28.Válaszolj!

Sziasztok! Tudom, hogy nagyon rég nem frisseltem, de most írtam egy viszonylag hosszú fejezetet. Remélem örültök:). Bár nem jött össze az 5 komment, amiért ejnye-bejnye! Remélem most egy picit megerőltetitek magatokat, hátha összejön...


28.fejezet
Válaszolj!

Hétfőn a szorongással teli várakozás totális félelemmé alakult át. Amikor felkeltem, nem tudtam eldönteni, hogy örülök-e, hogy végre itt van, vagy sírhatnékom támad tőle. Nagy nehezen rávettem magam, hogy felkeljek és elhitettem magammal, hogy az egész iskola szeme láttára csaknem fog nekem esni. Ha pedig mégis, akkor valaki csak lefogja, már ha képes rá. Bár jól tudtam, hogy nem kéne félnem, az érzés és a gombóc a torkomból csak nem akart eltűnni.



"Eljött a nagy nap?"

"Nahát, már majdnem teljesen elfelejtettem, milyen a hangod."

"Sajnálom. Tudom, hogy nem kellett volna, de el sem tudod képzelni, mennyire frusztrál, hogy te ilyen könnyen kezeled a helyzeted. Azt, hogy minden nap látod, hogy egy padban ültök, sőt, még segítesz is neki... Csakhogy tudd, erre soha nem volt példa. Az előző generációink csak simán elemi gyűlölettel fordultak egymás felé. Még senkinek meg sem fordult a fejében, hogy közel engedjen magához egy Richardsont."

"Ettől vagyok egyedi."- mosolyogtam magamban.

"Vagy épp felelőtlen."

"Megint kezded?"

"Sajnálom, de elképzelni sem tudom, hogy miért vagytok jóban..."

"Ez hadd legyen az én problémám."



Pizsamában kibotorkáltam a konyhába és nem tudtam megállni, hogy ne öleljem meg. Bár nem értett meg engem, mégis mellettem állt, ezt jól tudtam és ez az egy nap némaság sok volt, annak ellenére, hogy tudom, hogy igazam volt. A kezdő koffein löket után visszamentem a saját kis birodalmamba. A fürdőbe vettem az irányt, mosakodtam, fésülködtem, sminkeltem, miközben azon gondolkoztam, mi lenne a megfelelő öltözet? Egy póló-farmer összeállítás, vagy egy középkori páncélzat? Mivel nem akartam röhejesen nagy súlyt cipelni egész nap és egyéb esztétikai okok miatt mégis a farmer mellett döntöttem. Egy szinte fehér nadrágot és egy fekete fölsőt választottam, szinte öntudatlanul. Ezen a vonalon tovább haladva, választottam egy tört fehér kiskabátot, ezüst nyakláncot, fekete karkötőt és egy fekete bokacsizmát. Bár december volt, ez New Yorkban még nem okozott nagy problémát, hála a fűtésnek, leszámítva azt az apró problémát, hogy magas sarkúban lefagyna az ember lába. Miután elkészültem egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben, majd elköszöntem Anyutól.

"Indulok. Szoríts, hogy ne több darabban szállítsanak haza..."
"Sok szerencsét!"



A metró mintha aznap a szokásosnál is gyorsabb lett volna. Minden egyes megtett megállóval egyre közelebb éreztem magam Markhoz, nem jó értelemben. Eddig könnyű volt mellette lennem, leszámítva, hogy tudtam, hogy micsoda. Csak ritkán jutott eszembe, hogy ha akarna, akár össze is törhetne, semmi percen belül elintézhetne, ha nem lennék felkészülve. Tudtam, hogy azon a napon valami megváltozik. Valami, ami eldönti a következő napokat, heteket, éveket. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben: Vajon hogy fogja fogadni? Mit gondol most rólam? Tudja-e, hogy én mióta tudom? Számít-e ez egyáltalán? A rajzolásnak vége? Ezek után rám se fog nézni? Egyáltalán dühös lesz? Na jó, ez egy hülye kérdés, persze, hogy dühös lesz... Elárulja bármivel is, hogy tudja, vagy minden marad a régiben? Annyira felspannoltam magam, hogy az is megfordult a fejemben, hogy le se szállok a metróról. A vasárnap tanultakkal megpróbáltam Anyura összpontosítani. Bíztam benne, hogy szemmel tart és hogy legalább ma nem hagy cserben. Szerencsére annyira egymásra voltunk már hangolódva, hogy egy pillanat alatt megtaláltam, az Overtonba sietett, miközben figyelt engem.


"Nyugodj már meg! Azzal nem segítesz magadon, hogy bepánikolva lépsz az oroszlán barlangjába!"

"Jól van, de nektek sokkal egyszerűbb dolgotok volt. Mindenkinek előttem sokkal egyszerűbb dolga volt. Csak el kellett fogadnotok, hogy halálos ellenségek vagytok, aztán az edzőtök elvitt az első harcra, és a "Tessék, gyerekek, essetek egymásnak" parancsszóra már ugrottatok is. Soha nem volt kapcsolatotok az ellenséggel a mélységes gyűlöleten kívül."

"Ez igaz, de a te helyzeted szinte ugyanaz, csak te ismered őt, és fontos neked. De az ellen, ami már megtörtént, nem tehetsz semmit sem. Most pedig szedd össze magad, és légy az, akinek lenned kell!"

"Legyek az, akinek lennem kell?!"- álmélkodtam, miközben ez elsuhanó alagutat bámultam bambán. -"Mire gondolsz? Hogy öljek ki magamból minden érzést Markkal kapcsolatban az utálaton kívül?!"

"Például, de tudod mit? Nem érdekel, hogy intézed, csak próbálj meg vigyázni magadra. Fogalmad sincs, mire képesek..."


Leszálltam a metróról, és az érzékeimet teljesen Markra irányítottam. Már az osztályban volt és mit ad Isten, engem várt.


"Jasmine közeledik, érzem. Már csak pár percet kell várnom, azután..."


De csak ennyi. Mi lesz azután? Mi történt velem?! Nem hallom, hogy mi lesz "azután"! Kétségbeesetten néztem körül, hogy vajon valamilyen búrát raktak-e körém, ami miatt nem hallottam a gondolat menete végét, de semmi. Sem kommandó, sem üvegbúra. Érdekes módon mindenki más apró-cseprő problémáit tisztán hallottam.


"Anya!"- kiáltottam, miközben az aluljáróban sétáltam.

"Nyugodj meg! Ez teljesen normális."

"Normális, hogy a mondat közepén egyszer csak megsüketülök?"

"Tudod, hogy nem hallod Mark minden gondolatát. Azt hiszem nem hallunk mindent, amit szeretnénk."

"Azt hiszed?"

"Igen."

"De hallottam, amikor arra gondolt, hogy mennyivel jobban érzi magát velem, mint Stacyvel és hallottam, amiket rólam gondol. Sőt, eddig szinte mindent hallottam."

"Igen, de az érzelmeibe nem látsz bele. Amikor igazán érez azt nem. Az alapvető dolgokat, hogy jól érzi magát veled ezeket természetesen hallod, bár te nem hallasz felőle mindent. De amikor elönti egy nagyon erős érzés, olyan, amit te nem bírnál ki, mert te csak emberi érzéseket érzel, egyáltalán nem hallod."

"Nem hallom a gondolatait, amikor a démoni fele uralja?"

"Pontosan."

"Te sem hallod, amikor Steve igazán démon?"

"Nem."

"És én hallhatom Steve démoni részét? "

"Nem tudom, de jobb lenne, ha nem álldogálnál a járda szélen sokáig, mert különben nem egy ifjú démon, hanem egy autó végez veled."


Észre sem vettem, hogy kiértem az aluljáróból és már a zebránál állok. Már csak néhány lépés és szembenézhetek a végzetemmel.


"Egy kalappal! A többit majd megbeszéljük otthon."


És ezzel útnak indított az ismeretlen felé. Az elhatározást, amit a főlépcsőn összegyűjtöttem, az ajtón belépve el is vesztettem. Egy sárgás-zöld szempár villant rám, amitől megfagyott a vér az ereimben. Bár próbáltam nem mutatni, tudta, hogy most nem ember és hogy félek tőle.


"Végre itt van. Nahát, a pillantásom hatásosabb, mint gondoltam volna, sebaj."


Élvezte, hogy nem, mint ember, hanem mint démon tekintek rá. A tekintete veszélyt sugallt, és ha nem tudtam volna, hogy ember és az emberek közül is a civilizáltak közé tartozik, hanyatt-homlok menekültem volna az izzó tekintete elől. Eddig nem értettem Anyut, de most, hogy egy kicsit is tapasztaltam Mark másik oldalából, az egész harc nem is tűnt annyira indokolatlannak.


"Beszélnünk kell. Nincs kifogás."


Tudta, hogy hallottam. És ezt nem kérte, ellentmondás nem tűrő hangon parancsolta. Még ha akartam volna se mertem volna szembeszállni vele. Most még nem. Meg kell értenie, ahogyan nekem is őt. Reméltem a beszélgetésig megenyhül, mert nem akartam, hogy padokat vagdosson hozzám dühében.


- Szia. - köszöntem végre szóban.


Csak biccentett, még csak felém sem fordult, így szerencsére nem kellett találkoznom a perzselő tekintetével, de akkor is fájt. Ezek után így lesz? Gondolatban terrorizál, valójában pedig csak rám se néz? Hirtelen modort váltott. És felém nézett, nem a dühtől izzó pillantásával, hanem érdeklődve. Szinte átlátott a koponyámon a vizslató tekintetével.


"Mióta tudod?"


Miközben letettem a táskám értetlenül néztem rá. Most mit mondjak neki? Vagy, hogy közöljem úgy, hogy ne tűnjön úgy, mintha magamban beszélnék?


"Írd le!"


Elővettem egy lapot és olyan gyorsan körmölni kezdtem, amilyen gyorsan csak tudtam.


Most ezentúl így fogunk kommunikálni? Most akarsz beszélgetni? Nem lenne egyszerűbb délután?


"Ha máshogy nem lehet, akkor így. Szeretnék minél előbb információkhoz jutni, miért, most nem felel meg? És de, talán egyszerűbb lenne, de ha nem akarod, hogy rád támadjak, amit mellesleg most én sem szeretnék, akkor most kell beszélnünk. Nem tudom Amelia mit mesélt neked, de a mi korlátaink sem határtalanok..."


Megfelel, de nekem még mindig egyszerűbb lenne a kávézóban.


"Amelia szeme láttára? Mennyire nézel te engem hülyének? Erre inkább ne válaszolj!"


Nem muszáj a kávézóban, tőlem akárhol lehet. Ha neked kényelmesebb egy sikátorban, ahol egy hang nélkül eltehetsz láb alól, nekem ott is megfelel.


"Állj! Tisztázzunk valamit, csak szépen sorban. Tehát, mióta tudod?"


Régóta.


"Nagyjából?"


Legalább két hónapja.


"Wow. Hogy tudtad idáig tartani magad?"


Ez hogy kapcsolódik a témához?


"Az nem számít. Csak válaszolj!"


Rendben, de akkor én is kérdezek. Egy kérdés-egy válasz. Mellesleg nem volt nehéz, amíg eltekintettem attól, hogy mi vagy te és mit tudnál tenni velem. Tényleg, ha már itt tartunk, mit tudnál tenni velem?


"Nem biztos, hogy tudni akarod."


Miközben hallgattam, féloldalas csúfondáros mosolyt villantott rám.


De. Tudnom kell.


"Rendben. Ha akarnálak, itt helyben megölhetnélek, olyan gyorsan, hogy senki sem venné észre, csak a végén a több sebből vérző holttestedet. Olyan erővel roppanthatnálak össze, amitől helyet cserélne a kulcscsontod és a lábszárcsontod. Vagy csak szimplán elvehetném a lelked és utadra engedhetnélek öntudatlanul, gondolatok és érzelmek nélkül. De ezek, csak amik most ebben a pillanatban eszembe jutottak. Most egy kicsit megijedtél?"


Halálra váltan hallgattam, miközben lejátszotta a fantáziálgatásait a fejében a különböző kegyetlenebbnél kegyetlenebb megoldásokról. Üvegesen bámultam előre, miközben a fenyegetéseit hallgattam.


"Jasmine!"


Oh, bocs, csak ez. Jesszus.


"Megijedtél, mi?"- az újabb csúfondáros mosoly.


Tisztázzunk még valamit. Utálsz? Dühös vagy? Meg akarsz ölni?


Még mielőtt tovább tudtam volna írni, Anyu félbeszakított, a toll megállt a kezemben.


"Jasmine! Mégis mi a jó francot művelsz?"

"Tudnom kell, hogy Steve mit mondott neki, te ezt nem érted, de én nem arra törekszem, hogy ez az egész tovább folytatódjon. Hanem, hogy egyszer és mindenkorra le tudjam zárni!"

"És mire mész azzal, ha azt mondja, hogy "Nem Jasmine, nem akarlak megölni, de sajnos muszáj lesz..." Mi változna?!"

"Nem tudom, de talán meg tudnánk oldani. Ha nem akar kinyírni, akkor biztos, hogy van egy békésebb megoldás is. Kell, hogy legyen!"

"Ugyan miért kéne? Ez a dolgok rendje. Ti már így is túl közel kerültetek egymáshoz. Tudom, hogy fájna neked, ha meg kéne ölnöd őt, képtelen lennél rá!"

"Igaz is, sajnálom, hogy nem sikerült egy hidegvérű gyilkost nevelned belőlem!"- fakadtam ki. - "Egyszerűen nem tudom elviselni, hogy ölnöm kell, az "Azért, mert csak."- alapon."

"Nem kell, hogy gyilkos légy, csak küzdened kell ellenük!"

"De ha nincs indokom rá, és nem is akarok küzdeni?"

"Kislányom! Te hallod magad néha? Mark előbb vetíttette le neked, hogy mit tudna veled tenni, akár pillanatok alatt!"

"De nem tette meg. Hát nem érted? Mi van, ha nem akar bántani? Mi van, ha nem utál és meg sem fordult a fejében, hogy megöljön? Ha csak Steve van annyira ellenem, mint te ellene...?"

"Talán téged nem akar bántani, de azt a sok ártatlan embert igen, akiknek eddig elvette a lelkét, és akiknek még ezután el fogja venni. Hát nem érted, hogy nem az a lényeg, hogy, hogy viszonyul hozzád, hanem az, hogy mit tesz több ezer emberrel? Hogy miatta veszélyben forog az egész város? Hogy neki nem szabadna léteznie? Hogy ő a gonosz, akit le kell győznöd?"


"Valahogy eddig se sikerült a sok ártatlan ember sorsát a saját sorsom elé helyeznem. Miért most kezdeném?"
"Mert nekik szükségük van rád. Miért esik nehezedre belegondolni, hogy végeznetek kell egymással? Ha Stacyről lenne szó, nem is lenne miről vitatkozni..."
"Az teljesen más, Stacyt utálom."
"Markot pedig szereted."
"Hát mindenképpen jobban, mint Stacyt."
"Nem úgy értettem."
"Nem szerettem bele Markba! Ezt honnan szedted?"
"Mert őt megölnöd sokkal nehezebb lenne, mint bárki mást. Legalábbis így érzed."
"Katiet, vagy Claire-t sem ölném meg csak úgy, egy szó nélkül."
"De Katie és Claire nem jelent rád potenciális veszélyt. Mark igen. És nehogy azt hidd, hogy érdekelné, ha el kéne vennie a lelked. Amikor gyilkol, nem érdekli, hogy ki az áldozat, akkor a démoni énje uralja, nem lát és nem hall, csak az ösztöneit elégíti ki. Nem jelentenél problémát a számára."
"Akkor miért próbáljak meg szembeszállni vele? Úgyse sikerülne. Minek játsszak pindurpandúrt, ha semmi esélyem ellene, amikor nem önmaga?"
"Mert ha te nem próbálod meg, akkor senki."
"Tehát áldozzam fel az életemet a városért, még mielőtt elkezdtem volna élni. Fantasztikus."

Mielőtt még tovább folytathattam volna a vitázást Anyuval az életem kimeneteléről, Mark megbökte a vállam, amint a fejem támasztottam.

"Jas!"

- Nos Miss Williams, mi a válasz?- nézett rám érdeklődőn Mrs. Cole.

Rápillantottam Markra, segítségért könyörögve. Tudta, hogy mire gondoltam. Rám villantotta a féloldalas mosolyát.

"X egyenlő y a négyzeten plusz három. Sokkal jössz ezért."

- Miss Williams kíváncsian hallgatjuk. - most már a fél osztály engem bámult.
- X egyenlő y a négyzeten plusz három.
- Helyes. Legközelebb ne kelljen háromszor szólnom a válaszért.
- Elnézést tanárnő.

"Jobb lenne, ha odafigyelnél órán, a többit itthon megbeszéljük. Figyelj oda, mit mondasz Marknak, ne fedj föl belőlünk annál többet, mint amit már eddig is tud. De próbálj meg minél többet megtudni. Vigyázz magadra. Itthon várlak."

Ránéztem az előttem heverő lapra. Újra olvastam a kérdésem, de a válaszát nem hallottam, vagy nem figyeltem rá. Újra elé toltam a lapot és várakozón néztem rá. Furán nézett vissza és ahelyett, hogy gondolatban válaszolt volna, írni kezdett.

Mi van? Én válaszoltam. Mi történt?

Hoppá, akkor tényleg nem figyeltem.

Mit mondtál? És hogy érted?

Tudtam, hogy mire gondol, de kíváncsi voltam, mit vet észre az egészből. Kíváncsi voltam, hogy néz ki kívülről.

Perceken keresztül csak bámultál magad elé, szinte levegőt sem vettél, a toll ugyanott állt a kezedben és nem figyeltél. Hiába üvöltöttem szinte fejben, rám se bagóztál. Ki volt ennyire fontos?

Féltékeny vagy?- villantottam rá egy hasonló félmosolyt.


Nem, csak kíváncsi. Egyébként azt mondtam, hogy nem utállak. Sosem utáltalak. Nem mérges, hanem csalódott vagyok, hogy nem az vagy, akinek hittelek. És még nem döntöttem el.


Nem döntötted el, hogy meg akarsz-e ölni?! Ez most komoly?


Te ezt nem érted. Az egyik felem azt mondja, vagyis inkább próbálja túl üvölteni a másikat, hogy csak te vagy az, aki az utamba állhat, hogy végezzek veled itt és most és minden egyszerűbb lesz. Hogy nem jelentesz különösebb veszélyt, de könnyebb lesz nélküled. A másik pedig azt, hogy te nem bántottál, semmit sem tettél ellenem, igaz, hogy te vagy az ellenségem, de még nem ártottál nekem, és nem akarlak bántani, de muszáj lesz. Legalábbis úgy néz ki...

Meglepődve néztem rá, és hiába olvastam újra a mondatokat, a jelentésük így sem változott. Döntésképtelen. Nem akart bántani, de úgy érezte muszáj lesz. Ezektől a soroktól heves szívdobogás tört tám. Talán nem kell úgy lennie. Talán megoldhatjuk, nem kell gyilkossá válnom. Nem kell, hogy bántson. Nem kell bántanom...

Nem kell így lennie.

Amint elé toltam a lapot, hirtelen el is tűnt a kezeim közül. Ijedten néztem fel és találkozott a tekintetem Mrs. Cole pillantásával.

- Na, ezt most elteszem, hogy legyen mit olvasnom este. Köszönöm a programot Miss Williams, Mr. Richrdson. - és még biccentett is a fejével, miközben a tanári asztal felé vonult. Többen hitetlenkedve meredtek ránk, többek között Katie. Már csak ez hiányzott...

"Jaj, ne már!"