Közlemény:)

Helló-belló mindenkinek!:D
Aki követte az elmúlt időszak írok-nem írok váltakozásait, láthatta, hogy azzal érveltem, hogy készülnöm kell eddigi életem legnagyobb vizsgájára,
névszerint a 2011-es középszintű angol érettségi vizsgára:D
Igen, pont olyan félelmetes, amilyen félelmetesen hangzik!:)
Nem, csak vicceltem. Erős képzést kaptam a suliban, az első egy-két feladat után meg is nyugodtam, nem igazán volt para.
Nos, a kedves emberek, akik a Nemzeti Erőforrás Minisztériumban - rövidebben NEFMI-ben, ami számomra egy hülye rövidítés - dolgoznak, voltak olyan drágák és feltették a hivatalos megoldásokat ma reggel a netre. Ennek következményeképp a szorgos diákok megnézhették az eredményeiket.
Ééééééééés...
*dobpergés*
Még ha funkcionálisan amnéziás is vagyok, és nem/rosszul emlékszem a válaszokra, akkor is nyugodtan állíthatom, hogy most már semmi sem állhat közép és az 5-ös érettségi közé! :D - mivel így is több, mint 80% 
Remélem ti is annyira örültök, mint én:))
Imádlak titeket, és köszönöm a jó kívánságokat, nagyon rendes volt tőletek!
Külön köszönet illet 3 angyalt, akik tartották bennem a lelket, szorítottak értem és gondoltak rám: Nalla, Leelan és Mesi!
Elképesztőek vagytok csajok!(LLLLLL)
Köszönöm:)
Puszi,M


Ui.: Sajna még hátra van a szóbeli, úgyhogy nem feledkezhetem bele az írásba, de így talán már több időm lesz;)

7.Megérkezés

Helló mindenkinek! Kedd 23:19 van:D Hogy miért most borult el az agyam és írok nektek? Jó kérdés, de a lényeg, hogy hosszú idő után először, végre írtam:) Remélem ti is örültök neki, és ha igen, légyszíves írjatok KOMIT!
Köszönöm,
Puszi,M

Hétfőn reggel gyakorlatilag minden készen állt a látogatónk érkezésére; kitakarítottuk az egész házat, és komplett tervet dolgoztunk ki. Persze egyikünk sem volt olyan optimista, hogy elhiggye, hogy a terv olajozottan fog működni. Bármi közbe jöhet, egy két boszi csel, váratlan démon éhség, vagy, ahogy magamat ismerem, akár egy bokaficam is a fürdőszobában. Mindenesetre reggel, amikor felkeltem, próbáltam pozitív energiát sugározni, nem idegeskedni és gyakorolni a tetovált mosolyomat, amit néhány napig hordanom kell majd. Ébredés után rögtön zuhanyozni mentem, ami mondanom sem kell, sokat segített. Először forró vizet folyattam magamra, relaxáló levendulás tusfürdőt és sampont használtam, majd a biztonság kedvéért hideg vízzel hűtöttem le magam. Az illatos, tusfürdőhöz passzoló levendulás testápoló koronázta meg a reggeli rituálét. Zuhanyzás után beléptem a gardróbba, ahol a divatmániás tündérem már türelmetlenül várt.
- Ezt. – adott oda egy köteg ruhát.
- Felejtsd el! – mondtam neki.
- Miért? – hökkent meg.
- Mert nem fogok szakadt leggingset és Imádom San Franciscot feliratú felsőt felvenni apám fogadására. – mondtam magától értetődően.

- Túlzás lenne? – kérdezte ördögien vigyorogva.
- Enyhén szólva. – bólintottam.
- Hát jó – vonta meg a vállát. – Akkor ez. – akasztott le egy másik felsőt a legközelebbi fogasról.
- Ugye nem hagysz békén, amíg nem adok igazat? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Nem hát – felelte egy harminckét fogas vigyorral a képén.
- Legyen! – adtam be a derekam és elindultam öltözni.

- Ugye mennyivel egyszerűbb, ha együtt működsz? – hallottam, ahogy utánam szól.
Miután felöltöztem, leheletnyi sminket tettem fel, majd reggelizni indultam. Tudtam, hogy Andrew és Matt még itthon vannak, akik nélkülözhetetlenek voltak a terv első szakaszában, így lementem összekötni a kellemeset a hasznossal és reggeli közben, utoljára átvenni a részleteket.
- Mindenki készen áll? – kérdeztem sejtelmes hangon a srácok háta mögül.
- Ezt most úgy kérdezted, mintha valami összeesküvésre készülnénk – mosolyodott el Andrew.
- Lehet – vigyorogtam ördögien – De komolyra váltva a szót – tartottam fel a mutatóujjam – ahhoz, hogy itt maradhassak, ennek sikerülnie kell.
- Vettük – bólintott Matt. – Elvisszük apádat San Francisco turista látványosságaihoz, kajálunk vele egy jót a kedvenc helyünkön és hazahozzuk.
- Igen – bólintottam feszülten.
- És azután? – kérdezte bűbájosan Andy.
- Miért? – nyeltem egy nagyot.
- Az őrmesternek arra is van terve, hogy mi legyen miután hazajött? – vigyorgott tovább Matt.
- Nincs. Majd még kitalálok valamit. Valószínűleg hosszú beszélgetés vár ránk, négyszemközt – húztam el a szám, amikor rájöttem, ezt sehogy nem kerülhetem el. – De fáradt lesz, több mint öt órát fog repülni, mutassátok meg nekia  vendégszobát és hagyjátok aludni.
- Melyikre gondoltál? A csini rózsaszínre? – vigyorgott Matt.
- Nem – mosolyogtam – Mondjuk arra, amit Andrew tervezett. – Szerintem jobban fogják érdekelni a fedetlen női testrések, mint a Disney hercegnők kalandjai.
- Ezt hallottam. – szólt mellőlem Raven, aki épp abban a pillanatban száguldott le az emeletről.
- Mehetünk? – csatlakozott a húga is.
- Naná. – vontam vállat. – Végülis csak apám jön látogatóba – erőltettem magamra azt a bizonyos tetovált mosolyt.
Bepattantunk a Lexusba, és már száguldottunk is. Azért nem akartam a saját kocsimmal menni, mert nem szándékoztam apám orrára kötni, hogy saját autóm van, és reménykedtem benne, hogy nem akar látogatást tenni a garázsban, mert nem tudom, hogy magyaráznánk ki az autókat.
- Minden rendben lesz – szólt hátra Raven, mielőtt kiszálltunk volna.
- Ezt azért mondod, mert nem láttál semmit?
- Iiigen - sütötte le a szemét. 
Mosolyogtam a hiszékenységén. Kiszálltam a kocsiból, és rohantam is az első órámra, az iPhone-omat csak lazán ledobtam Miss Stevens elé, majd suhantam is fel a szekrényemhez. Tudtam, hogy sietnem kell, mivel dupla tesivel kezdek, át kell öltöznöm és nagyjából három percem volt még kilenc előtt. Az öltözőben odasétáltam Ravenékhez, akik már rég kész voltak, és a jelek szerint csak rám vártak.
- Siess, nincs kedvem miattad büntetőket futni – korholt Meghan, Miss Mindig pontos.
- Akkor menj – mosolyogtam – Nem mintha megártana nekünk – vontam vállat.
- Tényleg! – csillogott a felismerés Raven tekintetében – Nem megyünk el ma egy kicsit körülnézni? – vonogatta ördögien a szemöldökét.
- Pont ma? – kérdeztem, miközben a csomót húztam meg a cipőmön?
- Igaz. – eresztette le a vállát, pedig látszott rajta, hogy belelkesült. – Meglátogat minket Mr. Nem vagyok képes élni a lányom nélkül.
- Rav – néztem rá lesújtóan – kérlek.
- Jól van, de azért mégiscsak – vonta meg a vállát – itt vagy, nem egész egy hete, de ő már jön, mert nem bírja ki, hogy valaki ne intézze el a házimunkát és a gyereknevelést helyette. Ha engem kérdezel, ez nem család. – szomorodott el.
- Ha engem kérdezel, akkor meg ő az én apám. Majd lerendezem – de azért köszönöm – öleltem meg.
- Ha végre bezárt Tündérország, akár mehetnénk is – dobogott a lábával Meghan.
- Örülünk, hogy méltóztatnak betolni a formás hátsóikat órára. – köszöntött minket nyájasan Stewart edző.

„Hmm, de még milyen formás…”

- Elnézést a késésért. – hajtottam le a fejem, nehogy elröhögjem magam, miközben mindenki velünk foglalkozik.
- Nektek dupla kör. A többieknek egy, irány az erdő! – a nyomatékosítás érdekében még sípolt is hármat. A betanított állatoknak szoktak sípolni a cirkuszokban – mélyes sértett az eljárás.
Komótosan elindultunk a sor végén, nehogy feltűnést keltsünk. A fiúk és a többi lány is rég elhúzott már mellettünk, amikor megálltunk az erdő közepén. Jól tudtuk, hogy fele annyi idő alatt végig futnánk a két kört, mint a többiek a fél kört.
- Én mondtam h gáz lesz.
- Meghan, kisebb gondunk is nagyobb két tetves kilométernél.
- Igaz.
- Szóóval, most mi csináljunk, piknikezzünk, és utána sprinteljünk…vagy? – nézett felhúzott szemöldökkel ránk Raven.
- Fel kéne hívnom Andrewt – mondtam az ajkaimat harapdálva.
- Minden rendben van – tette Meghan a vállaimra a kezét.
- Igen, de mégis…
- Jó, akkor menj, hívd föl, mi addig futunk, hátha valaki utánunk akarna nézni. – javasolta Raven.
Amint elváltunk, visszarohantam a portára a telefonomért, épp Miss Stevens mögé osontam, amikor két kar megragadott hátulról és nem eresztett, amíg be nem húzott magával a sötét és poros szertár helységbe. Villany nem volt, de így is tisztán érzékeltem mindent, a nekem feszülő testet, a polcokon sorakozó térképeket és a jégkék szempárt, amely engem vizslatott. A tekintete csak úgy tapadt rám, mint a szűk top és a most kivételesen rövid nadrág. Nem tudtam mire vélni, de ahogy a tekintete egyre lejjebb tévedt, éreztem, ahogy a szorítás nő körülöttem. Ha nem lettem volna ilyen ellenálló, a kezei már rég eltörték volna a medencémet, de ehelyett csak jól eső borzongást éreztem ott, ahol tenyerei engem tartottak. Amint láttam, hogy a tűz enyhül a tekintetében, idegesen a szemébe néztem és neki szegeztem a kérdést:
- Aaren, mégis mi a francot akarsz tőlem?
Válasz helyett csak idegesen a hajába túrt, a kezei elindultak az oldalamon és mélyen a szemembe nézett. Én szinte teljesen elalélva és libabőrösen vártam a végeredményt, nem tudtam, hogy engednem kéne- e vágyaimnak, amik szemmel láthatóak voltak, vagy kiszakadni a kezei közül, amíg még lehet? Szerencsére megoldotta a problémám, idegesen a hajába túrt és kirontott a szertárból, majd, mint a villám visszarohant a terembe. 
Ott álltam, remegő kézzel egy ötét és poros szertárban, ahol valószínűleg legalább harminc szakadt térkép vett körül. Amint felmerült bennem, hogy nem a legjobb helyen próbálok levegőhöz jutni, máris a tornaterem előtt találtam magam. Nem tartottam jó ötletnek csak úgy besétálni az előbbiek után, ezért inkább körbe hallgatóztam.
- Igen tanár úr, Jas mindjárt jön, csak kificamította a bokáját, így jobbnak láttuk inkább idejönni és szólni a tanár úrnak. – ecsetelte Meghan a harmatgyenge hazugságot.
- De azért jól van, ugye? – kérdezte az edző, bár a hangjában egy cseppnyi együttérzés sem csengett.

„Mégis hol az istenben van?!”
„Remélem Mr. Stewart elhiszi…”
„Na persze, kificamította a bokáját… Inkább most kaparja fel magát a töri szertár padlójáról. Nincs mit tenni, Aaren Blackwood egy isten vagy!”

Ja, a kiszámíthatatlanság istene. Bár ha vettem volna a fáradtságot, simán előre vetíthettem volna az elkövetkezendő egy hete, de mégis kinek van kedve látomás-görcsök közepette a suli tornaterme előtt fetrengeni, mint egy epilepsziás?! Így inkább ragaszkodtam a sztorihoz, és bebicegtem a tornaterembe.
- Elnézést…au… tanár úr, a késésért, csak meghúztam a bokám – az utolsó fél mondatot bosszúsan az önelégültem vigyorgó démonnak intéztem.
- Williams, azért él még? – kérdezte.
- Naná. – szalutáltam.
- Akkor fogja meg magát, vonszolja ide a hátsóját, álljon be az egyik csapatba, de úgy, mintha élne.
- Tanár úr, elég gyengének tűnik, nem kéne mégis pihenni hagyni? – futott oda Aaren az edzőhöz, miközben azon járt az agya, hogy hogyan tudná kihasználni, ha én „sérült” lennék.

„Igazán jól játszik. Elhihetné, hogy komoly baja van, és amíg Miss Törékenyvirágszál csücsül, akár közelebb is kerülhetnénk…”

- Mi maga Blackwood? A személyes őrangyala? – kérdezte a megszeppent sráctól. Kívülről elég mulatságos volt, ahogy egy nyolcvan kilós, izomagyú, számunkra mégis törékeny ember leckézteti a lélekgyilkos démont.
- Nem, uram. – húzta ki magát.
- Akkor nyomás vissza focizni – adta ki a parancsot az őrmester.

„Talán jobb is így. Így is elég nagy gázban vagyok miatta, ha Delilah erre rájönne…”

Sajnos nem tudtam tovább koncentrálni, mert Raven hangja hasított a fejembe.

„Ne csorgasd már a nyálad, hanem gyere játszani. Különben is, ő egy démon! Vágod?!” El-len-ség!”

Kissé feszülten léptem oda mellé a pályára, hogy Meghannel és a többiekkel szemben püföljünk egy labdát. A testnevelés óra ezenkívül teljesen eseménytelen volt, már ha nem számolunk a ténnyel, hogy 25-13-ra vertük Meghan csapatát. Másfél óra kemény fizikai megerőltetés után mehettünk a következő óránkra. Gyorsan átöltöztem és már rohantam is fel a szekrényemhez, hogy elmenjek… törire - derült ki, miután kipuskáztam a szekrényemben tartott órarendből. A történelem előadó a második emeleten volt, így volt röpke fél percem, hogy beessek Mr. McCarthy órájára. Együtt volt töri Meghannel, Tiával és nagy örömömre Declannal. Szerencsére ezen az órán is Tia mellett ülhettem, az eddigi három óra alatt, amit mellette töltöttem, egészen megkedveltem, de nem értettem, hogy miért mindig külön a hátsó padsorban az ablak mellett. Vajon tényleg ennyire antiszociális lenne, vagy csak a kisugárzása miatt kerülték őt a többiek? – személy szerint a másodikra tippeltem volna. Igazán barátságos, humoros lány volt, csak volt valami az aurájában, amit az emberek vagy bővülettel, vagy tisztes távolságtartással fogadtak. Épp Mr. McCarthy előtt léptem be a terembe, aki csak egy mosollyal nyugtázta a kis antrémat.
- Nos, mindenki foglaljon helyet! – mondta, amint a helyemre értem. – Ma dolgozatot írnak az 1848-as forradalmi hullámból, ami végig söpört Európán.
- Uhh. – nyögött fel a csoport egy emberként.
- Senki nem kérte az engedélyüket – mondta miközben mindenki elé letett, egy, az iskola pecsétjével ellátott fehér lapot. Mindenki elé, kivéve elém.
- Tanár úr? – néztem fel rá, amikor szótlanul megállt a padom mellett.
- Miss Williams, különleges helyzetben van. – közölte. – Választhat: Megírja a dolgozatot úgy, mint a többiek, vagy nyálát csorgatva bámul ki az ablakon és álmodozik a Pletykafészek legújabb epizódjáról. – a mondat végén tisztán kicsengett a megvetés.

„Na, majd most kiderül, milyen fából faragták Éppen, hogy beesek az órára kisasszonyt.”

- Inkább megírnám. – vettem el tőle a lapot, amit ő elégedetten nyugtázott. – Mellesleg nem nézem a Pletykafészket – mondtam hanyagul.
- Ezt örömmel hallom – mosolyodott el. – És most, tollakat a kézbe, negyed órájuk van!
- Tényleg kivételes helyzetben vagy – súgta nekem Tia – másoknak ilyen modorért már rég karót adott volna.
- Most mit tehetnék? – kérdeztem elmélázva – Elbűvölő vagyok – mosolyogtam szerényen.
- És szerény – veregetett hátba.
- Ne próbálkozzon Miss Condor. Még a Morse jelek se segítenek magán. – lesett fel Mr. McCarthy a Háborúk Európában című könyvéből.
Jobbnak láttuk az óra hátralévő részében csendben lapítani a hátsó padban. A dolgozat beadása után tovább foglalkoztunk a hatalmi átrendeződéssel az óceán másik partján fekvő földrészen. Az agyzsibbasztó 19. század után vágtathattam le a földszintre, hogy művészetet gyakorolhassak Mrs. Twithesszel, a rajztanárral. 
Vagy az elit iskolák oktatnak teljesen másképp, vagy csak én vagyok beszűkült az oktatás terén, de az eddigi iskoláimban kiadott feladatunk volt. Például, fesd le a totál ugyanolyan almákból álló csendéletet, vagy tervezz ékszert a szecesszió jegyében, tollakkal, virágokkal, fémberakással, nyúlj vissza a természethez! Persze meg sem kellett volna lepődnöm, hogy az Abraham Lincolnban ez is másképp van. Itt a diákoknak nem kellett saját festékkel, palettával, köpennyel vagy festővászonnal rendelkezniük, minden, több tucat számra hevert a művészeti raktárban. A diákoknak nem kiszabott feladatokkal kellett szembenézniük, hanem annyi volt a dolguk, hogy lefessék, vagy valamilyen módon kifejezzék az érzelmeiket. Csak annyi volt a dolgunk, hogy amikor bejöttünk, egy cetlire ráfirkantottuk az adott érzelmet, aláírtuk, majd bedobtuk egy urnába, ami a tanári asztalon állt. Mivel nem voltak padok, csak vásznak, a vásznakat két sorban, a fal mentén helyezték el, így mindenkit jól szemmel lehetett tartani. Két-három ember használt egy alapanyagot – festéket, vizet, agyagtömböt – amiből dolgozhattak.
Rajzon Ravennel és Logannel voltam együtt, már rá sem kérdeztem a szabályszerűségre, amely az órarendjeinkben rejlett. Valahogy a vadászok és a hozzájuk tartozó démonok óráinak nyolcvan százaléka közös volt - hiszen, mint tudjuk, tartsd közel a barátaid, de még közelebb az ellenségeid. De örültem, hogy olyan órákat kaptam, ahol többségében az unokatesóimmal lehettem, ezen kívül nekem nem sok minden számított.
Amint beléptem a terembe, ráfirkantottam a cetlimre a „zavart” szócskát, aláírtam, hagytam, hogy elsüllyedjen a többi hasonló papírdarab között és már mentem is az egyik vászon felé, a hatalmas ablaknak háttal. Az ablak a belső udvarra nézett és déli napsütésben úszott az egész terem, hiába, a jó alaprajz csodákra képes. Mire beszállingóztak a többiek, a kép alapjait már fel is vázoltam, majd a festékekért nyúltam. A vászont tüntettem ki figyelemmel, nem az állványt, így alaposan meglepett a fülem mellett csendülő hang.
- Lassulunk, lassulunk? – kérdezte Logan.
- Állj le Logan és húzz vissza a Playboy nyuszis képedhez, hogy ábrázolni tudd a kanosságot. – nézett farkasszemet vele Rav.
- Bár ne lennél így védelmezve minden egyes pillanatban – sajnálkozott továbbra ia túl közel hozzám – bár hallom Aarennek sikerült egy kicsit leszakítania – itt lesújtó pillantást vetett barátnőm felé – a falkáról.
A kis szócsata után, mint aki jól végezte dolgát át slattyogott a terem másik felébe és amennyire tőle telik, elmélyült munkába kezdett. Én ott folytattam, ahol abbahagytam, Ravennel szóra sem méltattuk az előbbi közjátékot. Óra végére egészen meg volt elégedve magammal, a kétségbeesés és a zavar, a tanácstalanság és a káosz csak úgy sütött a mélykékben, lilában és ezüstben pompázó szín kavalkádról. A monogramomat oda kanyarítottam a jobb sarokba, majd a többi – kész, vagy félig elkészült – vászon közé tettem. Amikor a folyosón jártam, hallottam, hogy Mrs. Twaithes szemügyre veszi a művem.

„Jasmine igazán tehetséges művész, bár tudnám, hogy honnan jön ez a rengeteg érzelem és elfojtott indulat…”

Ha tudná, mégis miről van szó, nem kívánna ilyet magának, ezt jól tudtam. Azon merengtem, tényleg olyan kiváló művész lennék-e, ahogy állítja, amikor majdnem neki mentem rémálmaim lovagjának az ebédlő bejáratában – az ütközés helyett ő tartott meg.
- Hé cica, hát egy óráig sem bírod már? – nézett igézően – szerencsére rám nem hatott.
- Tessék? – nem értettem miről beszél.
- Ha önérzetes lennék, most sérülne az egóm, hát nem tudod, milyen óráink lesznek? – vont közelebb magához.
- Oh, tényleg – csaptam a homlokomra – egy borzalmas óra veled, és csakhogy a napom tökéletes legyen, egy még rosszabb, ugyancsak a társaságodban – húztam el a szám, miközben egy ujjal toltam el a mellkasát, hogy engedjen már el végre.
- Tudom, hogy a nem a nőknél igent jelent – vigyorgott önelégülten.
- Én meg tudom, hogy nem pizzára fáj a fogad. – mosolyogtam vissza. – Egyáltalán mit csinálsz itt?
- Várok egy szűzlányra, akit itt helyben leteperhetek – vonta meg a vállát.

„Bár, éppenséggel, ebből a szempontból te is megtennéd…”

Riadt tekintetemre mosoly kúszott az arcára, szívből jövő, már-már barátságos mosoly.
- Egyébként – hajolt szempillantás gyorsan a fülemhez – nehogy azt hidd, hogy nekünk nem kell ennünk. – a mondat végén egy leheletfinom puszit nyomott a fülcimpámra, majd se szó, se beszéd sarkon fordult és bemasírozott az ebédlőbe. 
Én pedig álltam ott megkövülve, az összekuszálódott gondolataimmal és próbáltam aktivizálni a testem. Nem értettem, hogy hogyan csinálja, miért csinálja és miért pont velem játssza ezt a játékot. Az egyik pillanatban hideg, mint a kő, a következőben pedig bújik, mint egy kiscica, amikor pedig kérdőre vonják, egy bűnös négy éves tekintetével elszalad egy időre. Ha ez még nem lett volna elég, az is idegesített, hogy miért nem csekkolom a jövőt a jelenlétében, miért nem jut eszembe soha? Mintha lefagyna a vész-detektorom a közelében. Révületemből ismét Raven rángatott ki.

„Miért áll megkövülve az ajtóban?! Föld hívja Jast! Jas! Jelentkezz! Semmi. Na jó, talán ez: Jasmine! Délután vásárolni megyünk!...”

Azonnal rávillant a tekintetem, láttam az elméjében, hogy nagyjából egy riadt őzre hasonlítok – egy fekete bundájú, zöld szemű riadt őzre.

„Tudtam, hogy ez hatásos lesz.”

- Ugye rám akarod hozni a frászt? – kérdeztem, mikor lehuppantam mellé a szelet pizzámmal és a rendkívül egészségesen kiválasztott dobozos kólámmal.
- Úgy álltál ott, mint egy darab fa. Valamit tennem kellett. Akadályoztad a forgalmat. – láttam rajta, hogy nagyon élvezi a helyzetet.
- De ugye nem megyünk vásárolni? – éreztem, hogy a szemem azonnal próbálja reprodukálni a Raven-féle bociszemeket.
- Ne nézz így rám, hatástalan. – mondta egyhangúan – A mesterről lepereg – ragyogtatott egy 32 fogas mosolyt.
- Vissza kéne venni egy kicsit az arcodból, nem fogsz kiférni az ajtón.
Miután az ötödik órát ebédeléssel töltöttük, felcsoszogtam a biosz cuccomért az első emeletre, és lélekben felkészültem Mr. Kiismerhetetlennel folytatott játékunk újabb menetére. Kivételesen nem pont csengetésre értem fel, jóval előbb, így elültem a helyemre és csendben várakoztam. Csak bambultam ki az ablakon, vakon firkálgattam a füzetem sarkára és merengtem a nagy semmiről – a biológia nem tartozott a kedvenc tárgyaim közé, de sejtettem, hogy a padtársam miatt kell nekem is itt szenvednem. Épp oldalra sandítottam, amikor meglepetten konstatáltam, hogy a tanár már rég magyaráz, de az állítólagos másodikszámú végzetemnek se híre se hamva nem volt. Körülnéztem az osztályban, mindneki előtt nyitva volt a könyve és bőszen jegyzetelt, amíg a tanár a táblánál magyarázott. Hogy ne keltsek feltűnést, én is kinyitottam a könyvem az adott oldalon és írni kezdtem volna, amikro is egy cetlit találtam a biológiakönyvemben.

Ne aggódj szépségem, hamarosan újra élvezheted a társaságom…A.

Bosszúsan összegyűrtem a cetlit és kilöktem a pad másik oldalára. Nem tudtam, hogy a düh kerekedjen felül bennem, hogy megint játszik velem, mint macska az egérrel vagy a gyanú, hogy mégis hogy tudta ezt becsempészni a könyvembe?! Egy idő után a cetlit vonzani kezdte a tekintetem, és épp csengetéskor, még elrejtettem a könyvbe, épp oda, ahol találtam, persze csak azért, mert féltem, hogy a végén még Mrs. Norris találja meg.
Irodalomra már bátran lépkedtem, nem számítottam se felelésre – lévén, hogy még mindig a Rómeó és Júlia gyalázására csorgatjuk a nyálunk – se önelégülten vigyorgó démonokra a padban, így gyanútlanul ültem be órára. Kitüntettem a figyelmemmel Mr. Hydeot egészen addig, amíg el nem indította a DVD-lejátszót, utána unottan bámultam a képernyőt. Valahol Tybalt újabb dzsigoló jelmezének részletes bemutatásánál tarthattunk, amikor kivágódott az előadó ajtaja és – bár a félhomályban nem kellett volna – pontosan láttam, ki lépett be nem egész fél másodperccel ezelőtt. Nem voltam hajlandó az újonnan érkezőre pillantani, így a kivetítőre szegeztem a tekintetem és erősen koncentráltam, míg meg nem nyikordult a mellettem lévő szék.
- Hiányoztam, cica?
Válaszként csak egy lesújtó pillantást kapott.
- Ugyan már, én mondtam, hogy nemsokára találkozunk. Azt hitted kihagyom ezt az élményt?
- Hol voltál? – szegeztem neki a fejemben zakatoló kérdést.
- Ki vagy te, az anyám? – kérdezte csúfondárosan.
- Ha fizetnének érte, akkor sem – húztam el a szám – de nekem van jogom kitépni a torkod, ha hogy is mondjam… túl mohó lennél. – villant meg a szemem.
- Hátrább az agarakkal amazon! – emelte fel védekezésképpen a kezeit. – Olyan fezsült vagy, mint a 220 voltos vezeték. Minden oké? – tette összekulcsolt kezeimre a bal kezét.
- Nem, nem igazán – rántottam ki magam az érintése alól.
- Jól van, azért nem kell harapni.
- Szóval, merre ontottad ki a lelkeket? Csakhogy elmehessek utánad takarítani…
- Hűtsd le magad cica, nem öltem meg senkit, magánügyben voltam távol. – húzogatta a szemöldökét.

„Féltékeny vagy?”


- Áá, szóval kurvázni voltál? – kérdeztem érdeklődve.
Válaszképpen csak kiszakadt belőle a nevetés.
- Te aztán nem vagy semmi. – csóválta meg a fejét.
Az óra hátralévő részében csak a pillantását éreztem magamon olyakor-olykor, de nem beszéltünk többet, ami részemről rendben is volt, mivel fontosabb dolgom is akadt ennél a nem éppen csekély problémánál. Az apám, aki minden bizonnyal már tűkön ülve vár otthon, hogy jól kioszthasson. Irodalom után rohantam a parkolóba, megbeszéltük a lányokkal, hogy amilyen gyorsan csak lehet, indulunk, de természetesen egyik sem volt sehol még. Mire odaértek, szinte kiürült a fél parkoló. Látták rajtam, hogy jobban meg vagyok feszülve, mint a satu vasárnap délután, így egy szó nélkül hajtottunk haza fittyet hányva a sebességkorlátozásra. Miután vettem egy mély levegőt az ajtó előtt, beléptem a házba, láttam, hogy Matt a szobájában van, és szokás szerint kockul a gép előtt, mag Andrew a nappaliban olvasgat. Azonnal hozzáléptem, miközben a cipőmet próbáltam lehámozni magamról.
- Apu?
- Nyugi Szélvész, a vendégszobában szunyál, most menj, és inkább hűtsd le magad.
Megfogadva a tanácsát, kimentem a konyhába, kivettem egy jéghideg ásványvizet és egy szuszra lehúztam. Amint kidobtam az üveget a szelektív gyűjtőbe, hallottam, ahogy valaki jön le a lépcsőn, tudtam, hogy jelenleg csak egy valaki mozog ilyen tempóban a házban, és ez nem lehet más, aki a következő pillanatban már magához is ölelt.
- Jas, kislányom! – szorított magához erősen.