22.Legyőzhetetlen

22.fejezet
Legyőzhetetlen

A hétvége halál nyugiban telt. Apu végre nem dolgozott, ami azt jelentette, hogy itthon volt, ami pedig azt a szerencsés helyzetet eredményezte, hogy nem kellett pont Anyuval beszélnem, ha beszélni akartam valakivel. Így amikor a matekban kellett segítség-amiben nagyon kellett-, Apuhoz fordultam, és nem Anyához.


Szombaton inkább rá se néztem, ha pedig mégis, akkor a pillantásom megvetést és szomorúságot tükrözhetett. Milliószor hallgathattam végig, hogy "Sajnálom, én csak fel akartalak készíteni... tekintsd ezt egy vizsgának... stb." Ezekre többnyire csak azt tudtam válaszolni, hogy "Elhiszem, hogy fel kellett mérnie, de más vizsgákon nem követelmény, hogy a családtagjainkat támadjuk, és hogy tönkretette a ruhámat, amiért külön mérges vagyok rá." Érezte, hogy olyan dühös vagyok, mint még soha, és hogy még életemben nem csalódtam benne ekkorát... Még ő sem csalódott bennem ekkorát.


Rendszerint, amikor már meguntam a bocsánatáradatát, bevonultam a szobámba, és a fülembe dugtam az iPod -om, maximum hangerővel hallgattam valamelyik nyálas tini sztár nyávogását a szerelemről, vagy ez életről, és az sem érdekelt, ha a dobhártyám látja kárát.


A vasárnapi ebéd után újfent a zenehallgatást hívtam segítségül, amikor is az asztalon elkezdett rezegni a telefonom. Gyorsan fölpattantam, és megnéztem ki az: nincs szám. Remek.


- Halló?
- Jasmine?
- Mark?
- Igen.
- Honnan van meg a számom?
- Azzal ne törődj.
"Tulajdonképpen egész könnyű volt megszerezni... Az a kis út a női öltözőbe tesióra alatt, végülis semmiség volt..."
- Mit akarsz?- egy kicsit ingerlékeny lettem, most, hogy tudom, valaki járkál az öltözőnkben az órák alatt.
- Csak a pályázatról lenne szó.
- És pedig?
- Ugye tudod, hogy mi a téma?
"Bár, ezt kétlem."
- Hát... öhm, nem igazán. Nem akartam jelentkezni, és meglepetés szerűen ért, hogy engem kértél meg. - válaszoltam zavaromban.
- New York.
- Ennyi?
- Nem, nem egészen. Olyan stílusban festjük meg, amilyenben csak szeretnénk, és azt, amit csak akarunk. Tehát lehet szó a Central Park -ról, a szabadság szoborról, a pucér zenészről, a csövesekről, a metróról... bármiről.
- Hoppá. Ez így eléggé megnehezíti a dolgot.
- Igen. És nem akarok olyan munkát beadni, amit nem úgy csinálunk, hogy közben mindketten élveztük.
- Oh. - meglepett ez a határtalan kedvesség. - És mire gondoltál?
- Tulajdonképpen semmire.
"Reméltem, hogy van egy ötleted..."
- Akkor ez így nehezen lesz kész.
- Hát igen. Mit szólnál, ha holnap suli után sétálnánk és ihletet gyűjtenénk? Aztán megbeszélhetnénk a stílust.
"Remélem, belemegy. Jó lenne beszélgetni vele. Egy kicsit jobban megismerni azon kívül, hogy fényes, fekete haja és zöld szeme van."
- Oké, persze. Ráérek. Rögtön suli után?
- Nem, mondjuk egy órával utána. Mit szólsz?
- Az is oké. És hol találkozzunk?
- Mondjuk ahol múltkor?
- Az Overtonban?
- Aha, szeretem azt a helyet.


Uh.


- Rendben.
- Oké, akkor holnap a suliban! Szia!
- Helló. - mondtam a süket telefonnak.


A vasárnap délutánt próbáltam Anyutól távol tölteni. Már így is ki volt hegyezve a Mark témára, nem akartam, hogy valami jelentőséget tulajdonítson a versenynek és a feladatnak. A vasárnapi ebéd után mégis kopogást hallottam az ajtómon. Persze tudtam, hogy ő az, és hogy nem tágít addig, amíg be nem engedem, de azért lefutottuk a "Tessék?", "Szabad." köröket. Bejött a szobámba, és leült az ágyamra, én pedig vele szembe.


- Tudnod kell, hogy azt akarom, hogy neked a legjobb legyen.
- Tudom, de el sem tudod képzelni, hogy mit éreztem, amikor védekeznem kellett.
- De. Pontosan el tudom képzelni. Susan velem is végig csináltatta mindezt, sőt Agatha is végig csináltatta ezt vele. Nem olvastad végig a naplóját?
- Péntek estére terveztem, de nem voltam olyan állapotban, hogy ez eszembe jusson.
- Tudom, hogy mérges vagy, de értsd meg, fel kellett mérnem az állapotod.
- Miért, a képek a késdobálótáblán nem mutatják a fejlődésem?
- Nem csak erről van szó. Tudnom kellett, hogy minden esetben hallgatsz-e rám. Ha azt mondom, hogy támadj meg, meg teszed-e?
- Gondolom megbuktam.
- Nem, épp ellenkezőleg. Tulajdonképpen jobb voltál, mint gondoltam. Nem bíztál meg bennem vakon, és csak akkor cselekedtél, amikor muszáj volt. És emellett nem rontottál nekem a tőrrel.


Tényleg. A tőr. Gondolom, akkor azt vissza kell adnom. Még mindig a péntek este levetett, és egyúttal a sarokba dobott csizmám szárában volt.


- Nem, dehogyis. A tőrt megtarthatod. A tied. - odament a sarokba és kivette a tőrt, majd a kezembe adta.
- Köszönöm. - vettem el a kezéből az újdonsült fegyverem.
- Megérdemled. Az ösztöneid alapján cselekszel, amik jók, és nem szemből támadsz, ami újabb piros pontot érdemel.
- Örülök, hogy ezt meg tudtuk beszélni. És bár még mindig nem értem ezt a brutalizmust, amit az edzéseken alkalmazol, azt hiszem, kezdem megszokni.
- Amibe nem halsz bele...
- Csak erősít. - fejeztem be a mondatát mosolyogva.


Visszamosolygott rám, ő is örült, hogy kibékültünk, és adott egy puszit a homlokomra. Egy pillanatra olyan volt, mint régen, ezelőtt az egész téboly előtt. Újra csak anya és lánya voltunk, nem pedig tanár és tanítvány. A pillanat elszállt, és anyám agya is váltott, fókuszált, és megtalálta a témát, amiről aztán végképp nem volt kedvem beszélni vele.


- Szóval holnap délután megint bejössz?
- Tudom, hogy mit akarsz mondani, és értem is, de hidd el, nem fog rám támadni az ecsetekkel. Csak elmegyünk sétálni, ihletet gyűjtünk, aztán megbeszéljük, hogy mi legyen.
- Kislányom, azt hiszem, hogy te vagy túl elfogult vagy, vagy nem figyelsz, vagy a képességeid nem százszázalékosak...
- Oké. Mi van?
- Mark nem csak azért választott téged, mert több érzéked van a rajzhoz, mint egy súlyemelőnek, és mert Stacy egy idegesítő kis nyálgép, hanem azért mert szebb vagy nála, és jobban szeretne veled lenni, mint vele...
- Aha, hát persze, holnap meg megyünk a barbadosi nászutunkra... Te normális vagy?!
- Nem azt mondtam, hogy már megvette a Tiffany-nál az eljegyzési gyűrűdet, hanem azt, hogy többre tart, mint Stacyt.
- Az nem nehéz. Még Haylie-t is többre tartom, mint Stacyt.
- Ez igazán kedves, de ne mondd, hogy nem hallottad.
- Nem koncentráltam úgy, mint te, aki majd kiesett a pultból, amikor megláttad, hogy kivel beszélgetek. Sokkal könnyebb úgy beszélni valakivel, hogy csak később, vagy előtte kutatod ki a szándékait, nem pedig közbe...
- Rendben, de akkor is hallanod kellett volna valamit.
- De nem hallottam! Oké?!- akadtam ki. Kezdtem már nagyon unni, hogy azt elemezgeti a fejében, hogy vajon miért nem hallottam?  Meg magából a témából is elegem volt.
- Oké, már megyek is, mielőtt még kidobnál.
- Még jó, hogy megfordult a fejemben...- tessékeltem ki az ajtón.


Miután kiment, első dolgom volt elővenni a naplót. Agatha módszerei kísérletiesen hasonlítottak anyáméra, ugyanaz az elvetemültség és néha már-már pszicho terrorba hajló brutalizmus a lányával szemben... Mintha két teljesen független emberről olvasnék az edzéseken. A titok tartása egyre nehezebben ment nekik, mert Agatha férje sokat volt otthon, nekik pedig sokat kellett gyakorolniuk, mert James és Abraham már készen álltak. Susan állandó álmatlanságban szenvedett, szinte óramű pontossággal riadt fel éjszakánként és kezdte újra a naplóírást. A rémálmai központi szereplője mindig a képen látott srác, James volt. Hiába tette oda magát az edzéseken, Agatha-nak nem volt elég, komolyan már csak egy ostor hiányzott a kezéből és elmehetett volna rabszolga hajcsárnak. Minden edzés után Agatha, miközben a lánya pihent, mesélt Susan-nak erről az életről, és Abraham képességiről, reflexeiről... stb.


Susan így tudta meg, hogy jövendőbeli ellenfelének olyan tulajdonságai vannak, mint a szemszín változtatás, ami tulajdonképpen neki csak előny, a képesség, hogy szinte hipnotizálja az embert, és hogy mindenki odáig van tőle, és hogy átlagember fölötti gyorsaságra képes, na, nem, mint a villám, de elég nehéz elkapni, és hogy inkább hátulról, vagy oldalról érdemes rátámadni. Ezenkívül, hogy a reflexei is párját ritkítja, és hogy csak egy módon lehet őket teljesen legyőzni: elevenen el kell égetni, mint a boszorkányokat a máglyán. Agatha elmondta, hogy azért tart már generációk óta ez az egész, és fog még tartani valószínűleg elég sokáig, mert amint gyermeke születik, a következő generáció is meg van átkozva. Tehát csak úgy lehet véget vetni a harcnak, ha az ellenfelet még azelőtt elevenen elégetik, mielőtt gyereke születne. Agatha azt is mondta, hogy a generációs harcnak szinte lehetetlen véget vetni. De a kiskaput nem árulta el.


Hiába olvastam tovább, nem találtam a kiskaput, viszont Susan végre összecsapott James- szel. A két szülő lefoglalta egymást, így nem tudtak segíteni a gyerekeiknek. Susan rengeteg sérülést szerzett, elrepedt két bordája, de sikerült eltörnie James lábát. Amikor Abraham meglátta fia sebesülését, visszavonulót fújt, naná, hogy nem Agatha... Susan sérülései nem voltak olyan komolyak, csak pihennie kellett, és ez valamelyest engem is megnyugtatott, talán mégsem kell amputálni a lában az első "hivatalos" találkozásunk után... Susan második harcánál tartottam, James épp kikerült és a háta mögé került, amikor egy hang hasított a fejembe:


"Kész a vacsora! Tedd már le azt a naplót, úgysem találod meg a kiskaput!"


"De, igenis megtalálom!"


"Még én sem tudom, hogy mi az, pedig Susan elmondta volna, úgyhogy tegyél le róla és gyere enni!"


Jesszus. Annyira csökönyös, de igaza volt. Ha Susan nem mondta el neki, akkor valószínűleg a kiskaput örök rejtély fedi majd. Ki akartam deríteni, hogy vajon hogyan vethetnék véget ennek a borzalomnak, amit senkinek nem kívántam. Főleg nem a saját gyerekemnek...


Vacsora után tovább olvastam Susan naplóját. Még több harc és véres sebesülés után elérkeztem az utolsó bejegyzéshez. Susan utolsó harca Agatha oldalán. Agatha megígértette a lányával, hogy tartja a titkot az apja előtt, és nem avatkozik közbe. Fájt olvasnom, amit Susan leírt, hogy Agatha ellentmondást nem tűrő hangon közölte vele, hogy aznap délután meghal, és hogy a lánya semmit nem tehet ellene... Abraham túl gyors volt, Susan pedig nem tudott segíteni neki. Tehetetlenül nézte, ahogy Abraham hátulról ráugrik, lerántja a földre, majd amíg Agatha próbálja lerázni magáról, eltöri a lábát, néhány bordáját. Mindeközben Susan utoljára hallotta anyja hangját a fejében:


"Vigyázz magadra, és gyakorolj, mindenre készítsd föl a következőt, és légy boldog. Szeretlek kicsim és büszke vagyok rád!"


És ezek után Abraham egy végzetes csapással eltörte Agatha gerincét. Susan látta kihunyni a fényt anyja szemében, és amíg őt nézte, James eltörte a jobb karját. Abraham és a fia eltűntek, Susan pedig ott maradt anyja holtestével. Hazarohant az apjához, a mese szerint Agathát autó baleset érte, ezután semmit nem tudtam elolvasni, mert Susan könnyei elmosták a tintát...


Hétfőn reggel elaludtam, sokáig olvastam a naplót, így gyorsan felkaptam egy sötétkék felsőt, egy csőszárú farmert és egy sötétkék converse tornacipőt. Miközben a metróhoz rohantam halottam a munkába igyekvő, zsörtölődő embereket, a suliban pedig az életunt diákokat, akik legszívesebben úgy tettek volna, mintha máshol lennének, mondjuk otthon az ágyukban...


Az osztályban is mindenki maga alatt volt a hétfő miatt. Mindenki, kivéve Claire-t. Ő túlzottan pörgött, legalábbis látszólag, mellette Katie próbált úgy tenni, mint aki nem hallja Claire monológját a könyvekről, de nem sikerült neki:


- ... és annyira imádom olvasni, mert a főhősök olyan reálisak benne. Például a tegnapi részben is, amit olvastam, Peter olyan hétköznapian beszélt Sarahval, pedig túltengenek benne az érzelmek...
- Claire! Az isten szerelmére! Fogd már be! Hétfő reggel van, és a legkevésbé sem érdekel Peter lelki állapota.
- Claire, szerintem tényleg fejezd be, mielőtt Katie hozzád vágja a padot...- csatlakoztam be a vitába.
- Jasmine! Katie olyan morcos ma reggel!- vágott sértődött fejet Claire.
- Jasmine! Hála az égnek, végre valaki, aki nem szipuzza a könyveket!- nézett rám kétségbeesetten Katie.
- Rendben, lányok, itt az ideje, hogy témát váltsunk.- villant a szemem Katiere. - Claire! Mesélj, miújság Colinnal?
- Oh, hát nem tudom.
- Ezt hogy érted?
- Már nem vagyunk együtt...
- Mi?!- kérdeztük egyszerre.
- Szakítottunk, úgy egy hete...
- És ezt eddig miért nem mondtad?
- Mert nem akartam elmondani senkinek, és mert nem tudtam, hogy, hogy fogadnátok.
- Mi az, hogy, hogy fogadnánk? Majd jó beverem a képét, úgy fogadom.- Katie agyát azonnal ellepte a vörös köd.
- Épp ezért nem akartam elmondani. Inkább hagyjuk is, már túl vagyok rajta.
- Oké, ahogy gondolod.- egyeztem bele, mielőtt még Katie közbeszólhatott volna.


Amint lezártuk a vitát, megérkezett Mark, amiről eszembe jutott a délutáni találkánk. Mark után pedig Mrs. Cole lépett az osztályba, és ezzel kezdetét vette a kínzásunk. Ahányszor az órák alatt a délutáni programunkra gondolt, és rám nézett, kezdett komolyan érdekelni az a verseny, és kezdett nem is olyan nagy ostobaságnak tűnni, amiről vasárnap beszélgettünk Anyuval...