1.Új kezdet
1.rész
A családom megváltozott, de talán még ez is enyhe kifejezés. A sarkaiból fordult ki számunkra a Világ. Mindenki a saját módján gyászolt. Apu minél inkább a munkába temette magát, én próbáltam tartani itthon a frontot, ami elterelte a figyelmem, de az új iskola is segített, hogy a gondolataim ne mindig az abszurd és lehetetlen világomon járjanak. Haylie elzüllött, ha egyáltalán mondhatom ezt egy tizenegy évesnél, bár nem drogozik, nem iszik és nem is cigizik, attól függetlenül a lehető legkevesebbet van itthon, mindent megcsinál, amit muszáj megcsinálnia és minden kérdésre válaszol, amire felelnie kell.
Hiába, be kellett látnom, hogy az életem darabokra hullott és egyedül maradtam. A Windham Gimnáziumban meg sem próbáltam barátságokat kötni. Amikor meg lett volna rá az esélyem, nem foglalkoztatott, amikor pedig kezdtem kilábalni a mélységes depresszióból csak zárt ajtókkal találtam magam szembe. Elítéltek és beskatulyáztak. Nem vártam megértést, szánalmat, vagy együttérzést, sőt! Megértettem őket, ha valaki majdnem egy éven át csak létezik melletted mindenféle gesztus nélkül, te sem várod tárt karokkal, ha valami emberit vélsz felfedezni az üres robot álcája mögött.
Még mindig a fülemben csengett a több mint két évvel ezelőtti beszélgetésünk:
- Apu! Kérdezhetnék valamit? - néztem fel rá.
- Kincsem? - emelte rám fátyolos tekintetét.
- Megoldható, hogy a második félévet egy másik iskolában kezdjem? - puhatolóztam.
"Egy másik iskola? De... Vajon?"
- Miért?
- Mindenki tudni fogja. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Kérlek! - mondtam az első hazugságot, ami az eszembe jutott.
Nem a részvétel nyilvánítás, nem az együtt érző pillantások és főleg nem a kivételezés miatt nem akartam tovább ott maradni. Az árulás, a köpönyegforgatás és a magány ejtette seb vérezve tátongott a szívemen. A démon, akit a szerelmemnek hittem, kijátszott, a gyermekkori legjobb barátnőm hátba támadott és a csendestársként elkönyvelt könyvmániás pedig utólag visszagondolva sosem állt az én oldalamra.
- Ha ezt szeretnéd, beszélek az igazgatónővel. - szorított magához.
Úgy kapaszkodtam belé, mintha ezen múlna, hogy őt ne vehesse el tőlem senki sem.
- Köszönöm. - sírtam az ingébe.
A múltam a menekülés ellenére utolért és kísértett. Naponta akadt meg a tekintetem a Katienek szánt, bár oda sosem ajándékozott hópehely nyakláncon, amit az íróasztalom feletti parafa táblára tűztem, hogy tudjam, mit hagytam magam mögött és milyen hibákat ne kövessek el ezek után. A kis ékszer szimbolizálta a régi életem, a régi barátaim és a még el nem felejtett szerelmem. De hogy is felejthetném el?! Megölte a számomra legfontosabb embert a világon és mindezek mellett nap mint nap hallom a gondolatait.
Mark az elmúlt időszakban egyszer sem fogta vissza magát. Szabad kezet kapott a lelkek felett, amit rendesen kis is használt. Időnként azzal próbálkozott, hogy szabályos vérengzést tart New Yorkban, hátha ezzel provokálni tud majd. Nem akartam találkozni vagy beszélni vele. A harc gondolata pedig még csak meg sem fordult a fejemben. Rengetegszer gondolt az együtt eltöltött perceinkre, amivel csak forgatta a tőrt a szívemben. Az emlékei felkavartak, és csaknem kettészakítottak. Az egyik felem örömmel visszafogadta volna, hiszen ő az, akit szerettem, aki után vágyódtam, akit még most sem tudok elfelejteni. A másik felem, az, amelyik győztesen került ki ezekből a helyzetekből megállíthatatlanul skandálta a fejemben a szavakat: bosszú, halál, árulás, cserbenhagyás, fájdalom…
Amikor ezeket az éjszakákat túléltem, úgy éreztem, bármire képes vagyok. Ha az ember két fele harcol egymással, és a belsődet rángatják, mint egy marionett bábút, a végén úgy érzed majd magad, mint egy felmosó, amivel épp végig mosták a Fehér Házat.
Jól tudtam, hogy komoly döntés előtt állok, nem sokáig írtam már az ostromló gondolatok tüzében, miközben a gyász időszakom csak nyúlt és húzódott. Már hozzá szoktam az érzéshez, hogy olyasmit vesztettem el, amit esélyem sincs visszakapni, de az űr még mindig fájt, tátongott és vérzett. Egyre jobban vágyódtam valami után. Valami után, amit még nem ismerek, de vár rám a távolban. Az ismeretlenség, az újdonság és az új lehetőségek vonzottak. A világ egyik leghatalmasabb várost gyufás skatulyának éreztem csupán. Levegőtlen, sötét és magányos.
Reménykedve fordultam be a nappaliba aznap délután. Tervekkel és látomásokkal volt tele a fejem, de koncentrálnom kellett.
- Apu!
- Kincsem! Hát hazaértél? – kérdezte, miközben megölelt.
- Ezt én is kérdezhetném. Milyen volt Svájc?
- Oh, isteni a csokoládéjuk. Hoztam is egy kis kóstolót, ott van a konyhában.
- Apu, kérdezhetnék valamit?
- Bármit.
- Elutazhatnék San Franciscóba?
- De hát minek?
- Mert régen láttam Andrewékat, és azt hiszem, jót tenne egy kis környezetváltozás.
- És addig mi lesz Haylievel? Magaddal viszed?
- Nem, Haylie itthon maradna veled.
- És meddig maradnál?
Örökre, akartam mondani, de ezt nem tehettem.
- Egy ideig.
- Nézd Jas, nem tetszik ez nekem. Nem hagyhatod itt a húgodat, hogy eltölts ez kis időt valahol.
„Még hogy egy ideig… Na persze, meg még mit nem…”
Felment bennem a pumpa, ezt tényleg nem kellett volna mondania.
- És te?! Te mégis mit csináltál az elmúlt két évben? Hetente 3 órát látunk, itt hagysz engem egyes egyedül egy tizenegy éves lánnyal, minden házimunka rám szakad, emellett iskolába járok és nevelem a lányod! Csodálkozom, hogy még tudja, hogy néz ki az apja!
- Ne merj velem ilyen hangon beszélni! – emelte fel a hangját. Szemeiben dühöngő tűz égett.
- Különben mi lesz? – de ezt kár volt megkérdeznem.
Abban a pillanatban, amint kimondtam, megbántam, mert rám tört egy vízió, amelyet a jelen követett. Épphogy a látomás végére értem, a tenyere már csattant is az arcomon égő, viszkető érzést hagyva maga után. Az arcomhoz kaptam, majd felszegtem állam, sarkon fordultam és a szobámba rohantam.
Gondolkodás nélkül pakoltam be a ruháim a bordó bőröndjeimbe, majd eszembe jutottak a fegyvereim, a vadászruhám, anyám nyaklánca, a láda és a napló. Nem hagyhattam itt, hiszen az olyan lett volna, mintha anyámat árulnám el. Nagy szerencsémre mind befért a ládába, amiben egyszer a naplót találtam, így két bőrönddel és egy ládával felszerelkezve ültem a szobám közepén és zokogtam. Amikor a könnyeim apadni készültek, a jövőmet kezdtem kutatni a keserves múltam helyett. Gyakorlatilag már mindenem elveszett. A szétzilált családom is kicsúszott a kezeim közül. Egyes egyedül maradtam a hideg, kegyetlen és sötét Világban.
