Lehetetlen
(Mr. Steve Richardson)
Péntek. A gyötrődéseim ne továbbja. Nem elég, hogy Katie szenved, mint egy vízhiányos bálna, emellé még jön a "gyerekek tanuljatok, különben csövesként, vagy vécés néniként végzitek" szöveg. Mindenkinek pattanásig feszülnek az idegei. Anyu azon strapálja magát, hogy pontosan megállapíthassa, hogy kivel, mikor és hol kell majd közösen harcba szállnunk. Érdekes, de ez a dolog érdekel a legkevésbé.
Pénteken, amikor felkeltem, már tudtam, ma történni fog valami furcsa, és nem csak azért, mert az volt írva az SMS-ben, aminek az idegesítő hangjára ébredtem, hanem csak szimpla megérzés volt:
Bármi furát is észlelsz ma, tartsd a titkot! Este kell a ruhád, valahogy csempészd ki a szobánkból, hogy Apu ne lássa. Este találkozunk.
Fantasztikus. Nem elég, hogy Stacy lassan ágyúval jön ellenünk az iskolába, még kínozhatom is magam. Anya a legelején nem említette, hogy ahogy a napok telnek, egyre inkább egy mazochistához fogok hasonlítani. Egyénként meg, mi az, hogy tartsam a titkot?! Mintha szórólapokat osztogatnék ilyen szöveggel, hogy:"Hello! Képzelje el, a fekete hajú lány, aki előbb adott magának egy szórólapot, az anyjával karöltve nem teljesen normális!"
Csodás, egy újabb reményteli nap tele boldogsággal, és napfénnyel, ahogy az a mesékben meg van írva. Lassan már álmodni sem merek hasonlót.
Pénteken reggel, amikor beértem a suliba, szerencsére véget ért a Katie-Claire féle ovis hadviselés, a szomorú része a dolognak, hogy az egész osztály, így Mark füle hallatára:
- Katie! Ezt nem hiszem el! Úgy viselkedsz, mintha nem is legjobb barátnők lennénk! Komolyan mondom, most még Stacy is közelebb áll hozzám, mint te!
- Na, ez fájt. Komolyan tudni akarod?
- Igen, ezért könyörgök lassan egy hete! Örülök, hogy eljutott az agyadig!
- Rendben! Jártunk, vagy valami ehhez hasonló, majd álmaid lovagja ott hagyott, de szerencsére elég gerinctelen módon ahhoz, hogy rá se nézzek azóta!
Mikor Claire Markra nézett, ő az arcáról csak megdöbbenést tudott leolvasni. Én a gondolataiból sokkot, és fájdalmat. Amikor a szemébe néztem, viszont meglepődtem, és nem azért, mert a szemében szinte minden érzelme tükröződött, a megbántottsággal, a sokkal, a fájdalommal, a meglepődöttséggel és a daccal együtt.
Hanem azért, mert a néhány nappal ezelőtti csodás-és minden lány által hőn áhított- égszínkék szemek most inkább zöldbe hajló türkizek voltak!
Ez mégis hogyan lehetséges? Hogyan változhat az ember szemszíne? Holnap milyen lesz? Égő narancs? De mégis, hogyan? Ez lehetetlen. Újra visszanéztem rá, és a szeme még mindig nem az a ragyogó kék volt, mint korábban. Talán csak én képzelődtem.
Miközben én ezen gondolkoztam, a fiúk egy csoportja Markot, a lányok egy jóval nagyobb csoportja pedig Katie-t vette körül. Mindenki gondolata a számukra váratlan fordulatra összpontosult.
"Ez lehetetlen. Mark nem randizik senkivel. És miért pont Katie-vel tette volna? Istenem, Katie mekkora mázlista!"
"Ezt egyszerűen nem hiszem el! Lehetetlen! Mi van Katie-ben, amivel megfoghatta Markot? Szerintem teljesen átlagos!"
Igen, Stacy dühös volt. Most tényleg szerette volna azt az ágyút. A srácok meg Mark nagy hódításával voltak elfoglalva:
"Öcsém, Katie még soha nem randizott senkivel az osztályból. Pedig én is elhívnám."
"Mark egy mázlista."
Én még mindig nem tudtam napirendre térni Mark szeme felett. Egy normális embernek sem változtatja a színét a szeme! Bár lehet, hogy Mark nem egy normális ember?
Na jó, kezdek paranoiás lenni. Az, hogy én nem vagyok teljesen átlagos, nem jelenti azt, hogy a világ tele van átlagfölötti képességű tinédzserekkel... Vagy lehet, hogy mégis? Lehetséges lenne?
- Jasmine! Segíts! Tudod, mennünk kell...a...a…öhm...az informatikaterembe Mr. Wilsonhoz megbeszélni a... tudod!
"Az isten szerelmére Jasmine, kérlek, lásd át, nem bírom tovább az agyatlan idióták és a kérdéseik között! Segítség!"
- Oh, igen. Katie, gyere. Bocs lányok, de most mennünk kell. Ha valamit ki akartok deríteni, kérdezzétek Markot, őt úgyis jobban bírjátok.
- Jaj, ne már. Mr. Wilson még várhat, de ezt tudnunk kell!
- Stacy! Állítsd már le magad! Menj oda, rajongd körbe Markot, és egy kis hízelgéssel, talán ki tudsz szedni belőle valamit! De engem hagyj végre békén! Világos?!
" Lehet, hogy Mark azért dobta, mert ennyire idegbeteg néha?"
Ha Katie elengedett volna, és nem húz keresztül a sulin megint, valószínűleg megmutattam volna Stacy-nek, hogy mit tanultam múlt pénteken. De Katie azt sem tudta, hogy mit csinál, csak szabadulni akart a lányok közül.
- Bekövetkezett, amitől tartottál. Az arcod még egész jó állapotban van.
- Most nagyon nincs hangulatom a hülye poénjaidhoz!
Ha tekintettel ölni lehetne, már néhányszor meghaltam volna. Katie profi ebben.
- Nem értem mi bajod. Pár nap, és mindenki elfelejti, hogy közöd volt "Mr. Korántsem annyira tökéletes, mint látszik"-hoz. Egyébként meg láttad az arcát, amikor elmondtad, na jó, elüvöltötted Claire-nek, hogy mi volt?
- Nem. Túlságosan lekötött Claire. Miért, milyen arca volt?
- Hát, ha jellemeznem kéne, akkor olyan, mint akit egyszerre fűrészeltek ketté, mentek át rajta úthengerrel, és mindenközben Stacy kellett volna hallgatnia. Szóval elég fájdalmas.
- Tulajdonképpen saját magának köszönheti. Most, hogy már mindenki tud róla, és a mindenki alatt az egész iskolát értem, neki is egy sötét titokkal kevesebb.
" Istenem. Miért kellett elmondanom?! Ha lehetséges, hogy a viszonyunk még ennél is rosszabb legyen, akkor gratulálok magamnak, mert elintéztem!"
- A sötét titkokról jut eszembe. Amíg nyáron jártatok, milyen színű volt Mark szeme?
- Nem tudom. De kit érdekel? Különben is, hogy jön ez most ide?
- Hát... hm, nem is tudom, csak...
Az unalmas tanórák kezdetét jelző csengő mentette meg az életem, és a barátságom Katie-vel. Lehet, hogy nem jó ötlet a legjobb barátnőd exbarátját gyanúsítgatni, és ezt megosztani a barátnőddel.
Az iskolai élet ennél unalmasabb nem is lehetne. Igaz, hogy most Katie szolgáltatott némi izgalmat, de ez sem tartott sokáig. A negyedik óra után, már mindenki állást foglalt az ügyben, kialakult a két csoport. A leghihetetlenebb, hogy mindkét csoport Mark oldalán állt, pedig ő csak 5 napja jár ebbe a suliba.
Az egyik csoport csodálta Markot, és nem csak Katie miatt, hanem a csodálatban szerepet játszott Mark többi hódítása is, a másik csoport, akik Katie-t-ugyan titokban csodálták, de ezt be nem vallották volna senkinek sem, így csak idiótának tartották, hogy hogyan tudott elereszteni egy ilyen srácot.
Már nem mintha ez polgárháború lenne, vagy valami hasonló, de azért elég feltűnő volt, hogy senki nem pátyolgatná szegény Katie pici lelkét, már ha szüksége lenne rá.
A hatodik óra után eljött a várva-várt hétvége - a többiek számára. Rám még várt egy kellemes és minden bizonnyal jó hangulatú edzés New York egyik külvárosi raktárában. Csakhogy nyomás nélkül fel tudjak készülni életem-fakultatív alapon választott feladatára.
Mikor hazaértem Anyu a konyhában ült, na jó, leroskadt az egyik székre, és bámult maga elé, mint egy katatóniás, miközben a húgom nyaggatta, hogy hadd egyen valami édességet.
"Ez nem lehet igaz, nem történhet meg!"
- Anyu! Mi a baj?
- Anyu, anyu, kérek csokit!
A húgom néha kiakasztó. Tapasztalatból mondom, és addig nem hagyja abba, amíg nem kapja meg, amit akar.
- Haylie, menj, és vegyél ki egyet a szekrényből! Gyerünk! Hagyd Anyut!
- Jujj. Köszi Jasmine!
- Anya! Mi történt?
- Láttam, hogy mikor fog megtörténni, kivel és hol.
- Mármint, hogy mikor kell majd elmennem veled?
- Igen. Te nem láttad?
- Hát, meg kell, hogy mondjam, hogy nem is nagyon koncentráltam.
- Mi az, hogy nem koncentráltál?! Jasmine! Ez létfontosságú! Hát nem érted?
- Jó, rendben. Legközelebb figyelek, esküszöm. Mit láttál?
- Majd elmondom este. Apu nem sokára hazajön. Este küldök érted egy taxit. Ne felejtsd el a ruhádat.
És ezek után elbocsátott, mint az angol királynő. Majdnem megtisztelve éreztem magam, hogy beszélhettem a saját Anyámmal. A délután nagy része azzal telt el, hogy kínoztam saját magam a jövővel. És sajnos csak villanásokat láttam. De azok a villanások sem büszkeséggel töltöttek el... A víziókban többször láttam magamat a földön, mint rúgás, vagy ütés közben, és ez egy kicsit elszomorított.
Viszont eszembe jutott, hogy az edzés előtt még el kell intéznem valamit: ki kell hoznom a ruhát. Szerencsére Apu Haylie szobájában volt, és magyarázott valamit neki a törtekről, de Haylie-t se kötötte le nagyon. Még éppen vissza tudtam surranni a ruhazsákkal a szobámba, mielőtt Apu megláthatott volna.
Miután fölöltöztem, egy kicsit furán éreztem magam a tükör előtt, ezek után pedig belegondoltam, hogy az emberek milyen furán néznének rám, ha ebben látnának a taxiban, vagy az utcán. A végső ruházati megoldásom egy ballonkabát lett, ami tulajdonképpen jól is nézett ki. Varázsütésre megkaptam az utasításaimat-mint egy robotnak, rejtő SMS-m:
Lent vár a taxi. Kifizetve. Tudod, mit kell tenned.
Előre féltem, hogy mik lesznek a mai feladataim. Elég tapasztalatot szereztem már múlt héten. Talán ma mégsem leszek annyira szerencsétlen a kötelekkel, talán csak egyszer esem majd le. Szép álmok.
Mikor beléptem már kezdődött is a diktátori bánásmód:
- Vedd le a kabátod. Kezdj a köteleken, utána elmondom, hogy mit tudtam meg ma.
- Hányszor kell átlendülnöm, föl és lemásznom a köteleken?
- Mondjuk húszszor. Bemelegítésként.
"Éjjen-éjjen. Még jó, hogy kíméletes vagy!"
- Ha kíméletes lennék, nem tanulnál semmit. Minél hamarabb megcsinálod, annál hamarabb vége van.
- Nagyszerű.
Tulajdonképpen egész jól sikerült, jobban, mint vártam. Tényleg csak egyszer estem le, de az egy kicsit fájt, főleg, mivel neki kenődtem a falnak. De ha jól számoltam, akkor csak húsz percet vet igénybe. Ez alatt Anya vagy csak hencegni akart, vagy gyakorolta a célbadobást-késsel. De most egy másik férfi arca volt a célpont. Egy olyan emberé, akit már láttam valahol, de meg nem tudnám mondani, hogy hol.
- Végeztél?
- Igen. Azt hiszem, most még a bordáim is épségben maradtak.
- Remek. Tudod ki ez az ember?
- Azt hiszem, láttam már valahol.
- Igen, ez lehetséges, mert egy híres ember. Ő Mr. Steve Richardson, az osztálytársad apja.
- Ez lehetetlen!
- Nem, nem az. Nem vettél ma észre semmi furcsát Markon?
- De! A szeme! Erre céloztál reggel?
- Igen. Mark és Steve Richardson nem átlagemberek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése