Hitetlen
(Mr. Abraham Richardson)
Susan nem hitt sem a szemének, sem a fülének és főként az anyjának nem. Agatha ugyanazt a festményt mutatta meg neki, ami most az én ágyam melletti éjjeli szekrényen állt. Agatha úgy beszélt a férfiról, mintha kívül-belül ismerné, és azt mesélte, hogy egy bűnöző, és az ő dolga lesz majd elpusztítani, természetesen az anyja segítségével.
Nem tudta, hogy mit higgyen. Vajon tényleg lehetséges lenne, hogy az élet, amelyben eddig élt csak álca, és a felszín alatt ott lapul egy ősi harc két család között, és hogy a sorsát- bármit is tesz, és bármennyire is erőlködik- nem kerülheti el?
Szerencsére Susan apja nem volt jelen, amikor megvádolta Agatha-t, először azzal, hogy egy aljas szélhámos, aki át akarja őt verni. Majd azzal, hogy egy hazug némber, aki képes átverni a saját családját, és belehazudni az emberek szemébe nem, mint nap.
Ahogy olvastam a naplót, teljesen belemerültem Susan világába. És, bár éreznem kellett volna valamiféle bűntudatot, hogy más ember naplóját olvasom, nem volt bennem félsz. Úgy éreztem, hogy jogom van mindehhez. Mivel nálunk volt, valószínűleg Susan Anyunak adta, és mivel Anyu túl lusta volt- vagy csak szimplán nem érdekelte az ügy-, levitte a pincébe. Egy idő után úgyis az enyém lett volna, így még erkölcsi szabályokat sem hágtam át.
Susan kétségbeesése és a sajátom között talán csak egy leheletnyi különbség volt. Talán az, hogy én könnyebben elfogadtam a "sorsom". Nem éreztem úgy, hogy idegbeteg vagyok, akit karanténba, vagy legalábbis gumiszobába kéne zárni, csak a legelején.
Nem mondom, hogy születésem pillanatától éreztem, hogy nem vagyok átlagos, de elhittem, ami körülöttem zajlott. Hagy talán mégis van valami, amit meg kell tennem. A felismerés, hogy talán mindez tényleg lehetséges, bennem hamarabb született meg, mint benne.
A dédnagymamám azt az estét, amikor megvádolta Agatha-t, a szobájába zárkózva töltötte. Nem azért, mert az anyja dühből, vagy büntetésből bezárta volna, hanem azért, mert önként száműzte magát. Nem akart beszélni az anyjával-vagy egyáltalán ránézni. És végképp nem akart találkozni az apjával, aki ezek szerint évek óta hazugságban élt.
Kár, hogy Anyu nem írt naplót soha. Az ő véleményét és érzéseit is szívesen, vagy akár szívesebben is, olvastam volna. Az ő érzései is hasonlítottak az enyémre? Vagy az érzések nincsenek kőbe vésve, mint a sorsunk, és generációról-generációra változnak?
Este valószínűleg a naplóval a kezemben aludtam el, mivel reggel azon ébredtem. Szerencsére álmomban nem tettem benne nagyobb kárt. Az egész vasárnap délelőttöm a "gyakorlásnak szánt"- valójában kínzásként fel adott- házi feladat megoldásával telt.
Érdekes módon Anyu még nem keresett meg, hogy a "Megtaláltad? Elolvastad? Elmondod? Megmutatod? Mit találtál még?", típusú kérdésekkel bombázzon, mint egy négyéves karácsony előtti utolsó nap. Pedig biztos forrásból-magamtól- tudtam, hogy szeretné.
Ebédidőben féltem az asztalhoz ülni, mert tudtam, hogy úgyis mindenre kíváncsi, és pedig semmit sem voltam hajlandó megosztani vele addig, amíg nem végzek. Az asztalnál próbáltam, sőt szabályosan kényszerítettem önmagam, hogy ne a naplóra gondoljak.
Helyette próbáltam valami teljesen eltérő dologra koncentrálni, például Mrs. Cole árok mélységű ráncaira, Claire és Colin kapcsolatára, egy Rihanna szám dalszövegére.
"Ugyan Jasmine, úgyis kiderítek mindent!"
" Istenem, néha komolyan azt érzem, hogy, ha sokáig bámulom az arcát matekon, bekebeleznek a ráncai, és nem látom többé a napvilágot."
" Ugye tudod, hogy sokáig nem titkolhatod...?"
" Just as long it makes you happy… happy
Just be happy
Just as long it makes you happy
It ... makes you happy "
" Ezzel nem rázol le. Tudni akarom, te pedig szépen elárulsz majd nekem mindent... Nem menekülsz Jasmine Williams!"
" Claire és Colin olyan jól megvannak együtt, irigylem őket. Nem szedsz ki belőlem semmit! Bárcsak nekem lenne ilyen barátom..."
" Ah. Feladom. Majd szólj, ha lehet veled beszélni....!!!"
- Köszi Anyu!
- Szívesen!
" Nehogy azt hidd, hogy ennyivel el van intézve!"
"Mi lenne, ha nem kémkednél?! Majd elmondom, ha úgy gondolom, hogy rád tartozik. Különben is, ha jól emlékszem nem adtál időbeni korlátot!"
Sajnos a naplóhoz csak késő este nyúltam, amikor már Anyu is lefeküdt aludni. Tudtam, hogy egész délután figyelt. Azt leste, hogy mikor olvasom újra, mikor gondolok rá újra, valamire, amit ő még nem tud, én pedig már igen. Ahhoz képest, hogy Anya, elég gyerekesen viselkedett. Ez az egész féltékenykedése már kezdett beteges lenni. Mintha neki nem lett volna meg az esélye arra, hogy megkeresse. Nagyjából ugyanannyi erőfeszítést igényelt volna tőle is, mint tőlem...
Susan június 2-ára végre elhitte, hogy ő sem és az anyja sem csavarodott be teljesen. Ebben a megvilágosodásban nagy szerepet játszott a tény, hogy újra beszélt Agatha-val. Agatha mesélt neki arról az időszakról, amikor ő is ugyanúgy érzett, mint mi. Elmesélte, hogy mennyire össze volt zavarodva, hogy legszívesebben még a saját fejét is letépte volna a helyéről, hogy ne kelljen nap, mint nap a panaszokat és nyavalygásokat hallania.
Jó érzés volt olvasni, hogy Susan és Agatha megbeszélték a dolgokat. Nem kicsit voltam féltékeny erre, hiszen az én anyám sosem mondott szinte semmit, kivéve, ha arról volt szó, hogy hogyan kínozzon az edzéseken.
Susan-nak megtetszett, amit anyja mesélt erről a világról. Bár el sem tudta képzelni magát, ahogy valakivel harcol, szívesen játszott a gondolattal, hogy ő, aki sosem volt egy épp agresszív ember, legyőz valakit. Bár tudta, hogy ezért sokat kell még dolgoznia, bármit megtett volna annak érdekében, hogy elérje azt a szintet, ahol mindez már tényleg megvalósítható.
A napló megtalálása óta először nem értettem egyet Susann-nal. Én nem éreztem úgy, hogy olyan jó dolog lenne minden péntek estét gyakorlással és edzéssel tölteni. Susan már szabályosan várta azt az alkalmat, amikor végre teljesen tagja lehet ennek a világnak. Amikortól már ő is egy hős lesz! Én úgy voltam vele, hogy persze-persze, majd egyszer harcolnom kell valakivel, aki nem fog tiszta lapokkal játszani, de talán ez a dolog izgatott a legkevésbé. Valószínűleg azért, mert még elég távol állt tőlem.
Agatha a férfiról is mesélt neki a festményről. Azt mondta, hogy a férfi, nem teljesen ember. Igaz, hogy úgy néz ki, úgy is viselkedik, mint egy ember, de nem csak az. Agatha Abraham Richardsont démonnak nevezte. Susan meglepve tapasztalta, hogy nap, mint nap szembesül egy ténnyel, amit első hallásra nem képes elhinni. Ez történt azon a délutánon is. „Még hogy démon!” „ Teljesen úgy néz ki, mint egy ember! A démonok nem a kis, fekete manók szarvakkal és a villáságú bottal?!”
Most az egyszer, én sem hittem Agathának. Abraham Richardson nem lehetett démon! Mert az azt jelentette volna, hogy a leszármazottai is azok. És én még nem vettem észre, hogy Mark fölállt volna az óra közepén, mert éppen rájöttek a démoni hajlamok, és beleköltözött volna egy ember testébe. Bár fogalmam sincs, hogy egy démon mit csinál, de semmi különöset nem vettem észre rajta… Leszámítva a szemét…
Susan, bár nem ismerte Abraham-t, teljesen kitártnak tartotta, hogy ne egy hétköznapi ember lett volna, mint ő, vagy bárki más. Vagy még hétköznapibb, mint ő…
Azt hittem, hogy ez a napló majd választ ad a kérdéseimre, nem pedig még több bizonytalanságot és gyanút eredményez majd.Most már abban sem vagyok biztos, hogy az ágy, amin fekszem az egy ágy, és nem az alvilág kapuja.
Annyira fáradt voltam, hogy ismét a naplóval a kezemben aludtam el. És egész éjszaka az gondolkoztatott, hogy, hogyan fogom eltitkolni Anyu elől ezt az egészet. Vagy, hogy Mark elől, hogy kezdem sejteni a titkait.
Vajon, mi fog történni a harcunk után? Mi lesz, az eddig sem felhőtlen viszonyunkkal? És a legfontosabb kérdés, valójában mire fog ez a napló választ adni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése