Ismert napló
- Naná. Mond csak Anya, mióta nem aludtál? Mert egy kicsit az agyadra ment a bűnüldözés...
- Jasmine! Fogd már fel végre, hogy ez nem egy nagy vicc! Az életed, az életünk veszélyben van!
- Persze, jönnek, és leütnek minket a kontaklencséjükkel, meg a vastag pénztárcáikkal... Tényleg, nagyon félek.
- Esküszöm, nem hiszem el, hogy a lányom vagy! Miért nem vagy képes föl fogni?
- Hát nem is tudom... Mert azzal gyanúsítgatod a közkedvelt milliárdosokat, és gyerekeiket, hogy nem átlagemberek, és elfoglalják majd a Földet? Számomra ez azért lefedi a hihetetlen kategóriát.
- Mit szeretnél? Bizonyítékokat? Tényeket? Mit akarsz, hogy végre higgy nekem?
- Például bizonyítékok jól jönnének, mert eddig semmi nem támasztja alá a sztoridat, csak az, hogy Mark vagy kontaklencsét hord, vagy csak én hallucináltam.
- Jas! Bizonyítékot akarsz? Tudom, hogy nem megy jól a jövőbe látás, de a gondolatolvasás könnyebben megy neked, nem?
- Igen, de hogy jön ez most ide?
- Gyerünk! Olvass az emlékeimben! Nézd meg, mit láttam ma délután!
Anya látomásai sokkal tisztábbak voltak, mint az én szerencsétlen próbálkozásaim. És mivel ő valószínűleg nem saját magára koncentrált, ő nem azt látta, amint éppen rúg, vagy üt, vagy esik, ő az ellenfelünket, látta. Mikor a látószög változott megdöbbentem. Nem csak a képen látható ember ellen harcoltunk ketten, volt ott egy másik ember. Egy fiú, ismertem. Mark.
- Ez. Nem. Lehet. Igaz. Nem lehet, hogy Markkal kell majd harcolnom. Különben is, miért épp vele. És miért fogunk harcolni? Ki ez a Steve Richardson? Mit ártottunk mi neki? Mit ártott Ő nekünk?!
- Steve Richardson a legelvetemültebb a fajtájából, azóta harcolok vele, amióta erőt kaptam. A mi családunk generációk óta harcol az ő családjával. Hogy miért, azt nem tudnám meg mondani, de a tény az tény. Harcoltunk, harcolunk és harcolni fogunk velük továbbra is.
- Na jó, ez így nekem egy kicsit sok. Most jelentetted ki, hogy az egyik osztálytársam családja, és a mi családunk generációk óta harcban áll egymással. És még azt sem tudod, hogy miért?! Annyira alapos vagy, hogy hónapokkal ezelőtt lefoglalod ezt a raktárt, de azt nem tudod nekem meg mondani, hogy Mark miért fog leütni?! Komolyan ehhez a meséhez ragaszkodsz?!
- Ez nem mese. Igen, elismerem, hogy halványlila gőzöm sincs arról, hogy miért kell állandó zúzódásokat szereznem és okoznom másoknak, de tudom, hogy van valami oka. Az emberek nem verekednek csak úgy kedvtelésből. Teljesen biztos vagyok abban, hogy van valami oka. És mivel úgyse hiszel nekem, rád bízom a feladatot, hogy kiderítsd. Ha nekem nem hiszel, talán másnak fogsz.
- És ezt mégis hogy képzelted, hogy hétfőn belibegek az osztályba, és miután Mark is megérkezett, csak úgy lazán meg kérdezem tőle, hogy: Bocs, de nem tudnád meg mondani, hogy miért kell majd péppé vernem a fejed, a közeljövőben?!... Igen, ez valószínűleg be fog válni...
- Nem Markra gondoltam. És miért kéne egyenesen megkérdezned tőle? Valószínűleg Steve is be fog számolni erről a pici fiának, úgyhogy könnyen megszerezheted az indítékot, már ha Ő tudja... De ebben sem vagyok biztos.
- Hogy érted, hogy beszámol a fiának erről. Ő honnan tudná, hogy találkozni fogok Markkal iskolán kívül?
- Hidd el, tudja.
- Mondd már el!
- Úgysem hiszel nekem, majd te kideríted. Legalább nem csak kívülről fogsz látni egy könyvtárat...
- Rendben. Ha már te azt sem tudod, hogy miért kockáztatod az életed az éjszaka közepén, én legalább kiderítem. Időkorlát, vagy valami nehezítés? Vagy rájöhetek akkor, amikor akarok?
- Amikor akarsz. A találkozásunk még nincs olyan közel, de erre majd te magad is rájössz. És most, mivel úgyis vele leszel elfoglalva a közel jövőben, késdobálás. Itt a kép. Nehezítés képp próbáld meg eltalálni a szemét.
- Pazar. És mindezt meddig csináljam?
- Ameddig nem szólok. Gyerünk.
Mire végeztem, úgy éreztem, hogy leszakad a karom. Fél órán keresztül csak céloztam, összpontosítottam, és dobtam. A karom már éppen leesni készült, amikor Anya a tornaszőnyeg sorra vezetett. Előre féltem attól, hogy mit kell majd csinálnom, és hogy vajon képes vagyok-e megtenni fél kézzel.
- Egy sorozat: 20 cigánykerék, 10 tigris bukfenc és 5 szaltó. 5 sorozatot kell megcsinálnod...
- Huh, csak ötöt...
- Hibátlanul. Kezdheted.
- Mi?! Egy szaltót sem tudok megcsinálni, nem hogy 25 hibátlant!
- Akkor ideje gyakorolni.
- Mondd, te ezt élvezed?
- Egy kicsit, de ezt meg kell tanulnod, ne feledd, nem csak viccből csináljuk.
- Eszméletlen vagy.
Szerencsére, miután végig szenvedtem vagy 40 sorozatot, vége volt, mehettem haza. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak egy jó forró fürdőre, és a pihe-puha ágyamra. Hulla fáradt voltam, nem értem, hogy Anya hogy bírja. Épp hogy csak be tudtam esni a taxiba, és máris kaptam egy újabb SMS-t. Miközben kinyitottam a mobilom, könyörögtem, hogy ne az álljon benne, hogy gyere vissza még néhány gyakorlatra... Csodák csodájára, imáim meghallgatásra találtak:
Apu gyanakodni fog. Amikor hazaérsz, ne vedd le a kabátod, csak a szobádban, találj ki valami mesét, hogy hol voltál. Én is nemsokára megyek.
Nagyszerű újabb hazugság a "Hazudok, pedig fogalmam sincs, hogy miért nem vagyok már átlagember, de az emberekkel el kell hitetnem, hogy az vagyok" listámon. Fogalmam sincs, hogy ez hányas sorszámú, de fogadok, hogy már a 100-at közelíti, ami két hét alatt nem kis teljesítmény.
Az előszobában állt, és a lábával dobolt a földön, mint a filmekben. Meggondoltam, hogy elröhögöm magam, de lehet, hogy nem lett volna jó ötlet.
- Mégis hol voltál péntek este?
- Katie-nél. De hát mondtam is neked délután.
- Nem, nem mondtad.
- De, igen. Te bent voltál Haylie szobájában, és magyaráztál neki valamit a matekról, én meg mondtam, hogy átugrok Katie-hez a matek cuccomért, amit véletlenül haza vitt. Különben is, péntek este van. Nem sok mindenről maradtam le...
- Oh. Hát akkor mindegy.
Huh. Még szerencsésnek mondhatom, hogy ilyen szülőkkel vagyok megáldva. Egy végletekig naiv apa és egy csöppnyi diktátori hajlammal megáldott, emberfeletti képességekkel rendelkező anya. Gyorsan beviharzottam a szobámba, lerángattam magamról a fekete bőrruhámat, és bevetettem magam a fürdőszobámba.
Az isteni forró fürdő után a sajgó végtagokat és a nyomasztó gondolatokat leszámítva új embernek éreztem magam. Anya még nem ért haza, így bekapcsoltam a TV-t és elkezdtem a valószínűleg sokáig tartó regenerálódásom. Nagyjából fél óra múlva Anya is megérkezett, és tálalta a vacsorát.
" Remélem, most nem csirkét rendeltél."
" Nem, most pizzát. A hazugságod nem sikerült túl jól, Apa rá fog kérdezni nálam, Jas, tanulj meg hazudni! Különben nem élsz túl!"
- Szia, szívem!
- Szia, Anyu! Mit eszünk vacsira?
- Hát, délután beültünk egy kávézóba Teresa-val, és hazafelé vettem pizzát. Még meleg, egyetek.
"Ügyes. Remélem, nekem hawaii-t hoztál."
"Hát persze. A szorgos és hitetlen lányomnak bármit."
- Köszi, Anya!
A pizza tényleg finom volt, de már a felénél úgy éreztem, hogy elalszok az asztalnál. Miután végeztem semmi másra nem vágytam, mint átgondolni mindazt, amit meg tudtam, valami ésszerű magyarázatot találni a " Richardsonék nem "csak" átlag milliárdosok, akikkel évtizedek óta harcolunk" kifogáson kívül. A végén még tényleg el kell mennem az Akadémiai Könyvtárba, ott biztos találok valamit.
Másnap kezdetét vehette a kutatás. Ahhoz, hogy elég időm legyen a kutatásra, már reggel nyolckor föl kellett kelnem. Kilencre már felöltöztem, meg reggeliztem, és rendet varázsoltam a szobámban. Miután összeszedtem a cuccaimat, szóltam Anyunak, hogy ma ne keressen:
- Anya! Ma nem tudom, mikor jövök haza. Elmegyek megtudni, amit már neked is tudnod kéne. Majd jövök valamikor. Szia!
- Rendben, de jegyezd meg, hogy néz ki egy könyvtár, hogy a gyerekeidnek elmesélhesd, hogy te igenis láttál már belülről könyvtárat... Bár úgyse fogják elhinni...
- Én is szeretlek. Szia!
Néhány metró megálló, egy rövid séta, és máris a New yorki Akadémiai Könyvtár bejárata előtt álltam, hát hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem rémültem meg attól, hogy vajon hány könyv lehet egy akkora épületben?
Az első csodálatomat leküzdve oda léptem az unott portásnőhöz:
- Jó napot, szeretnék egy ideiglenes belépőt a könyvtárba!
" Na, ne mondd...Mintha az emberek nem azért sétálnának ide ehhez a nyavalyás pulthoz nap, mint nap... De utálom munkám"
Ennek ellenére megára erőltette a báj vigyorát:
- Hogyne, hogyne. Ezzel a belépővel egyszer tudsz bemenni és kimenni a mai nap folyamán. Más időkorlátozás nincs. A könyvtár a negyedik emeleten van, kérj útbaigazítást a keresett témáról az könyvtárostól.
Csodás, egy gyors lift, és remélem, rövidesen rájövök, hogy miért kell verekednem egy olyan emberrel, aki eddig semmit nem ártott nekem. Lassan meg kéne tanulnom, hogy a remény csak hiú ábrándokat kelt az emberekben...
A könyvtáros már meg sem próbált kedves lenni, csak útba igazított, hogy a hatalmas könyvtárnak valahol a pulttól legtávolabb eső részében vannak a családfákkal foglalkozó könyvek. Csodás. Miután megtaláltam a családfáinkat, utána összeírom, mondjuk a múlt századtól, kiemelem, akik New yorkiak és utána fogalmam sincs, hogyan tovább, de majd kiderül.
Esküszöm, öt perc múlva már megbántam, hogy nem hagytam tegnap este annyiban a dolgot. A családfákkal foglalkozó könyvek iszonyú vastagak, és még annál is nehezebbek...
Kétórányi kutató munka után odáig jutottam, hogy átlapoztam nyolc nagyon vastag könyvet, de sem a saját családomat, sem Mark-ét nem találtam egyikben sem. Már csak négy könyv maradt. Ezzel ellentétben, szinte minden ismerősömet megtaláltam a könyvek valamelyikében, persze, mindenkit, csak azt nem, akit kerestem.
Délután háromra addig jutottam el, hogy nem találtam semmit! Viszont iszonyú éhes lettem, és ölni tudtam volna egy csokis fánkért, lassan tényleg mazochista leszek. Nem érdekelt, hogy nem találtam semmit. Biztos vagyok benne, hogy valahol rá fogok bukkanni az ősi ellentét okára.
Ahogy erre gondoltam, bevillant elém egy kép, egy poros, nem is tudnám megmondani, milyen régi könyvet tartok a kezemben. Egy naplót, szép kézírással. Mintha már láttam volna valahol. Egy dobozból vettem ki, a pincénkben. Minden benne van, amire csak kíváncsi vagyok.
Már csak a könyvet kell megkeresnem, és minden világos lesz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése