23.A séta

23.fejezet

A séta

Már a sarkon hallottam, hogy feszült, és hogy szóvá fogja tenni, hogy ismét késtem. Ha együtt fogunk dolgozni, azt hiszem, közölnöm kell vele, hogy nem tartom túl jól a határidőket... Egyedül ült annál az asztalnál, ahol már találkoztunk egyszer, az ablak mellett.

"Jasmine már megint késik. Vajon ez a hobbija, vagy csak ennyire nem érdekli ez az egész? Remélem, hogy az első, mert semmi kedvem Ms. Tökéletes vagyok, ülj mellém az első padba- val dolgozni..."

Amint a belső monológja végére ért, elsétáltam az ablak mellett és beléptem a kávézóba.

"Na, végre!"

"Jas, Mark itt vár rád nagyjából húsz perce. Azért lehetnél egy kissé pontosabb is, nem gondolod?"

Vetettem Anyura egy figyelmeztető pillantást, hogy fogja vissza magát, mielőtt leültem volna Markkal szemben.

- Helló!

- Megint késtél.

- Bocs, a hobbim, elfelejtettem szólni, hogy a határidőkkel van némi problémám...- bűnbánó arcot vágtam, és vártam a megkönnyebbülését.

"Hála az égnek, megmenekültem Stacy-től!"

- Legközelebb próbálj meg legalább kevesebbet késni, de ha lehet, inkább egyáltalán ne késs.

- Rendben Apu.

- Oké, szóval van már valami ötleted?

- Nem sok, de engem leginkább a Szabadság-szobor vonz. Neked?

- Szóba jöhet még a Central Park.

- És mi lesz a csövesekkel?

- Szerinted nyerhetünk egy csöves portréval?

- Fogalmam sincs, kettőnk közül te vagy a művész.

- Egyébként meg, szerintem jobban járunk, ha maradunk a klasszikus témáknál, csak a stílust újítjuk meg.

- Oké, Pablo, milyen stílusra gondoltál?

- Hát nem a "Fessünk le mindent pont úgy, ahogy látjuk"- ra.

- Érthető. Hanem?

- Mindenképpen modernebben.

- Komplementer színpárokkal? Vagy legalábbis nagyon elütőekkel?

"Hmm. Nem rossz ötlet..."

- Például. Indulhatunk ihletet gyűjteni?

- Ihatok előtte egy kávét?

- Meghívlak.

- Nem kell.

- Most komolyan, meghívlak. Mit kérsz?

- Oké, köszi. Kérek egy csokis, habos melange-ot.

- Ilyen létezik?- kérdezte megrökönyödve.

- Igen. Csak ínyencek isszák. - szólt közbe Anyu.

"Látod?"

"Anya! Maradj ki ebből! Csak azért hív meg, mert az egész délutánt velem fogja tölteni..."

"Ahogy gondolod, de szerintem mellette süket vagy, mint az ágyú..."

Miközben Mark rendelt, én tovább szuggeráltam anyámat, hogy szálljon le a témáról.

"Egyébként meg igazán nem értem, hogy miből gondolod, hogy nem azért hív meg, mert jó fej?"

"Abból, hogy én hallottam, amit te nem."

"És pedig?"

"Majd délután meghívom valamire. Mondjuk egy fagyira, mondjuk, november van... Jó ötlet volt őt választani, nem csak jobban néz ki, és kedvesebb, hanem találékonyabb is, mint Stacy..."

"Oké, ez nem jelent semmit. Mindenki, még Agatha is kedvesebb volt, mint Stacy."

"Tudod mit? Gondolj, amit akarsz!"

"Benne vagyok, és ha lehet, szállj ki a fejemből!"

Amint ezt befejeztük, Mark visszatért a melange - ommal és a saját cappuchino - jával. Rávetettem magam a koffeinre, mint egy éhes oroszlán és tobzódtam az élvezetben, amint a forró ital a számhoz ért. Ő meg csak nézte, hogy, hogy tudok ennyire édes szájú lenni...

"Hihetetlen, ha egy cukorbeteg kapna egy ilyet, alighanem belehalna... Ő pedig ezek szerint szinte ilyenen él..."

Nagyjából két perc alatt kivégeztem a koffeincsodát, ő pedig csak álmélkodva nézett, és nem hitt a szemének. Az ő cappuchino - jából még volt pár korty, megvártam, amíg azt megissza, közben fejben kommunikáltam Anyuval.

"Látod, nem támadt meg, nem dugta le a nyelvét a torkomon, sőt egyáltalán nem csinált semmit. Kérlek, nyugodj meg."

"Én halál nyugodt vagyok, csak kíváncsi vagyok az okokra..."

"Én meg nem. És szerencsére én dolgozok vele, és nem te. Úgyhogy ha kérhetném, ezt a témát felejtsük el, de ha lehet örökre... vagy mondjuk néhány napig. Úgyis elmondom- mivel nincs más választásom-, ha történik valami... mondjuk, ha eltöri a lábam."

"Oké, de azért vigyázz magadra."

- Kész vagyok, mehetünk?

- Persze. Hova menjünk először?

- Mondjuk a Central Parkba, az viszonylag közel van.

- Oké.

Mivel nem jutott más az eszembe, rákérdeztem, hogy miért jár olyan sűrűn a kávézóba.

- Egyébként miért mindig itt találkozunk? Szeretsz itt lenni? Vagy csak van valami különleges ebben a kávézóban?

- Egyszerűen csak finom a kávéjuk, és szinte már törzsvendégnek számítok, plusz közel van a házunkhoz...

"És Amelia-t is szemmel tudom tartani. Egyszer csak felbukkan majd a lánya is..."

Kibújt a szög a zsákból, pedig már be akartam vallani, hogy hozzájárul a családi kasszához. Még jó, hogy nem tettem...

A parkban semmi figyelemre méltót nem találtunk. Körbesétáltuk a tavat, átmentünk a hídon, közben figyeltem a görkorcsolyázó gyerekeket, a kutyát sétáltató öreghölgyeket, és a nőket, akik modell alakot akartak elérni egy kis futással... Már éppen a Parkból kivezető ösvényen sétáltunk, amikor az egyik padon megláttam Katie-t. Búskomor volt, és rajtam, illetve a borzalmas szerelmi életén gondolkozott, amikor meglátott minket.

"Jasmine Markkal van? Ez nem lehet igaz. De hát azt hittem utálja... Hogy tehette ezt velem?"

Láttam felgyúlni a gyűlölet lángját a szemében,- miközben könnyek gyűltek benne. Amikor elindultam felé felállt a padról, és faképnél hagyott, én pedig mit sem törődve Markkal, rohantam utána. De Katie túl gyors volt, a gyűlölet hajtotta, és nem értem utol. Gyűlöltem magam, amiért titkolóztam és hazudtam neki, és amiért ez az egész Mark-ügy közénk állt. Leroskadtam a padra, ahol azelőtt a legjobb barátnőm ült, és arcomat a tenyerembe temettem. Mark leült mellém, és a hátamat kezdte simogatni.

- Katie meg fog békélni.

- Nem, nem fog, mert gyűlöl, én pedig hazudtam neki, és nem mondtam el, hogy együtt fogunk festeni, és egyébként is utálnom kellene téged.

- Miért?

- Mert szerinte egy görény vagy, és igaza is van, ahogy elbántál vele, én is ezt gondolnám.

"Ez igaz. De nem hagyhatom, hogy Jasmine utáljon, mert Katie utál... Ezt helyre kell hoznom valahogy."

- Most napokig gyűlölni fog, és a szemembe se fog nézni. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogom megbékíteni...

- Majd Claire biztos segít.

- Naná. Claire Katie oldalára fog állni, mert ő mindig az igazság és a jó oldalára áll. Ezt most én csesztem el, én hazudoztam és titkolóztam, ergo a földön csúszhatok előttük a bocsánatért. Felemelő egy hetem lesz...

- Szerintem Claire meg fogja érteni, hogy csak azért nem mondtad el Katie-nek, mert megkértelek rá, és mert tudtad, hogy Katie így fog reagálni.

- Nem hiszem, bár ki tudja... Istenem!

Jobban gyűlöltem magam, mint valaha. A barátim leprásnak néznek majd, én meg a jövendőbeli gyilkosomnak panaszkodom a nyomorult kis életemről. Erőt vettem magamon, mert menni akartam, csinálni valamit, hogy ne azon gondolkozzak, mennyire szánalmas vagyok.

- Nem mehetnénk? Valahogy engem a park nem fogott meg.

- Engem sem. Semmi művészit nem látok a görkorizó kölykökben, meg az ürítő kutyákban… Biztos jól vagy? Nem kérsz valamit?

- Egy hot dog jól esne...- mondtam bágyadtan.

"Egy hot dog? Mennyit tud enni?"

- Akkor majd útközben veszek neked egy hot dogot.

- Hova megyünk?

-A Szabadság-szoborhoz.

- Rendben, de a hot dogot én fizetem. Az enyém, és különben is, már meghívtál egy kávéra.

- Miattam vagy ennyire magad alatt, és ezt amúgy sem hagyhatom.

- Magam miatt vagyok magam alatt, és ne lovagiaskodj!

"Miért ne?"

A vitától egyből jobb kedvem lett. Szerettem vitázni, és képes voltam rá bárkivel, bármikor, bármiről. Akár egy hot dogról is. Végül is vesztettem, és ő fizetett, megint. De attól még jobb kedvem lett, és vidáman faltam a hot dogomat, miközben a nagy zöld szobrot nézegettük.

- Engem megfogott. Van benne valami méltóságteljes.

- Igen, valami, ami a szabadságot, és annak a legyőzhetetlenségét jelképezi.

- Szerintem jó lesz.

- Szeintem is.- mosolygott.

Én pedig visszamosolyogtam, örültem, hogy egyetértünk, és ezek szerint mégsem fogom annyira hátráltatni, mint azt az elején hittem. Talán mégis együtt tudunk dolgozni törött végtagok és sérült barátságok nélkül...

A hazafelé vezető metróúton végig azt tárgyaltuk, hogy milyen stílusban dolgozzunk.

- Szerintem a kubizmus bejöhet.

- Egy csomó kocka… Te komolyan el akarod kockásítani Amerikai egyik fő jelképét?- kötöttem bele.

- Igen. Vagy esetleg beadhatnánk egy fekete-fehér művet. - érezte, hogy nem nagyon tetszenek az ötletei.

- Szóval be akarsz adni a versenyre egy vázlatnak tűnő valamit?- kritizáltam tovább.

-  Jó, rendben, mik a te ötleteid? Hagy kritizálhassalak én is egy kicsit…

-  Először is, mindenképpen kellenek színek, plussz, nme kockásíthatsz el mindent. De van egy alkum, ha érdekel.

- És pedig?

- Elmoshatod a fő vonalakat, választhatsz perspektívát, de a színeket én választom ki. Azt hiszem, ehhez jogom van. - közöltem vele.

Mielőtt még bele ment volna, érdeklődött, bár tudta, hogy úgysem fogom hagyni egyetlen eredeti ötletét sem.

- Milyen színekre gondoltál?

- A szabadság szobor eredetileg pasztell zöld színű, és ha lefestenénk, akkor ez jól mutatna a kék ég mellett. Én egy halványlila Szabadság-szoborra gondoltam, a halványzöld ég mellett.

- Lila és zöld?- kérdezte mérlegelve.

„ Elég jól nézne ki…”

- Pontosan, nem hiszem, hogy bárki is elmenne eddig.

- Rendben. - egyezett bele.

„Tulajdonképpen megfogtam vele az Isten lábát…”