23.A séta

23.fejezet

A séta

Már a sarkon hallottam, hogy feszült, és hogy szóvá fogja tenni, hogy ismét késtem. Ha együtt fogunk dolgozni, azt hiszem, közölnöm kell vele, hogy nem tartom túl jól a határidőket... Egyedül ült annál az asztalnál, ahol már találkoztunk egyszer, az ablak mellett.

"Jasmine már megint késik. Vajon ez a hobbija, vagy csak ennyire nem érdekli ez az egész? Remélem, hogy az első, mert semmi kedvem Ms. Tökéletes vagyok, ülj mellém az első padba- val dolgozni..."

Amint a belső monológja végére ért, elsétáltam az ablak mellett és beléptem a kávézóba.

"Na, végre!"

"Jas, Mark itt vár rád nagyjából húsz perce. Azért lehetnél egy kissé pontosabb is, nem gondolod?"

Vetettem Anyura egy figyelmeztető pillantást, hogy fogja vissza magát, mielőtt leültem volna Markkal szemben.

- Helló!

- Megint késtél.

- Bocs, a hobbim, elfelejtettem szólni, hogy a határidőkkel van némi problémám...- bűnbánó arcot vágtam, és vártam a megkönnyebbülését.

"Hála az égnek, megmenekültem Stacy-től!"

- Legközelebb próbálj meg legalább kevesebbet késni, de ha lehet, inkább egyáltalán ne késs.

- Rendben Apu.

- Oké, szóval van már valami ötleted?

- Nem sok, de engem leginkább a Szabadság-szobor vonz. Neked?

- Szóba jöhet még a Central Park.

- És mi lesz a csövesekkel?

- Szerinted nyerhetünk egy csöves portréval?

- Fogalmam sincs, kettőnk közül te vagy a művész.

- Egyébként meg, szerintem jobban járunk, ha maradunk a klasszikus témáknál, csak a stílust újítjuk meg.

- Oké, Pablo, milyen stílusra gondoltál?

- Hát nem a "Fessünk le mindent pont úgy, ahogy látjuk"- ra.

- Érthető. Hanem?

- Mindenképpen modernebben.

- Komplementer színpárokkal? Vagy legalábbis nagyon elütőekkel?

"Hmm. Nem rossz ötlet..."

- Például. Indulhatunk ihletet gyűjteni?

- Ihatok előtte egy kávét?

- Meghívlak.

- Nem kell.

- Most komolyan, meghívlak. Mit kérsz?

- Oké, köszi. Kérek egy csokis, habos melange-ot.

- Ilyen létezik?- kérdezte megrökönyödve.

- Igen. Csak ínyencek isszák. - szólt közbe Anyu.

"Látod?"

"Anya! Maradj ki ebből! Csak azért hív meg, mert az egész délutánt velem fogja tölteni..."

"Ahogy gondolod, de szerintem mellette süket vagy, mint az ágyú..."

Miközben Mark rendelt, én tovább szuggeráltam anyámat, hogy szálljon le a témáról.

"Egyébként meg igazán nem értem, hogy miből gondolod, hogy nem azért hív meg, mert jó fej?"

"Abból, hogy én hallottam, amit te nem."

"És pedig?"

"Majd délután meghívom valamire. Mondjuk egy fagyira, mondjuk, november van... Jó ötlet volt őt választani, nem csak jobban néz ki, és kedvesebb, hanem találékonyabb is, mint Stacy..."

"Oké, ez nem jelent semmit. Mindenki, még Agatha is kedvesebb volt, mint Stacy."

"Tudod mit? Gondolj, amit akarsz!"

"Benne vagyok, és ha lehet, szállj ki a fejemből!"

Amint ezt befejeztük, Mark visszatért a melange - ommal és a saját cappuchino - jával. Rávetettem magam a koffeinre, mint egy éhes oroszlán és tobzódtam az élvezetben, amint a forró ital a számhoz ért. Ő meg csak nézte, hogy, hogy tudok ennyire édes szájú lenni...

"Hihetetlen, ha egy cukorbeteg kapna egy ilyet, alighanem belehalna... Ő pedig ezek szerint szinte ilyenen él..."

Nagyjából két perc alatt kivégeztem a koffeincsodát, ő pedig csak álmélkodva nézett, és nem hitt a szemének. Az ő cappuchino - jából még volt pár korty, megvártam, amíg azt megissza, közben fejben kommunikáltam Anyuval.

"Látod, nem támadt meg, nem dugta le a nyelvét a torkomon, sőt egyáltalán nem csinált semmit. Kérlek, nyugodj meg."

"Én halál nyugodt vagyok, csak kíváncsi vagyok az okokra..."

"Én meg nem. És szerencsére én dolgozok vele, és nem te. Úgyhogy ha kérhetném, ezt a témát felejtsük el, de ha lehet örökre... vagy mondjuk néhány napig. Úgyis elmondom- mivel nincs más választásom-, ha történik valami... mondjuk, ha eltöri a lábam."

"Oké, de azért vigyázz magadra."

- Kész vagyok, mehetünk?

- Persze. Hova menjünk először?

- Mondjuk a Central Parkba, az viszonylag közel van.

- Oké.

Mivel nem jutott más az eszembe, rákérdeztem, hogy miért jár olyan sűrűn a kávézóba.

- Egyébként miért mindig itt találkozunk? Szeretsz itt lenni? Vagy csak van valami különleges ebben a kávézóban?

- Egyszerűen csak finom a kávéjuk, és szinte már törzsvendégnek számítok, plusz közel van a házunkhoz...

"És Amelia-t is szemmel tudom tartani. Egyszer csak felbukkan majd a lánya is..."

Kibújt a szög a zsákból, pedig már be akartam vallani, hogy hozzájárul a családi kasszához. Még jó, hogy nem tettem...

A parkban semmi figyelemre méltót nem találtunk. Körbesétáltuk a tavat, átmentünk a hídon, közben figyeltem a görkorcsolyázó gyerekeket, a kutyát sétáltató öreghölgyeket, és a nőket, akik modell alakot akartak elérni egy kis futással... Már éppen a Parkból kivezető ösvényen sétáltunk, amikor az egyik padon megláttam Katie-t. Búskomor volt, és rajtam, illetve a borzalmas szerelmi életén gondolkozott, amikor meglátott minket.

"Jasmine Markkal van? Ez nem lehet igaz. De hát azt hittem utálja... Hogy tehette ezt velem?"

Láttam felgyúlni a gyűlölet lángját a szemében,- miközben könnyek gyűltek benne. Amikor elindultam felé felállt a padról, és faképnél hagyott, én pedig mit sem törődve Markkal, rohantam utána. De Katie túl gyors volt, a gyűlölet hajtotta, és nem értem utol. Gyűlöltem magam, amiért titkolóztam és hazudtam neki, és amiért ez az egész Mark-ügy közénk állt. Leroskadtam a padra, ahol azelőtt a legjobb barátnőm ült, és arcomat a tenyerembe temettem. Mark leült mellém, és a hátamat kezdte simogatni.

- Katie meg fog békélni.

- Nem, nem fog, mert gyűlöl, én pedig hazudtam neki, és nem mondtam el, hogy együtt fogunk festeni, és egyébként is utálnom kellene téged.

- Miért?

- Mert szerinte egy görény vagy, és igaza is van, ahogy elbántál vele, én is ezt gondolnám.

"Ez igaz. De nem hagyhatom, hogy Jasmine utáljon, mert Katie utál... Ezt helyre kell hoznom valahogy."

- Most napokig gyűlölni fog, és a szemembe se fog nézni. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogom megbékíteni...

- Majd Claire biztos segít.

- Naná. Claire Katie oldalára fog állni, mert ő mindig az igazság és a jó oldalára áll. Ezt most én csesztem el, én hazudoztam és titkolóztam, ergo a földön csúszhatok előttük a bocsánatért. Felemelő egy hetem lesz...

- Szerintem Claire meg fogja érteni, hogy csak azért nem mondtad el Katie-nek, mert megkértelek rá, és mert tudtad, hogy Katie így fog reagálni.

- Nem hiszem, bár ki tudja... Istenem!

Jobban gyűlöltem magam, mint valaha. A barátim leprásnak néznek majd, én meg a jövendőbeli gyilkosomnak panaszkodom a nyomorult kis életemről. Erőt vettem magamon, mert menni akartam, csinálni valamit, hogy ne azon gondolkozzak, mennyire szánalmas vagyok.

- Nem mehetnénk? Valahogy engem a park nem fogott meg.

- Engem sem. Semmi művészit nem látok a görkorizó kölykökben, meg az ürítő kutyákban… Biztos jól vagy? Nem kérsz valamit?

- Egy hot dog jól esne...- mondtam bágyadtan.

"Egy hot dog? Mennyit tud enni?"

- Akkor majd útközben veszek neked egy hot dogot.

- Hova megyünk?

-A Szabadság-szoborhoz.

- Rendben, de a hot dogot én fizetem. Az enyém, és különben is, már meghívtál egy kávéra.

- Miattam vagy ennyire magad alatt, és ezt amúgy sem hagyhatom.

- Magam miatt vagyok magam alatt, és ne lovagiaskodj!

"Miért ne?"

A vitától egyből jobb kedvem lett. Szerettem vitázni, és képes voltam rá bárkivel, bármikor, bármiről. Akár egy hot dogról is. Végül is vesztettem, és ő fizetett, megint. De attól még jobb kedvem lett, és vidáman faltam a hot dogomat, miközben a nagy zöld szobrot nézegettük.

- Engem megfogott. Van benne valami méltóságteljes.

- Igen, valami, ami a szabadságot, és annak a legyőzhetetlenségét jelképezi.

- Szerintem jó lesz.

- Szeintem is.- mosolygott.

Én pedig visszamosolyogtam, örültem, hogy egyetértünk, és ezek szerint mégsem fogom annyira hátráltatni, mint azt az elején hittem. Talán mégis együtt tudunk dolgozni törött végtagok és sérült barátságok nélkül...

A hazafelé vezető metróúton végig azt tárgyaltuk, hogy milyen stílusban dolgozzunk.

- Szerintem a kubizmus bejöhet.

- Egy csomó kocka… Te komolyan el akarod kockásítani Amerikai egyik fő jelképét?- kötöttem bele.

- Igen. Vagy esetleg beadhatnánk egy fekete-fehér művet. - érezte, hogy nem nagyon tetszenek az ötletei.

- Szóval be akarsz adni a versenyre egy vázlatnak tűnő valamit?- kritizáltam tovább.

-  Jó, rendben, mik a te ötleteid? Hagy kritizálhassalak én is egy kicsit…

-  Először is, mindenképpen kellenek színek, plussz, nme kockásíthatsz el mindent. De van egy alkum, ha érdekel.

- És pedig?

- Elmoshatod a fő vonalakat, választhatsz perspektívát, de a színeket én választom ki. Azt hiszem, ehhez jogom van. - közöltem vele.

Mielőtt még bele ment volna, érdeklődött, bár tudta, hogy úgysem fogom hagyni egyetlen eredeti ötletét sem.

- Milyen színekre gondoltál?

- A szabadság szobor eredetileg pasztell zöld színű, és ha lefestenénk, akkor ez jól mutatna a kék ég mellett. Én egy halványlila Szabadság-szoborra gondoltam, a halványzöld ég mellett.

- Lila és zöld?- kérdezte mérlegelve.

„ Elég jól nézne ki…”

- Pontosan, nem hiszem, hogy bárki is elmenne eddig.

- Rendben. - egyezett bele.

„Tulajdonképpen megfogtam vele az Isten lábát…”

22.Legyőzhetetlen

22.fejezet
Legyőzhetetlen

A hétvége halál nyugiban telt. Apu végre nem dolgozott, ami azt jelentette, hogy itthon volt, ami pedig azt a szerencsés helyzetet eredményezte, hogy nem kellett pont Anyuval beszélnem, ha beszélni akartam valakivel. Így amikor a matekban kellett segítség-amiben nagyon kellett-, Apuhoz fordultam, és nem Anyához.


Szombaton inkább rá se néztem, ha pedig mégis, akkor a pillantásom megvetést és szomorúságot tükrözhetett. Milliószor hallgathattam végig, hogy "Sajnálom, én csak fel akartalak készíteni... tekintsd ezt egy vizsgának... stb." Ezekre többnyire csak azt tudtam válaszolni, hogy "Elhiszem, hogy fel kellett mérnie, de más vizsgákon nem követelmény, hogy a családtagjainkat támadjuk, és hogy tönkretette a ruhámat, amiért külön mérges vagyok rá." Érezte, hogy olyan dühös vagyok, mint még soha, és hogy még életemben nem csalódtam benne ekkorát... Még ő sem csalódott bennem ekkorát.


Rendszerint, amikor már meguntam a bocsánatáradatát, bevonultam a szobámba, és a fülembe dugtam az iPod -om, maximum hangerővel hallgattam valamelyik nyálas tini sztár nyávogását a szerelemről, vagy ez életről, és az sem érdekelt, ha a dobhártyám látja kárát.


A vasárnapi ebéd után újfent a zenehallgatást hívtam segítségül, amikor is az asztalon elkezdett rezegni a telefonom. Gyorsan fölpattantam, és megnéztem ki az: nincs szám. Remek.


- Halló?
- Jasmine?
- Mark?
- Igen.
- Honnan van meg a számom?
- Azzal ne törődj.
"Tulajdonképpen egész könnyű volt megszerezni... Az a kis út a női öltözőbe tesióra alatt, végülis semmiség volt..."
- Mit akarsz?- egy kicsit ingerlékeny lettem, most, hogy tudom, valaki járkál az öltözőnkben az órák alatt.
- Csak a pályázatról lenne szó.
- És pedig?
- Ugye tudod, hogy mi a téma?
"Bár, ezt kétlem."
- Hát... öhm, nem igazán. Nem akartam jelentkezni, és meglepetés szerűen ért, hogy engem kértél meg. - válaszoltam zavaromban.
- New York.
- Ennyi?
- Nem, nem egészen. Olyan stílusban festjük meg, amilyenben csak szeretnénk, és azt, amit csak akarunk. Tehát lehet szó a Central Park -ról, a szabadság szoborról, a pucér zenészről, a csövesekről, a metróról... bármiről.
- Hoppá. Ez így eléggé megnehezíti a dolgot.
- Igen. És nem akarok olyan munkát beadni, amit nem úgy csinálunk, hogy közben mindketten élveztük.
- Oh. - meglepett ez a határtalan kedvesség. - És mire gondoltál?
- Tulajdonképpen semmire.
"Reméltem, hogy van egy ötleted..."
- Akkor ez így nehezen lesz kész.
- Hát igen. Mit szólnál, ha holnap suli után sétálnánk és ihletet gyűjtenénk? Aztán megbeszélhetnénk a stílust.
"Remélem, belemegy. Jó lenne beszélgetni vele. Egy kicsit jobban megismerni azon kívül, hogy fényes, fekete haja és zöld szeme van."
- Oké, persze. Ráérek. Rögtön suli után?
- Nem, mondjuk egy órával utána. Mit szólsz?
- Az is oké. És hol találkozzunk?
- Mondjuk ahol múltkor?
- Az Overtonban?
- Aha, szeretem azt a helyet.


Uh.


- Rendben.
- Oké, akkor holnap a suliban! Szia!
- Helló. - mondtam a süket telefonnak.


A vasárnap délutánt próbáltam Anyutól távol tölteni. Már így is ki volt hegyezve a Mark témára, nem akartam, hogy valami jelentőséget tulajdonítson a versenynek és a feladatnak. A vasárnapi ebéd után mégis kopogást hallottam az ajtómon. Persze tudtam, hogy ő az, és hogy nem tágít addig, amíg be nem engedem, de azért lefutottuk a "Tessék?", "Szabad." köröket. Bejött a szobámba, és leült az ágyamra, én pedig vele szembe.


- Tudnod kell, hogy azt akarom, hogy neked a legjobb legyen.
- Tudom, de el sem tudod képzelni, hogy mit éreztem, amikor védekeznem kellett.
- De. Pontosan el tudom képzelni. Susan velem is végig csináltatta mindezt, sőt Agatha is végig csináltatta ezt vele. Nem olvastad végig a naplóját?
- Péntek estére terveztem, de nem voltam olyan állapotban, hogy ez eszembe jusson.
- Tudom, hogy mérges vagy, de értsd meg, fel kellett mérnem az állapotod.
- Miért, a képek a késdobálótáblán nem mutatják a fejlődésem?
- Nem csak erről van szó. Tudnom kellett, hogy minden esetben hallgatsz-e rám. Ha azt mondom, hogy támadj meg, meg teszed-e?
- Gondolom megbuktam.
- Nem, épp ellenkezőleg. Tulajdonképpen jobb voltál, mint gondoltam. Nem bíztál meg bennem vakon, és csak akkor cselekedtél, amikor muszáj volt. És emellett nem rontottál nekem a tőrrel.


Tényleg. A tőr. Gondolom, akkor azt vissza kell adnom. Még mindig a péntek este levetett, és egyúttal a sarokba dobott csizmám szárában volt.


- Nem, dehogyis. A tőrt megtarthatod. A tied. - odament a sarokba és kivette a tőrt, majd a kezembe adta.
- Köszönöm. - vettem el a kezéből az újdonsült fegyverem.
- Megérdemled. Az ösztöneid alapján cselekszel, amik jók, és nem szemből támadsz, ami újabb piros pontot érdemel.
- Örülök, hogy ezt meg tudtuk beszélni. És bár még mindig nem értem ezt a brutalizmust, amit az edzéseken alkalmazol, azt hiszem, kezdem megszokni.
- Amibe nem halsz bele...
- Csak erősít. - fejeztem be a mondatát mosolyogva.


Visszamosolygott rám, ő is örült, hogy kibékültünk, és adott egy puszit a homlokomra. Egy pillanatra olyan volt, mint régen, ezelőtt az egész téboly előtt. Újra csak anya és lánya voltunk, nem pedig tanár és tanítvány. A pillanat elszállt, és anyám agya is váltott, fókuszált, és megtalálta a témát, amiről aztán végképp nem volt kedvem beszélni vele.


- Szóval holnap délután megint bejössz?
- Tudom, hogy mit akarsz mondani, és értem is, de hidd el, nem fog rám támadni az ecsetekkel. Csak elmegyünk sétálni, ihletet gyűjtünk, aztán megbeszéljük, hogy mi legyen.
- Kislányom, azt hiszem, hogy te vagy túl elfogult vagy, vagy nem figyelsz, vagy a képességeid nem százszázalékosak...
- Oké. Mi van?
- Mark nem csak azért választott téged, mert több érzéked van a rajzhoz, mint egy súlyemelőnek, és mert Stacy egy idegesítő kis nyálgép, hanem azért mert szebb vagy nála, és jobban szeretne veled lenni, mint vele...
- Aha, hát persze, holnap meg megyünk a barbadosi nászutunkra... Te normális vagy?!
- Nem azt mondtam, hogy már megvette a Tiffany-nál az eljegyzési gyűrűdet, hanem azt, hogy többre tart, mint Stacyt.
- Az nem nehéz. Még Haylie-t is többre tartom, mint Stacyt.
- Ez igazán kedves, de ne mondd, hogy nem hallottad.
- Nem koncentráltam úgy, mint te, aki majd kiesett a pultból, amikor megláttad, hogy kivel beszélgetek. Sokkal könnyebb úgy beszélni valakivel, hogy csak később, vagy előtte kutatod ki a szándékait, nem pedig közbe...
- Rendben, de akkor is hallanod kellett volna valamit.
- De nem hallottam! Oké?!- akadtam ki. Kezdtem már nagyon unni, hogy azt elemezgeti a fejében, hogy vajon miért nem hallottam?  Meg magából a témából is elegem volt.
- Oké, már megyek is, mielőtt még kidobnál.
- Még jó, hogy megfordult a fejemben...- tessékeltem ki az ajtón.


Miután kiment, első dolgom volt elővenni a naplót. Agatha módszerei kísérletiesen hasonlítottak anyáméra, ugyanaz az elvetemültség és néha már-már pszicho terrorba hajló brutalizmus a lányával szemben... Mintha két teljesen független emberről olvasnék az edzéseken. A titok tartása egyre nehezebben ment nekik, mert Agatha férje sokat volt otthon, nekik pedig sokat kellett gyakorolniuk, mert James és Abraham már készen álltak. Susan állandó álmatlanságban szenvedett, szinte óramű pontossággal riadt fel éjszakánként és kezdte újra a naplóírást. A rémálmai központi szereplője mindig a képen látott srác, James volt. Hiába tette oda magát az edzéseken, Agatha-nak nem volt elég, komolyan már csak egy ostor hiányzott a kezéből és elmehetett volna rabszolga hajcsárnak. Minden edzés után Agatha, miközben a lánya pihent, mesélt Susan-nak erről az életről, és Abraham képességiről, reflexeiről... stb.


Susan így tudta meg, hogy jövendőbeli ellenfelének olyan tulajdonságai vannak, mint a szemszín változtatás, ami tulajdonképpen neki csak előny, a képesség, hogy szinte hipnotizálja az embert, és hogy mindenki odáig van tőle, és hogy átlagember fölötti gyorsaságra képes, na, nem, mint a villám, de elég nehéz elkapni, és hogy inkább hátulról, vagy oldalról érdemes rátámadni. Ezenkívül, hogy a reflexei is párját ritkítja, és hogy csak egy módon lehet őket teljesen legyőzni: elevenen el kell égetni, mint a boszorkányokat a máglyán. Agatha elmondta, hogy azért tart már generációk óta ez az egész, és fog még tartani valószínűleg elég sokáig, mert amint gyermeke születik, a következő generáció is meg van átkozva. Tehát csak úgy lehet véget vetni a harcnak, ha az ellenfelet még azelőtt elevenen elégetik, mielőtt gyereke születne. Agatha azt is mondta, hogy a generációs harcnak szinte lehetetlen véget vetni. De a kiskaput nem árulta el.


Hiába olvastam tovább, nem találtam a kiskaput, viszont Susan végre összecsapott James- szel. A két szülő lefoglalta egymást, így nem tudtak segíteni a gyerekeiknek. Susan rengeteg sérülést szerzett, elrepedt két bordája, de sikerült eltörnie James lábát. Amikor Abraham meglátta fia sebesülését, visszavonulót fújt, naná, hogy nem Agatha... Susan sérülései nem voltak olyan komolyak, csak pihennie kellett, és ez valamelyest engem is megnyugtatott, talán mégsem kell amputálni a lában az első "hivatalos" találkozásunk után... Susan második harcánál tartottam, James épp kikerült és a háta mögé került, amikor egy hang hasított a fejembe:


"Kész a vacsora! Tedd már le azt a naplót, úgysem találod meg a kiskaput!"


"De, igenis megtalálom!"


"Még én sem tudom, hogy mi az, pedig Susan elmondta volna, úgyhogy tegyél le róla és gyere enni!"


Jesszus. Annyira csökönyös, de igaza volt. Ha Susan nem mondta el neki, akkor valószínűleg a kiskaput örök rejtély fedi majd. Ki akartam deríteni, hogy vajon hogyan vethetnék véget ennek a borzalomnak, amit senkinek nem kívántam. Főleg nem a saját gyerekemnek...


Vacsora után tovább olvastam Susan naplóját. Még több harc és véres sebesülés után elérkeztem az utolsó bejegyzéshez. Susan utolsó harca Agatha oldalán. Agatha megígértette a lányával, hogy tartja a titkot az apja előtt, és nem avatkozik közbe. Fájt olvasnom, amit Susan leírt, hogy Agatha ellentmondást nem tűrő hangon közölte vele, hogy aznap délután meghal, és hogy a lánya semmit nem tehet ellene... Abraham túl gyors volt, Susan pedig nem tudott segíteni neki. Tehetetlenül nézte, ahogy Abraham hátulról ráugrik, lerántja a földre, majd amíg Agatha próbálja lerázni magáról, eltöri a lábát, néhány bordáját. Mindeközben Susan utoljára hallotta anyja hangját a fejében:


"Vigyázz magadra, és gyakorolj, mindenre készítsd föl a következőt, és légy boldog. Szeretlek kicsim és büszke vagyok rád!"


És ezek után Abraham egy végzetes csapással eltörte Agatha gerincét. Susan látta kihunyni a fényt anyja szemében, és amíg őt nézte, James eltörte a jobb karját. Abraham és a fia eltűntek, Susan pedig ott maradt anyja holtestével. Hazarohant az apjához, a mese szerint Agathát autó baleset érte, ezután semmit nem tudtam elolvasni, mert Susan könnyei elmosták a tintát...


Hétfőn reggel elaludtam, sokáig olvastam a naplót, így gyorsan felkaptam egy sötétkék felsőt, egy csőszárú farmert és egy sötétkék converse tornacipőt. Miközben a metróhoz rohantam halottam a munkába igyekvő, zsörtölődő embereket, a suliban pedig az életunt diákokat, akik legszívesebben úgy tettek volna, mintha máshol lennének, mondjuk otthon az ágyukban...


Az osztályban is mindenki maga alatt volt a hétfő miatt. Mindenki, kivéve Claire-t. Ő túlzottan pörgött, legalábbis látszólag, mellette Katie próbált úgy tenni, mint aki nem hallja Claire monológját a könyvekről, de nem sikerült neki:


- ... és annyira imádom olvasni, mert a főhősök olyan reálisak benne. Például a tegnapi részben is, amit olvastam, Peter olyan hétköznapian beszélt Sarahval, pedig túltengenek benne az érzelmek...
- Claire! Az isten szerelmére! Fogd már be! Hétfő reggel van, és a legkevésbé sem érdekel Peter lelki állapota.
- Claire, szerintem tényleg fejezd be, mielőtt Katie hozzád vágja a padot...- csatlakoztam be a vitába.
- Jasmine! Katie olyan morcos ma reggel!- vágott sértődött fejet Claire.
- Jasmine! Hála az égnek, végre valaki, aki nem szipuzza a könyveket!- nézett rám kétségbeesetten Katie.
- Rendben, lányok, itt az ideje, hogy témát váltsunk.- villant a szemem Katiere. - Claire! Mesélj, miújság Colinnal?
- Oh, hát nem tudom.
- Ezt hogy érted?
- Már nem vagyunk együtt...
- Mi?!- kérdeztük egyszerre.
- Szakítottunk, úgy egy hete...
- És ezt eddig miért nem mondtad?
- Mert nem akartam elmondani senkinek, és mert nem tudtam, hogy, hogy fogadnátok.
- Mi az, hogy, hogy fogadnánk? Majd jó beverem a képét, úgy fogadom.- Katie agyát azonnal ellepte a vörös köd.
- Épp ezért nem akartam elmondani. Inkább hagyjuk is, már túl vagyok rajta.
- Oké, ahogy gondolod.- egyeztem bele, mielőtt még Katie közbeszólhatott volna.


Amint lezártuk a vitát, megérkezett Mark, amiről eszembe jutott a délutáni találkánk. Mark után pedig Mrs. Cole lépett az osztályba, és ezzel kezdetét vette a kínzásunk. Ahányszor az órák alatt a délutáni programunkra gondolt, és rám nézett, kezdett komolyan érdekelni az a verseny, és kezdett nem is olyan nagy ostobaságnak tűnni, amiről vasárnap beszélgettünk Anyuval...

21.Próba

21.fejezet
Próba

A csütörtöki nap csak úgy elszáguldott mellettem. Amikor föleszméltem, már a pénteki harmadik órán ültem Mrs. Cole-al szemben. Ez a másfél nap teljes ledöbbenéssel és értetlenséggel telt. Miért pont én menjek vele versenyre? Hisz nem vagyok kiemelkedő művész. Miért nem vállalja magát az apja előtt? Miért fél tőle? Vajon hány díja lehet? És csalódott lesz-e, amikor az én közreműködésemnek hála, a gyűjteménye a pincében, nem fog gyarapodni?
Még arra sem emlékeztem, hogy mit csináltam, miután hazaértem a kávézóból? És az utána következő napon? Vajon valaki észrevette a környezetemben, hogy se átok se hallok?
Ahogy most körbehallgattam a fejekben: Katie és Claire. Épp rólam leveleztek. Hát ez kedves…

Katie! Nem tudod, mi van Jas-szel két napja? Olyan fura…
Igen, tudom. Már szerdán is rohant a kávézóba… De egyébként halványlila gőzöm sincs.
Talán beszélnünk kéne vele, nem?
Naná, majd elmondja, nem?
Miért, nem?
Claire, te olyan naiv vagy… Majd úgyis elmondja, ha van valami…

Ekkor láttam magam előtt, hogy Mrs. Cole két pillanaton belül hátrafordul, és rávillan a szeme a papírra, amit Claire ad Katie-nek.


- Miss Montgomery!
- Igen tanárnő?- szólt Claire fakó hangon. Tudta, hogy tetten érték.
- Megtudhatnám, hogy milyen fontos közlendője van Miss Smith-el?
- Igazán semmi tanárnő.
- Hát ezt el is hinném, ha hároméves lennék… Miss Smith, kérem azt a levelet!
- Igenis tanárnő.
- Nos, lássuk csak: Igen, nos Miss Williams, a barátnői igazán aggódnak önért, és csodálkoznak, hogy miért ilyen fura mostanság?


Értetlenül bámultam rájuk, hogy most meg mi van?! Ők bűnbánóan néztek vissza rám, és féltek, hogy mit fogok a fejükhöz vágni a szünetben.


- Miss Williams, óhajtja megnyugtatni a barátnőit?
- Nem, azt hiszem, ez nem tartozik az óra keretein belülre.
- Így van, úgyhogy fejezzék be! Próbálják megerőltetni magukat és odafigyelni! Megértették?- miközben ezt üvöltötte, a ráncai, mintha kevésbé lettek volna mélyek, de miután befejezte, ismét szemben álltunk a még el-nem-nevezett-alagutakkal.
- Elnézést Mrs.!


Még Mark is furcsa tekintettel nézett rám, és azon gondolkozott, hogy vajon Katie-ék aggodalmának hozzá is köze van-e? Mégis hogy lehet valaki annyira öntelt, hogy végülis minden szál hozzá vezessen?


Az óra végéig mentségeket kerestek a fejükben, bár fogalmam sincs, hogy miért. Nem voltam rájuk dühös, hisz csak aggódtak miattam. Kívülről valószínűleg tényleg úgy nézhettem ki, mint egy zombi, mivel fogalmam sincs, mi történet az elmúlt 40 órában…


- Ez meg mégis mi a franc volt? Mi az, hogy aggódtatok?
- Értsd meg, szerdán úgy rohantál az Overtonba, mintha az életed múlna rajta, pedig utálsz ott dolgozni, és tegnap is olyan voltál, mintha itt se lennél…
- Sajnálom, csak…
- Csak mi? Mi az isten van veled mostanában Jas?!
- Semmi. Csak nem mennek túl jól a dolgok otthon, és ez egy kicsit megvisel…


Aljas húzás volt a részemről, hogy családomat is belevontam az ügybe, de más nem jutott eszembe. Főleg, hogy Mark az egész beszélgetést árgus szemekkel figyelte:


„Könyörgöm, Jas, nehogy elárulj, vajon képes lenne rá? Hisz tudja milyen fontos… Csak most az egyszer felejtse el, hogy a barátnőivel beszél…”


Amikor meghallotta, hogy mit mondtam, hálás pillantást küldött felém, amitől a sárgás szeme egészen emberinek nézett ki. Ahhoz képest, hogy halálos gyűlöletet kellene éreznem ellene, olyasmit, ami arra készteti az embert, hogy elevenen kitépje a másik szívét, inkább valamiféle szimpátiát és barátságot éreztem… Lehet, hogy ez is része Steve nagy tervének?


Bár Katie már rég elfelejtette őt, és a többiek részéről is csak „átlagos imádatban” részesült, én valahogy akkor sem tudtam rá úgy gondolni, hogy megyek és egy kis kanállal neki esek a torkának. Ez valószínűleg csak azért van, mert van egy-két közös titkunk, és mert sajnálom őt a kegyetlen apja miatt.


Órák után Katie és Claire elhívtak egy „kiengesztelünk, mert azt hittük, hogy az agyadra ment valami”- sütire. Elmentünk Anyuhoz, és vettek nekem egy somlói galuskát, a kedvencemet. Bár ők utálták, és sosem értették, hogy én hogy lehetek ennyire édesszájú. Emellett, amikor ők már egy falatot sem tudtak enni, én még mindig éhes voltam. Néha szabályosan egyik ámulatból a másikba estek, hogy, hogy vagyok képes megenni egy óriáspizzát, utána egy fagyi kelyhet és egy liter kólát. Ja, és a napi egy-két bögre kávét ne is említsem… Miután végeztem, Claire-nek rohannia kellett a könyvtárba, így Katie-vel ketten maradtunk.


- Jas, biztos, hogy elég volt? Ne hozzak esetleg egy egész marhát, hogy azt is felfalhasd?
- Nem, Katie, köszi. Majd otthon levadászom a hűtőt.
- Igen, az valamennyivel egyszerűbb. De tényleg, hogy tudsz ennyit enni?
- Te miért nem tudsz?
- Mire kell neked napi két bögre kávé?
- Kell az energia.
- Mire?
- Válaszolni az értelmetlen kérdéseidre. Nem tudom, meghalnék, ha nem jutnék kávéhoz…


Katie így is rosszallóan nézett rám. Azt azért mégse mondhattam neki, hogy Pénteken a szadista anyám által összeállított edzéshez kell a kávé, az összes többi nap pedig ahhoz, hogy bírjam cérnával a sznob és felszínes embereket…


„Kikérem magamnak, nem vagyok szadista! Csak felkészítelek az életre.”- méltatlankodott Anyu.


„Bocs. De mi lenne, ha kiszállnál a fejemből, és megtarthatnám a véleményem magamnak?”- még mindig nem értettem, miért csinálja ezt.


„Elég nehéz nem odafigyelni, ha valaki rólad mond ilyen kellemes dolgokat.”


„Azt ne mondd, hogy ezen most megsértődsz. Te is tudod, mennyire utálom az edzéseket. Főleg akkor, amikor 7/24 más nem is tud foglalkoztatni, csak az, hogy vajon mi a fenéért csinálom ezt?”


„Azért nem csak ez foglalkoztat… Ott van például Mark.”


„Befejeznéd? Csak azért, mert elvállaltam, hogy indulok vele egy versenyen, és megígértem neki, hogy falazok neki Steve előtt, és mert nem akarom elevenen kitépni a szívét?”


„Jasmine! Utálnod kéne őt, te mégsem teszed. Miért?”


„Mert általában nem azért szoktam utálni embereket, mert az anyukám azt mondja. Valamit tennie kell ellenem, hogy utáljam…”


„És Stacy mit követett el?”


„Azt, hogy él.”


„Jas! Mark valószínűleg jó pár csontodat el fogja törni… Akkor majd utálni fogod? Csak gondolj bele!”


„Majd ha három pár törött bordával rendelkezem, hajlandó leszek átgondolni a dolgot. De addig Mark csak az osztálytársam, akivel indulok egy rajzversenyen. És mellékesen majd a főellenségem lesz. De erre most még nem akarok gondolni. Addig örülök, amíg megmarad az életem a normális mederben…”


„Ahogy akarod.”


„Kösz.”


Ebből az egészből Katie csak azt vette észre, hogy elbambultam, miközben néztem ki az ablakon, ezért megbökte a könyököm, amire támaszkodtam. 


- Tessék?
- Elbambultál?
- Aha. Kérdeztél valamit?
- Igen, hogy tudsz valamit Claire-ről és Colin-ról?
- Hát nem. De mostanában mintha Claire kevesebbet beszélne róla.
- Pontosan. Vagyis inkább egyáltalán nem beszél róla.
- Ez fura. Lehet, hogy szakítottak?
- Lehet. Akkor viszont Claire elég jól tartja magát…
- Majd megkérdezzük tőle, hogy „Mi újság Colinnal?”, akkor majd kiderül. Claire úgyse hazudna nekünk. És ha tényleg szakítottak, akkor felvidítjuk valahogy. Mondjuk, elvisszük a vidámparkba, vagy valami ilyesmi.
- Október végén?!
- Jó, akkor egy moziba, ahol van fűtés. 
- Ezt majd kitaláljuk, de most megyek haza. 
- Oké, holnap találkozunk. Szia!
- Helló, viszlát, Mrs. Williams.


Odamentem a pulthoz és leraktam a sütis tányérom.


- Miközben beszéltetek, kutattam Katie fejében.
- Te egyáltalán nem tudod, hogy mit jelent az a szó, hogy magánszféra?
- Miért nem mondtad el nekik, hogy Markkal találkozol?
- Mert Mark Katie ex barátja, és mert kollektíven gyűlöljük őt ezért…
- Szóval mégis gyűlölöd?
- Nem. De Katie-ék így tudják.
- Szóval hazudsz nekik.
- Mondhatjuk így is, de inkább azt mondanám, hogy megóvom őket attól a ténytől, hogy felrúgom a képzeletbeli egyezségünket.
- Tehát hazudsz.
- Te meg kutakodsz a fejükben.
- A kutakodás miatt nem vesznék össze velük, ha a barátnőim lennének.
- A hazugság miatt meg nem csuknának börtönbe, ha kiderülne.


És ezzel dühösen kitrappoltam a kávézóból. Dühített, hogy igaza van, és az is, hogy ha kiderül, tényleg összeveszünk, emellett még az is- hosszú egy lista volt-, hogy tudom, hogy mi Mark, mégsem utálom, tudom, hogy mit tett Katie-vel, és mégsem tudom megvetni. Csak sajnálni.


Mire hazaértem, öt óra volt, ami ezt jelentette, hogy lassan felvehetem a bőrszerkómat, és indulhatok edzeni. De előtte még úgy döntöttem, hogy elmegyek zuhanyozni. Fogtam egy bordó törölközőt, és negyed órán belül kész is voltam. Törölközőbe csavarva feküdtem le az ágyra, és próbáltam megnyugodni, és koncentrálni, hogy ma vajon milyen hülye feladatot kapok. Azt láttam, hogy futok Anyu elől, kötélről kötélre lengek és próbálok menekülni előle. Valahonnan ismerős volt a jelenet. Susan naplójából! Nagyjából egy-két héttel azelőtt olvastam utoljára, és még mindig nem derültek ki a dolgok. Sóvárogtam a napló után, de tudtam, hogy most nincs időm tovább olvasni. Majd este.


Miután fölöltöztem, jött az SMS. Már el se olvastam, hanem kislisszoltam a lakásból, lerohantam a lépcsőn, és bevágódtam a taxiba. Érdekes módon csak most tűnt fel, hogy eddig az egyik sofőr sem akadt fönn az öltözékemen. Pedig már hónapok óta állandó utas vagyok péntek este. Vajon ennyire unalmas a munkájuk, vagy mindennap fekete bőrkosztümös szuperhős tanoncokat furikáznak?


„ Bár lenne egy órával később, akkor haza mehetnék, és élvezhetném a burritomat…”


Igen, annyira unalmas a munkája, hogy észre sem vett. Hát nem lettem volna a helyében.


Miután kiértünk a raktár épületekhez, kipattantam a kocsiból, és elköszöntem a sofőrtől. Ő csak morgott valamit az orra alatt a burritojáról és elhajtott. Amint odaértem a 73-as számú raktárhoz, eltoltam az ajtaját és beléptem az óriás terembe. A terem közepére sétáltam, és körül néztem. Anyu az egyik sötét sarokban várakozott.


- Ma előlem kell menekülnöd. Bármit mondok, vagy teszek, neked menekülnöd kell tovább, és nem hagyhatod, hogy elkapjalak. Világos? 
- Igen.
- Ha pedig harcra kerülne a sor, felejtsd el, hogy az anyád vagyok.
- Ezt most komolyan mondod?
- Igen.
- Te nem vagy ép. Nem támadom meg a saját anyámat!
- De igen, megtámadod, ha az életed múlik rajta!- üvöltötte. A hangja csak úgy visszhangzott.


Amint ezt kimondta, kilépett a sarokból, olyan elszánt tekintettel, amilyet még sosem produkált, és oda dobott nekem egy tőrt. Még jó, hogy a megfelelő végénél kaptam el. Hitetlenkedve meredtem rá, amikor közelebbről megnéztem a tőrt. Ezüst volt, a markolatán smaragdköves berakás volt, a pengéjébe pedig a nevem volt vésve gyönyörű betűkkel.


- Ugye ezt most nem gondolod komolyan?
- De, halálosan.- abban a pillanatban, amint ezt kimondta, elindult felém. 


Megfontolt, lassú lépésekkel közeledett, ahogy a nagy macskák lépkednek, amikor becserkészik az áldozatukat. Közben tartotta velem a szem kontaktust, és várta, hogy mikor kezdek el rohanni.
Még mindig nem tudtam elhinni, hogy komolyan, gondolja, ezért maradtam ott, ahol voltam. Amikor már úgy tíz méter távolságban volt elkiáltotta magát:


- Rohanj már!- és kezdetét vette a hajsza.


Úgy rohantam, mint még soha. Belül rettegtem és reméltem, hogy mégsem fog bántani, de a tűz a szemében mást mondott. A lábam magától vitt, az agyam pedig ledermedt. Reflexből csináltam mindent. Elrohantam a kötelekhez és Tarzan módjára-mint a látomásomban- lengtem kötélről-kötélre, és hallottam, amint anyám követ. Nagyjából egy méter volt köztünk a távolság, amitől még jobban bepánikoltam. 
Leugrottam az utolsó kötélről és átkúsztam a szögesdrót alatt. Ezután bemenekültem a célba dobó tábla mögé, háttal neki támaszkodtam és próbáltam megsemmisülni. Tudtam, hogy meg fog találni, és vártam, mikor bukkan fel a semmiből, de nem hallottam semmit. A szívem turbófokozatra kapcsolt, és majd kiugrott a helyéből. Teltek a másodpercek, de még mindig semmi.
Amikor már épp ki akartam lépni a tábla mögül, mert azt hittem, Anyu befejezte az üldözést, egyszer csak egy kés fúródott bele a táblába, nagyjából egy centivel a nyakam mellett jobb oldalon. Majd egy újabb a bal lábam mellett, ezután egy a csípőm mellett jobbra, a fejem fölött, majd a bal vállam fölött. Vártam a hatodik kést-mivel mindig ennyivel gyakoroltam -, de az nem jött.


- Nem fogom eldobni az utolsó kést. Gyere elő!
- Majd hülye leszek.
- Jasmine! Nem foglak bántani, ez csak gyakorlás.
- Rendben...- és előmásztam.


Rossz ötlet volt. Anya nekem rontott a késsel, én pedig csak hajolgattam előle. Úgy éreztem magam, mint Neo a Mátrixban.


- Védekezz! Használd a tőrt!
- Nem fogok rád támadni!
- Ó, dehogyisnem!- és ezzel felhasította ruhámat a bal combomon.


A karcolás nem fájt, csak csípett.


- Ne akard, hogy jobban fájjon Jas!- beszélt hozzám, miközben tovább folytattuk az „elhajolgatós táncot”.


Megpróbáltam elfutni előle, és közben lerázni magamról, de lépést tartott. Próbált megszúrni, vagy megkarcolni valahol, és hiába mutattam be neki jó néhány cigánykereket és szaltót, így se tudtam megszabadulni tőle.


Végülis nem volt jobb ötletem, mint elővenni a tőrt, ami eddig a csizmámban rejtőzött, és amint megfordult, felszakítani a ruháját a jobb karján.


- Ügyes! Tovább!- ismerte el, hogy hibázott.


Tovább menekültem előle, ő meg tovább hadonászott a tőrével, egyszer csak hirtelen ötlettől vezérelve félkörrúgással kiütöttem a kezéből a tőrt, és miután utána fordult, hogy nehogy utána tudjon menni, mögé kerültem és lefogtam.


- Szép volt! Gratulálok. Jól csináltad. - dicsért meg, ami engem abban a pillanatban totál hidegen hagyott.
- Te nem vagy normális! Miért csináltad ezt? Meg is halhattam volna!- a hangom kezdett hisztérikus lenni, de nem érdekelt.
- Nem haltál volna meg, de látnom kellett, hogy hogyan viselkedsz kényszerhelyzetben. - érvelt.
- Fogadok, hogy élvezted.
- Talán, egy kicsit.
- Milyen ember vagy te?!- fakadtam ki újra.
- Olyan, aki nem hagyja, hogy a lánya felkészületlen maradjon. Egyébként pedig, nem lett volna semmi bajod, ha nem jössz ki a tábla mögül. Nem megmondtam, hogy ne hallgass rám?
- Elnézést, eddigi életem során még nem gondoltam arra, hogy ha hallgatok rád, akkor az életemmel játszom. Remélem, hogy a mai edzésnek vége, mert én most haza megyek. - és faképnél hagytam.


Mivel a fuvarom még nem volt biztosítva, hívtam egy taxit és haza fuvaroztattam magam. A házunk előtt kipattantam a kocsiból, és szóltam a sofőrnek, hogy mindjárt jövök. Fölszaladtam a lakásba, besurrantam a szobámba, és leszaladtam a pénztárcámmal. Minden pénzem ráment, de megérte. Egyszerűen még mindig képtelen voltam felfogni, hogy tényleg megtámadott, nekem meg védekeznem kellett volna a tőrrel.


Amint újra eljátszottam a besurranósdit, berobogtam a fürdőmbe, és készítettem magamnak egy hatalmas habfürdőt illóolajokkal. Vagy egy órán keresztül áztattam magam a levendulás forró vízben és hajat is mostam. Miután kész lettem, hallottam, hogy Anyu már haza jött, és vacsorázni hív, de nem voltam hajlandó beszélni vele, még látni se bírtam. Így felvettem egy bordó szatén hálóinget és bebújtam az ágyba. Vártam, hogy a fáradtság elnyomja az aznapi emlékeimet, remélhetőleg úgy, hogy soha többé ne kerüljenek elő, de ehelyett csak egy rémálmot kaptam…


Halihó! Lehet, hogy egy kicsit durvára sikerült ez a fejezet, de szerintem így is jó, remélem, ti is így gondoljátok. Szeretném, ha írnátok megjegyzéseket, mert így soha a büdös életben nem fogok fejlődni. És ha nem kapok kritikákat, nem fogok frisselni midnenhétvégén...Tudom, hogy genyó vagyok, de sose írtok:(