12.Együtt

12.fejezet

Együtt

Hát ez érdekes lesz...

Tehát a hátsó sor: Amanda, Lena, Claire, Katie, Én, Mark. Amanda azért ült Lena mellé, mert szinte senki más nem áll vele szóba, mi sem, de hát valahol csak kell ülnie, nem állhat a tanári asztal mellett egész nap, így kénytelen kelletlen, hagyták ide ülni. De most, hogy kiderült, hogy Mr. Tökéletes férjjelölt a mi sorunkban fog ülni, már senki nem bosszankodott Amanda miatt.

Stacy gondolatai csöppet sem voltak kedvesek, mi több, egy késes gyilkosnak is kellemesebb gondolatai lettek volna, mint neki. Először is arra gondolt, hogy idejön, és ki hízeleg egy helyet a sorban, de aztán rájött, hogy úgyse hagynánk neki. Következett a b terv:

" El sem hiszem. Miért pont oda? Biztos Katie-ék miatt. Nem is néznek ki jól. Sőt igazából eszméletlen rondák. Én persze sokkal szebb vagyok, de Mark persze, hogy oda akar ülni. Remélem Jasmine-nek esze ágában sincs beszélgetni vele. Még a végén összemelegednek órák alatt, az kéne még! Én akarok vele összemelegedni!!! Esküszöm, képes vagyok fizikai fájdalmat is okozni valakinek ezért a srácért!"

Mindeközben bűbájosan mosolygott rám, én meg vissza. Nem akartam neki elárulni, hogy bármikor el tudnám törni az egyik csontját. Bármelyiket. Bárhol. De ezeket a kellemes gondolatokat nem akartam megosztani vele, viszont tervezgettem, hogy "véletlenül " erős összeköttetésbe kerül majd az arca egy labdával tesi órán. De ez most mindegy is. Inkább próbáltam Marcra koncentrálni.

" Ez a lány totál hülye. Majd beülök az első sorba nem?! Pont mellé. Na persze. Na ha valakivel nem, vele tuti nem akarok szorosabb ismeretségbe kerülni. Még csak nem is néz ki jól."

Érdekes. Vajon minden gazdag ember külső alapján dönt? Bár teljesen igaza van, Stacy tényleg egy gerinctelen talpnyaló, de Marcot először is a külseje érdekelte, azt leszámítva, hogy Stacyről süt, hogy nem érdemes vele barátkozni. Esküszöm, néha azt képzelem, hogy egy olyan borznak is több barátja van, aki "Utálok mindenkit" feliratú táblát hord.

" A fekete hajú csaj viszont jól néz ki. Sőt. Abban a sorban szinte mindenki. Leszámítva az utolsó kettőt."

Felszínes. De azért hízelgő. Magamat nem venném bele a felsorolásba, de Katie és Claire tényleg jól néznek ki. Nem véletlen, hogy Claire-nek ott van Colin. Katie-nek pedig csak azért nincs barátja, mert nos... Nem igazán szeret közeledni senkihez.

" Kíváncsi vagyok, miért épp ide akart ülni?! Naná, persze, mert itt ül Jasmine és Claire, de nagyot fog koppanni, legalábbis Claire-nél. Jasminet meg majd kihallgatom szünetben. "

Katie-nek körülbelül annyi önbizalma van, mint amennyire az ember fázik 40 fokban. Néha komolyan nem értettem, hogy miért nem képes felfogni, hogy jól néz ki, sőt eszméletlenül jól, és nincs vele semmi baj, leszámítva néha a világnézetét, de különösebben ez sem akadály.

Mikor leült mellém csak ennyit szólt:

- Hello! Mark vagyok.

- Szia! Én Jasmine.

- És ti?

- Katie.

- Claire.

- Lena.

- Amanda.

"Olyan helyeeees... Istenem, Jasmine-nek akkor mázlija van."

"Nem tudom, miért van mindenki oda érte?! Csak azért, mert kék szeme, és milliárdjai vannak?!"

" Igaz, hogy helyes, de Colin-nak a közelébe se ér. Különben is a barna szemű srácok tetszenek."

Mindannyiunknak meg volt a véleménye Markról. Nekem például az, hogy felszínes, helyes, de felszínes. Bár az igaz, hogy Stacy esetében nem tévedett.

Viszont ebben a pillanatban meg hallottam az osztályfőnökünk és matektanárunk, Mrs. Cole gondolatait. Szegény nő, Emlékszem, tavaly év végéig sem tartozott, hát hogy is mondjam a kedvelt tanárok közé, de miután meghalt a férje, az után abban lelte örömét, hogy a mi életünkön élősködött. Nem elég, hogy matek tanár és osztályfőnök, és hogy heti 6 órában élvezhettük a társaságát, még abba is bele kötött, hogy ha az osztály akkori álompárja Jane és Adrian megfogták egymás kezét, ölelkeztek, vagy szünetben csókolóztak. Az isten szerelmére nem órán, hanem szünetben!

A gondolatai most sem voltak túl kedvesek, bár ezt már úgyis kiderítheti az ember, hogy ránéz az arcára. Nem kell hozzá különösebb képesség, csak a látás. Az arcán a ráncok néhány helyen már annyira mélyek, hogy azt érzed, hogy ha beleesnél, nem jutnál ki onnan soha.

Mikor belépett az osztályba, a szeme rögtön Markon akadt meg.

"Hmm. Megérkezett Mark Richardson. A jegyei nem túl fényesek. Matekból meg végképp nem. Ezzel máris kihúztad nálam a gyufát fiacskám!"

Az ő szemén keresztül Mark nem egy eszméletlen helyes srác volt vastag pénztárcával, mint a többi lány szemén, hanem egy elkényeztetett fiú, akinek a jegyei szerinte borzalmasak, és csak rosszat jelenthet az osztályra. Fő a bizalom tanárnő, fő a bizalom.

- Gyerekek! Álljatok föl! Köszönni!

- Jó napot Mrs. Cole!

Köszönt egyszerre az osztály, monoton, fakó hangon, ahogy tette ezt már kilenc éve.

- Üdvözlöm az osztályomban Mr. Richardson.

- Jó napot tanárnő. Örülök, hogy itt lehetek.

" Hízelgéssel nálam nem mész sokra fiam. Attól még, hogy a szüleid gazdagok, nincs garantálva a görbülő matematika jegyed."

- Nos, gyerekek. Már kezdhetjük is. Idén a függvényekkel, és azok átalakításával, alakjaival kezdjük az évet. Majd következik némi geometria a félévben.

"Ez a tanár nem teljesen komplett, az biztos. Rögtön első órában matek?!"

Marknak nem tetszett, hogy első órán matekoznia kellett, egy új iskolában, ahol nem rajongja körbe mindenki, mármint ha Stacy-t nem számoljuk.

" Ez a nő semmit nem változott. Csak a ráncai lettek mélyebbek."

Katie már hozzászokott Mrs. Cole nem éppen emberbaráti tanítási módszereihez. Az osztályban senki nem adta jelét annak, hogy izgatná az a fordulat, hogy más, normális tanárokkal ellentétben, akik osztályfőnöki órát tartanak elsőnek, a mi tanárunk e helyett matekot. Viszont a gondolataik csak úgy üvöltöttek.

"Ezt nem hiszem el. Elhiszem, hogy öreg, meghalt a férje és hogy emellé még a munkája sem kifizetődő, de hogy a hobbija a diákok kínzása legyen, az már túlzás!"

Nagyjából tíz perc lehetett még az órából, de már mindenki unta az első fokú függvény ilyen-olyan alakjait. Az osztály húsz százaléka még mindig a nyári élményeit élte újra, a maradék nyolcvan százalék pedig könyörgött, hogy megszabadulhasson Mrs. Cole-tól. A gondolatok még nyomottabbak voltak, mármint ha ez lehetséges.

- Szóljon az, aki úgy érzi, hogy Mrs. Cole játszótérnek használj az agyát!

- Jelen.

- Vagyok.

Katie mindig tudta, hogy mit kell benyögni óra közepén, hogy az ember kihúzza óra végéig, mi pedig Claire-el mindig bele mentünk a játékba.

Megkönnyebbülés járta át az osztályt, amikor meghallottuk a csöngetést. Mrs. Cole pedig úgy érezte, hogy szólnia kell az igazgató úrnak az órák idő tartalmáról, mert ő úgy érzi, hogy a 45 perces órák túl rövidek.

Miután a tanárnő hála az égnek elhagyta a termet, az első, aki megtalálta a Markkal közös padomat, Adrian volt.

- Hali Mark! Mizujs haver?

- Semmi különös, nem is olyan gáz ez a suli!

- Ja, meg jók a csajok is.

Itt vetett egy pillantást Katie-re, aki ezt egy "Mindjárt megöllek te állat!" című pillantással viszonzott. Erre Adrian alig láthatóan arrébb lépett fél métert.

- Kajás vagyok. Elmegyünk a büfébe?

- Naná. Ja, amúgy Adriannak hívnak. Üdv a suliban haver.

Majd Adrian és Mark, mint új legjobb haverok távoztak az osztályból.

- Hű. Láttátok Stacy arcát, mikor Mark mondta neki, hogy nem ül le mellé, hanem inkább hátra jön? Istenem, ezekért a percekért érdemes élni.

- Ne már Katie. Ezt úgy mondod, mintha te nem akarnád, hogy melletted üljön.

- Lena. Nem is akarom, hogy Mr. Tökéletes férjem lenne, ha nem lenne akkora arca, ami nem fér be egy normálméretű ajtón a padtársam legyen.

- Olyan lehetetlen vagy!

Claire pedig csak szótlanul figyelte barátnői veszekedését, mivel épp a Colinnal töltött órákon járt az esze. Csodálkoztam is, hogy a nyála nem csöpögött közben.

Stacy gondolatai még akkor sem voltak kedvesek az irányomban, amikor már tesire mentünk átöltözni, pedig az már a negyedik és egyben utolsó óra volt. Nagyjából a második óra felénél untam meg hallgatni az eltervezett merényleteit ellenem. Azzal sem szereztem nála jó pontot, ha egyáltalán rá néztem Markra, nemhogy hozzá mertem szólni.

A többiek gyorsan szemet hunytak Mark felett, megszokták, hogy ott van, és nem lesték minden kívánságát. Mark pedig valamilyen szinten jobban örült annak, hogy békén hagyták, minthogy körül rajongják, ahogy azt már tapasztalta.

Tesi órán Mr. Rodmann nem könnyítette meg az életünket. Bemelegítésnek 500 méter futás, majd kiejtette a száján ezeket a mondatokat:

- Nos, lányok, mivel a fizikai állóképességetek közel sem mondható megfelelőnek, mindenki, minden órán 500 méterrel kezd, majd ezután 10 percig erősít, és utána pedig vagy kézilabdázni, vagy szertornázni, kosárlabdázni, vagy röplabdázni fogtok. Megértettétek?!

- Igen tanár úr!

- Akkor röplabdát a kézbe, válasszatok magatoknak egy párt, és gyerünk! Ketten vagytok egy csapatban, másik két ember ellen.

Katie és én, Claire és Lena ellen. Mivel Katie jó röpis volt, meg sem próbáltuk megerőltetni magunkat, csak szépen eljátszottunk, hogy Mr. Rodmann ne szóljon ránk, de azért ne kelljen túl erőltetni magunkat.

Észrevettem, hogy a hálónak azon a felén, ahol mi voltunk, mellettem véletlenül pont Stacy volt, a gondolataiban pedig túl sokszor ismétlődött az a kép, hogy engem "véletlenül" eltalál egy labda. Még épp sikerült úgy tennem, hogy ki kötődött a cipőm, mielőtt frontálisan ütközött volna a fejem a labdával. Katie persze azonnal átlátta a helyzetet:

" Az a kis szemét! Na, meglátjuk, hogy fog örülni a fordított felállásnak!"

És akkor küldött egy nem épp gyenge labdát Stacy felé. De szerencsére ő nem tévesztett célt, és a labda egyenesen Stacy fejét találta el. Erre természetesen már Mr. Rodmann is felkapta a fejét. Stacy odarohant hozzá, és előadta a hattyú halálát, aminek a következménye 50 fekvő támasz volt fejenként nekem és Katie-nek.

- Megérte.

- Abszolút. Kösz Katie.

- Bármikor.

Mire végeztünk, épp annyi időnk volt, hogy visszavigyük a labdát a hálóba, azt pedig közös erővel a szertárba.

- Hát így jártatok csajok. Megérdemeltétek az 50 fekvőt.

- Hát persze Stacy, te meg a nagy púpot érdemelted meg, ami a fejeden van.

- Hagyd Katie!

- Nehogy azt higgyétek, hogy esélyetek van Marknál. Ne is álmodjatok róla. Ő az enyém lesz.

- Jesszus Stacy! Néztél mostanában tükörbe? Mióta cserélt helyet a fejed a hátsóddal?!

Ekkor éreztem úgy, hogy el kell vinnem Katiet a helyszínről, még mielőtt kirobbantaná a harmadik világháborút. Szerencsére az aznapi tanításnak vége volt, és sikerült úgy összepakolnunk, hogy nem találkoztunk össze Stacyvel, mert annak súlyos következményei lettek volna Stacy számára.

Hazafelé a metrón már jobb volt a helyzet, mint reggel, mert kevesebben voltak, engem pedig túlzottam lekötöttek a mai nap eseményei, semmint, hogy másokra koncentráljak. Mikor hazaértem, Haylie-nek és Apunak nyoma sem volt, de ami a legfurább volt, Anyunak se. Boldogan mentem be a szobámba, olyan terveket dédelgetve, hogy csöndben és nyugalomban semmit sem csinálok, és próbálok semmire sem gondolni. Akkor talán nem hallom meg Mrs. O'neil zsörtölődését a férjével.

De amikor beléptem, ott állt anyám véresen, piszkosan és fáradtan. A fekete ruhája még mindig rajta és pont úgy nézett ki, mint aki menten elájul.

- Nem sikerült. Brian meghalt.

- Anya! Mi történt?

- Követtem őket a Hudson folyóhoz, már épp gyújtották volna föl a kocsit, de sikerült megállítanom. Eltörtem az egyik lábát, és annyira rá koncentráltam, hogy közben a másik belökte az autó a vízbe. Az autó elsüllyedte Briannal a csomagtartóban. Kudarcot vallottam.

- És velük? Mi történt velük?

- Ők is meghaltak. Nem hagyhattam őket elmenekülni. De Brian-t nem sikerült megmentenem. Egyedül nem ment. Szükségem van rád Jasmine! Legközelebb neked is jönnöd kell!

- Ó, nem dehogy kell! Megegyeztünk. Nem megyek addig, amíg nem állok készen.

- Koncentrálj, Koncentrálj a ruhára, rám, a harcra, magadra. Látod már? Én láttam. Legközelebb te is jössz.

Miközben az ő gondolataiban láttam a jövőt, hirtelen meg világosodva ugyanazt láttam a saját szemeimmel is. Anya harcol, én pedig ott harcolok az oldalán, enyhe túlerővel szemben.

- Jönnöd kell Jasmine!

Ó édes istenem!