26.Második számú főellenség

26.fejezet
Második számú fő ellenség

Jasmine szemszöge


A karórámra néztem és megállapítottam, hogy már fél hat, amikor megszólalt:
- Na, mit gondolsz?- nézegette messzebbről a rajzát.
- Azt, hogy te vagy az évezred legnagyobb művésze, csak menjünk már!- sürgettem.
- Hova sietsz ennyire?


"Vajon tényleg ennyire utál velem lenni? Egy órája mást se hallok, csak, hogy menjünk már!"


- Mondjuk úgy, hogy programom van.
- Milyen programod?
- Azt hiszem, ehhez tényleg semmi közöd sincs.


"Tehát randi."


- Ki a szerencsés?
- Mi?
- A randid. Kivel mész?
- A nagyanyámmal, a kutyámmal és Mozarttal. Egyébként meg nem randi. Családi program, ha ennyire érdekel.
- Oké-oké. Nagyon sietsz?- hülye kérdés.
- Erre miből következtettél, abból hogy már vagy egy órája mondom, hogy menjünk, vagy a lábdobolásból?
- Ha előre szólsz, hogy ennyire sietsz, elhoztam volna a turbó rajzkészletem.
- Jó, sajnálom, csak siess. Anyám megöl, ha kések. - szó szerint.
- Amíg befejezem, mesélsz anyádról?
- Már miért tenném?- főleg neked?
- Mert én már meséltem a házsártos, kegyetlen apámról.
- Jó, mit akarsz tudni?
- Hogy jössz ki vele? Hogy hívják? Mit dolgozik? És úgy általában milyen?- fantasztikus. Miért nem jó kérdés az, hogy mi a kedvenc színe?
- Hát tulajdonképpen jól kijövünk, amikor nem maximalista, és teljesítmény centrikus. 
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy elvárja, hogy kihozzam magamból azt, amit normális esetben nem tennék. - például, hogy rátámadjak egy tőrrel.
- Ez érdekes.
- Hát, ha te így akarod nevezni...
- De általában jól kijöttök, nem?
- Persze. - rövidre akartam zárni a témát, mielőtt még olyasmit mondok, amit nem kéne. - Kész vagy már?
- Azt hiszem igen. - tette le a lapot.
- Na, ha kigyönyörködted magad a művedben, amit majd jövő héten folytatunk. Mehetnénk már?
- Igazából nem tudom miért vagy úgy kiakadva, te nem is csináltál semmit.


Na, ez most fájt. Még ha igaza volt, akkor is. Nem én akartam vele dolgozni, ő kért meg, nem én akartam semmit sem csinálni az elmúlt három órában, ő vonszolt ide, ültetett le egy padra és dolgozott órákon keresztül. Nem kért sem segítséget, sem véleményt, és még így is képes a szememre hányni, hogy mi a francért vagyok még mindig itt?


- Azt hiszem, jobb lesz, ha előre egyezteted a találkádat Stacyvel a jövő hétre. Na, szia. - mondtam, miközben felálltam és elindultam.


Nagyjából tíz métert tehettem meg, és két pillanat alatt beért az összes cuccával együtt. Ha nem tudnám, milyen képességei vannak, gyanakodni kezdenék...


- Jasmine! Ne haragudj, nem úgy gondoltam.
- De, pontosan úgy gondoltad, és igazad is van, Stacy-nek több hasznát vetted volna. - el sem hiszem, hogy tényleg ezt mondtam.
- Ezt most nem gondolod komolyan, ugye?- állta el az utamat és kíváncsian nézett a szemembe.
- Azt hiszem... - kezdtem, miközben a földet bámultam, hogy ne kelljen bele néznem a zöld szemeibe - nem.
- Na, ugye. Kérlek, ne hagyj el!


"Kérlek, ne tedd ezt velem! Stacy kibírhatatlan, és mi olyan jól kijöttünk..."


- Hát jó. De súlyos árat fogsz még ezért fizetni...
- Állok elébe.
- Mehetünk? Minél hamarabb haza kéne érnem, és most a metrók is ritkábban járnak. - indultam el újra az ösvényen, ami az utcára vezetett.
- Erre van egy megoldás.
- Tessék?
- Majd Evan hazavisz.
- Az meg ki?


Már épp kiértem a járda szélére, hogy átmenjek az úton, amikor egy fekete kocsi parkolt le húsz centire tőlem.


- A sofőr. - mutatott egy egyenruhás emberre, aki a vezető ülésből szállt ki.
- Ez most komoly? Saját sofőröd van?


"Amíg jogsim nincs..."


- Aha. Na, nem úgy volt, hogy sietsz?
- Öhm, de, kösz.


Legnagyobb ámulatomra Evan még a hátsó ajtót is kinyitotta, amitől igazi hölgynek éreztem magam, még így farmerben is.


- Hová parancsolja, Mr. Richardson?
- Hol is laksz?
- A 97. utcában.
- Akkor a 97. utcába, kérem.


Evan elképesztő ügyességgel kerülgette az autókat, és nagyjából húsz perc alatt haza is értem. A rövid út alatt kifelé bámultam az ablakon, néztem a kirakatokat, amelyekben már jó előre a karácsonyi díszítés villogott. Bár még két hét volt karácsonyig, már mindenhol fehér angyalok és piros szalagokkal átkötött ajándékcsomagok virítottak.


Alighogy lefékezett, Evan máris ott állt az ajtóm mellett és kinyitotta előttem. Mark is kiszállt, velem együtt.


- Kösz, hogy elkísértél. - nézett rám nagyon őszintén, legalábbis úgy tűnt.
- Nem sok hasznomat vetted. De köszönöm, hogy hazahoztál.
- Semmiség. - rántott egyet a vállán, én pedig úgy éreztem, itt az ideje lelépni.
- Na jó, most már rohannom kell, még egyszer kösz, viszlát Evan!
- Viszlát, kisasszony!


Az SMS a lépcsőn felfelé rohanva ért. Tudtam, hogy alig van időm, ahogy azt is, hogy megkapom a magamét, valószínűleg néhány ezer fekvőtámasz formájában.


Ha befejezted a művészi vénád fejlesztését, akkor idefáradhatnál, fontos dolgunk van. Rémlik még?


Hogy is felejthetném el... Mikor felértem, döbbenten tapasztaltam, hogy a lakásunk teljesen üres. Azt tudtam, hogy Anyu hol van, de hol lehetett Apa és Haylie? Miután túlestem a döbbeneten, hogy a kilenc éves húgom és a negyven éves apám sem otthon töltik a péntek estéjüket, beszaladtam a szobámba, magamra kaptam a macskanő jelmezem, a csizmám szárába dugtam a tőrt és lerohantam a ház elé, ahol már várt a taxim. Miután beültem, megcsaptam az orrom a cigi füst, fantasztikus, kifogtam egy dohánygyárat.


- Elnézést, eloltaná a cigijét?
- Már miért tenném?- nézett rám gúnyosan.


"Mit képzel ez a kis fruska, hogy parancsolgasson?"


Elegem volt aznapra a bunkókból, úgyhogy megragadtam az ülését, oda húztam magam a füléhez, és fenyegető hangon így szóltam:


- Azért, mert az én anyám fizeti magának a betevőt az ocsmány cigijére, és ha nem nyomja el most azonnal, előveszem a tőrt a csizmámból, megértette?- mosolyogtam rá mézesmázosan.


Rájött, hogy nem viccelek és zokszó nélkül elnyomta a cigit, majd padlógázzal, hogy minél hamarabb megszabadulhasson tőlem, a raktárunkhoz hajtott. Köszönés nélkül szálltam ki és csaptam be magam mögött az ajtót. A raktár ajtó nyitva volt, de a villany nem égett. Tudtam, hogy zaklatott, de nem akartam egyszerűen kiolvasni a választ a fejéből. Kíváncsi voltam, mi történt. Mikor már éppen kérdezni akartam, megszólalt:


- Tudod, Jerkins szeret túlórázni. - kezdte halál nyugodtan.
- Igen?
- Bizony. Akár fizetség nélkül is, csak úgy hobbiból.
- Egy kicsit munkamániás, nem?
- Lehet, de amikor szórakozik, előveszi a régi ügyeit, hátha talál valamit, és most talált.


Mint kés a vajon, úgy hasított belém a megoldás. Ha Jerkins nyomozott Mark után, és most épp szórakozni támadt kedve, percek alatt rájött.


- Tehát rájött.
- Rá,  és mostantól te vagy a második számú főellenség. És ez nekünk nem túl jó. Úgyhogy kapd össze magad, mert életed legkeményebb edzéseit kell majd produkálnod, kezdve a maival és a holnapival.
- A holnapival?
- Igen! És nem érdekelnek a kifogásaid, két hetünk van. Meg kell tanulnod célba lőni, kést dobálni, dobócsillagot használni, falon felmászni...
- Két hét? De az nem elég!- a világ kezdett elmosódni, már anyám hangját sem hallottam tisztán.


Mark szemszöge


Miután Jasmine kiszállt a kocsiból, szóltam Evan-nek, hogy vigyen haza. Útközben kaptam apámtól egy SMS-t.


Nem tudom, hol a francban lófrálsz, de siess haza! Híreim vannak!


Ezek szerint Jerkins talált valamit, különben apám nem lenne ennyire izgatott. Ha kiderült, hogy ki Amelia lánya, az még komolyabb edzéseket jelent nekem és még nagyobb örömöt apámnak.


- És hogy telt a napja uram?
- Kellemesen Evan, és magának?
- Azt meghiszem, egy ilyen bájos ifjú hölggyel...
- Evan, kérem, fogja be, Jasmine csak az osztálytársam, akivel egy közös projekten dolgozom, és megköszönném, ha ezt meg sem említené a szüleimnek.
- Ahogy óhajtja!
- Köszönöm.


Alig negyed óra alatt haza értünk, de valahogy már a kapuk mögött éreztem apám izgatottságát és sürgetését. Miután kiszálltam az autóból, bementem a konyhába, ahol anyám a szobalánynak adott utasításokat, hogy, hogyan készítse el a kacsát vacsorára, a kedvenc mojito-jával a kezében.


- Nem Rosa! A kacsát 200°C-on, egy félóráig sütjük! Ezen mégis mi olyan nehéz?
- Szia, Anya!- nyomtam puszit az arcára.
- Kicsim!- ölelt meg, vigyázva, nehogy kilöttyenjen az itala. - Apád a dolgozóban vár.
- Pazar.
- Ne aggódj, jó kedvében van, azt hiszem Jerkins talált valamit.


Sokkal könnyebb volt, mióta Anya is tudott a dologról, apám mondta, milyen nehéz volt titkolóznia előtte évekig, de miután eljött ez én időm is, kénytelen volt bevallani neki. Én nem bántam, mert gyűlöltem titkolózni anya előtt, mivelhogy az szinte lehetetlen volt. Miközben a szobám felé tartottam, azon filóztam, ki lehet az a titokzatos lány...


Épp a farmeremet vettem át, amikor megszólalt a videotelefon.


- Mark! Hajlandó lennél lefáradni hozzám?!- szinte üvöltött.
- Megyek már! Ezen a két percen nem fog múlni...


Rekord sebességgel átöltöztem, majd lerohantam a földszintre apám dolgozójába, nem kopogtam, mert tudtam, hogy ott van, és hogy úgyis engem vár.


- Mi volt annyira sürgős?
- Talán a fiatalúr majd meglepődik azon, amit mondani fogok. - szólalt meg Jerkins, aki apámmal szemben ült, nekem háttal.
- Jó estét Jerkins!
- Igen, valóban igazad van, Mark, ülj le. - mosolygott apám diadalittasan.
- Szóval mit derített ki?- kérdezte Apu, miközben helyet foglaltam.
- Elég sok mindent. - szólt, miközben elővett egy mappát a kabátjából.


A mappát apám elé rakta, aki álmélkodva nézett egyik papírról a másikra. Néhány perc némaság után nem bírtam tovább. Jerkins önelégült feje és apám hitetlensége kiborított, úgyhogy fölpattantam és apám mögé álltam. Azt hittem, a talaj kicsúszik alólam. A képek tömkelegén én, Amelia és Jasmine szerepelt.


- Ki ez a lány, Mark? Úgy látszik nagyon közel álltok egymáshoz. - kérdezte apám dühtől remegő hangon.
- Ő Jasmine Williams. - válaszolta meg a kérdést helyettem a nyomozó.
- Ezt nem hiszem el. Jasmine Amelia lánya?
- Minden bizonnyal. - ha nem tudtam volna, akkor is tisztán látszott, hogy élvezi, hogy bajban vagyok.
- Ki ez a lány? És te honnan ismered?
- Az osztálytársam.
- Az osztálytársad, és te mindeddig nem jöttél rá, hogy ő az?
- Miből jöttem volna rá? A tábláról, amit a nyakában hord, hogy " Helló! Én vagyok a vadász!"?
- Akármiből! És egyébként is! Mit keresel te ezeken a képeken?- mutatta nekem a ma délután készült fényképeket.
- Én csak segítek Jasmine-nek.
- Te? Miben? És ugyan miért?
- Igen én, egy rajzversenyben és azért, mert megkért rá. - aljas dolog volt rá kenni az egészet,  ahelyett, hogy bevallottam volna, hogy ez épp fordítva történt, de ez van. Végülis az ellenségem...
- Rendben, ezentúl nem segítesz neki, sőt nem is szólsz hozzá!
- És ugyan miért? Mert te azt mondtad? Hát ezt felejtsd el!
- Mark!
- Ugyan már! Hát nem látod, mekkora esély van a kezemben? Megfigyelhetem, kiszedhetem belőle a titkait...- fogalmam sincs honnan jött, de a gonoszabbik énem felülkerekedett.
- Igazad van. Rendben. Maradj vele, és próbáld meg kiszedni belőle a szükséges információkat...


Miután befejezettnek tekintettem a beszélgetést, visszavonultam a szobámba, átgondolni ezt az egészet. Jasmine a vadász. Egész végig a szemem előtt volt, egy karnyújtásnyira tőlem, mégsem vettem észre, és most együtt dolgozunk, vagy éppen egymás ellen. Vajon ő tud rólam? Ha igen, mióta? És ha tud, akkor miért segít? Vagy már a kezdetektől ellenem van? Minél hamarabb meg kell tudnom, kinél van az előny...


Villámgyorsan megírtam a leckém, lefürödtem, majd a fárasztó nap után, vacsora nélkül ágyba bújtam. Nem lettem volna képes apám szemébe nézni, bár megbocsájtott, így is hatalmas tüske volt a szemében az, hogy nem vettem észre, Jasmine Williams a vadász...