Epilógus

Egy nagyon rövid epilógus, ami átvezet a második könyvbe;)
Köszönöm, hogy olvastatok, még nem tudom mikor állok neki a következő résznek, egyelőre rendezem a  gondolataimat és egy picit a HA-ra koncentrálok... Plusz nagy bánatomra jön az iskola is, így még kevesebbet fogok tudni az írással foglalkozni...
De MEGÍGÉREM, hogy igyekezni fogok, és megpróbálok majd kidolgozni egy kényelmes rendszert, ami nektek is megfelel és nekem is jó lesz:)
Remélem tetszett az egész történet, szívesen örülnék utoljára egy-két kominak is:)
Kérlek, írd le a véleményed a könyvről, vagy esetleg az ötleteidet, hogy vajon mi fog történni a következő könyvben?:D
Puszi, szeretlek titeket:)
MoOa

Epilógus
A látomás


December 25-e nem lesz többé olyan, mint volt. A szememben az emberiség legnagyobb ünnepe feketébe öltözött, és örök sebet ejtett rajtam. A karácsonyt jóformán meg sem ünnepeltük. Az ajándékozás és a meglepetés öröme idén úgy, ahogy kell, ki is maradt. Apu a temetést szervezte, én pedig a rokonokkal tartottam a kapcsolatot. Mindenkinek elmondani a jól kitalált hazugságot, közben tartanod kell magad a húgod előtt, és lerendezni a nyomozókat, embert próbáló feladat volt. 
Mikor kiléptem a szobámból, a pillantásom a feldíszített karácsonyfára esett, majd könnybe lábadt a szemem. Egy hagyomány, amit nem élvezhetek többé. A fát mindig mi ketten díszítettük fel, esetleg Haylie is besegített néha, de már csak ketten maradtunk. Ő sosem fog már mosolyogni, sosem fog noszogatni, sosem érzem már ölelő karjait körülöttem, sosem hallom már a hangját a fejemben, és ezek után senki sem fog tudni a titkos életemről. Az életről, amit ezek után nem akarok egyedül folytatni. Emlékeztem a szavaimra, amiket Mark fejéhez vágtam nem is olyan rég, és halálosan komolyan gondoltam. Azt csinál, amit akar, amíg nagy ívben elkerül engem. Tobzódjon az ínycsiklandozóbbnál élvezetesebb lelkekben, engem már nem érdekel! Feldúlva csörtettem el gyenge apám és ártatlan húgom mellett, ki a lépcsőházba, ahol egy egyenruhás férfibe ütköztem.
- Oh, Miss Williams!
- Igen Mr. Warner?
- Azt hiszem kötelességem kinyilvánítani részvétem és közölni önnel a jó hírt.
- Jó hírt? – vontam fel a szemöldököm.
- Öröm az ürömben, hogy a nyomozást lezártuk, így nyugodtam gyászolhatják Mrs. Williamset.
- Köszönöm. És megtudhatnám, hogy mi a végeredmény?
- Természetesen, bár erről hivatalos levelet is fognak kapni…
- Kérem! – kértem ellentmondást nem tűrő hangon.
- Nos, a végeredmény balesetre utal. A lift tartókötele a használattól egyszerűen elszakadt, így a lift lezuhant a mélybe. Ezt alátámasztják az édesanyja sérülései is.
Ez az! Akkor megérte az a sok meló, hogy hét irányból kellett elvágnom a tartóköteleket, hogy ne legyen egyértelmű a vágás…
- Köszönöm a munkáját Mr. Warner. A családom nagyon hálás önöknek. – könnyeztem.
- Ez a dolgunk. – hajtotta meg a fejét, majd embereit összeszedve hagyták el a helyszínt.
Berohantam apuhoz a nappaliba, átöleltem a nyakát, és suttogni kezdtem.
- Baleset volt. Nyugodj meg.
- Édesem! Úgy szeretlek! – ölelt vissza.
- Én is téged Apu! – bújtam jobban hozzá.
Bár apu általában külföldön volt, mert a munkája elszólította itthonról nekem már csak ő maradt és Haylie. Természetesen az életem jóval bonyolultabb lesz, mint hittem, de ennek így kellett lennie.
Visszavonultam a szobámba, hogy készülni kezdjek a holnapi temetésre, mikor megszólalt a telefon.
- Hallo? – szóltam bele a telefonba, amint felébredtem az üres, de megnyugtató bambulásból.
- Jas! Igaz ez? – kérdezte aggódva Meghan. Az unokatesóm, anya húgának egyik ikerlánya. A családban ő volt a legoptimistább személyiség, ellentétben a húgával, Ravennel.
- Meghan! Igen, sajnos igaz…
- Ezt nem hiszem el! Hogy bírod?
- Őszintén? – nevettem fel komoran. – Mindjárt keresek egy másik liftet.
- Úgysem! – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
„Mivel nem láttam.” – csak ennyit tudtam elcsípni.
Furcsálltam, de gondoltam, hogy valaki más járt a fejében, különben hogy érthette volna?
- Meghan, tudod, hogy imádlak, de tartanom kell a frontot, ha nem zavar, most megyek, beszélek Haylievel…
- Persze, menj csak, ha bármi van, vagy szeretnél valamit, vagy akár segítségre van szükséged, hívj! Rendben?
- Igen, és köszönöm. Még hallani fogsz felőlem.
Amint leraktam a telefont, látomásom volt. Az elmúlt egy napban ez egyre többet fordult elő. Minden képességem erősödött, a víziók pedig negyedóránként jöttek rám, hol erről, hol arról. Nem szoktam hozzá, és nem tanultam meg kezelni, így többször volt már, hogy emberek kalimpáltak a szemeim előtt, hogy egyáltalán élek-e még?
A látomásban én voltam Meghannel és Ravennel, épp ölelkeztünk, de a kép nem most játszódott, hanem valószínűleg évekkel később, hiszen nem a jelenkori önmagamat láttam…