11.Újra monoton

11.fejezet

Újra monoton

Este sem energiám, sem kedvem nem volt megvárni Anyut, bár este kilenc óra volt, mikor hazaértem, neki se híre, se hamva. Apuéknak nem igazán tűnt fel, hogy nincs itthon, de ez érthető, mivel Aput lekötötte egy hihetetlenül érdekfeszítő focimeccs, a húgomat pedig valami kivételesen magas színvonalú rajzfilm.

Tehát miután elintéztem a higiéniai szükségleteimet, bekapcsoltam a TV-met, bebújtam az ágyamba és próbáltam nem az iskolára gondolni, és ezzel együtt arra, hogy kezdhetem a "Teljesen átlagos vagyok, nem történik körülöttem semmi furcsa, és még véletlenül sem kutakodok a fejetekben..." című előadást a suliban. Már az is meglepett, hogy mennyire elöntöttek a gondolatok a metrón, és ott még csak nagyjából 100-150 ember volt.

Mi lesz velem egy olyan iskolában, ahová legalább 1000 diák jár. Igaz, hogy a diákok kétharmadával nem is találkozom, mivel a három épület közül, csak két épületben lesznek óráim, de 300 ember gondolatait, nyafogását hallgatni épp elég lesz, köszönöm.

Mivel ezek nem derítettek jobb kedvre a pocsék film után, amiről Claire végig áradozta a metró utat, és amit mellesleg még csak meg sem próbáltam figyelemmel követni, miután Brian és barátai egyszer csak eltűntek az utolsó sorból...

A tévében természetesen semmi érdekfeszítő nem volt, csak romantikus filmek, idióta vígjátékok, rajzfilmek, videóklippek, valóság show-k és focimeccsek. Ezek közül a rendkívüli oktató jelleggel bíró idióta vígjátékot választottam.

A film négy lányról szólt, akiknek az alkatuk, és a ruha mértük is teljesen más, de, ahogy az Hollywood csodás világában lenni szokott, találtak egy farmert, ami mindegyikükre jó volt, és elkezdődött kalandos életük a nyári szünetben a nadrággal... Igazán érdekfeszítő műsor, komolyan...

A fantasztikus cselekmények mellett mégis volt időm azon gondolkozni, hogy vajon hogy fogom titkolni közel 200 napon keresztül a Gateway középiskola nagyjából ezres létszámú diáksága előtt, hogy kék-zöld foltjaim vannak, hogy mindenkinek minden titkát tudom, még azt is, amiről inkább nem akarnék tudni, és főleg az emberek szemébe hazudni nap, mint nap.

Nem mondhatnám, hogy kipihenten ébredtem volna. A telefonom ébresztője keltett hét óra öt perckor. Csakhogy jól induljon a reggel, a fél gardróbom tartalma rám borult, mikor a legalsó, sötétzöld felsőmet kerestem. Ez a nap is jól indult. Miután felöltöztem, összeraktam a táskámat, zsebre tettem némi ebédpénzt, a telefonomat, fülhallgatót.

Mikor a metróhoz mentem, már az aluljáróban úgy éreztem, hogy szétrobban a fejem. Hogy lehet ezt kibírni? Esküszöm, ha lehetséges lenne, ki vonnám magam a társadalomból:

"Jaj, olyan izgi, új év, új suli, új osztálytársak... Hát nem tök jó?... Mondjuk, remélem, befogadnak, és nem lesznek undokok, követelőzőek, felszínesek és beképzeltek...."

" Az isten szerelmére! Megint késésben vagyok! Hála Franknak, hogy nem tud időben elkészülni!...."

Próbáltam arra gondolni, hogy milyen lesz ismét az iskola padlóját koptatni, ez általában lehangolna, de a felszínes és kötekedő kedvükben lévő emberek gondolatainál bármi jobb! A metrón töltött négy megálló is elég volt ahhoz, hogy a viszonylag jól induló napomból egy tökéletes horror film kezdete legyen, amiben én játszanám a sorozat gyilkost, aki csak puszta dühből, és szórakozásból gyilkol...

Igazi megkönnyebbülés volt átlépni az iskola küszöbét. Amikor megéreztem azt a tipikus iskola illatot, amit Claire, még ha titkolni is próbál, imád, most engem is jobb hangulatra derített. Mert ez azt jelentette, hogy ismét állandósság van az életemben. Ismét eljött a monoton, szürke hétköznapok mókus kereke, amiben egy születésnapi buli, vagy egy szünet is felüdülést jelentett. De mégis örültem neki, hisz bármi, ami állandó volt, nekem csak megváltás a némiképp szadista edzések és a fura tréning gyakorlatok után.

A portásnő unottan olvasta a legujjabb Vanity Fair magazint, amiben irigykedve nézte az új filmcsillagokat, a botrányhős énekeseket és a dúsgazdag milliárdosokat. Tehát mindazt, ami neki sajnos sosem adatott meg...

Az osztályomat áthelyezték a második épület 213-as termébe. Mikor beléptem, szinte mindenki ott volt már. Claire, Katie és Lena már ott ültek a padokon a hátsó sorban, és valamiről nagyon titkosan sugdolóztak. Nem kellett még megerőltetnem sem magamat, hogy megtudjam, mi ez a hihetetlenül fontos és életbevágó: az új srác.

"Istenem! Vajon hogy néz ki? Biztos helyes lesz. A gazdag embereknek általában helyes gyerekeik vannak...."

Claire, és az ábrándjai, mert szerinte úgy van rendjén a világ, hogy a gazdagok szépek, és a pornép halandói átlagosak...Na, igen, pont ilyesmi szokott történni a brazil szappanoperákban, amik sajnos "csak" a harmadik helyet foglalják el az életében a könyvek és a tanulás után.

"Istenem! Biztos, hogy ő lesz az osztály új arca: "Olyan menő vagyok, olyan helyes és olyan gazdag!" uraság vajon mikor érkezik meg? Késik a limuzinja?"

Katie sosem tartozott az empatikusak és az emberbarátok táborába. Lena pedig az örök romantikus négyünk közül. Hogy én kihez állok a legközelebb, arról fogalmam sincs.

- És képzeljétek el, állítólag hihetetlenül nagy házuk van. Bárcsak rendezne valamikor egy bulit! Az nagyon király lenne!

- Igen Lena, és azt képzeld el, az milyen király lesz, amikor Mr. Milliárdos apuci, a buli utáni reggel rájön, hogy egyetlen szem pici fiának osztálytársai tönkretették az egyedi egyiptomi selyem huzatot a bútorokon...

- Katie! Hogy mondhatsz ilyet? Szerintem Mr. Richardson tök jó fej!

- Honnan tudod? Beszéltél már vele? Tudod egyáltalán, hogy ki ő? Csak azért hiszed, hogy jó fej, mert a fia ide fog járni, és szeretnéd, hogy Mr. Iszonyú gazdag fia jó fejnek tartson téged!

- Istenem Katie! Néha el sem hiszem, hogy amit mondasz, komolyan is gondolod!

Pedig ezt Katie komolyan gondolta. Ezt onnan tudom, mivel ismerem, a másik része, hogy tényleg ezt gondolta.

De Lena most nem tudott tovább Katie önfejűségével foglalkozni, mert akkor értem oda a helyemre, ami Katie-é mellett volt.

- Jasmine! Olyan rég láttalak! Mit csináltál a nyáron? Mi történt veled?

Úgy döntöttem, hogy a Nem vagyok teljesen ugyanaz az ember, akivel a legutoljára találkoztál című részt kihagyom.:

- Szia Lena! Semmi különöset, csak nyaraltam, pihentem, a szokásos. De most nem is ez a lényeg. Meséljetek, milyen új srácról hallottam pletykákat?

A látszatot fent kellett tartanom, hogy nem tudom, hogy Mark Richardson, a milliárdos Mr. Steve Richardson fia fog az osztályunkba járni.

- Hát tudod, biztos forrásból tudom, hogy...

De a válaszára már nem figyeltem, mert alig két méteres körzetben meghallottam egy gondolatot, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet:

"Hát Apa elég jó sulit talált, nem olyan, mint a régi, de azért nem rossz. Talán ide is be tudok majd illeszkedni... Talán..."

És ekkor megpillantottam az ajtóban egy égszínkék szempárt, ami történetesen Mark Richardsonhoz tartozott.

Ugyanebben a pillanatban vagy 12 sikkantás visszhangzott a fejemben. Az összes nőnemű osztálytársam szinte elalélt a csodálattól, mikor meglátták, hogy ki fogja tiszteletét tenni nálunk ezek után minden nap.

„Olyan helyes, és gazdag. Kész főnyeremény!”

„Ezt el sem hiszem. A szemei olyan gyönyörűek…”

Mindenki, kivéve egy lányt. Katie hangját nem hallottam a fejemben, és mivel mindenkinek elakadt a lélegzete, verbálisan sem. Meg sem lepődtem, hogy őt nem taglózza le a kék szem, szőkés barna haj és a vastag pénztárca kombinációja.

Mark után, belépett a terembe egy öltönyös fickó. Eddig azt hittem, hogy csak az uralkodó családok tagjainak vannak testőrei, és a celebeknek, de tévedtem. Mint arra nagyjából 2 pillanat alatt rájöttem, a zord külsejű ember védelmezte nagyjából öt éve Markot, és most mégis el kell hagynia, mert Mr. Richardson és fia úgy döntöttek, hogy nincs többé szükség a szolgálataira. Így a testőrré kiképzett Walter, mint az kiderült, elfoglalhatja régi állását az Elnök mellett.

- Hello mindenkinek. Mark Richardson vagyok!

Meg sem lepődtem, hogy Stacy, akiről messziről süt, hogy néha csak egy buzgómócsing, rögtön odament, és belekezdett a szövegébe:

-Jaj, Mark! Örülünk, hogy itt vagy, gyere, ülj le ide mellém.

Mintha nem is egy tinédzserhez beszélne, hanem magához az angol királynőhöz. Csodálkozom, hogy a kezét még nem csókolta meg. Bár megfordult a fejében.

Sosem értettem, hogy, hogy tudják ennyire megváltoztatni az emberek személyiségét az olyan dolgok, mint a pénz és a hírnév. Kétség sem fér hozzá, hogy Stacy egy kicsinyes, talpnyaló érdekember volt, de ilyennek még sosem láttam. Úgy darálta a szövegét, amire nemhogy én, de Mark sem figyelt, mint akit először elektro-sokkoltak, majd átmosták az agyát, és mint a két hónapos kölyökkutyának betanították a szöveget.

-Öhm, nos. Köszönöm, de jobban szeretnék hátra ülni. Kösz.

Hát igen, a modora egy csöppet lekezelő, de hát ez van, Mit várjon az ember egy milliárdos csemetétől?!

Csak amikor elindult hátra felé, tudatosult bennem, hogy az egyetlen szabad hely hátul, mellettem van.