirult el. – Részvétem.
- Köszönöm – hajtottam le a fejem, hogy elrejthessem a mosolyom. Az emberek néha olyan könnyen manipulálhatóak.
Miután elmúlt a pillanat, felemeltem a fejem és Mrs. Marduke-ra tekintettem. Az arcán még mindig látszódott a meglepettség, hogy tizenhét évesen ennyi mindenen mentem keresztül. Pedig még a felét sem tudja. Ha tudná, hogy egy született gyilkossal ül szemben, a festett szőke haját tépve rohanna ki az irodából. Miután összeszedte magát ismét rám mosolygott, majd felállt, én hasonlóképpen tettem, mivel előre láttam a szándékát.
- További jó tanulást kívánok! – mondta, miközben ismét kezet fogtunk, majd hozzátette: - Ne aggódjon, az órarendjét Miss Wilmer már elintézte.
Nem tudtam kideríteni, hogy pontosan mire is gondolt, mert az asztalon lévő telefon megszólalt, mire az igazgatónő szavát felelve kapta fel, én pedig feleslegesnek éreztem, hogy tovább maradjak, így felvettem a földről a fekete táskám, majd minél halkabban kisurrantam az irodából, vissza se nézve. Amint kiléptem, észrevettem, hogy Miss Stevens úgy bámul, mintha az irodában hagytam volna a szoknyám, majd fejével az iroda felé bökött.
Kopogtam, majd válasz nélkül beléptem a következő giccses terembe, ahol egy hasonló stílusú, bár kisebb íróasztal mögött egy idős hölgy üldögélt, és papírokat töltögetett.

„Az új diák…”

- Jó reggelt! Jasmine Williams vagyok – köszöntem mosolyogva. Anyutól azt tanultam, hogy mindig az első benyomás a legfontosabb.
- Jó reggelt Miss Williams, itt az órarendje, az iskola házirendje és az éves program a kirándulásokról, szünetekről, bálokról. – nyújtott egy egészkupac lapot maga elől. – Továbbá itt a szekrénykódja és a szekrény száma.
- Köszönöm – vettem át a lapokat, majd tanulmányozni kezdtem az órarendemet.
Mivel ma kedd volt, csak öt órát kellett végig szenvednem, vagyis már csak öt órát és húsz percet. Az első órám kémia lett volna. Mivel még nem volt dolgom elitiskolával, gyorsan átfutottam az órarendet, hogy ott is olyan borzalmas órák várnak rám, mint régebben, de kellemesen csalódtam. Az órarendem elég elviselhető volt. Miután befejeztem az órarendem tanulmányozását, visszatértem a jelenbe, és észrevettem, hogy még mindig az irodában állok, majd tanácstalanul a hölgyre néztem.
- Elnézést, meg tudná mondani, hogy hol lenne kémia órám? 
- Oh, én feledékeny, a térképet elfelejtettem – szabadkozott, majd átnyújtott egy alaprajzot az iskoláról. – A kémiát Mr. Medina tartja a kémia előadóban, az első emeleten.  – mutatott egy kis négyzetre a lapon.
- Rendben, köszönöm.
Azonnal szembetűnt, hogy két belső udvar található a suliban, egy hatalmas sportpálya az iskola mellett, egy óriási tornaterem és futópálya az erdőben.
- Köszönöm. – ismételtem magam, majd hozzátettem: - Viszontlátásra! – mosolyogtam, majd kiléptem az irodából.
Elhaladva Miss Stevens mellett, belehallgattam a fejébe:

„Kíváncsi vagyok, hogy az új diák meddig marad itt…”

Meg sem lepődtem, hogy nem fogadtak tárt karokkal, de azért ki érdemelnék egy kis bizalmat… Miután a titkárnőt, az igazgatónőt és Miss Stevens-t letudtam, a gyönyörű, vörös szőnyeggel borított lépcső felé vettem az irányt. A térkép alapján, az iskola alsószintjén az irodák, a könyvtár és az ebédlő volt és a két belsőudvar. Az első emeleten biológia, kémia, fizika és média előadók és egy nagy gyűlésterem. A második emeleten pedig matek, magyar és egyéb szaktantermek, illetve nyelvi laborok. Furcsa volt számomra, hogy nem volt külön osztályterem, de az iskola mindenki számára biztosított szekrényeket, így tulajdonképpen nem zavart. Miután nagyjából memorizáltam, hogy hogyan tudok eljutni az első órám helyszínére, megnéztem a kis cetlit, amit az iskolatitkár a kezembe nyomott a szekrénnyel kapcsolatban. Elmondhattam magamról, hogy a 667-es szekrény büszke tulajdonosa vagyok. A szekrényaz első emeleten volt, így felmentem egy emeletet, majd megkerestem a meglepő módon bordóra festett fém ajtóval rendelkezett. Kinyitottam a zárat és betettem a táskám. Kivettem a táskámból egy füzetet és visszazártam az ajtót. Miközben a kémia előadó felé már tervezgettem, hogy fogom feldíszíteni a szekrényem belsejét. Mondjuk, tehetnék bele egy turmixgépet, de akkor hova tenném a cuccaimat? Miközben ezen tanakodtam, megérkeztem az ajtó elé, amelyen a Kémia előadó – réztábla díszelgett. Mielőtt bekopogtam volna körbehallgattam.
„Komolyan nem értem, hogy miért hallgattam anyámra, és választottam a tanári hivatást…”
„Ma délután Aundria megint vásárolni akar menni, és persze Elissa teljes mértékben támogatja. Hogy miért ver engem a sors ilyen nővérekkel..?!”

Egy boszorkány. Pazar. Reménykedtem benne, hogy egy ideig, mondjuk egy fél napig még eltudok kerülni mindenkit, aki egy kicsit is természetfelettibb, mint egy csomag virágföld. Mielőtt ezen tovább gondolkodtam volna, inkább kopogtam és benyitottam a terembe.
- Jó napot!  - köszöntem a tanárnak, majd anélkül, hogy az osztályra néztem volna, a tanári asztalhoz mentem, bár a többieket így sem úsztam meg.

„Nahát! Ennek a csajnak vannak lábai!” – csodálkoztam, hogy nem fütyült utánam.
„Egy vadász.” – jött az utolsó padsorból.

- Jó napot! – köszönt a tanár és félszegen vizslatott.
- Jasmine Williams vagyok, az új diák – mondtam és várakozóan tekintettem rá, hogy mikor ülhetek le végre valahova?
- Oh igen. Jasmine – próbálta memorizálni a nevem. – Nos, és Mr. Medina vagyok, éppen egy kísérlet közepén járunk, kérlek, foglalj helyet… nos – nézett körbe. – Az utolsó előtti padsorban, Miss Montgomery mellett. – intett egy szőkeség felé, aki bátorítóan mosolygott rám.
Egy szó nélkül az említett helyre ballagtam és helyet foglaltam a boszi mellett. A szőkeség érdeklődve fordult felém, pislogott kettőt, majd minden féle kertelés nélkül nekem szegezte a kérdést:
- Te vadász vagy, ugye? – egy kissé meghökkentem, de a selymes kék szempár türelmetlenül vizslatott, így kinyögtem a választ.
- Igeen. – erre az egy szóra egy dühös fújtatást hallottam a hátam mögül, így hátrafordultam és egy csokoládébarna szempárral találtam magam szemben. A szemekhez tartozó arcon felragyogott egy gúnyos mosoly.

„Helló Jasmine, hogy van Anyu?”

Szinte tátott szájjal bámultam, majd mivel a csúfondáros vigyor csak nem akart eltűnni a képéről, így inkább visszafordultam és a padtársam játékát néztem a kémcsövekkel.
- Gondolom van már gyakorlatod.. – ejtettem el egy ártatlannak tűnő megjegyzést.
- Igen – nevette el magát. – Egy kicsi. Egyébként, Jade vagyok. – nyújtotta oda a jobb kezét.
- Jas – mosolyogtam rá én is.

„Máris lepacsiztál az egyik boszival?”

- Melyik vagy? – fordultam hátra és támaszkodtam meg a mögöttem lévő padon. – Logan, akit a farka irányít, vagy Declan, akit a seggrepacsi minden meccs után? – kérdeztem nyájasan.
- Wow. Neked aztán felvágták a nyelved – mosolyodott el. – Aaren tényleg nem túlzott. Csak vigyázz, nehogy összeakadjunk egy este – kacsintott.
Jade csak csendben dolgozott elől, de nem akartam magára hagyni, bunkóság lett volna, mert ellentétben a mögöttem ülő démonnal, kedves volt hozzám.
- Ne segítsek? – kérdeztem felvont szemöldökkel, amikor egy sötét színű nyúlós anyagot csorgatott egy pohár vízbe.
- Jegyzetelj! – adta ki az utasítást, mire előkaptam a füzetem és írni kezdtem, amit diktált.
Szerencsémre még úgy öt perc lehetett hátra az órából, majd a csengő édes hangja kimenekített szorult helyzetemből. Felkászálódtam a helyemről, vetettem még egy pillantást a még ismeretlen Brightmore fivérre, majd távoztam. Meg sem lepődtem, hogy a hiperaktív barátnőm már az ajtó előtt vár rám. Köszönés helyett csak mellé léptem és meglengettem előtte a papírt.
- Véletlen, hogy összefutottam az egy démonnal kémián? És hogy Jade a padtársam?
- Nem, nem éppen. – vonta meg a vállát.
- Ugye úgy válogattad össze az óráimat, hogy minél – erősen el kellett gondolkodnom a jelzőn, hogy mi lenne a helyes, mert nem akartam valakit megbántani még akkor sem, ha az illetőnek szuperhallása van és a természetes ellenségem. Idegtépőbb? Borzalmasabb? Irritálóbb? - izgalmasabb legyen…? – tettem fel a kérdést, és még csak nem is reménykedtem a nemleges válaszban.
- Igen. – hajtotta le a fejét, mint egy bűnös kisgyerek. – Mérges vagy? – nézett rám hatalmas őzike szemekkel.
- Nem, csak szólhattál volna, hogy a golyóálló szoknyámat vegyem fel – forgattam meg a szemeimet. – Mi lesz a következő órád? – kérdeztem, miközben a saját órarendemet tanulmányoztam.
- Irodalom. – mondta, majd elvette az órarendem. – De nyugi, találkozunk még – kacsintott, majd eltűnt a tömegben, én pedig szembetaláltam magam a szekrényemmel.
Miután lecseréltem a füzetem, elindultam médiára, ami szerencsére ugyanazon az emeleten volt, mert így is nehezemre esett megtalálni a termet. Amint beléptem, szerencsére csak két diák volt a teremben és egy erősen kopaszodó, középmagas férfi.
- Jó napot! Jasmine Williams vagyok, új diák – léptem oda hozzá.
- Jó napot Miss Williams! Én Mr. Zegers vagyok, a média tanárod. Foglalj helyet, kérlek.
- Köszönöm. – mondtam, majd az utolsó padsorba ballagtam és leültem az ablak mellé.
Becsengetésre nagyjából mindenki megérkezett, mellettem senki sem ült, azt hittem ennyire mégsem vagyok ijesztő. Hála azoknak, akik már benn voltak, amikor bejöttem, így is mindenki rólam beszélt, vagy filozofált, ahelyett, hogy észre se vettek volna.

„Hmm,fincsi az új csaj, elvinném egy körre…”
„Azt hiszi, hogy bejön, illegeti itt magát ebben a rövid szoknyában és elvárja, hogy mindenki a nyálát csorgassa utána?!”

Tudtam, hogy ez a szoknya rossz ötlet lesz. Akkor megesküdtem, hogy soha többé nem hagyom, hogy Raven öltöztessen fel. Mi vagyok én? Egy életnagyságú Barbie?!
Amikor Mr. Zegers gondolataiba lestem bele, meghűlt az ereimben a vér. Most komolyan?! Muszáj ezt?

„Na, akkor szeretnék többet megtudni az új tanulóról, és ha jól látom, ezzel nem csak én vagyok így…”

- Miss Williams, kérem! Tudna mondani magáról mondani pár dolgot? – nézett rám várakozóan.
- Hát persze – adtam meg magam, miközben felálltam. – Nos, Jasmine Williamsnek hívnak, eddig New Yorkban laktam, tegnap költöztem San Franciscóba, és máris bedobtak a mély vízbe – vontam vállat.
- Köszönjük – mosolyodott el a média tanár. Ezek szerint nem mindenki olyan besavanyodott itt, mint akikkel eddig találkoztam.
Épp hogy leültem, egy fekete hajú lány viharzott be a terembe.
- Örülök, hogy méltóztatik megjelenni Miss Condor.
- Elnézést tanár úr – hajtotta le a fejét, majd a hátsó sor felé tartott.

„Hmm. Egy új arc… méghozzá a helyemen! Hékás kislány, nem tanítottak jó modorra?”

- Helló! – köszöntem, amikor mellém ért.
 Az illatáról egy valami jutott az eszembe: bővület. Egy szirén. Gondoltam, jobb, ha előre tisztázzuk a helyzetet, baj nem lehet belőle.
- Bocs, hogy a helyedre ültem. – súgtam oda neki, mikor lehuppant mellém.
A bosszús tekintet azonnal eltűnt az arcáról és a helyét a döbbenet, majd a felismerés vette át.

„Az új csaj egy vadász?! Akkor mégiscsak igazak a pletykák…”

- Állj! Ezt hallottad, ugye? – kapta a szája elé a kezét.
Elég volt egy bűnbánó pillantás, és az elméjét egy gyenge pajzs védte, amit, ha akartam volna, át tudtam volna törni, de nem akartam beférkőzni mindenki fejébe.
- Bocs. Nem csinálom többet. Nem akarok mindenki fejébe bele látni. – mondtam.
- Hála az égnek! – fújta ki a levegőt. – Egyébként, Tia vagyok. – költözött egy szemkápráztató mosoly az arcára.
- Tia? – kérdeztem meglepetten.
- Igazából Tiadalma, de azt utálom. – húzta el a száját.
- Jas. – mosolyogtam rá. – Igazából Jasmine, de ne hívj így.
Örültem, hogy végre valaki kedves velem, leszámítva Jadet, de Tia sokkal kedvesebbnek tűnt, és nem foglalkozott azzal, hogy vadász vagyok. Ezután az órára figyeltünk, mivel Mr. Zegers gondolatai cseppet sem voltak kedvesek az irányomba. Miután kicsengettek, tényleg úgy éreztem, hogy egy barátnőre leltem a személyében, így együtt indultunk el a következő óránkra. Raven nem várt rám úgy, mint egy órával azelőtt, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, hisz, először is, nem kell egész nap rám vigyáznia, másodszor, tud vigyázni magára. Ha pedig mégsem, azt láttam volna. Miközben a szekrényem felé tartottunk, kiderült, hogy neki biológiája lesz, én pedig kilestem az órarendemből, hogy tesim. Miután ő elindult a következőórájára, átkoztam magam, hogy nincs semmim, amit felvehetnék tesire, de azért kinyitottam a szekrényem, hogy legalább a füzetem és a tollaimat letehessem. Amint kinyitottam a szekrényem, egy kis cetli szánkázott a földre.

Elfelejtettem a tesi cuccod. Nyugi, a te méreted, elugrottam érte második órán;) Majd találkozunk, Puszi, R

Elnézően megcsóváltam a fejem, majd magamhoz vettem a papírtáskát, amiben a felszerelésem volt és a térkép alapján megpróbáltam eligazodni, hogy merre is kéne mennem. A lap szerint a testnevelés öltözők a terem mellett voltak, ami pedig egy külön épületben. Mivel alig volt már időm, és még öltöznöm is kellett, gyorsan körül pillantottam és nyugtáztam, hogy senki nincs a folyosón, így mint az őrült – szó szerint – futottam lejjebb egy emeletet, ki a főkapun, megkerültem az épületet, majd csak a csarnok előtt fél méterrel lassítottam. Szívem szerint berohantam volna az öltözőbe, de tudtam, hogy még vannak bent. Besétáltam és a vizslató pillantásoktól eltekintve átvettem a fehér pólóm és a fekete, alig takaró rövidnadrágom?! Ezért meg fogom ölni Ravent. De sajnos be kellett adnom a derekam, semmi mást nem találtam a táskában, csak egy fekete hajgumit és egy fehér Adidas sportcipőt. Miután úgy döntöttem, hogy felesleges tovább bent maradnom, kiléptem az öltözőből, és elindultam a terem felé. Hallottam, hogy jön mögöttem valaki, de nem volt kedvem rájönni, hogy ki.
- Én láttam. – súgta a fülembe az az ember, akire a legkevésbé számítottam, majd ördögien elmosolyodott. – Tudod nem sok kellett hozzá, hogy beálljak fogónak – mért végig, majd besétált előttem a hatalmas csarnokba.
Fújtatva mentem utána, de sajnos semmivel sem tudtam visszavágni. Amint beértem a terembe, elkaptam Raven pillantását a bal oldali térfélen, de ő azonnal megijedt az én szikrázó tekintetemtől.
- Hű, te aztán pipa vagy a nadrág miatt – húzta el a száját.
- Mi? – néztem rá értetlenül, majd leesett. – Ja, nem. Aaren. – mondtam bosszúsan. - De a gatya miatt is számolunk majd – fenyegettem.
- Jól van! Gyerünk, bemelegítésnek egy erdei kör! – jött be az edző. – Új lány! – intett. – Gyere csak ide!
Nem tudtam, hogy mi a megalázóbb, a hangnem, ahogy beszélt velünk, az, hogy máris van egy új becenevem, vagy a túlságosan rövid nadrágom.
- Na, szépségem, a tornaterem mellett van a futóösvény. Próbálj nem eltévedni, fuss valakivel, akit ismersz. Mellesleg Stewart edző vagyok. – nyújtotta a kezét.
- Jasmine Williams. – ráztam vele kezet, de nem szívesen.
- Oké, akkor egy kör! Mehet! – mondta, majd sípolt egyet.
Mindenki megindult a kijárat felé. Én valahogy elvesztettem Meghant én Raven. Rajtuk kívül csak egy valakit ismertem, akit szívem szerint olyan messzire elkerültem, ahogy csak lehetséges. Mivel én indultam el utoljára, egyedül maradtam. Az edző a teremben maradt, és megalázónak tartottam volna visszamenni, így az egyetlen ösvényen elindultam az erdőbe. Rossz előérzetem volt ezzel az egésszel kapcsolatban, de tovább futottam, amikor zajt hallottam magam mellől, majd valaki rám vetette magát a fák közül.
- Most van kedved játszani? – jött az önelégült hang a fejem fölül.
- Örömmel, úgyis olyan ütni való fejed van. – mondtam, majd úgy intéztam, hogy ő is a földre kerüljön.
- Aú. Cica, ne bánts – incselkedett.
- Ne hívj cicának, nem vagyok dorombolós hangulatban, léptem rá a jobb karjára.
Lehet, hogy rossz ötlet volt, mert újra a földre kerültem, ő pedig fölém gördült.
- Ne ingerelj, attól csak még rosszabb leszek.
- Szerinted ez még lehetséges? – kérdeztem, miközben a karjai között vergődtem.
- Komolyan mondtam. Ugye nem akarod, hogy egy erdőben erőszakoljalak meg? – nézett rám tüzes pillantással.
Több sem kellett nekem. Egy kanos démon szorít a földhöz, akkor adjuk meg neki, amit akar – kellemetlenebb fájdalom formájában. Sikerült olyan pontosan céloznom, hogy amint meglendítettem a lában, már el is tűnt az akadályozó tényező és fel tudtam kelni.
- Muszáj állandóan ezt játszanod? – nyögött fájdalmában.
- Nem, de egyelőre ez az egyetlen gyenge pontod. – mondtam neki, majd futásnak eredtem, de sajnos nem jutottam messzebb húsz méternél.
- Ugye nem gondoltad, hogy ilyen könnyen eleresztelek? – kérdezte, miközben a csípőmön térdelt.
- Reménykedtem benne – mondtam, miközben a nyakát a térdeim közé szorítottam.
Azt hittem nyertem, mikor előre gördült, így ő került alulra, én pedig a fejénél térdeltem. – Mégis mit akarsz tőlem? – kérdeztem, miközben engedtem a szorításon és felálltam,  mert komolyan kifárasztott ez a kis külön edzés.
Ő is felállt, de mielőtt megszólalt volna, hátat fordított nekem, és mint a villám, hagyta el a terepet. Nem hagyhattam, hogy válasz nélkül hagyjon, így utána futottam. Egyenesen a tornaterem előtt kötöttünk ki, ahol már lassítanunk kellett. Hagytam, hogy bemenjen, majd fél perccel később én is csatlakoztam a többiekhez. Amint beléptem Raven csodálkozó pillantásával találtam magam szembe.

„Mégis mit csináltál a ruháddal?!”

Amint meghallottam, magamra néztem, és legalább olyan piros lettem, mint egy stoptábla. A fehér pólómon barna foltok éktelenkedtek, illetve az oldalánál még egy kicsit ki is szakadt. Riadtan pillantottam körbe, de nem volt szerencsém, mindenki engem bámult.
- Örülök, hogy csatlakozott hozzánk Miss Williams! Látom jó kísérőt választott magának – mondta elismerően. – De ha kérhetném, a privát edzéseiket ne testnevelés óra alatt tartsák!

„Ha néhány évvel idősebb lenne, én is tartanék neki edzést…”

Fantasztikus, már csak ez hiányzott. Egy kanos démon és egy perverz testnevelés tanár. Mi jön még? Egy szatír biológia tanár?!