Újra élő múlt
Mikor hazaértem a családom minden tagja el volt foglalva valamivel: Haylie, mint eminens kisdiák, a leckéjét csinálta, Apu épp egy felettébb izgalmas focimeccset bámult, Anya pedig úgy tett, mintha vasalna, miközben csak arra várt, hogy hazaérjek, és megtudhassa, hogy mire jutottam, elbukott-e a próbálkozásom, és ha nem, akkor mit derítettem ki?
- Sziasztok, megjöttem!
- Jasmine Williams! Mégis hol voltál egész nap?!
- Könyvtárban. Anya nem mondta?
- Nem, Anyád csak azt mondta, hogy közölted vele, hogy elmész, és hogy majd jössz valamikor.
" Igazán kösz szépen. Nehogy segíteni próbálj..."
- Akkor is könyvtárban voltam, neki is mondtam, sőt, Haylie is hallotta.
- Oh. Akkor rendben.
"Na, mit derítettél ki?"
"Semmi közöd hozzá!"
"Jasmine! Úgy is tudod, hogy te húzod a rövidebbet!"
"Jesszus. Oké. Egy naplót keresek, ami a nagy kupac szemét és kacat alján lesz valahol a pincében. Tudsz róla valamit?"
"Kié volt?"
"Honnan tudjam?! Most tudsz róla valamit, vagy nem?"
"Nem. De jó szórakozást a kereséshez, nem lesz egyszerű."
"És ismét kösz."
Miután beértem a szobámba, és levetettem magamat az ágyra, meg is született a terv a fejemben. Mivel Apa így is elég dühös rám, inkább nem kockáztatnám meg, hogy "Szia, Apu, lemegyek a pincébe megkeresni egy naplót, oké?". Tehát marad az, hogy valami alibi segítségével jutok le a pincébe.
Tényleg fogalmam sem volt, hogy kinek a naplója ez, és miért van nálunk, és a kacatok között hol fogom megtalálni. Csak azt tudtam, hogy egy, már megsárgult lapú, borítónélküli szép kézírású naplót kell keresnem. És mivel valamire rá fogok jönni, amikor elolvasom, biztos, hogy az egyik nő rokonomé lehetett.
Úgy döntöttem, hogy mivel a délelőttömet és a fél délutánomat már így is elvesztegettem, legalább a matek leckémet megírom. Mint később rájöttem, ez nagy hiba volt. Mit csináltam én az órák alatt, hogy fogalmam sincs arról, hogy, hogy kéne transzformálnom egy első fokú, egy másodfokú és egy harmadfokú függvényt?! Mire végeztem úgy éreztem, hogy áthajtottak a fejemen egy úthengerrel, és vannak emberek, akik ezt még élvezik is a matekot?!
Este fél hét volt, amikor a húgomnak eszébe jutott, hogy éhes, és kikönyörögte anyutól, hogy: "Együnk már, együnk már! Éhes vagyok!". Tehát Anyu összedobott néhány melegszendvicset, és vacsoráztunk. Épp eljött a megfelelő pillanat, mert tudtam, hogy Apu meg akarja nézni, mint minden nap, az esti híreket hét órakor:
- Anya, hol a pince kulcs? Mert meg kell keresnem az... Öhm... rajzra, a régi rajz könyvem. Azt hiszem, lent van.
"Ma akarod megkeresni az állítólagos naplót?"
"Nem állítólagos, és igen. Miért, baj?!"
"Nem, de még egy feladaton sem dolgoztál ennyit egész életedben. Meglepő..."
"Ki akarom deríteni, hogy mi történik körülöttem, ez ekkora probléma? Ha már te nem voltál rá képes..."
- Majd oda adom vacsora után. Gondolom, nem kell most rögtön.
- Nem, nem kell, de még ma meg akarom találni.
"Rendben. De figyelmeztetlek, akkora rendetlenség van odalenn, hogy nem hogy a naplót, még a saját lábad sem fogod megtalálni... Arra sem emlékszem, hogy milyen színű a pince padlója..."
"Köszi. Majd igyekszem."
Miután megkaptam a kulcsot lementem a pincébe, és vártam, hogy betemessen a több méter magas szemétkupac. De a várt hatás elmaradt, helyette "csak" térdig gázoltam a szemétben. Mivel a földön tényleg csak por volt, és kacatok, leeresztett labdák, kréta darabok, és itt-ott néhány doboz, úgy döntöttem, hogy a polcokon kezdem a keresést. A dobozokban, amik a polcon voltak, azok a cuccok voltak, amiket Anya valakitől kapott, vagy azok, amik még az első éveimből származtak, Anya akkor még vette a fáradságot, hogy valami féle rend legyen idelent.
Alulról kezdtem a dobozok átnézését, de az alsó polcon semmit nem találtam, csak régi játékokat, mesekönyveket. Sem hangulatom, sem időm nem volt a nosztalgiázáshoz, így haladtam fölfelé. A második polcon villanykörtéket, égősorokat, karácsonyfadíszeket találtam.
Mintha egy áruházban jártam volna:" Üdvözöljük kedves vásárlóinkat! A gyerekek régi holmiait az első, az elektromos felszereléseket a második polcon találják! További szép napot!" Következett a harmadik polc, ahhoz, hogy a nagy kartondobozokat le tudjam emelni, már lábujjhegyre kellett állnom. A következő cikkek az áruház kínálatában: Az apai nagyszülei régi holmiai: a papám által festett képek, a nagymamám porcelán gyűjteménye-még jó, hogy nem ejtettem le.
Az alsó polcról le kellett vennem egy masszívabbnak tűnő dobozt, hogy elérjem a felső polcot, és a dobozokat, amik- remélhetőleg- a naplót tartalmazzák. Az első dobozban csak Anya régi ruhái voltak, a másodikban anyai nagymamám ajándék dísztárgyai voltak- többek között balerinák, porcelán kutyák, csiszolt üveg medvék- amiket sosem használtunk, csak ha a nagyi jött.
Már kezdtem épp elég ingerült lenni ahhoz, hogy hagyjam a fenébe az utolsó dobozt, de mégis rászántam magam, egyrészt azért, mert ha már az egész polcot lepakoltam, akkor egy dobozon már ne múljon, másrészt azért, mert azzal is csak örömet szereznék Anyának, ha meg sem próbálom megtalálni a naplót. Mikor leemeltem a dobozt, meglepődtem. A doboz le volt ragasztva, valaki nagyon nem akarta, hogy ezt megtalálják.
Azonnal izgatott lettem. Feltéptem a dobozt, és az sem érdekelt, hogy a dolgok, amiket találtam, majdnem kiestek a kezemből, csak a naplót akartam megtalálni. Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy lejöttem ide, de csak az számított, hogy megtaláljam a titkok és a megoldások kulcsát! Áttúrtam a dobozt találtam egy fadobozt, egy aranyozott keretű képet, egy ezüst karkötőt, aminek a díszítése fekete volt, és az ékkövek egy négyszirmú virágot formáltak. A doboz aljkán pedig megtaláltam a naplót, igaz, hogy csak egy összefűzött papírhalmaznak látszott-valójában az is volt-, de abban a pillanatban a mindenséget jelentette nekem.
Azonnal felrohantam a szobámba, és a doboz tartalmát kiborítottam az ágyamra. Először a képet néztem meg. Egy férfi volt rajta. A szeme ismerős volt. A következő tárgy, ami a kezembe került, a karkötő volt. Közelebbről megnézve, még szebb volt. Ezüst, a fele fekete volt, és a fekete részen fehér kövekből kirakott virág. Amikor szétkapcsoltam, hogy felpróbáljam, találtam egy nevet belegravírozva a karkötőbe:
Susan
És így máris választ kaptam az egyik kérdésemre. A doboz tartalma Susan dédnagymamámé volt. Valószínűleg a család utolsó tagjáé, aki tudta, hogy mi történt velünk. Úgy döntöttem, hogy a karkötőt, és a többi tárgyat megtartom, a naplóval együtt. Bár a naplóra voltam a legkíváncsibb, mégis a fadobozt nyitottam ki. A dobozban találtam képeket egy fiatal lányról, egy nagyjából vele egy idős fiúról, a férfiról, aki a képen szerepel és egy idősebb nőről.
Úgy éreztem, hogy a válaszokat, hogy ki a képen szereplő férfi, aki szerepel a képeken, ki a fiatal lány, a fiatal fiú és az idősebb hölgy, csak a naplóban találom majd meg.
Annyira izgatott voltam, hogy szabályosan feltéptem a naplót, aminek meg is lett az eredménye, leszakadt az első két lap. Miután összeszedtem őket, megnéztem, a naplót tényleg gyönyörű szép betűkkel írták. Évszámot sajnos egyik bejegyzésnél sem láttam, de nem is számított, mert nem ez volt a lényeg, hanem, hogy végre megtudhatom, hogy miért változott meg az életem alig egy hónap alatt.
Az első bejegyzést május 27-én írták. A dédnagymamám a régi parkban piknikezett barátnőivel, amikor is, Susan előre tudta, hogy mit fog neki mesélni barátnője Elizabeth, pedig már hetek óta nem találkoztak. Miután a lányok úgy döntöttek, hogy eleget ültek már, és jól is laktak, elköszöntek egymástól. Susan rohant haza, ahogy csak bírt, nem tudta, hogy mi történik vele. Mikor hazaért köszönt szüleinek, majd bezárkózott szobájába, és töprengett. Vajon beteg? Vagy képzelődik? Talán csak álmodta, vagy tényleg ilyen jól ismeri Elizabeth-et? A dédnagymamámnak volt egy macskája, egy gyönyörű fekete macska, az álla alatt egy fehér folttal és zöld szemekkel. Annyira kétségbe volt esve, hogy még a macskát is meggyanúsította, hogy ő fertőzte meg valami eddig ismeretlen betegséggel.
Május 28-án ismét furcsa dolog történt, a már így is ideges Susan Perry Richarddal, az egyik legjobb barátjával veszekedett, pedig Richard semmit nem mondott neki hangosan. Richard, mint legjobb barátja úgy érezte, hogy Susan csak viccel. De vajon honnan tudta, hogy mit érez? És az addig nyugodt természetű Susan hirtelen átváltozott ideges és paranoid Susan-á. Nem tudta, hogy mi történik vele, hogy miért épp vele, és miért csak vele?
Susan a napok múlásával kezdett egyre erősebb képességekkel rendelkezni, és ezzel egyidejűleg egyre jobban becsavarodni. Félt a szüleivel beszélni, félt társaságba menni, hogy ha ez tényleg egy betegség volt, nehogy mások is hasonló sorsa jussanak. Ha pedig nem betegség, mások nehogy rájöjjenek, hogy mi történt vele. Egy-két napig még a naplóírást is abbahagyta, mert annyira félt, hogy megtalálják naplóját és titkára fény derül.
Tudtam, hogy Apu bejön a szobámba, ezért gyorsan az ágy alá rejtettem új és felbecsülhetetlen értékű kincseimet. Még épp időben...
- Kicsim! Sikerült megtalálni a rajz könyved?
- Nem. De nem is érdekel. Találtam valami sokkal fontosabbat...
"Hmm. Vajon mi lehet az?"
- Tényleg, és mit?
A francba. Tényleg ennyire lehetetlen lenne, hogy most az egyszer tartani tudjam a szám?!
- Öhm... Hát a régi ruháimat és a játékaimat, igazán jó érzés volt újra látni őket.
El sem hiszem magam. Jesszus, ekkora baromságot! Mindegy, a lényeg, hogy Apu bevegye...
- Hát akkor örülök neki!
"Biztos, hogy nem ezt találta. Majd megkérdezem Amelia-t, hátha ő tud valamit az ügyről...
Fantasztikus. Gyanakszik rám, és kikérdezi Anyát. Bármi fog is történni, ki nem adom a kezemből a naplót, amíg rá nem jövök arra, hogy mi folyik itt.
Miután biztos távolságban tudtam Aput, kiszedtem az ágy alól az örökségeket, és újra kinyitottam a naplót. A következő bejegyzés Május 31-ei dátummal íródott.
Susan annyira kétségbe volt esve, hogy képes volt tanácsért a szentfazék anyjához fordulni. Bár semmi jót nem várt tőle, ő volt az egyetlen, aki apjával ellentétben, néha azért megértette őt. Ahogy olvastam, egy kísértetiesen hasonló beszélgetés zajlott le az anyja, és közötte, leszámítva az ájulást és a bőrruhát. Szerencsére, szinte szóról szóra idézett a naplójában.
Bár Mrs. Agatha Perry- aki ezek szerint az üknagyanyám volt- mindent tudott, a most már engem is foglalkoztató témáról, nem árult el sokkal többet, mint az én anyám. Az új információk közül csak annyit tudtam leszűrni, hogy a Stevenson család felmenői gonosz és öncélú emberek voltak, arra használták a képességeiket, hogy önmaguknak kedvezzenek.
Ez indította el azt a harcot, amiben Susannak is részt kellett vennie, és nekem is, és hogy a generációnkénti harc állandóan ismétli önmagát. Így lehetséges, hogy újjá éled a múlt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése