Sziasztok! Tudom, hoyg késtem...kérlek, ne haragudjatok, de ezek az események fontosak, így jól akartam visszaadni őket...Renélem sikerült! Szeretnék jó sok kommentet látni, úgyhogy hajrá!
31.fejezet
31.fejezet
Titkos vágyak
(Jasmine szemszöge)
Miután elhagyták a szobámat, még megigézve néztem az ablakot egy darabig. Oda kellett mennem, és a sajátszememmel meggyőződnöm róla, hogy nem kenődtek szét a betondzsungel aljzatán. Miután egy holttest körvonalit sem vettem ki a járdán, visszafordultam Anyuhoz, aki még mindig ugyanott állt, ugyanolyan kifejezéssel. Kétségem sem volt felőle, hogy Markékat hallgatja, úgyhogy én is bekapcsolódtam. Mint egy kétszemélyes lehallgató készülék fészkeltük be magunkat az agyukba, és csak vártunk, miközben ők hazafelé száguldottak.
- Egyszerűen nem hiszem el! Az is elég idióta húzás volt tőled, hogy pont őt választottad, de hogy még el is mész hozzá?! Mégis hol élsz te?!
- Te ezt tényleg nem érted, ugye?
- Mégis mit, te kis hülye?- Steve majdnem neki rontott a saját fiának.
- Nem én választottam, egyik erőm sem hat rá, nem én hálóztam be, mint a többieket, hanem csak úgy megtörtént, és nem bántam meg.
- Te tényleg nem vagy ép! Miért nem fogod fel végre, hogy köztetek nem lehet semmi... Két ellenséges fajhoz tartoztok! Az egyikőtök atom biztos sorsa a halál!
- De nem muszáj így lennie. Érzem. Ez most valami más. Különben hogy magyaráznád a szemem?
- Soha, ismétlem, soha senki nem merészkedett ilyen közel egy vadászhoz. Főleg nem hátsószándék nélkül, és az, hogy te beleszerettél, valószínűleg semmi jóval nem kecsegtet a jövőre nézve... Mert végülis mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha te éppen elveszed egy emberéletét, és neki meg kell állítania? Ha eltöri a lábad, vagy te valamijét? Majd egymás szemébe néztek, és szerelmes pillantások közepette kötözitek be a sebeiteket?! Nem látod, hogy ezzel csak saját magadat kínzod? A helyedben még most hagynám abba, amíg még képes vagy rá. - Steve ugyanazokat a kérdéseket fogalmazta meg, amitől mindannyian rettegtünk.
- És ha nem akarom?
- Akkor igazi mazochista vagy. Mikor fogod már fel végre, hogy én jót akarok neked?
Úgy döntöttem, hogy hagyom őket tovább vitatkozni, ha Mark dönt, vagy úgy érzi, hogy ez az egész vita fontos, akkor majd úgyis szól. Miután abbahagytam a hallgatózást, csodálkozva vettem észre, hogy Anyunak se híre, se hamva. Ezek szerint ő már régebben befejezte a Richardson család kihallgatását. Annyira fáradt voltam, hogy rávetettem magam az ágyamra és szinte forgolódás nélkül aludtam el.
Kedden sem tudtam napirendre térni a hétfőn történtek felett. Most mégis mi lesz? Mi van Markkal? Hallgatnia kéne Stevere? A kérdések elnyomták a fejemben a többi ember hangját. Rutinosan szálltam le a metróról és indultam fel az aluljáróból, miközben csak bambultam magam elé. Észre se vettem, hogy valaki már percek óta mellém szegődött és csak locsog és locsog és locsog, amíg az illető meg nem bökött.
- Hé! Figyelsz te rám egyáltalán?
- Katie? - néztem rá meglepetten. - Mióta vagy itt?
- Jesszus, látom ma reggel igazán lassú vagy. Tehát mi a véleményed? - nézett rám várakozva.
- Mármint miről? - halványlila gőzöm sem volt róla, hogy miről beszél.
- Hát a bálról!
- Mi van vele? - úgy nézhettem ki, mint egy analfabéta.
"Jesszus, most tényleg ilyen hülye, vagy csak tetteti?"
- Hogy menjünk-e? Kivel? Hogyan? Satöbbi. - Katiet mindig lázba hozták az ilyen bálok. Rögtön elkezdett készülődni és kombinálni. Nincs az a pénz, amiért ő ezt kihagyta volna.
Na, most mégis mi a fenét csináljak? - tettem fel a nagy kérdést magamnak. Ott kaparta volna ki a szemem, ha elmondtam volna neki, hogy a kedvenc hős szerelmesünk tegnap este meglátogatott, miután egy felettébb kellemes fél órát töltöttünk a parkban, és elhívott a bálba. Semmi kedvem nem volt a suli előtti betonon elvérezni, ezért elterelő akcióba kezdtem:
- Szerintem kérdezzük meg az ügyről Clairet is! - és hála az égnek, az őrangyalom akkor küldte felénk szőke barátnőmet.
- Sziasztok! - mosolygott. Valamitől nagyon fel volt dobva, de nem akartam tudni, majd elmondja, ha akarja.
- Szia, pont rólad beszéltünk.
- Igen? - rémült meg.
- Igen, és a bálról, csak Jas annyira lassú ma, hogy szerintem a felét sem fogta föl annak, amit mondtam. - kapcsolódott be Katie is.
- Felfogtam, csak nem tudom, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni. - magyaráztam, miközben kinyitottam az osztályajtót. - Úgy beszéltek az ügyről, mintha eddig akár egy iskolai bált is kihagytunk volna.
- Ezt pont te mondod?! - háborodott fel Katie az osztályban. - Két kezemen meg tudom számolni, hogy az évi három bálból kilenc év alatt hányon voltál.
- Jól van, megesett, hogy közbe jöttek dolgok...
- Tehát, - kezdett bele Claire, hogy lezárja a gyerekes vitánkat. - akkor pénteken mindenki ott lesz. Igazam van?
- Igen.
- Naná. - Katie máris jobb kedvre derült. - Akkor már csak néhány kérdés maradt.
- Milyen kérdések? - szabályosan megrémültem. Vajon mit akarhat még?
- Például a ruhák, kiegészítők, partnerek.
Pazar. Katie még kerítőnőt is akart játszani. Lefogadom, hogy a reggeli kávéjában nem csak őrölt kávé van... Ahogy oldalra sandítottam, láttam, hogy Claire is feszengeni kezdett, így az előző elhatározásom, hogy nem hallgatok bele a fejébe, nyomban semmissé vált.
"Katie megint túlpörgött. Ha most megint elkezdi, hogy talál nekünk valakit, bajban leszek... Valahogy meg kéne mondanom nekik, hogy nekem már van párom..."
- Tudod mit Katie? - kezdtem bele, mire Claire reménykedve felém kapta a fejét. - Mi lenne, ha a ruhákat elmennénk megvenni ma, plusz a kiegészítőket is, ha nem fulladunk bele a ruhatengerbe, amit felpróbáltatsz velünk, de a pasi ügyet mindenki magának intézi.
Katie először gyanúsan méregetett, majd miután magában eldöntötte, hogy jobb ajánlatot úgyse kaphat, végül nagykegyesen beleegyezett az ajánlatba.
- Hát jó. De akkor ma suli után irány a pláza!
- Katie, először mi lenne, ha fölugranánk hozzánk, leraknátok a cuccotokat, és onnan mennénk a plázába?
- Oké.
Katie még mindig nem bízott bennem. Évek óta legjobb barátnők vagyunk, így tudja, hogy hátsószándék nélkül sosem tennék neki ekkora ajánlatot, hogy rendelkezhet a ruhám és a kiegészítőim felett. Ennyit arról, hogy a legjobb barátnők mindent elhisznek egymásnak.
"Szemmel foglak tartani Jasmine Williams!..."
Hát ez megnyugtató. Katie fenyegető gondolataitól csak Mark tudott elterelni, aki épp akkor lépte át az osztály küszöbét, és miután a pillantásunk találkozott, féloldalasan elmosolyodott, majd a padunkhoz sétált és lazán köszönt.
- Sziasztok, csajok!
- Szia! - köszönt Claire félvállról, őt valaki sokkal jobban lekötötte.
- Hali! - adtam a lazát, bár a szívem nagyjából a duplájára kapcsolt.
- Szia, Mark! - pattant fel Katie a helyéről, és oda ült a padunkra.
- Miről ment a diskurzus? - vonta fel a szemöldökét, és egyenesen Katie szemébe nézett.
- A bálról. - csillant fel Katie szeme.
"Valahogy el kell majd érnem, hogy meghívjon. Akkor talán újra együtt lehetnénk! Ó, Istenem! Tiltani kéne, hogy így nézzen valakire!"
Egy pillanatra megállt a szívem. Szóval ez volt a célja. Visszaszerezni Markot, bármi áron. Az ütem kimaradást nem csak én vettem észre, Mark, hirtelen az arcomat kezdte fürkészni, mire én alig észrevehetően megráztam a fejem, és magamba roskadtam. Sosem voltak vitáink Katie-vel fiú ügyek miatt, leszámítva azt az egyet, nem is olyan régen. Azért sikerült kikerülni ezt az igen mély kátyút, mert engem eddig hidegen hagyott a téma, Katie ügyei pedig alig tartottak tovább egy-két hónapnál. Még senki sem volt olyan benyomással rá, mint Mark, és úgy látszik, ez a lenyomat azóta sem tűnt el a szívéről. Nem tehettem róla, hiába éreztem azt a különleges kapcsot köztünk, árulónak éreztem magam. Behúzott vállakkal vártam a csengőt, a megváltó hangot, ami elűzte Katiet a padunktól.
(Mark szemszöge)
Hát, a mai reggel sem ment zökkenőmentesen. Reggel, amikor levánszorogtam a konyhába némi táplálékért, egy csöppet sem kedves hangvételű levél várt rám a pulton.
Emlékezz miről beszéltünk tegnap! Dönts! Zárd le valahogy az ügyet! Vagy mindketten meghaltok, vagy egyikőtöknek esélye lesz az életre. A te döntésed...
Apám is tudta, hogy kell megadni a reggeli löketet az élethez. Sem erőm, sem kedvem nem volt a történtekkel foglalkozni, csak abban a kellemes érzésben akartam tovább lubickolni, hogy Jasmine és köztem minden rendben, sőt, több mint rendben...
Miután benyomtam egy sajtos pirítóst, felszaladtam a szobámba, hogy felöltözzek és összepakoljam a cuccom, mivel arra a tegnap esti kiruccanásom, és az azután kapott fejmosás után már nem maradt időm. Még tisztán csengtek apám szavai a fejemben, hála a démon-memóriámnak, soha az életben nem szabadulok meg az emlékeimtől.
"Egy vadász és egy démon között nem lehet semmi. Soha. Ha ezt nem fogod fel, te is vele együtt halsz!"
Miután röpke húsz percem maradt arra, hogy beérjek, és nem kockáztathattam a lebukást, úgyhogy hívtam Jeaves-t, hogy álljon elő a kocsival, különben nem érek be a suliba. Kétség sem fér hozzá, hogy futva nagyjából negyvenszer gyorsabban megtettem volna az utat, és valószínűleg senkinek sem tűnt volna fel a dolog, de hátha mégis... Az utat a kocsiban az ülésen pattogva, mint egy gumilabda, tettem meg. Minden második percben megkérdeztem Jeaves-t, hogy mégis miért nem haladunk, mire ő minden egyes alkalommal, életunt hangon, mint egy kriptaszökevény azt felelte, hogy a reggeli forgalom miatt. Mondanom sem kell, felettébb izgalmas tizenhárom perc volt.
Amint beértem az osztályba, a tekintetem rátalált a kedvenc zöld szempáromra, és az ajkam féloldalas mosolyra húzódott. Már a bejáratnál hallottam, hogy valamiről nagyon megy a suskus, úgyhogy amint oda értem köszöntem.
- Sziasztok, csajok! - köszöntem, és kerültem Jas tekintetét.
- Szia! - Claire még mindig nem volt elragadtatva tőlem.
- Hali! - üdvözölt Jasmine. Ha nem tudtam volna, hogy több van köztünk, majdnem elhittem volna, hogy csak haverok vagyunk.
- Szia, Mark! - pattant föl Katie a helyéről, és leült a padunkra. valahogy furcsán csillogott a szeme, ami rám nézve jót nem jelenthetett.
- Miről ment a diskurzus? - néztem kérdőn, először Katie-re, ha már úgy törte magát, hogy a közelemben legyen.
Be kell, valljam, jól esett, hogy még mindig ennyire érdeklődött irántam, de kezdett kissé kényelmetlenné válni a helyzet.
- A bálról. - szemeiben a csillogás a duplájára kapcsolt, olyan volt, mintha egy lézersugár elé vetettek volna.
Tovább néztem Katiet, aki épp mondani készült valamit, de a mellettem ülő angyali gyilkosnak egy pillanatra megakadt a szíve. Azt hittem, az infarktust hozza rám, de mikor az arcára néztem csak keserűséget és tiszta fájdalmat láttam. Kérdő tekintetemre csak egy enyhe fejrázással felelt, majd vállait leeresztve homályosan bámult maga elé. Én, mivel adott pillanatban semmit sem tehettem, ami ne lett volna túl feltűnő, és mivel Katie tovább beszélt, rá koncentráltam, miközben az agyam a mellettem lévő tünemény szomorúságának okait kutatta.
- És hát tudod, ez a bál nagyon fontos, főleg egy lánynak, és be kell szerezni a megfelelő ruhát, és kiegészítőket, és...
Hála Adrian-nek megszabadultam a folytonos szóáradattól. Lementünk a büfébe, hogy Adrian vegyen magának valamit reggelire, és miközben az egyik padon ültünk a folyosón, két harapás közt benyögte, hogy mi nyomta a lelkét, nagyjából negyed órája.
- Hé, haver, kérdezhetek valamit?
- Na?
- Te kit hívsz meg a pénteki bálra?
- Te is jössz?
- Ja, jó lenne. De kéne egy csaj is.
- Az sosem árt. – böktem oldalba. – Kire gondoltál?
- Katie-re.
A válasza annyira meglepett, hogy néhány másodpercig nem jutottam szóhoz, amit ő rögtön másképp értelmezett.
- De, csak ha nem baj haver…
- Már miért lenne baj?
- Hát, tudod, szóval ti együtt voltatok, meg minden… Szóval nem zavarna, ha elhívnám?
- Te most komolyan ezen görcsöltél eddig?
- Tudod, néha elég ijesztő tudsz lenni, és nem akartam, hogy csak úgy betörd az orrom, ha mégse tetszik az ötlet…
Ezen majdnem elröhögtem magam. Az lenne a legkisebb gondja, hogy eltöröm az orrát, ha olyat tenne, ami nem tetszik. Egy kegyetlen halál sokkal rosszabb… nem mintha így akarnék megbosszulni bármit is.
- Oké. Erre most mit mondjak? Hogy holnapra hozok neked egy kispárnát, hogy kevésbé félj? Amúgy szerintem jó ötlet, hívd meg Katiet. Jó buli lesz.
- És te kit hozol?
- Az legyen titok… De most jobb lenne, ha lépnénk, mert fél perc, és kedvenc matektanárunk máris az idegeinket fog táncolni.
Mrs. Cole a csengő után néhány másodperccel már be is viharzott a terembe, és elkezdte az oktatásunkat. Hadovált valamit arról, hogy őt nem érdekli, hogy közeleg a szeretet ünnepe, akkor is megírjuk a félévi témazárót matekból, majd elkezdte leadni a következő anyagrészt: trigonometria. Valahogy hidegen hagytak a szinuszok és koszinuszok, így a padtársam elé toltam egy lapot, és körmölni kezdtem.
Mi a baj?
Miután elolvasta a kérdésem, szinte azonnal válaszolt.
Csak egy szó: Katie.
Na, ezzel most meglepett. Nem gondoltam volna, hogy Jas féltékeny típus, de tetszett, hogy féltékenykedik.
Féltékeny vagy?
Mielőtt válaszolt, átgondolta a kérdést.
Egy kicsit, de főleg csalódott és mocsok.
A válasza annyira meglepett, hogy a toll kiesett a kezemből. Csalódott? Mocsok? Ezt mégis hogy értette? És a férfiúi önérzetemnek is betett, hogy nem a csak miattam ilyen szomorú. Miután felocsúdtam a meglepetésből, visszaírtam.
Csalódott? Mocsok?! Ezt most nem értem... Fejtsd, ki bővebben kérlek.
Mielőtt válaszolt volna, mély levegőt vett, kihúzta magát, majd a keze csak úgy repült a papíron. Szinte alig érintette a tolla a papírt.
Azért vagyok csalódott, mert rosszul mértem fel Katie érzéseit, ő még mindig beléd van esve, és én ezt nem láttam. Mocsok pedig azért, mert ő már hónapok óta szeret és oda mag vissza van tőled, és soha, de soha nem okozott köztünk problémát ez a kérdés, amíg te meg nem jelentél. És most, amikor itt egy óriási lehetőség számára, hogy visszakapjon, mert meg akarja hívatni magát a bálra, ki fog derülni, hogy te engem hívtál meg. Ha még mindig komolyan gondolod... Ha pedig mégis őt választod, vagy meggondoltad magad, akkor pedig azért vagyok mocsok, mert egy ideig elhitettem magammal, hogy én kellek neked, miközben ő már réges-régóta utánad epekedett. A csalódottság pedig onnantól magától értetődő...
Nem tudtam, hogy először azért olvassak be neki jó alaposan, mert megint csak azt látja, amiről ő tehet, vagy azért, mert azt hitte, nem gondoltam komolyan a tegnap esti meghívást. Még mindig vívódtam magamban, melyikkel kezdjem, amikor a szemeibe pillantottam, amiben csak gyötrődést láttam. Ahelyett, hogy kiosztottam volna, próbáltam megnyugtatni.
Katie nem fontos. Az érzései sem. Nekem csak te számítasz. Ha pedig máshogy nem megy, a szemébe fogom mondani, hogy szálljon már le rólam. A meghívást pedig igenis komolyan gondoltam. Mégis mit képzeltél?!
Meglepetten olvasta végig azt a pár sort, amit írtam, majd újra elkezdett körmölni.
Bármit csak azt ne! Én, személyesen, én nem élném túl, ha csúnyán koptatnád le őt.
Miért?
Hogy miért? Mert szerinted mégis mennyire szőke Katie, hogy ne találja ki, hogy egy másik csaj van a dologban? És rám már eleve gyanakszik... az is épp elég necces lesz, ha pénteken rájön, hogy miért nem őt választottad, de az, hogy itt napokon keresztül béketárgyalásokat kelljen folytatni, hogy ne robbanjon ki a harmadik világháború, te sem kívánhatod... Inkább oldd meg valahogy máshogy. Kérlek!
A kérést megerősítve olyan kiskutya szemeket meresztett rám, hogy menten örökbe fogadtam volna.
Rendben. Amúgy van is egy ötletem…
Igen? Na, mesélj!
De erre már nem tudtam válaszolni, mert a lapot kitépték a kezeim alól. Egy pillanatra megállt benne az ütő, hogy megint lebuktunk Mrs. Cole előtt, de szerencsére csak Jasmine ördögien mosolygó arcával találtam szembe magam. Jelzésként a tanári asztal felé pillantott, ahol Mrs. Cole dühös pillantással méregetett, majd felszólított.
- Mr. Richardson! Megtudhatnám, hogy mivel van elfoglalva az órámon?
- Hát, a derékszögű háromszög hegyesszögeinek értékeivel, tanárnő. – magyaráztam, mintha ez magától értetődő lenne.
- És láthatnám a jegyzeteit is? – villant meg a szeme az ósdi szemüvege mögött.
- Hogyne. – mondtam alázatosan, épphogy csak fejet nem hajtottam.
Mialatt megtette azt a röpke nyolc méteres utat, hála gyenge ízületeinek, mindent le tudtam másolni az órai anyagból. Mikor odaért a padunkhoz, elvette a füzetemet, majd fél perces vizsgálat után visszaadta, és egy szó nélkül ballagott vissza a terem elejébe.
- Ezt megúsztuk, de a többit majd inkább szünetben beszéljük meg. – súgta oda Jas, embereknek túl halkan.
Az óra hátralévő öt perce némát telt el, majd miután a tanárnő méltóztatott kifáradni a teremből, Katiet ismét az egy méteres körzetemben találtam. Csak magamban rimánkodtam, hogy Adrian minél hamarabb akcióba vesse magát, különben egy barátságnak hamarosan vége szakad…
