34.A bál - 1/2 - Készülj...

34. fejezet

A bál

½

Készülj…

Reggelről reggelre egyre rosszabb lett. Szerdán csak azért kaptam, mert fogadni mertem Markot, amikor felmászott az ablakomba, és nem kergettem ki seprűvel azon nyomban. Szinte egész éjjel nálam volt, majd, mikor elszenderedtem, hazament. Mielőtt eltűnt volna, beszélgettünk, édesebbnél édesebb csókokat váltottunk, és bár ez még nekem is furcsa volt, néztük egymást, és próbáltuk kitalálni mire gondol a másik. Bár nekem nem volt nehéz. Egész éjjel azt hallgattam, hogy milyen aranyos vagyok, és, hogy nem kéne-e már aludnom?

És ezt aznap is folytattuk. Ha megfenyegetnek, hogy fejbe lőnek, se tudtam volna megmondani, hogy mi történt szerdán délelőtt.

Csütörtökön reggel már jóval feszültebb volt a hangulat:

"Most már éjszakai látogatót avanzsáltunk belőle? Mi lesz a következő? Lakáskulcsot nyomunk a kezébe?" - keltett Anyu.

"Neked is jó reggelt! Nem értem mi a bajod már megint. Itt voltál, a torkomat nem vágta át, a lelkemet nem szerezte meg, nem vágott gerincre, sőt igazából semmi sem történt, amit megakadályozhattál volna." - keltem ki az ágyból.

"Oké, ha eddig nem jutott volna el az agyadig, elmagyarázom tagoltan, hogy mi a bajom" - érkezett a gúnyos hangnem. - "Az a bajom, hogy vakon megbízol egy démonban. Egy démonban, akit még csak nem is ismersz. Fogalmad sincs, mire képesek, és az, hogy eddig ő, vagy a drága démonpapa nem bántott, semmit sem garantál." - próbálta végre beleverni a fejembe.

"Nem hiszem, hogy emiatt aggódnom kellene, Mark őszinte és én megbízom benne. Sosem bántana. Stevet pedig együtt elintézzük."

"Oh, szóval őszinte. Jesszus, de naiv vagy! Mondd Jas, mikor hallgattál bele utoljára a fejébe?"

"Szinte minden nap őt hallgatom. Nem nehéz, hiszen mellettem ül egész nap, és már elég könnyen ráhangolódom." – feleltem magabiztosan. Akkor még meg voltam elégedve magammal. Akkor még.

"És mikor hallgattál bele úgy igazából? Nem csak a felszínes és ostoba gondolataiba, a szándékait mikor nézted át utoljára? Az érzelmeit, a gondolatok mögötti tartalmat?"

"Nem tudom... Régen, talán amikor Jerkins rájött, hogy ki vagyok... Miért?"

"Azért édesem, mert a gondolataival ugyanolyan könnyedén hazudik az ember, főleg, ha ki van rá képezve. És ne ringasd magad rózsaszín felhőkön, Mark ki van képezve rá."

"Ezt hogy érted? Mi az, hogy ki van képezve rá?"

"Úgy, ahogy mondom. Bármire gondolhat, nem biztos, hogy tényleg az jár a fejében. A semleges és semmitmondó gondolatai mögött elrejthet titkokat, vágyakat, érzelmeket. És ha elég ügyes, akkor ezeket jól el is tudja zárni. Plusz van még egy hátrányunk..."

"Valami, ami még annál is nagyobb hátrány, hogy a képességeink semmit sem érnek?"

"Azt nem mondanám, hogy semmit, de meg kell tanulnod használni őket. De a másik hátrány, amiről beszéltem az a jelenség, hogy te Steve eredeti gondolatait jobban hallod, míg én Markét könnyebben ki tudom nyomozni. Hidd el, olyanokat hallottam az éjszaka, amíg Mark elérhető közelségben volt, amiket te még csak halk suttogásként sem észleltél."

"Pazar, még valami, amit elfelejtettél közölni, miközben ahelyett, hogy ezt gyakoroltuk volna, szögesdrótok alatt üldöztél?!" - kezdtem kikelni önmagamból a szekrényem közepén.

"Nem gondoltam volna, hogy szükséged lesz arra, hogy leáss egyes személyek elméjének a legmélyére, de idővel rájöttem, hogy Mark is épp ugyanolyan jól tud titkolózni, mint az apja.

"Remek. És most mihez kezdjek? Vesszek össze vele? Ezek után mégis mit vársz tőlem?"

"Azt szeretném, ha az elkövetkezendő két napban a tudata legmélyére próbálnál le ásni. Titkol valamit, és azt akarom, hogy te jöjj rá!"

„Ha te már úgyis tudod, akkor minek?”

„Értem, tehát inkább a könnyebb, mint a jobb út?”

„Ha az életem múlik rajta? Igen.”

Miután ezzel lezártnak tekintettem a korántsem megvitatott témát, elindultam mosakodni, felöltözni, sminkelni. Aznap egy szürke rövid ujjú ingre esett a választásom farmerrel, fekete mellénnyel, hozzá fekete vastag övvel. Eszembe jutott a szív alakú köves fülbevalóm, és a fekete-ezüst szíves nyakláncom, így ezeket is felvettem. Miután felöltöztem és sminkeltem, késznek nyilvánítottam magam.

A konyhában találtam rá az éppen palacsintát sütő tüneményre. Álljunk csak meg! Palacsinta? Tuti, hogy valami borzalom közeleg. Félévente, ha egyszer hajlandó palacsintát sütni, és azt is csak akkor, ha legalább a felét én csinálom. De reggelire? Hét közben? Ki halt meg?

- Látom vicces kedvedben vagy. – fordult hátra a tűzhelytől, kezében a palacsintasütővel.

- Bocs. Nem vagyok hozzászokva. – küldtem felé egy gúnyos mosolyt. - Most komolyan! Áruld már el! Hirtelen nem kéne, megbízzak Markban, le kell ásnom a gyermeteg lelkéig, te meg palacsintát sütsz, teljesen egyedül. Hayliet rá, hogy van valami, és ne titkolózz!

Megadóan sóhajtott egyet, majd letette a teflonbevonatú sütőt a tűzhelyre, benne a még éppen folyó tésztával, és helyet foglalt velem és a kávésbögrémmel szemben.

- Nincs jó előérzetem a bállal kapcsolatban, se Markkal. Túl jó a srác. Egy démon nem ilyen.

- Miért, hány démont ismertél eddig?

- Többet, mint te, megnyugodhatsz. De valami készülődik, és tudni akarom, hogy mi az.

- És a palacsinta?

- Mi van vele?

- Azon kívül, hogy odaég, Miss Konyhatündér?

- A francba! – fordult hátra, és kaparta össze az elszenesedett palacsinta maradványait.

- Nem szoktál főzni, mármint szoktál, de csak hétvégén, és annak a felét is rendeled valahonnan. Mire ez a nagy felhajtás?

- A rossz előérzetem nem csak rossz előérzet. – suttogta maga elé sejtelmesen.

- Úgy érted, hogy…? – nem akarom ezt hallani!

- Úgy.

- Nem, az ki van zárva! Ilyen nincs! Nem! – pattantam fel a székről és elkezdtem fel-alá járkálni. – Ezt nem teheted. – tettem hozzá egy újabb korty után.

- Nem tudom, mi fog történni, de egy hete egyre többször látom, és egyre tisztábban ugyanazt a képet.

- Milyen képet?

Nem kellett elmondania, elég volt belepillantanom a gondolataiba. A gondolataiba, amelyeket eddig rejtegetett előlem. Az aggodalom, a félelem, a fájdalom, és a jövő. Anyu, amint egy félhomályos helységben, kitekeredett gerinccel, fekete bőrruhában, több sebből vérezve, összekaszabolt, teljesen szétroncsolva fekszik a földön, mellette én guggolok a nyakláncát szorítva, és látom kihunyni a fényt a szürke szemeiben.

- Nem! – kiáltottam föl, amint a kép elhomályosult, és zokogni kezdtem.

Hallottam egy csattanást, majd éreztem az ölelő karokat a vállam körül.

- Csss! Nyugodj meg kicsim! Minden rendben lesz.

- Most ugye csak viccelsz? – emeltem rá a tekintetem a könnyes szempilláimon át. – Téged egyáltalán nem zavar, hogy milyen valóságos volt?

- Mert ez a valóság. Szinte kézzel tapintható volt, és a fájdalom hullámai már majdnem elértek, ez csak egy dolgot jelent.

„Hogy már majdnem bekövetkezett.” – fejezte be fejben.

Ő sem volt képes kimondani, de végülis ki az az épeszű, aki kedélyesen társalog a saját, láthatóan fájdalmas haláláról? Mindig is csodáltam, bár néha nem jöttünk ki jól, és általában inkább egy korlátnak éreztem magam körül, egy vasbetonkerítésnek, amin sosem juthatok át, szükségem volt rá. Mint lufinak a levegőre. Ő volt ez egyetlen, aki minden titkomat tudta, mindet a világon, és így is képes volt szeretni. A határtalan, és feltétel nélküli szeretet tartott minket össze. Elég volt egyszer végig nézzem a szenvedését, hogy beleégjen az agyamba. Mindezt élőben is látni, borzalmas lesz majd. – ezeken gondolkozva zokogtam tovább a karjaiban.

„Hé, azért még élek! Ezt tartogasd a temetésemre.”

- Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? Egyáltalán nem érdekel, hogy néhány nap múlva az enyészeté leszel?

- Eddig nem azt a hitet vallottuk, hogy aminek meg kell történnie, meg történik?

- De ennek nem kell megtörténnie!

- De, meg kell. A dolgok, amiket úgy látsz, hogy nem mások döntéseitől függ, sorsszerűek. A sorsszerű dolgokat pedig nem tudjuk befolyásolni, bármennyire is szeretnénk.

- Semmit sem tehetünk?

- Semmit.

- Tudod, hogy sosem bírtam elviselni, ha bele kellett törődnöm valamibe. – néztem rá makacsul.

- Tudom – mosolyodott el. – Szeretlek Jasmine.

- Én is téged Anyu. De félek. – vallottam be.

- Ne félj kincsem, készen állsz. – szorított magához. – Különben nem mennék el.

- Mit fogok csinálni?

- Biztos vagyok benne, hogy megoldod, és olyan életed lesz, amit megérdemelsz.

- De kis fog segíteni? Apu? Aki hét napból, ha kettőt itthon van, akkor sokat mondok.

- Igen, ez egy probléma, de meg fogjátok oldani, és biztos vagyok benne. Apád, vagy te majd kitaláltok valamit. Kicsim, tudom, hogy most nem akarsz, de suliba kell menned. – bontakozott ki az ölelésemből.

- Nem akarok!

- Ne légy négy éves. Menj, hozd rendbe a sminked, és délután találkozunk. Szeretlek kicsim, nyugodj meg.

„Könnyű azt mondani. Látom, te könnyen kezeled a helyzetet.”

Csak egy megvető „Ugye ezt most nem gondolod komolyan?” pillantással jutalmazott, majd megindított a szobám felé, hogy összeszedjem magam, és viselkedjek úgy, mint minden más napon. Miután eltüntettem az elkenődött sminket, amitől egy pandára hajaztam, felhúztam a csizmám, magamra vettem a kabátom, a vállamra a táskám, és egy utolsó puszi után elmerülve a borzalmas jövőben siettem a metró felé.

Egész végig borzalmasabbnál szörnyűségesebb képek kavarogtak a fejemben. A fő rémálom persze a látomás volt. Szinte könnyek szöktek a szemembe, ahányszor megláttam anyámat kicsavart testtel, alig pislákoló életerővel a földön heverni gyengén, megsebezve, haldokolva. Minden egyes alkalommal, amikor kihunyt szürke szemében a fény visszatértem a valóságba és ködösen érzékeltem, hogy hol vagyok. Egy ilyen alkalommal nem vettem észre, hogy le kellett volna szállnom, így egy megállóval tovább utaztam a földalattin.

A reggeli tömeg furcsállta, hogy egy ballonkabátos tinédzser, mint egy hurrikán rohan keresztül az alagúton. Két percem volt, hogy beérjek, és két háztömbre volt az iskola. Miután ezt megállapítottam, fel is adtam, hogy oda érjek, inkább ráérősen sétálgattam, egyszer csak ijedtem akkorát ugrottam, hogy a New yorki tömeg utánam fordult.

„Jasmine! Javíts ki, ha tévednék, de még nincs 25-e, ergo nincs tanítási szünet.”

„Bocs, eltévesztettem a dátumot, azt hittem, már a temetésed napja van” – fogalmam sincs, hogy ez honnan jött, de nem voltam cseszegethető hangulatban.

„Ez most övön aluli volt.” – éreztem, hogy tényleg elszomorodott, ezt nem kellett volna.

„Sajnálom, te is tudod, hogy nem gondoltam komolyan.” – magamban vertem a fejem a falba, hogy az utolsó napokat is képes vagyok elrontani.

„Tudom, de nekem sem könnyű. Most már csak egy dolgom van, kideríteni, hogy mikor számítsak erre az élményre, utána pedig minden megy majd magától…” – a hangjában olyan ősi szomorúságot véltem felfedezni, amiről még csak elképzelni sem tudtam volna, hogy létezik.

„Még mindig nem tudom elhinni.” – üzentem, miközben beértem a suli kapuján.

„Jasmine, így lesz a legjobb, hidd el. Ezek után te döntesz mindenben. De ne feledd, mi a feladatod.”

„Tudom, tudom. Megvédeni New Yorkot a gonosz természetfelettiektől…”

„Nem. Vagyis igen… De a mai feladatod.”

„Oh, tényleg. Mark és a rejtett gondolatai.”

„Jasmine, tudom, hogy sikerülni fog, de bármit is hallasz, tartsd magad, legalább szünetig.”

„Jesszus. Ennyire rossz? Mit csinált? Megölt valakit?”

„Most ezt komolyan kérdezed?”

„Ja, bocs. De tényleg nem tudok elképzelni jelenleg ennél szörnyűbbet…”

„Jelenleg. Ne feledd, koncentrálj. Itt leszek, ha van valami.”

Aztán, mintha egy telefonbeszélgetés szakadt volna meg, a fejem majdnem kongott a csöndes űrtől.