34.A bál - 3/3 - Két tűz között

Végre sikerült megírnom ezt a fejezetet is:D Már csak egy van hátra, terv szerint, de ahogy magamat ismerem, kettő lesz belőle:) Plusz egy prológus. aztán egy kis szünet, hogy összeszedjem a gondolataim a második kötethez, és írhassak a HA-ra, vagy akár az LS-re:)
Remélem tetszeni fog, és hagytok majd nekem szép komikat is:)
Puszi, MoOa

34.fejezet
A bál
3/3
Két tűz között

(Jasmine szemszöge)

Mikor hazaértem, nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. Anya teljesen ki volt akadva.
- Jasmine! Mi a jó francot csinálsz?!
- Hazajövök.
- Nem úgy értettem. Mit csináltál egész nap? Miért nem koncentráltál?! Akárhányszor körbenéztem a fejedben, valamiféle rózsaszín felhőn lebegtél, és se láttál, se hallottál!
- Mert hiába próbálkoztam, nem sikerült. Egyszerűbb, ha vele vagyok, de amikor vele vagyok, nem találok semmit. Nem hiszem el, hogy képes lenne bántani. – pirultam el a mondat végére.
- Jesszus, de javíthatatlan vagy! Naiv és romantikus. – mire csak megforgattam a szemeimet.
- Tényleg csak ennyit jelent, amit tegnap mutattam?!
- Nem, de nem érted?! Két tűz közé kerültem, és nehezemre esik hinni abban, amit mondasz, mert semmi bizonyítékod nincs.
- Még, hogy semmi?!Láttad egyáltalán a jóslatot? Te is ott leszel! Méghozzá az estélyidben!
- Mégis hogy?! Berontotok a tornaterembe, és ott kezditek püfölni egymást?
- Nem tudom, de te is tudod, hogy valóra válik, én pedig egyre gyengébb vagyok.
- Hogy érted?
- Úgy, hogy gyengülök, közel a vég. Mondhatnám úgyis, hogy megcsapott a halálszele, a Kaszás szájszaga, megérkezett a meghívó az utolsó táncra. Hogy akarod hallani?
- De, hogy gyengülsz? – hirtelen késztetést éreztem, hogy szerezzek egy járókeretet.
- Nem úgy, hanem a képességek lassan kiáramlanak belőlem. Még mindig tudom őket használni, de több koncentrációt igényel. Egyre többet és többet…
- És amúgy jól vagy? – nem a képességei érdekeltek, hanem a fizikai állapota.
- Azt leszámítva, hogy az élet lassan kipárolog belőlem, és a hasznos dolgok, amik eddig segítettek, felszívódnak, mint víz a szivacsban?! Persze. Remekül.
- Tudom, hogy neked sokat jelent, és a képességekkel érzed úgy, hogy kordában tartod a Világot, de jelenleg a fizikai erődre van több szükségünk. Ha nagyon muszáj, a többit el tudom intézni.
- Hogy tudnád már? – nézett rám elkeseredve. – Egy tetves tervet nem tudsz kinyomozni.
Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. Igaza volt, és ez az igazság letaglózott, a lábam gyökeret eresztett, és egy könny alattomosan kicsordult. Tudtam, hogy semmire sem megyek majd nélküle, és ki tudja, talán 24 óra múlva már nem is látom. Semmit sem érek a kis trükkjeimmel, mutatványosnak is elmehetnék mellette. Képtelen leszek kézben tartani két démont, akiknek a feltett szándéka, hogy minél hamarabb kiirtsanak. Fájt a hangnem, ahogy szárazan közölte, hogy semmit sem érek, és hogy semmit sem tudok rendesen megcsinálni. Az elkeseredés a reménytelenség és a düh tüze égett bennem.
- Igazad van! Képtelen vagyok! – majd könnyeimet letörölve rohantam a szobámba, és olyan erővel vágtam be az ajtót, ahogy csak tudtam.
Meg is lett az eredménye, a vakolat potyogni kezdett és a fal megrepedt az ajtófélfa mellett. Pár másodpercig a repedés mintáját néztem, majd berontottam a fürdőbe, és készülődni kezdtem. Megengedtem a forró vizet, szórtam bele egy kis barackos fürdősót, és vaníliás habfürdőt, majd levetkőztem és megmártóztam a forró csodában. Nagyjából fél óráig áztattam magam, hajat is mostam, majd egy törölközőt magam köré, egy másikat pedig a hajamra tekerve álltam a fürdőm közepén. Mit is kezdjek magammal?

’Mondjuk fejezd be, hogy magadban beszélsz.’
’Miért? Gyengébb leszel tőle?’
’Jas, sajnálom!’
’Ugyan, mit? Hogy gyengének és bénának titulálsz?’
’Tudom, hogy rosszul esett…’
’Nem, feldobtad vele a hangulatom.’ – gondoltam gúnyosan.
’Értsd meg! Sorra jönnek a halálképek, a fájdalom tapinthatóan erősödik, te meg azzal a démonsráccal kavarsz, aki lehet, hogy ezt teszi majd!’
’Mit vársz tőlem? Két tűz között vagyok. Te meghalsz, és szeretlek, de hiába is próbálok bármit is tenni, semmit sem tehetek! És ott van ő, aki minden baj forrása, aki szeret, de fájdalmat fog okozni.’ – még mindig furcsa volt úgy társalogni a haláláról, hogy tudjuk, hogy mikor következik be, mennyire fájdalmas lesz. De semmit sem tehetünk ellene. A sors úgy dobált minket, mint tengeri vihar a papír hajót.
’A saját hibáidat kell elkövetned, a te életed. Én csak azt tudom, hogy szükségem van rád, és szeretném, ha mellém állnál.’
’Persze, hogy melléd állok, de össze vagyok zavarodva.’
’Megértem, de te is tudod, hogy mi jön most.’
’Mi?’ – kérdeztem meglepődve.
’Becsavarom a hajad.’ – kacagta el magát.
’Ezt most komolyan mondod?’
’Hát persze. Nem engedhetem el a lányomat az utolsó közös bálunkra csapzottan.’
’Szeretlek.’
’Én is téged, kicsim.’

És a következő pillanatban már a fürdőben volt. Hála az gyorsaságunknak, hamar végeztünk, mármint a hajcsavarással. A hajszárító, bár lassított bennünket, de elvégezte a munkáját, miután felöltözve és kisminkelve álltam a tükör előtt. Miután a hajszárítással és a csavarók kiszedésével is végeztünk- megjegyezném, a fél hajhagyma állományom odaveszett, - mindketten engem bámultunk a tükörben.
- Gyönyörű vagy.
- Köszönöm! – borultam a nyakába.
- Várj még! – nézett az arcomba. – Még nem vagy kész.
Kérdőn pillantottam rá. Kész a hajam, fel vagyok öltözve, ki vagyok sminkelve. Mi kell még?
- Ékszerek. – mondta mosolyogva, és kifordult a fürdőből.

Egy percen belül egy nyaklánccal, egy fehér köves karkötővel, fekete köves gyűrűvel és fekete köves fülbevalóval tűnt fel. Miután felvettem, kerestem egy hozzájuk illő táskát és egy cipőt, majd végre késznek nyilvánítottam magam.

- Kár ezért a ruháért… - mondta sajnálkozva.
- Ezt hogy érted?
- Majd meglátod.
- Oooké. – hagytam rá. Egyre titokzatosabb volt mostanában.
Amint ezt kimondtam, megszólalt a kaputelefon, mit ad isten, pontban nyolckor. Egyszerre szólaltunk meg, én reménykedve, amiért később csak egy szkeptikus pillantást kaptam, ő pedig gyanúval telve:
- Mark.

’Ne feledd, koncentrálj, érezd jól magad, és vigyázz!’
’Ebben  sorrendben?’
’Igen.’
’Sosem változol’
’Nem hát!’ – mosolyodott el.

Felengedtük Markot, aki fél percig csak a nyálát csorgatta, miután egyáltalán meg tudott szólalni, és köszönt.
- Jó estét, Amelia!
- De még milyen jó. Apád gondolom, jól szórakozik, ugye?
- Anya!
’Mi van? Csak segíteni próbálok!’
’Azzal, hogy lejáratsz?’
’Nem, azzal, hogy megfelelő irányba terelem a gondolatait. Az csak slusszpoén.’
- Most miért? Biztos vagyok benne, hogy Steve számára hasznos időtöltést talált.
Mark nem igazán tudott mit mondani, de azért hallgattam, és a fejében lapultam, hátha…

’Amelia tudja! De, akkor Jas is! Akkor meg miért jön el velem? Én biztos, hogy már legalább a férfiasságomtól megfosztottam volna magam a helyében…’
’Pazar, maradj, ahol vagy. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Tökéletes még elszólja magát ma este, csak próbáld terelni a gondolatait, de ne feltűnően, mert akkor rájön, hoyg semmit sem tudsz…’
’Még valami?’
’Ugyan, ez nem olyan nehéz…’
’Még én is képes vagyok rá?’ – kérdeztem ironikusan.
’Igen, még te is.’ – nevetett. - ’Jó szórakozást!’

- Menjünk. – mondtam.
- Oké.
- Látom, nem akarod tovább élvezni a vendégszeretetem. – mímelt megbántást anyám.
- Majd máskor. – kacsintott rá Mark távozóban.
A limuzin párnázott ülései eszméletlen kényelmesek voltak, Evan a ruhámat is megdicsérte, Markkal viszont egy szót sem váltottunk. Nem tetszett ez a feszültség kettőnk között. Ez nem a szokásos feszültség volt.

’Hogy lehet, hogy mégis itt ül mellettem, ha mindent tud? Hogy engedhette el Amelia? Nem, biztos nem jött volna el, ha tudná…’

- Mark! – kalimpálnom kellett a szemei előtt, hogy észrevegyen.
- Mi az?
- Megérkeztünk.
- Oh, bocs. – és kikászálódott.
A következő pillanatban nyílt mellettem az ajtó, és Evan kisegített a kocsiból a karomnál fogva, majd átadott Marknak.
- Említettem már, hogy gyönyörű vagy?
- Még nem. – mosolyodtam el.
- Istenien nézel ki. – suttogta a fülembe, majd egy lágy csókot lehelt a nyakamba, aztán az ajkaimra.
Ilyenkor elképzelni sem tudtam, hogy bántana, vagy épp ezért csinálta? Figyelem elterelés képp? Ez lett volna a terv végig? Ennyire buta lennék?
- Menjünk be. – mosolyogtam.
A tornaterem csodás lett. A szervezők kitettek magukért! Minden egyes négyzet centiméteren műhó, konfetti, vagy papír hópelyhek csillogtak. A mennyezetről több égősor és papírdísz hullott alá. A négy sarokban négy óriási karácsonyfa állt angyalokkal és gömbdíszekkel feldíszítve. A tornaterem egyik végében a két fa között egy színpad terült el, ahonnan az aukciót vezénylik majd, az összes többi terület a tíz óra előtti táncra szolgált. Páran forogtak, vagy épp egymáshoz simultak a parketten, de a többség az italos pult mellett állt a terem színpaddal szemben lévő végében, vagy a lelátón ücsörgött. Az utóbbi gyülekező helyen találtam rá Clairere, aki Colin mellett ült, és Katiere, akinek a nyelve valahol épp Adrian gyomránál járhatott.

(Claire)

(Katie)

- Jas! – kalimpált Claire, majdnem fejbe vágva Colint.
- Claire! Csodásan nézel ki, ahogy Miss Nem számít, hogy nem világrekordot akarunk megdönteni is. – mosolyogtam rá.
- Te is csodás vagy! – és ezzel le is tudtuk a tiszteletköröket. Végre Katie is kitűntetett a figyelmével.
- Jas! Csodás a nyakláncod! Honnan van?
- Családi örökség. – mondtam egyszerűen. – valójában fogalmam sem volt, hogy az-e, de elég réginek tűnt.
- Táncolunk? – nézett Claire Colinra reménykedve.
Colin nem volt épp egy Fred Astair típus, így kibúvót keresett:
- Ha a többiek is jönnek. – sandított a srácokra.
- Oké. – törte ripityára a reményeit Mark. Mire Adrian furán nézett rá.
- Akkor mi is. – mondta Katie.

’Ha Mark táncol, azt látnom kell. Velem sosem jött el…’

Így mindenki a táncparkett felé vette az irányt, és lassúzni kezdtünk. Claire Colin vállára hajtotta a fejét, Katie és Adrian is egymáshoz simultak, bár Katie szeme sokszor a partneremre tévedt, ami nem kerülte el a figyelmem.

’Istenem, de jól néz ki! És én mégis Adriannel táncolok, míg Jas van vele. Nem hiszem el! Hogy lehet ilyen, hisz tudja, hogy mennyit jelent nekem! Egyáltalán hgy jöhettem el Adriannel?!’

- Mi a baj? – kérdezte Mark nyugtalanul, kutató szemekkel.

’Lehet, hogy mégis rájött? Nem, biztos nem. Higgadj már le!’

- Azt hiszem, a képességed nem működik túl jól. – feleltem, amikor végre kiszabadultam tekintete fogságából.
- Hogy érted?
- Katie érdeklődik… - mire hátra kapta a tekintetét, és a vörös ruhás tündért nézte, aki gyorsan elkapta a fejét.
- Ez nem lehet igaz! – motyogta. Még csak nem is hallotta a gondolatait. – Elintézem. – nézett elszántan a szemembe.
- Nem. – ragadtam mega karját. – Bocs, de ez eddig sem használt. Katie nem fog jelenetet rendezni.
- Igazad van. – nyomott csókot a homlokomra. – Ez az este csak a miénk. Ne rontsuk el, ami hátra van belőle.
Ennek még aranyos és szerelemmel teljes jelentése is lehetett volna, ha ellágyult tekintetébe merülve, át nem sikerül törnöm a falat. A falat, amit már két napja ostromoltam, amit elrejtett előlem, de most a gyanakvás, a félelem és az érzelmek kapuként tárták fel előttem és kínálták tálcán nyújtva a titkokat.

(Mark szemszöge)

Katie megint belendült. Pompás. Van még valami, ami elronthatja a mai napot? Apám így is, úgyis tűkön ülve várja, lesben állva, hogy tálaljam neki a vadászlányt, erre még itt van a tapadós exbarátnőm is. Mindeközben Jasmine csillogó smaragdzöld szemei kutatnak a szememben, én pedig nem bírom ki, közelebb kell lennem hozzá.
- Igazad van. – leheltem csókot a homlokára. – Ez az este csak a miénk. Ne rontsuk el, ami hátra van belőle. – bármennyire is rövid az az időszak. 
Borzasztóan vágytam rá, jobban, mint eddig valaha, hogy a jövő ne következzen be, ez az érzés a csontomig hatolt, és belülről fűtött, mint a jeges tűz, miközben újra éltem a tegnap előtt délután minden mozzanatát.
Lehet, hogy ennyi járt nekünk csupán? Hogy az apámnak hála, ez a tünemény nem lesz többé az oldalamon? Hogy a bál után keresztet vethetek rá?
Bár még tisztán csengtek a fülemben azok a szavak, amelyek erre a kegyetlen döntésre késztettek:
- Elegem van ebből Mark! – rontott be szerda délután a szobám ajtaján.
- Neked is szia! – köszöntem.
- Ne szórakozz velem fiam! Nem azért vagy démon, hogy vadászlánykáknak olvass esti mesét.
- Nem volt semmiféle esti mese. – mondtam kajánul.
- De nála voltál! Valld be!
- Igen, és?
- Milyen és? Te tényleg ennyire aberrált vagy?
- Nem, csak az, hogy te és Amelia nem vagytok puszipajtások, ránk nem vonatkozik, ahogy rád sem vonatkozik, hogy mit csinálunk Jasminenel.
- Már hogyne tartozna rám? Mellesleg az egészséges démon-vadász kapcsolat úgy néz ki, mint a miénk, nem úgy, mint a tiétek. Tele szerelemmel, bárgyú vigyorokkal, hangosan dobogó szívekkel és nyáladzással.
- Ezt jól körül írtad, gratulálok. Akkor is békén hagyhatnál minket.
- Nem foglak, ne is reménykedj. Ennek minél hamarabb véget kell vetnem. Neked pedig most azonnal választanod kell! Vagy én, vagy ő!
- Mint ha valami brazil szappanoperában lennék – forgattam meg a szemem. – Ezt most komolyan gondoltad?
- Ha kell, saját kezűleg öllek meg, de nem hagyom, hogy tönkretedd az életed egy lány miatt.
- Ő nem egy lány, Ő A Lány. – próbáltam végre megértetni vele.
- Engem az sem érdekel, ha ő maga Szűz Mária és Jézus Krisztus egy személyben, nem leszel együtt Jasmine Williamsszel! – üvöltötte.
- És mégis hogy akarod megakadályozni? Rácsot teszel az ablakomra? Lekötözöl az ágyamhoz?
- Nem. Megölöm a kis cédát. – és miközben rám nézett, a szeme sárgás barnából sötét barnára változott a gyilkos dühtől és vágytól.
- Azt nem teheted! – keltem ki magamból.
- Hogy nem? – kacagta el magát. – Azt teszek, amit akarok!
- Amelia úgyis megállít majd! –üvöltöttem a képébe.
- Nem, amíg jól titkolózom. Eddig sikerült kivédenem a terveit. Amelia gyengül, ami csak egyet jelent, hogy lassan vége.
- Úgysem fog meghalni. Sem ő, sem Jas. – makacskodtam.
- És ki fog megakadályozni? Talán te?! – nézett rám gúnyosan, mint aki azt hiszi, képtelen lennék rá.
- Igen! – vágtam rá azonnal, még mielőtt végig gondolhattam volna.
- Ide figyelj! – lépett olyan közel hozzám, hogy összeért az orrunk.
Tisztán láttam a szikrákat a szemében. Minden érzelmét kiolvashattam a barna szempárból: düh, harag, eltökéltség, bosszú, vágy és még több düh.
- Ha az utamba állsz, veled is végzek! Nem érdekel, hogy a fiam vagy, ha meg akarod akadályozni, hogy megtaláljam az ereklyéket és végezzek ezzel a két semmirekellő ribanccal, isten bizony, nem állok jót magamért! Megértetted?!- üvöltötte az arcomba. Megrémültem az eszelős tekintettől, de főleg attól, amit válaszoltam.
- Igen, meg. – hajtottam le a fejem kudarcot vallva.
- Örülök, hogy észhez tértél. – veregette meg a vállam, mint egy üzlettársának. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy magával az ördöggel kötöttem szerződést, és a lelkem, az életem és a szerelmem lesz az ár, amit meg kell majd fizetnem.
- És mi a terv? – érdeklődtem.
Nem hittem el, hogy komolyan gondoltam. Vagyis, persze, elhittem, de bíztam Amelia képességeiben, és Jasben, hogy megakadályozzák apám őrült megszállottságát. Ha már mindenem veszni látszik, legalább a remény maradjon meg számomra.
- Természetesen emberrablás. Nem képzelem, hogy Jasmine csak úgy besétálna hozzám, és szöges ágyon kínálná magát. Itt jössz te a képbe. A bál.
Miközben újraéltem az emlékeim, elmerültem a zöld szempárban, és lebegtem. A második legédesebb élvezet volt, amit Jas nyújtani tudott. Mikor újra visszatértem a jelenbe a csillogás megváltozott a szemében. A boldog, szerelmes csillogás dühös szikrákká változott, nekem pedig megkérdeznem sem kellett, hogy miért.
Ezt jól elszúrtam! Apám egy valamit kért tőlem a mai estét tekintve: Tartsd a titkot, az életed árán is! Ezek után napokig nem kerülhetek a szeme elé, nem hogy nem vittem el hozzá a vadászlányt, még fel is fedtem a titkát…
A szemei könnyel teltek meg, és csak egy csíkot láttam a kezéből, mielőtt az arcomon csattant volna. Normál esetben ezt még csak simogatásnak éreztem volna, de Jas nem a szokásos barátnőim egyike volt. Úgy tudott ütni, hogy az arcom azután is sajgott, miután göndör fekete haja lobogva tűnt el a tömegben. Nem mentem utána, hisz tudtam, egy pofonnál sokkal többet érdemlek…
A jelenetet nem csak én láttam, hanem a lány is, akire a legkevésbé volt szükségem. A lány, akit már megkaptam, majd kidobtam a reménykedő szívét a többi eltiport, összetört szív közé, amit magam után hagytam. Katie.

(Jasmine szemszöge)

Hitetlenkedve hallgattam a beszélgetést kettőjük között. Miután az emlékkép véget ért, azonnal eltaszítottam magamtól azta  mocskot, és olyab erővel vágtam pofon, ami csak tőlem telt. A tenyerem bizyergett még, amikot villámgyorsan kiszlalomoztam az embertömegen át a női modóba. A gondolataim csak úgy cikáztak, mialatt megtámaszkodtam a mosdókagylóban és tekintetem a tükörképemre emeltem. Hogy lehettem ennyire naiv és ostoba? Hogy nem hittem el első szóra, még szeptemberben, amikor Anyu figyelmeztetett? Miért kell ezt tennie? Miért?!

’Mert egy gyökér.’
’Örülök, hogy megjöttél. Meg volt a nagy lecke, és most?’ – néztem a másik énemet az üveglapban. A szemhéjfestékem elmosódott, úgy néztem ki, mint egy rossz panda imitátor, de a szemeim szinte világítottak a dühtől.
’Nyugalom.’
’Nem nyugszom, amíg nem taposhatom ki a szívét Steve Richardsonnak azért, ami, és mert ilyen gyereket kellett a világra szabadítania!’ – fűtött a düh, és cselekedni akartam.
’Jesszus, Jas! Vegyél vissza!’
’Jó.’ - duzzogtam.
De nem tudtam. Az érzékeim kiélesedtek, mintha egy takaró került volna le rólam, vagy egy üveg búra. Minden sokkal hangosabb és színesebb volt. A reflexeim gyorsabbak.
’Mi a fene történik?’
’A dühöd táplál, és az én energiám száll beléd.’
’Hogy mi?’
’Attól, hogy én gyengébb leszek, te erősebb. Ez így működik. Most te leszel az egyetlen vadász. Kell majd az energia.’
’Akkor az újdonsült energiámat arra akarom használni, hogy szétrúgjak néhány démon segget.’
’Inkább gyere haza.’
’Legalább futhatok, hogy levezessem a dühöm?’
’Ha gondolod…’ – ez nem a szokásos bele egyező „ha gondolod” volt, hanem a sejtelmes fajta, de nem akartam törődni vele. Mostanában állandóan ezt csinálja.
Így magamhoz vette a táskám, ledobtam a magassarkúm, a kezembe vettem, és kikukkantottam folyosóra. Teljesen kihat. Tökéletes. És futásnak eredtem. Öt másodperc alatt kiértem a suliból, a következő fél perc alatt pedig megtettem három háztömböt. Az aszfalton való futás bár élvezetes volt, még érdekesebbet akartam, így felugrottam egy ház oldalára, majd a tetejére. A tetőkön suhantam, miközben az utcákat számoltam. A nyolcvanadik utcánál ismét földet értem, és rohantam tovább cikázva a mellékutak között. Bár nem fáradtam el, a harisnyám már a combom közepéig szaladt, és meg is untam a száguldást. Bár eszméletlen érzés volt, most nem erre akartam pazarolni az időt. Fontosabb feladatom volt. Az erőm korántsem fogyott el, és a dühöm is hajtott még, de jobbnak láttam leinteni egy taxit, mielőtt kárt teszek valamiben. Úgy gondoltam, majd kibeszéljük Anyuval, és tervet eszelünk ki.
Egy sárga kocsi azonnal meg is állt előttem, és a sofőr, akinek a sötét miatt nem láttam az arcát, hátra nyúlt, és kinyitotta az ajtót. Én behuppantam, és becsatoltam az övem, majd megszólaltam:
- A kilencvenhetedik utcába, kérem.
- Tudok én annál egy jobb úti célt. – fordult hátra, és csak annyi időm volt, hogy felfogjam, eszméletlenül rossz taxiba szálltam.
Steve eszelős sötétbarna pillantásával találtam szembe magam. Ezek után már csak egy ütést éreztem a fejemen, és a sötétség zsibbadással csalogatott magához…