34.A bál - 2/3 - Próbálkozások

Sziasztok! Igen tudom, eredetileg "csak" két részre vágtam ezt a fejezetet, de nem lett kész vele, viszont most megint elutazom, és nem akartam várni vele csütörtökig. Csütörtök este megpróbálom hozni nektek végre a fejezet végét. Remélem sikerül. Addig is olvassátok ezt, és kérek szépen komikat, hagy örüljek, amikor hazajövök:) Puszi, MoOa

34. fejezet
A bál
2/3
Próbálkozások

(Mark szemszöge)

Az elmúlt két éjjelt Jasnél töltöttem. Fogalmam sem volt, mi lesz a vége apám tervének, de ha már vége lesz, legalább annyit legyünk együtt, amennyit tudunk. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy komolyan végig csinálná, és hogy még mindig azt a nyomorult ládát keresi. Mégis mi olyan különleges benne? Jó, oké. Szerinte Pandora szelencéje, amit én úgysem hiszek el. Csak egy üres, koszos, Zeusz korabeli láda.
Amikor csütörtökön felébredtem, szokás szerint már senki sem volt itthon. Apa megbeszélésekre, tárgyalásokra járt, Anyu pedig bevásárolt, vagy edzőnél volt. Ki tudja?
Miután megreggeliztem, felmentem a szobámba és démonsebességgel összeraktam az ágyat, letusoltam, felöltöztem és összeraktam a táskám, hogy beérjek a suliba. Az óra 7:40-et mutatott, amikor hívtam Evant, hogy álljon elő a kocsival.
Szerencsére kis mellékutcákon ki tudtuk kerülni a reggeli dugót, így 7:52-re már benn is voltam, de Jas sehol. Kivételesen mindenki megérkezett, de én őt akartam látni, nem a többi embert. Nekem ő kellett.
Nem aggódtam érte, hisz tudtam, mire képes, de hiányzott. Hiányoztak a smaragd zöld szemei, a dallamos nevetése, az ében fekete haja. Hiányzott, hogy együtt legyünk.
Miután becsöngettek, letettem arról a tervemről, hogy suli előtt még beszélünk. Mrs. Cole becsörtetett az osztályba, kényelmesen elhelyezte magát a puha tanári székben, majd egy ördöginek szánt mosollyal vizslatta végig az osztályt.
- Nos, gyermekeim, a dolgozataitok siralmasak lettek, ti pedig semmivel sem értek többet, mint az iskolai portás.
Miközben hallgattam, hogy milyen jövő vár ránk, hogy Jancsikából koldus lesz, Juliskából meg prostituált, megéreztem Jasminet. Tudtam, hogy az épületben van, nem is olyan messze. 
Talán az ajtó előtt.

„Jas! Itt vagy?”

Nem is tudom mit vártam. Hogy majd meghallom a saját fejemben a hangját? Vagy, hogy beront az osztályba, a padra veti magát és azt suttogja, „itt vagyok és csak a tiéd”, mondjuk egy szexi fehérneműben? Semmi sem történt, de biztos voltam benne, hogy őt érzem. Nem lehetett más.

„Jas! Ne szórakozz!”

Miért nem válaszol? Hiába szólongattam, semmi reakció, se egy halk sóhaj, se egy szinte hallhatatlan köszönés. Semmi. Nada. Jasről eszembe jutott a bál, és az együtt eltöltött két csodás éjszaka. És utána újra a bál. Vajon utána mi lesz? Ennyi járt csupán?

(Jas szemszöge)

Becsöngetés után pár perccel az osztály előtt kötöttem ki. Mivel semmi kedvem nem volt Mrs. Colehoz, vagy a matekhoz, így inkább kívülről hallgatóztam.

„Nem gondolod, hogy be kéne menned?”
„Nem, néha nekem is kijár egy kis szórakozás”
„Akkor legalább Mark agyát használd játszótérnek, ha kérhetném,”
„Hát jó.” – egyeztem bele. „És most mit csináljak?”
„Amennyire csak lehet, szuggeráld. Vesd be minden erődet, hogy a hangok, amiket először meghallasz csak elmosódott suttogás legyen, és akkor talán sikerül meghallanod a titkait.”
„Remek.”

Könnyen meghallottam őt, főleg, hogy csak magam elé kellett képzelnem a jégkék szemeit, szőkésbarna haját, és féloldalas mosolyát. Ehhez a látványhoz hozzájárult még a padunk, az osztály, és bingó.

„Jas! Itt vagy?”

A fenébe! Elfelejtettem, hogy ugyanolyan könnyen meg tud találni engem, mint én őt.

„Ne válaszolj! Összpontosíts!”


Mély levegő, és hajrá. Először csak azt éreztem, hogy izgatott, és megfeszülve ül a hátsópadban. Mindent láttam, amit ő, Mrs. Colet, a többieket, Katiet, amint Adriannel szemez. Éreztem az önelégültségét, hogy sikerült megváltoztatnia Katie érzéseit, még ha csak a felszínen is.

„Úgy néz ki, ez bejött. Legalább Katiet kipipálhatom…”
„Jól van, koncentrálj! Képzeld magad elé Stevet és keress róla gondolatot!”
„Mi vagyok én? Vírus ellenőrző? Muszáj azt a mocskot keresnem?”
„Igen, muszáj, mert a lovagod velem még nem találkozott.”

Erre csak egy dühös fújtatással tudtam válaszolni. Nem kellett volna.

„Jas! Ne szórakozz!
„Gratulálok! Ismét a felső szinten találod magad.”
„Muszáj ennek ennyire örülnöd?!”
„Nézd, mint azt te is tudod, csak pár napunk van. Mindent meg kell tanulnod, amit csak mutatni tudok. Mindent. Különben magadnak kell majd rájönnöd.”
„Jó, oké, ne haragudj. Igazad van. És most mit csináljak?”
„Koncentrálj jobban!”
„Ha ennél jobban koncentrálok, valaki a végén még azt hiszi, hogy szorulásom van, és összekevertem a női mosdót és a folyosót.”
„Jól van, akkor kezdjük valami egyszerűbbel. Csak találj meg engem a gondolatai között. Szólj, ha meg vagy, nekem nyitnom kell.”
„Rendben.”

Az óra hátralevő részét anyám emlékfoszlányának kutatásával töltöttem. Hallottam néha egy-egy részletet, hogy ki is anyám valójában, mire képes, és Steve elmondása szerint, hát, nahát! Egyszer állítólag egész éjszaka üldözte Stevet, a mellkasa súlyos sérüléseket szenvedett, de addig nem hagyta elmenekülni, amíg egy lábát és a kulcscsontját el nem törte. És utána is csak azért, mert eszméletét vesztette. Stevenek sajnos komoly baja nem esett, csak úgy egy óráig mozgás képtelen lett.
Ezenkívül látott már képet anyámról, és további történeteket Amelia és Steve mesetárából. Amikor ezeket hallgattam, kicsit féltékeny lettem, hisz Anyu ilyeneket sosem mesélt, nem mintha nem tudnám, hogy mire képes, de akkor is. A mi családunkban az űzzük egymást a szögesdrót alatt - című játék volt a menő.

„Most mégis mit vársz tőlem? Mit kellett volna tennem? Esténként démonokról és vadászokról kitalált meséket mondani?
„Nem tudom, de ez mégis más. Látni, hogy ők hogyan készültek, és tudni, hogy mi hogy edzettünk. Lásd be, egy kicsit kegyetlen voltál.”
„Náluk ez más. Mark könnyebben fogadta a változást, mint te.”
„Ezzel arra célzol, hogy nehéz eset vagyok!”
„Nem, arra, hogy kell egy kis idő, hogy feldogozz dolgokat. Na de térjünk vissza a hősszerelmeshez.”
„Mit csináljak?”
„Próbáld meg letapogatni az emlékeit”
„Miért?”
„Mert most vagy a második szinten, az általános információk területén. Az ezt követő szint az emlékek szintje, amiket az érzelmek táplálnak. Az érzelmek, amiket démonként is érez.”
„Jézus, milyen az agya? Mint egy hagyma?”
„Nem, mint egy ogre.”
„Mi az, rákattantál az animációs filmekre?”
„Haylie nézette meg velem egyszer, de ez megmaradt”
„Nem csodálkozom.”
„Na, próbálkozz még, és ne feledd, ha egyszer is abbahagyod a koncentrációt, visszakerülsz a legtetejére.”
„Akkor mostantól, amíg meg nem történik a szívmelengető látomásod állandóan koncentrálnom kell? Aludhatok egyáltalán?”
„Nem, nem kell. Minél többet próbálkozol, annál gyorsabban tudod megtenni az utat, amit már bejártál. Olyan, mint egy több fordulós motorverseny. Egy verseny áll mondjuk három körből. Az első kör az első pályán nehéz, aztán a harmadik már megy, mintha így születtél volna. A következő versenyen jön egy másik pálya. Egy másik réteg.”
„Akkor most úgy döntök, hogy szünet.”

Épp, hogy a gondolatom végére értem, megszólalt a nyomasztó iskolai csengő is. Az osztályokból szállingózni kezdtek a diákok és a még lelombozottabb tanárok. Jobbnak láttam nem találkozni Mrs. Colelal, így megcéloztam a női mosdót. Miután találkoztam magammal a tükörben, és megbizonyosodtam róla, hogy még mindig inkább hasonlítok egy emberre, mint egy androidra, bemerészkedtem az osztályba.
- Jas, hát te? – kérdezte Claire.
- Tudtommal még ide járok.
- Jó, de mi történt reggel? Miért nem jöttél be matekra?
Erre Mark is rám kapta a szemét. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, mint légkalapács a betont.

„Igen, erre én is kíváncsi lennék. Mi volt ez az egész?”

A számon kérő hangnemtől és a pillantásától felment bennem a pumpa. Így, amikor visszafordultam Clairehez, a hangom dühösebben csengett, mint kellett volna.
- Azért nem jöttem be, mert nem akartam bejönni. – intéztem a szavaimat mindkettőjükhöz. – Mi ez itt?  A spanyol inkvizíció?! – ültem le duzzogva a helyemre.
- Elnézést kisasszony, hogy kérdezni mertem valamit! – szólt oda Claire.
Visszagondolva az elmúlt fél percre, megértettem, hogy felkapta a vizet.
- Sajnálom Claire, tudod, hogy nem úgy gondoltam, csak nem volt kellemes a mai ébresztés. – a mondat végére elsötétült a hangom, és a szomszédomra emeltem a tekintetem.
„Most miért nézel így rám?”

Csak rá pillantottam, és ezzel elintézettnek tekintettem az ügyet. Ha nagyon meg akarja beszélni, úgyis talál majd rá módot, de egyelőre még fel kellett fognom, amiket ma reggel megtudtam.

***

Csütörtök este, amikor kiléptem a fürdőmből, Anyu várt az ágyamon.
- Nem sokat tudtam meg.
- Tudom. Most nem is erről akartam beszélni. – mondta.
- Tudom, de nézd. Nem tudom, mihez kezdjek vele. Hiszen meg akar ölni!
- Miért akkor jut el az agyadig, amikor már késő?
- Mert most két tűz közé kerültem. Te vagy ő…
- Kicsim! – ölelt át. – Te már választottál.
- De nem így! Nem gondoltam komolyan! – gördült le az első könnycsepp az arcomon.
- Édesem! Minden rendben lesz. – simogatta a hátam. – Mindenki elköveti a saját hibáit, de csak miattam ne fordulj Mark ellen. Eddig minden rendben volt, nem?
- Eddig nem akart megölni!
- Most sem ő akar és ez ellen nem sokat tehetünk. De nem akarom, hogy minden embert elveszíts, aki valaha is szeretett. – ő sem bírta tovább, az ő könnyei is áradni kezdtek.
- Mit tegyek?
- Jasmine, vannak dolgok, amiket el kell fogadnunk, nekem az, hogy el kell, hogy hagyjalak, hogy Haylieből ezek szerint nem lesz vadász, és hogy te egy démont szeretsz. Neked pedig, hogy nélkülem is boldogulnod kell majd és, hogy az életben nem történik minden úgy, mint a tündérmesékben. Hiába van meg hozzá a hercegkisasszonyunk és a szerelmes hercegünk. – törölte a le a könnyeim.
- És miről szólnak azok a mesék, amikben a herceg és a király összefog a hercegnő anyja ellen?
- Azokat a meséket még nem adták ki, kicsim…
- Szeretlek – öleltem szorosabban.
- Én is szeretlek Jasmine, mindennél jobban, de hallgass a szívedre. Mindig a helyes dallamot játssza majd. – egy csókot nyomott a homlokomra. – De most aludj, holnap nagy este vár rád.
Kérdőn néztem rá, mire elmosolyodott és csak egy szót mondott.
- Bál.

***

Pénteken minden e körül forgott. Minden lány a ruháját ecsetelte a barátnőjének, vagy a párjával beszélte meg a találkozót. Katie és Adrian is ebbe a kategóriába tartozott. Az elmúlt pár napban mindketten ragyogtak, Katie a hamis szerelemtől, Adrian pedig attól, hogy beszerzett magának egy olyan csajt, mint Katie.
Claire is várta már a bált. Kíváncsi volt Katie reakciójára, amikor megjelenik majd Colin karján. És egyébként is, melyik lány nem indul be egy valódi báltól?
Jelenleg? Én. Nem mondom, én is szeretem a karácsonyi bált, de most nem repesek a boldogságtól, hiszen a párom egy démon. Ez nem is lenne baj, ha nem tudnám, hogy mit akar művelni az apja anyámmal. Mark nem tette tiszteletét éjszaka nálam, amin nem is csodálkoztam. Tegnap alig beszéltünk pár szót. Reggel, amikor beléptem is csak rám kapta a pillantását, majd inkább felállt és elment.

„Beszélnünk kell.” – hallottam meg, amint kilépett a teremből.

Rögtön utána mentem, és megláttam, ahogy az egyik oszlopnak támaszkodik, és engem néz. Szabályosan felfalt a szemeivel, amit nem tudtam mire vélni.
- Jól vagy? – kérdezte fojtott hangon.
- Hát persze. – mosolyodtam el.
- Akkor mi volt ez az egész tegnap? – a tekintete fogva tartotta az enyémet. Ekkor vettem észre, hogy a szeme sárga.
- Mark! Mi történt?
- Hogy érted?
- A szemed! – suttogtam, amilyen halkan csak tudtam.
- Milyen színű?
- Sárga.
- Oh, erre csak egy magyarázatot tudok. – mosolyodott el.
- És pedig?
- Túl régóta vadásztam, vagy tettem meg ezt. – hirtelen közelebb vont magához és szenvedélyesen csókolni kezdett.
Ismét megéreztem azt a furcsa érzést, mint legelőször a Central Parkban. Az a különös energiaáramlás, ami összekötött vele. Amikor már mindkettőnknek levegőre volt szüksége, elhúzódtunk, és a félig lehunyt szemhéja alatt találkoztam a jegesen csillogó kék szempárral.
- Gyorsabb vagyok, mint a pillanatragasztó – mosolyodtam el.
Ahogy a szemébe néztem, visszaemlékeztem arra, hogy éjjel szinte semmit sem aludtam. Többek közt azért, mert nem volt velem, és mert egész végig rajta kattogott az agyam. Elmerülve a szemében jöttem csak rá, hogy nem lenne képes bántani. És hittem a szívem dallamának.
- Hölgyem, ugye még mindig igényt tart a karomra ma este? – kérdezte régies hanghordozással.
- Hogyne uram. – és még enyhén meg is hajoltam.
- Este érted megyek. Mondjuk nyolc óra?
- Uram, maga igazi úriember. – elmosolyodtam, egy gyors csókot nyomtam ajkaira.
Kérdő pillantása láttán csak annyit mondtam:
- Mrs. Cole. – és kacsintottam.
Igazam is volt, abban a pillanatban fordult be a sarkon.  Hitetlenkedő pillantása tudatában sétáltunk be az osztályba. A nap hátra lévő része eltelt, és teljesen megfeledkeztem arról, mit mondott Anyu, hogy ássam magam az elméje mélyére. Inkább a tekintetében merültem el órák alatt, szünetekben pedig az ajkai édességében. A csütörtöktől eltérően a pénteki napon csöndes volt a fejem. Igazából a nap csak úgy elszáguldott mellettem, semmire sem figyeltem, csakis Markon járt az agyam, és azon, hogy milyen jó, hogy végülis kibékültünk. Mosolyogva hagytam el az osztálytermet és levakarhatatlan vigyorral metróztam haza. Nem is tudom, mi okozta a hirtelen jött jó kedvet, de azonnal elmúlt, amint becsuktam magam mögött a bejárati ajtót és a tekintetem találkozott anyám dühös pillantásával.