27.Várakozással teli hétvége

27.fejezet
Várakozással teli hétvége

Fantasztikus. Mindenem sajgott. A karomat alig tudtam felemelni, a lábra állást, pedig már meg sem kíséreltem. Örültem, hogy sikerült fölvánszorognom a lakásba. Életem legnehezebb edzésén voltam túl, és Anyu szerint, ez még csak a kezdet. Fogalmam sem volt róla, hogy meddig lehet hajtani egy embert, de abban biztos voltam, hogy már egy öszvér tűrési határát súroltam. Az elmúlt három-négy órában késeket hajigáltam, kötéldrót alatt kúsztam-másztam, pókembert játszottam a szigonyövemmel és újabb hasadásokat szereztem a ruhámon.

Amikor már kitudja hányadszorra lógtam fejjel lefelé a falon, elszakadt a cérna:


- Egyáltalán mi a fenére jó ez?!


- Elég jól jön, ha nem egy bokor nagyságú épületen kell átjutnod...- ezzel lezártnak tekintette a kirohanásom.


 Mikor kijelentette, hogy végeztünk, csak ennyit mondott a szerelésem láttán, ami majdnem leszakadt rólam:


- Kell néhány váltóruha. Holnap megkapod őket. - mint mindig, most is halál nyugodtan.


Mintha valami titkos ruhagyára lenne, ahol a bőrszerkóit tartja... De ebben a pillanatban, nem tudott érdekelni, hogy honnan szerzi a bőrcsodákat. Nem volt étvágyam, úgyhogy amint hazajöttem, bevonszoltam magam a szobámba, elmentem letusolni, amíg még volt bennem elég lelki erő, majd lefeküdtem az ágyamra, bekapcsoltam a TV-met és órákon keresztül nem csináltam semmit mindaddig, amíg el nem nyomott az álom.


Másnap ugyanolyan fáradtan ébredtem, mintha semmit sem aludtam volna az éjjel. Alighogy magamhoz tértem, máris nem voltam egyedül.


"Ma este hat. Ne felejtsd el."


"Nem lehetne inkább az időjárás jelentéssel kezdeni?"


"Esik, mindemellett a mai napi programod: Felpróbálni a szobámban az új ruháidat, megírni a leckédet, és... csak nem elfelejtettem valamit? Ja, igen, este edzés."


"Mintha egy beakadt lemezt hallgatnék..."


"A te hibádból jöttek rá ilyen hamar, viseld a következményeket..."


"Jó, jó. Az egész, "a te hibád, hogy két hét múlva mindketten meghalunk" szöveget már megkaptam tegnap is, tovább léphetnénk?!"


Miután nem válaszolt fél percig, úgy döntöttem, hogy meg sem próbálom tettetni, hogy lelkiismeret furdalásom a történtek miatt. Így is, úgyis rájöttek volna, és ez az egy-két hét semmit sem számít. Legalábbis nekem. Bár ő óriási kudarcnak élte meg a helyzetet, hogy ilyen hamar lelepleztek, de az istenszerelmére! Ismeri a jövőt, és ha az elmélete helyes, akkor egy időben és térben én képes leszek hallani Steve, ő pedig Mark minden gondolatát. A kezünkben a jelen, a jövő, a múlt pedig már nem számít.


Reggeli után, mivel eléggé felcsigázott, bevetettem magam a szüleim hálószobájába. A látvány egy pillanatra kővé dermesztett. A máskor precízen elrendezett takarókon legalább tíz fekete bőrruha volt, és mintha ez még nem lett volna elég, Anyu éjjeli szekrényén egy kisebb doboz volt, masnival átkötve, a címkéjén nagy betűkkel virított a Jasmine felirat. Bár a ruhák is elég érdekesek voltak, az ajándék mégiscsak jobban érdekelt. Leültem az ágyra és az ölembe vettem a dobozt, meghúztam rajta a szalagot, és a tartalmát kiborítottam az ágyra. Hét darab fekete dobócsillaggal gazdagodtam. Miután megforgattam őket a kezemben és alaposabban szemügyre vettem, láttam, hogy mindegyik dobócsillag egy ágába egy J betű van karcolva. Fogalma sem volt, még vajon hány fegyverrel gazdagodhat a tárház, de nem igazán lepődtem meg.


A ruhák mind tökéletesek voltak. Mindegyikhez felpróbáltam a szigony övet, és az összes ruhán találtam helyet a dobócsillagoknak is. Miközben az utolsó ruhában csodáltam magam a tükör előtt, ismét túl népessé vált a fejem.


"Ha továbbra is a csizmád szárában szándékozol tárolni a tőrödet, nézz be a szekrény aljába."


Úgy tettem, ahogy mondta, és négy, nagy cipős dobozt találtam. Mindegyik egy-egy pár 39-es fekete bőr csizmát rejtett, kétségem sem volt felőle, hogy valódi bőrből készültek. Miután ezeket is felpróbáltam, kezdtem úgy érezni magam, mint aki felkészült.


Mivel semmi ár dolgom nem volt az úgynevezett "kényszeredzés" előtt, tényleg nekiláttam a leckémnek. Miután elmerültem a térgeometria varázslatos világában, következett a tömegvonzás és a gravitáció, majd Shakespeare. A nap gyorsan eltelt, én pedig azon kaptam magam, hogy a németkönyv fölött ülve hallom anyám hangját:


"Indulok, fejezd be a tanulást Ms. Eminens és készülődj. Ma nincs szükséged az ajándékaidra, sőt a régebbi ruhádra sem. A régi melegítődet és egy pólót javasolnék."


Ez meglepett, de tettem, amit mondott, mint egy betanított munkás. Felvettem a régi barna bolyhos melegítőmet, amit az első edzésen is használtam, kerestem hozzá egy rövid ujjú felsőt, és felvettem a  vajszínű tornacipőm. Nem értettem, hogy ha ez az edzés is legalább fele olyan brutális lesz, mint a tegnapi, miért ne kellenének a cuccaim? Miután összeszedtem magam, elindultam, de Apu a nappaliban volt és gyanakodott.


- Hová, hová?
- Mi? Ja, én csak futni megyek. - hazudtam nem túl meggyőzően.
- Sötétedéskor?- tudtam, hogy találni fog valami hibát.
- Igen, nyílt egy új edzőterem egy utcával lejjebb, és gondoltam benézek.
- És mikor kértél rá engedélyt?


Jesszus, most még a szülői felsőbbrendűségét is hangoztatja...


- Anyu tud róla. Azt mondta, majd lehet, hogy ő is benéz. Mehetek?
- Ha Anyu tud róla, igen. - törődött bele.
- Oké, köszi. Majd jövök. - és kislisszoltam, még mielőtt megkérdezte, mikor van az a "később"?


Bepattantam a taxiba, és néztem, ahogy a városi fények elmosódnak mellettem. Lelkiekben már felkészültem a könyörtelenségre és az erőfeszítésekbe, hogy minél tökéletesebben tudjam kivitelezni a feladatot. Amikor a taxi hirtelen fékezve megállt, kiszálltam, elköszöntem a sofőrtől és eltoltam a raktár ajtaját. Megdöbbenésemre, a szögesdrót helyén párnák voltak és gyertyák. Sok-sok apró kis gyertya,  mint valami buddhista szentélyben és az egész közepén ott ült Anyám törökülésben, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.


"Ülj le."


Oda sétáltam hozzá és leültem a vele szemben lévő párnára.


- Csak nem eltévesztettem a házszámot, mester? - kérdeztem gúnyosan. Bár csak a szögesdrót tűnt el a helyéről, úgyhogy ebben kételkedtem.
- Jas, kérlek, fogd be. Tudom, mit gondolsz a kemény edzésekről...
- Nem mintha eltitkolnám a véleményem.
-... úgyhogy ma egy fejlesztő edzést fogunk tartani. Csukd be a szemed és koncentrálj.


Úgy tettem, ahogy kérte. Közben hallottam, hogy feláll, de ki nem nyitottam volna a szemem, ennek következtében váratlanul ért, amikor egy anyagot helyezett a szememre.


- Mi a?!
- Nyugodj meg! Ma az érzékeidet fogjuk fejleszteni. Most maradj nyugton és hallgass. Próbálj meg csak a gondolatokra és a jövőre összpontosítani. Rendben?
- Oké.


Elég nehezemre esett nem mocorogni, mert közben kattogott az agyam, de ezerrel. Miért csinálja? Miért pont most? Miért nem az elején? Egyáltalán mire jó ez az egész? Különben is, már hetek óta nem láttam a jövőt, miért most kezdeném újra? Azért mert nincs itt Mark? Vajon tényleg minden csak az ő műve, vagy a jövőbelátás alapból nem az én műfajom volt? Tulajdonképpen az elején se ment valami jól...


"Azt mondtam nyugi!"
"Jesszus, bocs."
"Kit hallasz?"
"Téged."
"Még valaki?"
"Öhm... senki."
"Koncentrálj! Kivételesen ne magaddal és ne Markkal, a többi emberrel foglalkozz!"


Megtettem, amit kért, és hirtelen ugyanaz történt, mint augusztusban. A hangok csak úgy ellepték a fejem. Mostanra már megtanultam irányítani valamelyest, hogy ne halljak állandóan, mindenkit, és a sok hang hirtelen leterített. Az összes körül még mindig Anyué volt a leghangosabb.


"Na, és most játsszunk egy kicsit. Olyan, mint a barchoba. Találd meg a szomszédunk, Jack gondolatait!"
"Most csak viccelsz, ugye? Nagyjából 5 millió hang kering a fejemben, és te azt akarod, hogy találjam meg Jackét?!"
"Pontosan."
"És azt legalább megtudhatnám, hogy hogyan találjam meg őt? Vagy jöjjek rá magamtól, mert az a fejlődésemet szolgálja?!"
"Hát, esetleg elárulom, ha szépen kéred..."
"Légy szíves!"
"Képzeld magad elé Jack-et, hogy hogyan néz ki, és idézd fel a hangját!"
"Ennyi?"
"Csak csináld!"


Már vagy félórája ültünk ott teljes némaságban, legalábbis kívülről, amikor sikerült. Elakadt a szavam, csak rá összpontosítottam, és hallottam, hogy miközben tejet vesz ki a hűtőből, a feleségét szidja magában, mert Julia nem hagyta, hogy megnézze a meccset délután...


- Ügyes!
- Bárkit megtalálhatok?- fordultam arra, ahonnan a hangot hallottam. Még mindig gátolt a tájékozódásban a kendő.
- Akárkit.
- Bárhol?- vontam fel a szemöldököm az anyag alatt.
- Hát, azért talán Indiában nem...
- De Katie-t és Claire-t?
- Persze!
- És ezt eddig miért nem mondtad? - próbáltam szemrehányón nézni, valószínűleg nem látszott.
- Mert minden időd Mr. Ifjabb Szemszínváltoztatóval töltötted...
- Ez. Nem. Igaz!- remegett meg a hangom az idegességtől... már megint itt tartunk.
- Dehogynem, és ezt te is tudod, és mint látod, akár akaratlagosan, akár nem, képesek blokkolni az erőinket, ha sokat vagyunk velük. Nem véletlen, hogy a két család időtlen idők óta gyűlöli egymást... És te mégis vele voltál. Ez valamelyest ellentmond az alapvető késztetésednek, hogy védd az erődet. Nem gondolod?
- De, igen, lehet. Csakhogy én nem kértem ezt az erőt, és ha már itt tartunk, én nem gyűlölöm Markot, lehet, hogy kéne, de nem. Sőt, könnyen előfordulhat, hogy ő máris egy Jasmine woodoo babát szurkál egy tűvel, mert rájött, hogy ki vagyok, de nem túlzottan érdekel. - miközben szónokoltam, felpattantam, és levettem a kendőt a fejemről.
- Ennyire nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy mit kéne tenned? Hogy tűzzel-vassal küzdened kéne ellene? Hogy ő a gonosz, akit el kell pusztítanod? Hogy nem ember, és ártatlanokat öl, hogy ő tovább létezhessen? Hogy egy hidegvérű gyilkos, akinek megkockáztatom, hiába lennél csak az osztálytársa, nem pedig az ellensége, egy cseppet sem számítanál?!
- Nem, ennyire nem érdekel! Majd ha a kezem-lábam töri, majd akkor érdekelni fog, de amíg nem támadott nekem, nem vagyok hajlandó csak azért gyűlölni, mert elvben az volna a helyes!


Elfordultam tőle és az ajtó felé vettem az irányt. Azt hittem, meg fog állítani, de semmi jelét nem mutatta.


- Kösz az edzést!


Majd kisétáltam és ott hagytam. Miközben a taxiban ültem, eszembe jutott, hogy talán még akart tanítani valamit, de annyira feldühített azzal, hogy mit kellett volna csinálnom, gondolnom, tennem, "azért, mert csak!" elven, hogy nem tudtam volna tovább maradni. Miután a taxi megérkezett, felszaladtam a pénzért, majd vissza és megköszöntem a fuvart. Mikor újra visszaértem a lakásba, csendben el akartam menni a nappali mellett, hogy ne kelljen találkoznom a génállományom felének másik tulajdonosával, de nem úsztam meg.


- Jasmine! - szólt ki Apu a fotelből.
- Igen? - kérdeztem, miközben bementem és leültem a fehér kanapénkra.
- Olyan zaklatott vagy mostanában. Történt valami?


Mármint azon kívül, hogy természetfeletti képességeim lettek, hogy keményen küzdök Anyával minden pénteken, és nem csak fizikailag, szellemileg is? Vagy, hogy kiderült, hogy az osztálytársam, és versenytársam egy lélekszipolyozó démon? De ezt inkább nem mondtam ki hangosan...


- Semmi. Miért?
- Csak mert olyan feszültnek tűnsz.


Igen, a halálközelség feszültté teszi az embert...


- Pedig semmi különös. Talán a suli miatt...
- Hogy-hogy a suli miatt?
- Mrs. Cole-nak, mondjuk úgy, nem én vagyok a kedvence.
- Nyugodj meg, majd leszáll rólad, csak készülj rendesen.
- Rendben. Jut eszembe, matek házit kéne írnom...
- Menj csak.


Még mielőtt otthagytam volna, odamentem hozzá és megöleltem. Szegény Apu, fogalma sincs, mi folyik körülötte, mégis örültem, hogy valaki mégis megmaradt a normális életénél, ha már nekem nem adatott meg. Ezekben a pillanatokban vágytam a legjobban arra, hogy visszakaphassam az augusztusi önmagam, aki csak az újév és a régi barátságok miatt aggódott, nem pedig az élete és mások lelke miatt...


Miután végeztem a fürdéssel, bebújtam az ágyba és szinte máris elaludtam. A vasárnap kipihenve köszöntött, és főleg csendesen. Anyu nem szólt hozzám, sem fejben, sem verbálisan. Normál esetben ez zavart volna, mert a fejem majdnem teljesen magányos volt, ha nem számítjuk azt a több millió embert, aki körül vett. Így legalább  majdnem egyedül készülhettem fel a másnapi sulira és a viszonttalálkozásra. Kíváncsi voltam, vajon mi lesz? Rám dönt egy padot? Kidob az ablakon? Vagy rám uszítja a fél iskolát?  Inkább csendes, pszicho terror párti? Esetleg csak simán beül mellém, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna? Azt hittem, annak a napnak soha nem lesz vége, és mégis féltem a  másnap reggeltől...