21.Próba

21.fejezet
Próba

A csütörtöki nap csak úgy elszáguldott mellettem. Amikor föleszméltem, már a pénteki harmadik órán ültem Mrs. Cole-al szemben. Ez a másfél nap teljes ledöbbenéssel és értetlenséggel telt. Miért pont én menjek vele versenyre? Hisz nem vagyok kiemelkedő művész. Miért nem vállalja magát az apja előtt? Miért fél tőle? Vajon hány díja lehet? És csalódott lesz-e, amikor az én közreműködésemnek hála, a gyűjteménye a pincében, nem fog gyarapodni?
Még arra sem emlékeztem, hogy mit csináltam, miután hazaértem a kávézóból? És az utána következő napon? Vajon valaki észrevette a környezetemben, hogy se átok se hallok?
Ahogy most körbehallgattam a fejekben: Katie és Claire. Épp rólam leveleztek. Hát ez kedves…

Katie! Nem tudod, mi van Jas-szel két napja? Olyan fura…
Igen, tudom. Már szerdán is rohant a kávézóba… De egyébként halványlila gőzöm sincs.
Talán beszélnünk kéne vele, nem?
Naná, majd elmondja, nem?
Miért, nem?
Claire, te olyan naiv vagy… Majd úgyis elmondja, ha van valami…

Ekkor láttam magam előtt, hogy Mrs. Cole két pillanaton belül hátrafordul, és rávillan a szeme a papírra, amit Claire ad Katie-nek.


- Miss Montgomery!
- Igen tanárnő?- szólt Claire fakó hangon. Tudta, hogy tetten érték.
- Megtudhatnám, hogy milyen fontos közlendője van Miss Smith-el?
- Igazán semmi tanárnő.
- Hát ezt el is hinném, ha hároméves lennék… Miss Smith, kérem azt a levelet!
- Igenis tanárnő.
- Nos, lássuk csak: Igen, nos Miss Williams, a barátnői igazán aggódnak önért, és csodálkoznak, hogy miért ilyen fura mostanság?


Értetlenül bámultam rájuk, hogy most meg mi van?! Ők bűnbánóan néztek vissza rám, és féltek, hogy mit fogok a fejükhöz vágni a szünetben.


- Miss Williams, óhajtja megnyugtatni a barátnőit?
- Nem, azt hiszem, ez nem tartozik az óra keretein belülre.
- Így van, úgyhogy fejezzék be! Próbálják megerőltetni magukat és odafigyelni! Megértették?- miközben ezt üvöltötte, a ráncai, mintha kevésbé lettek volna mélyek, de miután befejezte, ismét szemben álltunk a még el-nem-nevezett-alagutakkal.
- Elnézést Mrs.!


Még Mark is furcsa tekintettel nézett rám, és azon gondolkozott, hogy vajon Katie-ék aggodalmának hozzá is köze van-e? Mégis hogy lehet valaki annyira öntelt, hogy végülis minden szál hozzá vezessen?


Az óra végéig mentségeket kerestek a fejükben, bár fogalmam sincs, hogy miért. Nem voltam rájuk dühös, hisz csak aggódtak miattam. Kívülről valószínűleg tényleg úgy nézhettem ki, mint egy zombi, mivel fogalmam sincs, mi történet az elmúlt 40 órában…


- Ez meg mégis mi a franc volt? Mi az, hogy aggódtatok?
- Értsd meg, szerdán úgy rohantál az Overtonba, mintha az életed múlna rajta, pedig utálsz ott dolgozni, és tegnap is olyan voltál, mintha itt se lennél…
- Sajnálom, csak…
- Csak mi? Mi az isten van veled mostanában Jas?!
- Semmi. Csak nem mennek túl jól a dolgok otthon, és ez egy kicsit megvisel…


Aljas húzás volt a részemről, hogy családomat is belevontam az ügybe, de más nem jutott eszembe. Főleg, hogy Mark az egész beszélgetést árgus szemekkel figyelte:


„Könyörgöm, Jas, nehogy elárulj, vajon képes lenne rá? Hisz tudja milyen fontos… Csak most az egyszer felejtse el, hogy a barátnőivel beszél…”


Amikor meghallotta, hogy mit mondtam, hálás pillantást küldött felém, amitől a sárgás szeme egészen emberinek nézett ki. Ahhoz képest, hogy halálos gyűlöletet kellene éreznem ellene, olyasmit, ami arra készteti az embert, hogy elevenen kitépje a másik szívét, inkább valamiféle szimpátiát és barátságot éreztem… Lehet, hogy ez is része Steve nagy tervének?


Bár Katie már rég elfelejtette őt, és a többiek részéről is csak „átlagos imádatban” részesült, én valahogy akkor sem tudtam rá úgy gondolni, hogy megyek és egy kis kanállal neki esek a torkának. Ez valószínűleg csak azért van, mert van egy-két közös titkunk, és mert sajnálom őt a kegyetlen apja miatt.


Órák után Katie és Claire elhívtak egy „kiengesztelünk, mert azt hittük, hogy az agyadra ment valami”- sütire. Elmentünk Anyuhoz, és vettek nekem egy somlói galuskát, a kedvencemet. Bár ők utálták, és sosem értették, hogy én hogy lehetek ennyire édesszájú. Emellett, amikor ők már egy falatot sem tudtak enni, én még mindig éhes voltam. Néha szabályosan egyik ámulatból a másikba estek, hogy, hogy vagyok képes megenni egy óriáspizzát, utána egy fagyi kelyhet és egy liter kólát. Ja, és a napi egy-két bögre kávét ne is említsem… Miután végeztem, Claire-nek rohannia kellett a könyvtárba, így Katie-vel ketten maradtunk.


- Jas, biztos, hogy elég volt? Ne hozzak esetleg egy egész marhát, hogy azt is felfalhasd?
- Nem, Katie, köszi. Majd otthon levadászom a hűtőt.
- Igen, az valamennyivel egyszerűbb. De tényleg, hogy tudsz ennyit enni?
- Te miért nem tudsz?
- Mire kell neked napi két bögre kávé?
- Kell az energia.
- Mire?
- Válaszolni az értelmetlen kérdéseidre. Nem tudom, meghalnék, ha nem jutnék kávéhoz…


Katie így is rosszallóan nézett rám. Azt azért mégse mondhattam neki, hogy Pénteken a szadista anyám által összeállított edzéshez kell a kávé, az összes többi nap pedig ahhoz, hogy bírjam cérnával a sznob és felszínes embereket…


„Kikérem magamnak, nem vagyok szadista! Csak felkészítelek az életre.”- méltatlankodott Anyu.


„Bocs. De mi lenne, ha kiszállnál a fejemből, és megtarthatnám a véleményem magamnak?”- még mindig nem értettem, miért csinálja ezt.


„Elég nehéz nem odafigyelni, ha valaki rólad mond ilyen kellemes dolgokat.”


„Azt ne mondd, hogy ezen most megsértődsz. Te is tudod, mennyire utálom az edzéseket. Főleg akkor, amikor 7/24 más nem is tud foglalkoztatni, csak az, hogy vajon mi a fenéért csinálom ezt?”


„Azért nem csak ez foglalkoztat… Ott van például Mark.”


„Befejeznéd? Csak azért, mert elvállaltam, hogy indulok vele egy versenyen, és megígértem neki, hogy falazok neki Steve előtt, és mert nem akarom elevenen kitépni a szívét?”


„Jasmine! Utálnod kéne őt, te mégsem teszed. Miért?”


„Mert általában nem azért szoktam utálni embereket, mert az anyukám azt mondja. Valamit tennie kell ellenem, hogy utáljam…”


„És Stacy mit követett el?”


„Azt, hogy él.”


„Jas! Mark valószínűleg jó pár csontodat el fogja törni… Akkor majd utálni fogod? Csak gondolj bele!”


„Majd ha három pár törött bordával rendelkezem, hajlandó leszek átgondolni a dolgot. De addig Mark csak az osztálytársam, akivel indulok egy rajzversenyen. És mellékesen majd a főellenségem lesz. De erre most még nem akarok gondolni. Addig örülök, amíg megmarad az életem a normális mederben…”


„Ahogy akarod.”


„Kösz.”


Ebből az egészből Katie csak azt vette észre, hogy elbambultam, miközben néztem ki az ablakon, ezért megbökte a könyököm, amire támaszkodtam. 


- Tessék?
- Elbambultál?
- Aha. Kérdeztél valamit?
- Igen, hogy tudsz valamit Claire-ről és Colin-ról?
- Hát nem. De mostanában mintha Claire kevesebbet beszélne róla.
- Pontosan. Vagyis inkább egyáltalán nem beszél róla.
- Ez fura. Lehet, hogy szakítottak?
- Lehet. Akkor viszont Claire elég jól tartja magát…
- Majd megkérdezzük tőle, hogy „Mi újság Colinnal?”, akkor majd kiderül. Claire úgyse hazudna nekünk. És ha tényleg szakítottak, akkor felvidítjuk valahogy. Mondjuk, elvisszük a vidámparkba, vagy valami ilyesmi.
- Október végén?!
- Jó, akkor egy moziba, ahol van fűtés. 
- Ezt majd kitaláljuk, de most megyek haza. 
- Oké, holnap találkozunk. Szia!
- Helló, viszlát, Mrs. Williams.


Odamentem a pulthoz és leraktam a sütis tányérom.


- Miközben beszéltetek, kutattam Katie fejében.
- Te egyáltalán nem tudod, hogy mit jelent az a szó, hogy magánszféra?
- Miért nem mondtad el nekik, hogy Markkal találkozol?
- Mert Mark Katie ex barátja, és mert kollektíven gyűlöljük őt ezért…
- Szóval mégis gyűlölöd?
- Nem. De Katie-ék így tudják.
- Szóval hazudsz nekik.
- Mondhatjuk így is, de inkább azt mondanám, hogy megóvom őket attól a ténytől, hogy felrúgom a képzeletbeli egyezségünket.
- Tehát hazudsz.
- Te meg kutakodsz a fejükben.
- A kutakodás miatt nem vesznék össze velük, ha a barátnőim lennének.
- A hazugság miatt meg nem csuknának börtönbe, ha kiderülne.


És ezzel dühösen kitrappoltam a kávézóból. Dühített, hogy igaza van, és az is, hogy ha kiderül, tényleg összeveszünk, emellett még az is- hosszú egy lista volt-, hogy tudom, hogy mi Mark, mégsem utálom, tudom, hogy mit tett Katie-vel, és mégsem tudom megvetni. Csak sajnálni.


Mire hazaértem, öt óra volt, ami ezt jelentette, hogy lassan felvehetem a bőrszerkómat, és indulhatok edzeni. De előtte még úgy döntöttem, hogy elmegyek zuhanyozni. Fogtam egy bordó törölközőt, és negyed órán belül kész is voltam. Törölközőbe csavarva feküdtem le az ágyra, és próbáltam megnyugodni, és koncentrálni, hogy ma vajon milyen hülye feladatot kapok. Azt láttam, hogy futok Anyu elől, kötélről kötélre lengek és próbálok menekülni előle. Valahonnan ismerős volt a jelenet. Susan naplójából! Nagyjából egy-két héttel azelőtt olvastam utoljára, és még mindig nem derültek ki a dolgok. Sóvárogtam a napló után, de tudtam, hogy most nincs időm tovább olvasni. Majd este.


Miután fölöltöztem, jött az SMS. Már el se olvastam, hanem kislisszoltam a lakásból, lerohantam a lépcsőn, és bevágódtam a taxiba. Érdekes módon csak most tűnt fel, hogy eddig az egyik sofőr sem akadt fönn az öltözékemen. Pedig már hónapok óta állandó utas vagyok péntek este. Vajon ennyire unalmas a munkájuk, vagy mindennap fekete bőrkosztümös szuperhős tanoncokat furikáznak?


„ Bár lenne egy órával később, akkor haza mehetnék, és élvezhetném a burritomat…”


Igen, annyira unalmas a munkája, hogy észre sem vett. Hát nem lettem volna a helyében.


Miután kiértünk a raktár épületekhez, kipattantam a kocsiból, és elköszöntem a sofőrtől. Ő csak morgott valamit az orra alatt a burritojáról és elhajtott. Amint odaértem a 73-as számú raktárhoz, eltoltam az ajtaját és beléptem az óriás terembe. A terem közepére sétáltam, és körül néztem. Anyu az egyik sötét sarokban várakozott.


- Ma előlem kell menekülnöd. Bármit mondok, vagy teszek, neked menekülnöd kell tovább, és nem hagyhatod, hogy elkapjalak. Világos? 
- Igen.
- Ha pedig harcra kerülne a sor, felejtsd el, hogy az anyád vagyok.
- Ezt most komolyan mondod?
- Igen.
- Te nem vagy ép. Nem támadom meg a saját anyámat!
- De igen, megtámadod, ha az életed múlik rajta!- üvöltötte. A hangja csak úgy visszhangzott.


Amint ezt kimondta, kilépett a sarokból, olyan elszánt tekintettel, amilyet még sosem produkált, és oda dobott nekem egy tőrt. Még jó, hogy a megfelelő végénél kaptam el. Hitetlenkedve meredtem rá, amikor közelebbről megnéztem a tőrt. Ezüst volt, a markolatán smaragdköves berakás volt, a pengéjébe pedig a nevem volt vésve gyönyörű betűkkel.


- Ugye ezt most nem gondolod komolyan?
- De, halálosan.- abban a pillanatban, amint ezt kimondta, elindult felém. 


Megfontolt, lassú lépésekkel közeledett, ahogy a nagy macskák lépkednek, amikor becserkészik az áldozatukat. Közben tartotta velem a szem kontaktust, és várta, hogy mikor kezdek el rohanni.
Még mindig nem tudtam elhinni, hogy komolyan, gondolja, ezért maradtam ott, ahol voltam. Amikor már úgy tíz méter távolságban volt elkiáltotta magát:


- Rohanj már!- és kezdetét vette a hajsza.


Úgy rohantam, mint még soha. Belül rettegtem és reméltem, hogy mégsem fog bántani, de a tűz a szemében mást mondott. A lábam magától vitt, az agyam pedig ledermedt. Reflexből csináltam mindent. Elrohantam a kötelekhez és Tarzan módjára-mint a látomásomban- lengtem kötélről-kötélre, és hallottam, amint anyám követ. Nagyjából egy méter volt köztünk a távolság, amitől még jobban bepánikoltam. 
Leugrottam az utolsó kötélről és átkúsztam a szögesdrót alatt. Ezután bemenekültem a célba dobó tábla mögé, háttal neki támaszkodtam és próbáltam megsemmisülni. Tudtam, hogy meg fog találni, és vártam, mikor bukkan fel a semmiből, de nem hallottam semmit. A szívem turbófokozatra kapcsolt, és majd kiugrott a helyéből. Teltek a másodpercek, de még mindig semmi.
Amikor már épp ki akartam lépni a tábla mögül, mert azt hittem, Anyu befejezte az üldözést, egyszer csak egy kés fúródott bele a táblába, nagyjából egy centivel a nyakam mellett jobb oldalon. Majd egy újabb a bal lábam mellett, ezután egy a csípőm mellett jobbra, a fejem fölött, majd a bal vállam fölött. Vártam a hatodik kést-mivel mindig ennyivel gyakoroltam -, de az nem jött.


- Nem fogom eldobni az utolsó kést. Gyere elő!
- Majd hülye leszek.
- Jasmine! Nem foglak bántani, ez csak gyakorlás.
- Rendben...- és előmásztam.


Rossz ötlet volt. Anya nekem rontott a késsel, én pedig csak hajolgattam előle. Úgy éreztem magam, mint Neo a Mátrixban.


- Védekezz! Használd a tőrt!
- Nem fogok rád támadni!
- Ó, dehogyisnem!- és ezzel felhasította ruhámat a bal combomon.


A karcolás nem fájt, csak csípett.


- Ne akard, hogy jobban fájjon Jas!- beszélt hozzám, miközben tovább folytattuk az „elhajolgatós táncot”.


Megpróbáltam elfutni előle, és közben lerázni magamról, de lépést tartott. Próbált megszúrni, vagy megkarcolni valahol, és hiába mutattam be neki jó néhány cigánykereket és szaltót, így se tudtam megszabadulni tőle.


Végülis nem volt jobb ötletem, mint elővenni a tőrt, ami eddig a csizmámban rejtőzött, és amint megfordult, felszakítani a ruháját a jobb karján.


- Ügyes! Tovább!- ismerte el, hogy hibázott.


Tovább menekültem előle, ő meg tovább hadonászott a tőrével, egyszer csak hirtelen ötlettől vezérelve félkörrúgással kiütöttem a kezéből a tőrt, és miután utána fordult, hogy nehogy utána tudjon menni, mögé kerültem és lefogtam.


- Szép volt! Gratulálok. Jól csináltad. - dicsért meg, ami engem abban a pillanatban totál hidegen hagyott.
- Te nem vagy normális! Miért csináltad ezt? Meg is halhattam volna!- a hangom kezdett hisztérikus lenni, de nem érdekelt.
- Nem haltál volna meg, de látnom kellett, hogy hogyan viselkedsz kényszerhelyzetben. - érvelt.
- Fogadok, hogy élvezted.
- Talán, egy kicsit.
- Milyen ember vagy te?!- fakadtam ki újra.
- Olyan, aki nem hagyja, hogy a lánya felkészületlen maradjon. Egyébként pedig, nem lett volna semmi bajod, ha nem jössz ki a tábla mögül. Nem megmondtam, hogy ne hallgass rám?
- Elnézést, eddigi életem során még nem gondoltam arra, hogy ha hallgatok rád, akkor az életemmel játszom. Remélem, hogy a mai edzésnek vége, mert én most haza megyek. - és faképnél hagytam.


Mivel a fuvarom még nem volt biztosítva, hívtam egy taxit és haza fuvaroztattam magam. A házunk előtt kipattantam a kocsiból, és szóltam a sofőrnek, hogy mindjárt jövök. Fölszaladtam a lakásba, besurrantam a szobámba, és leszaladtam a pénztárcámmal. Minden pénzem ráment, de megérte. Egyszerűen még mindig képtelen voltam felfogni, hogy tényleg megtámadott, nekem meg védekeznem kellett volna a tőrrel.


Amint újra eljátszottam a besurranósdit, berobogtam a fürdőmbe, és készítettem magamnak egy hatalmas habfürdőt illóolajokkal. Vagy egy órán keresztül áztattam magam a levendulás forró vízben és hajat is mostam. Miután kész lettem, hallottam, hogy Anyu már haza jött, és vacsorázni hív, de nem voltam hajlandó beszélni vele, még látni se bírtam. Így felvettem egy bordó szatén hálóinget és bebújtam az ágyba. Vártam, hogy a fáradtság elnyomja az aznapi emlékeimet, remélhetőleg úgy, hogy soha többé ne kerüljenek elő, de ehelyett csak egy rémálmot kaptam…


Halihó! Lehet, hogy egy kicsit durvára sikerült ez a fejezet, de szerintem így is jó, remélem, ti is így gondoljátok. Szeretném, ha írnátok megjegyzéseket, mert így soha a büdös életben nem fogok fejlődni. És ha nem kapok kritikákat, nem fogok frisselni midnenhétvégén...Tudom, hogy genyó vagyok, de sose írtok:(