3.Súrlódások-2.rész

3. Súrlódások - 2. rész
Felismerés

Amint megláttam, hogy mit tervez Andrewal kapcsolatban, a táskámat, az összes cuccomat hátra hagyva rohantam a sötét gondolatok felé. Mondhatnám úgyis, hogy betegre aggódtam magam, míg nem értem be az egyetemet körülvevő erdő sűrűjébe. Egy démon vadászott Andrewra, de csak villanásokat láttam, mintha tudta volna, hogy minden egyes lépését figyelik. Hátulról közelítettem meg és próbáltam olyan halk lenni, amennyire ez csak lehetséges, de nem volt könnyű dolgom, hiszen egy fehér ujjatlan felső és egy szürke sort volt rajtam, nem pedig a testhez simuló bőr ruháim. Természetesen anyám nyaklánca éjjel-nappal a nyakamban lógott, csak zuhanyzáshoz vettem le. És az uszodába se vittem volna magammal, de nem vagyok az úszás híve, semmi bajom sincs a vízzel, egész jól úszom, sokkal gyorsabban az átlagnál, hála a képességeimnek, de nem látom értelmét, hogy egy szál bikiniben mutogassam magam és minél érzékibb pózokat vegyek fel „röplabdázás” közben, hogy hagy csorogjon mindenki nyála, akinek egy csepp tesztoszteron is kering az ereiben.

Egy fa tetején találtam ideiglenes menedéket, a démon feje felett, aki feszülten szuggerálta az egyetem épületét. Barna hullámos haja háta közepéig omlott fekete felsőjére. Tartásából ítélve feszülten várt valamire, ujjai görcsösen szorították a jobb oldalán elhelyezkedő fatörzsét. Néhány másodperc múlva meghallottam, hogy a fa recsegni kezd, majd kettétörik a lány szorítása alatt. Szempillantás gyorsan fordult hátra és barna tekintete egyenesen az enyémbe villant. Hátrahőköltem, nem voltam felkészülve, az egyensúlyomat is elvesztettem, majd egy pillanattal később már a földön guggoltam.

- Így mégiscsak kényelmesebb, nem de? – nézett rám érdeklődve.

- De, kösz. – mondtam gúnyosan, miközben leporoltam a kezem.

- Miért is leselkedsz utánam? – húzta fel szép ívű szemöldökét.

- Miért is akarod megölni az unokabátyám? – kérdeztem hasonló hangsúlyozással.

- Szóval te lennél az – úgy nézett végig rajtam, hogy hirtelen olyan érzésem támadt, mintha a belsőmig hatolna a tekintete.

Miután tüzetesen végig pásztázta minden porcikámat legalább kétszer, tekintete megakadt a nyakláncomon.

- Milyen udvariatlan vagyok! Amelia, Susan, Agatha, elfelejtettem, hogy ti is jelen vagytok.

Úgy néztem a lányra, mintha elment volna az esze, már ha ez egy démonnál lehetséges. Jelen esetben nem láttam más opciót, így elkönyveltem, hogy vele nem lesz nehéz dolgom. Egy buggyant démon nem lehet veszélyesebb a többinél…

Amint ezen gondolkoztam, a lány arca egy gúnyos mosolyba torzult, miközben az arcomat fürkészte.

- Elissának igaza volt, te tényleg nem tudsz semmiről, de nem baj, így legalább elhúzzuk egy kicsit – gondolkozott hangosan, gondolom, mert a felét sem értettem.

- Miről beszélsz? – nem bírtam tovább, elegem volt abból, hogy mindenki csak azzal jön, hogy semmiről sem tudok, hogy nem vagyok elég felkészült és, hogy minderről Anyu tehet.

- Fogalmad sincs, hogy ez milyen nyaklánc? – az arcán nyoma sem maradt a gúnynak, a helyét egyszerű meglepettség vette át.

- De, ez anyám nyaklánca, ami erőt ad.

- De azt nem tudod, hogy miért, igaz?

- Hát… - egy kissé elpirultam – nem, azt nem.

- Nyertél nekem ötven dolcsit. – húzódtak mosolyra ajkai. – De most komolyan. Amelia tényleg nem mondott el neked semmit? – tekintete hamis együtt érzést sugárzott.

- Tudod, nem volt rá túl sok ideje… - kezdett felmenni bennem a pumpa.

Ahogy egyre idegesebb lettem, annál több erőt éreztem magamban, és éreztem, ahogy a nyaklánc egyre jobban vibrál, mintha egy kis szív dobogott volna benne. Az agyamat ellepte a vörös köd, amiért egy démon ennyire lenéző és gőgös volt, pedig semmit sem tudott, fogalma sem volt róla, hogy anyám miért nem mondott el semmit.

- Mi lenne, ha inkább megnyugodnál, ahelyett, hogy feleslegesen túráztatod magad? – hallottam meg leereszkedő hangját. – Mindenki tudja, hogy anyádnak, hogy is mondjam? Sajátos tanítási módszerei voltak. Kérdezd csak meg az újdonsült családodat. Közülük legalább Andrew teljes kiképzést kapott, ő tanította meg a többi kis Vadász-csökevényt a harcra. Míg te – intett felém a kezével – semmit sem tudsz és mégis olyan erő van a birtokodban, amiről még csak fogalmad sincs. – forgatta meg a szemét.

- Mi a francról beszélsz?! – üvöltöttem rá kikelve magamból.

Öt perce sem beszéltem vele, de úgy viselkedett, mintha mindent tudna rólam, anyámról és az életemről. Néhány mondaton belül nevezett hülyének, tehetségtelennek, tapasztalatlannak és gyengének. Ami a legjobban idegesített, hogy az elméjét csak halk suttogásként fogtam fel, hiába próbálkoztam, olyan érzésem volt, mintha a Berlini falat akarnám lebontani egy kiskanállal.

- Majd a többiek elmesélik, már ha túléled a találkozást – kacsintott, majd hirtelen a hátam mögé került. – Lássuk, mire mész az anyád nélkül. – majd hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj.

Nem jutott senki más az eszembe, az elmém üvölteni kezdett Andrewért. Imádkoztam, hogy meghalljon, mielőtt egy ismeretlen démon, aki valószínűleg az ő párja, eltegyen láb alól

 

„Andrew! Nem érdekel, hogy milyen előadásod van, kérlek, könyörgöm, húzd ide a beled, különben feleslegesen jöttem ide.”

 

Visszagondolva, kérhettem volna szebben is, de az ember nem azzal foglalkozik, hogy hogyan kér, miközben olyan erővel csapják hozzá egy fához, hogy a fa kérge és törzse repedezni kezd.

 

„Jas! Mi a jó ég?! Miért kötöttél bele Delilahba? Normális vagy?! Nem tudod, kivel állsz szemben!”

„De, azt hiszem, tudom, most tört el az egyik lengőbordám! Mi lenne, ha inkább sietnél?!”

 

- Na, mi az? Ennyi telik a legerősebb vadásztól? – kérdezte.

- Miről beszélsz?! – kérdeztem, miközben feltápászkodtam a földről. Úgy éreztem magam, mint egy felmosórongy.

- Még mindig nem érted? – kérdezte egy elvétett rúgás után. – A nyakláncod az őseid lelkének egy-egy darabját őrzi. A képességeiket, ettől vagy ilyen erős.

- Mi?! – kérdeztem hisztérikusan. Majd dühömben, hogy erről megint nem tudtam belerúgtam Miss Mindent tudok-ba, aki röptében kidöntött egy fát.

- Te aztán nem vagy semmi. – dicsért meg. – De lássuk mire mész kettőnk ellen. – majd a fák sűrűjéből kilépett egy ismerős srác.

- A reggeli kukkoló – jött a felismerés.

- A családi barát. – mosolyodott el ő is.

Delilah csak kapkodta a fejét közöttünk, én pedig kihasználtam a feszült csenddel tli pillanatot és az agyamat ismét ellepte Andrew aggodalma.

 

„Jas, bármit is tervezel, inkább ne tedd. Maradj nyugton, fél perc és ott vagyok.”

„Kösz, azóta társaságunk akadt.”

„Aaren meg mi a halált keres ott?! Nem tetszik ez nekem, Jas kérlek, vigyázz magadra!”

„Jó, csak siess!”

 

- Na, most hogy ilyen jól összeismerkedtünk, akár segíthetnél is. – vetette oda Delilah ezek szerint Aarennek.

Két oldalról támadtak rám, gyakorlatilag esélyem sem volt, se elmenekülni, se védekezni. De mielőtt feladtam volna magamban a reményt, hogy láthatom San Francisco nevezetességeit, a nyaklánc ismét dobogni kezdett és meghallottam anyám hangját a fejemben.

 

„Delilahnak a bokája a gyengepontja, Aarennek a csípője.”

„Gondolom a sok használattól…”

„Jas, az isten szerelmére! Ez nem a perverz beszólásaid ideje.” – rótt meg anyám hosszú idő óta először.

 

Majd a dobogás megszűnt, anyám hangja pedig nyomtalanul ürült ki magából. A kongó üresség, amit a hiánya okozott, ébresztett rá, hogy mennyire hiányzott már a hangja, a gondolatai, a jelenléte. Az ismét rám törő gyászt félre kellett tennem, ha még ki akartam húzni azt a fél percet. Nem tudtam, kire koncentráljak jobban, így próbáltam mindkettőjüket szemmel tartani. Aaren elméje volt a hangosabb, így ráfókuszáltam inkább.

 

„Nem értem Delilah minek kezdett ki a kis csajjal, neki amúgy is Andrew kell…”

 

Felsejlett bennem, hogy talán rossz ötlet volt idehívni őt, de a gondolatmenetem nem jutott tovább, mert amint belenéztem Aaren jégkék szemébe, az utolsó dolog, amit felfogtam, hogy a talaj vészesen közeledik a fejemhez…