5.Meglepetés-3.rész

A megalázó testnevelés óra után szinte tajtékozva vonultam be az öltözőbe, hogy átöltözzek és szenvedhessek tovább, egy másik órán, egy másik tanárral és nagyvalószínűséggel, egy másik ellenséggel. Raven is észrevette, hogy csak úgy pattognak a szikrák körülöttem.
- Minden oké? – fordított maga felé, miközben a pólómmal küszködtem. 
- Nem! Egyáltalán nem! – nagyjából tisztában voltam vele, hogy kívülről úgy nézhettem ki, mint egy hisztis liba, de jelen állapotomban nem érdekelt. -  Minden egyes órán belém köt valaki, aki nem ember. Egy démon üldöz nap mint nap, aki meglepő módon nem ember. Ezen kívül egy olyan szoknyát kell viselnem, amit olyasvalaki aggatott rám, aki nem ember – vágtam hozzá a miniszoknyámat nevetve. Már a monológom közepén tudtam, hogy az egész abszurd, és nem éri meg hisztizni miatta, de azért jól esett.
- Oké-oké – adta meg magát Raven felemelt kézzel. – Talán hülyeség volt pont így összeválogatni az óráidat – mosolyodott el cinkosan. – De így tudsz a legjobban odafigyelni mindenkire – vonta meg a vállát végül.
- Igen, lehet. De Aarenre egy kicsit kevesebb figyelmet szeretnék szánni. 
- Tényleg, mi történt az erdőben? – húzogatta perverzül a szemöldökét.
- Jó kérdés. – szontyolodtam el. – Fogalmam sincs, mit akart. Az egyik pillanatban felhúzza az agyam a kétértelmű megjegyzéseivel, a következőben rám veti magát és a sárban hempergünk, a következőben az ereklyéimet akarja és néhány másodperccel később pedig válaszok nélkül cikázik el mellőlem, mint a villám. – vontam vállat. – Komolyan nem tudom, hogy mit akar. Bosszant az önteltsége, a nagyképűsége és, hogy nem képes egyenes válaszokat adni. Még csak egy napja ismerem, de már az agyamra ment – a mondat végére még egy apró morgás is kicsúszott a számon, mire Raven kuncogni kezdett.
- Mint az idős házasok – csóválta meg a fejét.
- Ezt most fejezd be! – fenyegettem meg egy újjal. – Komolyan!
- Oké-oké – mosolygott még mindig. – De le sem tagadhatnád, hogy ott vannak köztetek a szikrák.
- Ja, a gyűlölet szikrái. Most komolyan, Rav! Itt vagyok másfél napja, és azóta eltörte az orrom, szétszedte a pólóm, és fogalmam sincs, hogy miért. Nem tudom, miért utál ennyire, és miért bukkan fel mindig ott, ahol nem kéne, és ahol a legkevésbé számítok rá.
- Gyanítom, hogy köze van ahhoz, hogy te vadász vagy, méghozzá a legerősebb köztünk, nálad van Artemisz nyaklánca, amiben a lelkek vannak, és hogy a Brightmore család vezetője Delilah, aki bármire képes, ha végig akarja vinni a tervét.
- Azt mondod, hogy az egész mögött ő áll?
- Lehet, fogalmam sincs, de nekem rohannom kell biológiára – ölelt meg gyorsan majd elszáguldott a folyosó másik vége felé.
Mivel egyedül maradtam a folyosón, és a csendből ítélve az iskola összes folyosója kongott az ürességtől, megállapítottam, hogy a következő órámról is elkéstem, ami nem más, mint… - kinéztem az órarendből – irodalom. Fantasztikus, az egyik kedvenc órámról is kések. Fő az első benyomás…
Szó szerint felszáguldottam az első emeletre a szekrényemhez, kivettem egy füzetet, egy tollat és a térképről lelestem, hogy hol is van pontosan az irodalom terem a másodikon. Mikor megtaláltam a méltóságteljes faajtót, ami mögött a tanárom és legalább tizenöt ember rejtőzött. Nagy levegőt vettem, mielőtt benyitottam, majd egyenesen húsz rám villanó szempárral találtam szemben magam. Mindenki érdeklődve pillantott rám, csakúgy, mint az első órán, amiről ugyanígy elkéstem.
- Jó napot! – köszöntem és intettem félénken a szemüveges úr felé, akit a tanárnak tippeltem.
- Jó napot! – vette le a szemüvegét és miközben felém jött, megtörölte.
 A kivetítő előtt találkoztunk, ahol a film éppen szüneten állt, miattam. A képkockából ítélve, amelyen a kisfiús Leonardo DiCaprioval szembesültem, rögtön felismertem a filmet, így Shakespeare-re lőttem be a tananyagot.
- Elnézést, a késésért, még nem igazodom el teljesen az iskolában, Jasmine Williams vagyok.
A legutolsó mondatomra felébredt valaki a hátsó sorban, és megmerevedtem a tanár mellett, amikor rájöttem, ki volt az.

„Hölgyeim és Uraim! Jasmine Williams, a modern világ legerősebb vadásza! Kérem tapsoljanak, az erejét csak a szadista anyjának és Artemisz nyakláncának köszönheti!”

Mikor a tekintetem találkozott az ő jégkék szemével minden megszűnt körülöttem, azt sem hallottam, amit a tanár kérdezett. A suttogások és az érdeklődő kérdések összefolytak egy masszává és csak a feszültség járta át a testem. Zavarba jöttem, miközben éreztem, hogy a végtagjaimból kifut a vér és egészen a belsőmig hatol ez az érzés. Csúfondáros féloldalas mosolya szinte belém fagyasztotta az összes gondolatom.
Miért, istenem? Miért pont én?! Szitkozódtam, miközben az agyam hátsó részében ráébredtem, hogy ezért csak egy személy felelős, valaki, akivel egy házban élek, és néha  legszívesebben lekötözném, hogy ne pattogjon állandóan. Mégsem tudtam hibáztatni, hisz nem ő tehet arról, hogy a világ legönelégültebb emberével farkasszemezek. Miután sikerült elszakítanom róla a pillantásom, a tanár értetlen arcával találtam magam szembe.
Nem volt magasabb nálam, köszönhetően a magas sarkúnak, így férfi létére inkább alacsonynak mondanám. Vizenyős, világosbarna színű szemei voltak, és barna haja, amely néhány helyen már inkább ritkásnak mondható. Idegesen törölgettem a szemüvegét a mellénye szélébe, miközben engem vizslatott.
- Elnézést, megismételné? – kértem, szinte esdekelve.
- Mondjon magáról néhány szót! – mondta, miközben az asztalához ballagott.

„Mond csak el, hogy szabadidődben démonokat gyilkolsz…!”

Nem bírtam ki, a mondandómat szinte a hátsó padsornak intéztem.
- Nos, Jasmine vagyok, de inkább Jas – pillantottam végre a többiek felé is – Eddig New Yorkban éltem, de most az unokatestvéreimhez költöztem, remélhetőleg huzamosabb időre – húztam el a szám, a következő heti látogatómra gondolva.

„Ne reménykedj szivi!”

- Köszönöm Miss Williams. Kérem, foglaljon helyet… nos… a…
Csak ne az utolsó padsorba! Kérem, csak ne az utolsó padsorba! – fohászkodtam némán, mivel közvetlenül döntés előtt állt, semmit sem láttam.
- Mr. Blackwood mellett, az üres padban.
Hála istennek! Legalább fél méter lesz köztünk. Mondhatnám úgy is, hogy szép az élet, ha nem számítjuk, hogy fél méter semmi egy démonnak, aki a halálodat kívánja. Bólintottam, majd hátra mentem, és Aaren mellett két hellyel ültem le.
- Nyugi, nem harapok – kacsintott.
- Csak helyet akartam hagyni a nagy arcodnak – suttogtam olyan halkan, amilyen halkan csak tudtam.
A többiek ebből semmit sem vettek észre, a tanár elindította a vetítőt, és minden szempár Baz Luhrmann modern feldolgozás Rómeó és Júliájára szegeződött. Mindenki a filmmel volt elfoglalva, kivéve egy valakit. Próbáltam kizárni, de rendkívül idegesítő volt a vizslató kék szempár, és a tudat, hogy éppen próbálja letapogatni az elmém. Ahelyett, hogy legnagyobb vágyam szerint visszakézből lekevertem volna neki, Velence utcáira irányítottam a figyelmem és figyeltem, ahogy szinte megalázzák Shakespeare művét a jelmezekkel, a tetovált pappal. Mérget vettem volna rá, hogy a jó öreg William forgott a sírjában, miközben a film készült. Mégis ki képzeli el úgy a világ egyik alapvető szerelmi történetét, hogy Júlia egy neon keresztekkel bevilágított kápolnában ontja ki az életét?
Miközben ezen járt az agyam, észre sem vettem, hogy szépen lassan eltelt a maradék közel húsz perc az órából, és csak a távozó Aaren, direkt nekem címzett gondolatára figyeltem fel.

„Majd holnap cica…”

A mondat jelentésére már nem jöttem rá, mert hirtelen rám tört egy vízió, amiben Andrew én és egy új autó szerepelt. Tehát délután veszek egy kocsit. Mégis csak van miért túlélni ezt a napot.
A folyosón kivételesen se démonnal, se vadásszal, se boszival nem találkoztam, már-már úgy éreztem, mintha egy normális suliba járnék. Az idill egészen a matek terem ajtajáig megmaradt, ahol is amint bepillantottam a terembe, mintha a jeges fuvallat fújta volna el a kellemes érzést. Egy boszorkány és az egyik Brightmore iker egymásba gabalyodva enyelegtek az utolsó előtti padsorban. Mivel, amint a srác megpillantott, a felismerés halvány szikráját sem érzékeltem, gondoltam, nem a legújabb reggeli barátom. A testhelyzetből megítéltem, hogy ez csak Logan lehet, kémiám pedig Declannal van. Egy szó nélkül foglaltam helyet, mivel a tanár még nem volt benn, a többiek pedig elegen voltak ahhoz, hogy bátran helyet foglaljak a második sorban, egy üres padban, az ablak mellett. A többiek egyre kevesebb érdeklődést mutattak irányomba, legalább hét olyan arcával találkoztam, akik már végig hallgatták a sablon szövegemet a többi órán, ezen kívül jelen volt még Logan, a kis boszi és még öt ember, az előttem lévő sorban.
Mikor a tanárnő beviharzott – megjegyzem, első pillantás alapján, a hozzáállása a diákokhoz cseppet sem különbözött Mrs. Cole hozzáállásától. Erre a gondolatra elözönlöttek az emlékek. A jó öreg Mrs. Cole… - először fel sem tűntem neki.
Kezdtem azt hinni, hogy ez a háromnegyed óra végre csendben eltelik, de természetesen az én szerencsémmel ez lehetetlen.
- Ifjú hölgy! – jött oda a padomhoz. – Talán eltévedt? – a tekintete olyan megvető volt, hogy majdnem fejet hajtottam előtte. Majdnem.
- Elnézést tanárnő. Nem, új diák vagyok, és, mivel lefogadom, hogy itt ár tényleg mindenki ismer – révedt a pillantásom hátra – ezért nem mutatkoztam be előre.

„Arcátlanság!”

- Akkor pótolja most a mulasztását! – követelte.
- Rendben. Jasmine Williams vagyok, eddig New Yorkban éltem, és tegnap költöztem ide – fújtam a betanult szöveget. Csodálkoztam, hogy senkinek nem tűnt fel, mennyire monoton és elcsépelt az egész szöveg.
- Köszönöm Miss Williams, ezt megtehette volna az óra elején is – közölte, miközben a tanári asztalhoz ballagott.
Tudtam, hogy nem loptam be magam a szívébe, valahogy a matektanárokkal sosem jöttem ki jól, de mindig is együtt tudtam élni ezzel a tudattal, úgyhogy különösebben most sem törtem magam, hogy én legyek a kis kedvenc. 
Az óra hátralévő részében meghúztam magam, és alig vártam, hogy végre megvehessem azt a csodát, amit még irodalomon láttam. A csengő hangjára felpattantam, összeszedtem a füzetem és a tolltartóm, majd a szekrényem felé igyekeztem. Miközben a szekrényben matattam, egy újabb levél landolt előttem a földön, ugyanazzal a kézírással.

Andrew érted jön, rögtön matek után vár majd rád a parkolóban. De gondolom már láttad, hogy miért. Majd találkozunk. ;) Puszi, Raven
Ui.: A kocsit kölcsön kell majd adnod egy körre!:)

Mosolyogva vágtam zsebre a kis papírt és, bár próbáltam visszafogni magam, szinte suhantam a földszintre. A bejáratnál visszakértem az iPhone-om, majd Andrew után kezdtem kutatni. Egy fekete Volvóban találtam rá, amint éppen a rádióra tombolt. Majdnem szívrohamot kapott, amikor bepattantam mellé, ezen mosolyognom kellett.
- Hé, legközelebb figyelmeztess, hogy jössz!
- Ha üvöltöttem volna, se hallod meg – vontam meg a vállam. – De egy ugróegér is megirigyelné a tehetséged – kacsintottam.
- Na, jó, indulhatunk? – kérdezte bosszúsan, miután megunta az önelégült fejemet.
- Hova is megyünk? – kérdeztem ártatlanul.
- Hmm. – elgondolkodott rajta, hogy vajon tudom-e, majd inkább hitt nekem.
Nem kellett volna.
- Az legyen titok.
- Oké. Szóval, hova megyünk autót venni? – tettem fel a kérdést ugyanolyan hangsúllyal.
- Tudtad? – hüledezett.
- Persze, nagyjából két órája.
- Tényleg elképesztő – csóválta a fejét.
- Miért, a húgodék ereje hogy működik?
- Az ő képességük inkább megérzés, hogy kivel mi történik. Villanások csak. Közel sem ilyen pontosak, mint a te látomásaid, amiket ezalatt a másfél nap alatt láttam. Kíváncsi ennék, vajon a nyaklánc miatt, vagy van más is? – vizslatta a nyakam.
- Elhiszem, hogy felveszed a versenyt Clark Kenttel, de inkább az útra figyelj! - böktem a szélvédő felé, mivel épp egy erdei szerpentinen hajtottunk felfelé, 120 km/h-s sebességgel.
A figyelmeztetés után az útra szegezte a tekintetét, de ezzel korántsem volt vége.

„Majd szeretnék néhány kísérletet végezni veled…”
„Mi vagyok én? Egy bolyhos fehér nyúl, vagy egy génkezelt patkány?!”
„Ne már, Jas! Kérlek! Csak tudni akarom, miért van ekkora erőd…”
„Azért mert…?”
„Mert ez nem megszokott. Ha minden igaz, jelenleg te vagy a legerősebb vadász!”
„Igen, ezt ma már megkaptam egyszer.” – húztam el a szám.
„Na, ugye. Te nem akarod tudni, hogy a medál teszi, vagy a véred?”
„Ha a vérem az, ugye nem hívsz ide egy vámpírt, hogy csapoljon meg?”
„De, ez minden vágyam…” – forgatta meg a szemét.
„Mire gondoltál pontosan?”
„Lemérni, hogy pontosan mire vagy képes a nyaklánccal, és mire a nélkül. Gyengébb leszel-e, és hogy megmaradnak-e ugyanazok a képességeid…”
„Rendben. De, csak miután letudtuk Aput. Ha maradok, tied a pálya. Oké?”
„Oké.”

- És van már valamilyen elképzelésed?
- Volt egy látomásom.
- És?
- Egy bordó, vagy fukszia színű autó. – mondtam, miközben próbáltam felidézni minden részletet. – Egy Fiesta! – közöltem diadalittasan.
- Egy Ford? – vonta fel a szemöldökét.
- Igen.
- Rendben, akkor irány a Ford.
Egy hatalmas mosollyal az arcán szállt ki a kereskedés előtt. Tényleg élvezte ezt az egészet, és nem szívesen rontottam el ezt számára. De konkrét képem volt a kocsiról, így nem sok idő marad arra, hogy kifejtse a tapasztalatait, a véleményét és a szaktudását. Bár, ennyit megtehettem érte.
Az üzletben sorra mutatta be a modelleket, míg nem elértünk a teremnek azon részébe, amit én már elsőre kiszúrtam, a mindennapi utazásra szánt autókat.
- Lázod már? – kérdezte suttogva.
Én már egyáltalán nem bírtam magammal, így egy szó nélkül téptem fel az álom autóm ajtaját és pattantam be a vezető ülésre.
- Ez az? – hajolt be az ablakon.
- Pontosan – hajtottam fejem a kormányra.

Leírhatatlan érzés volt. Olyasmi lehetett, mint amikor az anya először tartja kezében az újszülött kisbabát, de, mivel ebben még nem volt részem, nekem maradt a kormány. Az autó belülről bőrrel volt borítva, automata váltó, GPS és beépített hifi rendszer járt hozzá.
Egy levakarhatatlan mosollyal szálltam ki az egyszemélyes csodámból, és fordultam a hevesen gesztikuláló alkalmazott felé, aki közben Andrew elegyedett beszélgetésbe az autóm fogyasztásáról és gyorsulásáról.
- Sikerült választani, hölgyem? – fordult felém egy legalább akkora mosollyal, mint az enyém.
- Igen. Ezt szeretném megvenni. – mutattam az autóra.
- Hitelre kéri esetleg, vagy…? – kérdezte.

„Kizárt, hogy a kiscsajnak legyen ennyi készpénze, különben apuék nagyon elereszthetik…”

- Kártyával fizethetek? – lobogtattam meg előtte a bankkártyám és élvezettel figyeltem, ahogy a mosoly lehervad az arcáról.
- Hogyne, kisasszony. – vette el a kártyám, én pedig boldogan követtem a kasszához Andrewal a nyomomban.

„Szép volt.”

- Köszönjük a vásárlását! – nyújtotta vissza a kártyámat, amely nem kevés pénzzel lett könnyebb, röpke két perc alatt. – Az egyik kollégám mindjárt kiviszi az autóját. – mondta bűbájosan.
- Köszönöm – feleltem a legkedvesebben, ahogy csak tudtam. A hangom, akár a cseppentett méz.
Miután a fiatal srác átadta a két slusszkulcsot és odaadta a cégkártyát, a forgalmit és a szükséges papírokat, alig vártam, hogy bevethessem magam a vezető ülésbe.

„Egy verseny?” – kérdeztem Andrewt.
„Most kaptad meg, de már össze akarod törni?”
„Ugyan már! Félsz?”
„Hazáig!”

A következő pillanatban mindketten szinte tövig nyomtuk a gázt és magunk mögött hagytuk az álmélkodó alkalmazottat, akinek a motor mellett is hallottam koppanni az állát a betonon. Úgy hajtottunk, mint az őrült, de a körforgalmakban, illetve a közlekedési lámpáknál én jutottam előnyhöz, nem is kicsihez, amikor az erdei útra értünk, már fél kanyarnyi előnyöm volt a kacskaringós szerpentinen, ma a sulitól valódi padlógázzal hajtottam az erdőszélén álló házhoz. Andrew utánam érkezett meg, nagyjából öt másodperccel. Mindketten a ház elé parkoltunk, bár tudtam, hogy van egy garázs is, de nem akartam tolakodni, végülis csak más fél napja lakom itt.
- Kezdők szerencséje. – közölte, amint elhaladt mellettem.
- Ugye valójában nem vagy ilyen naiv? – kérdeztem.
- Tudod mit? Inkább vidd be a kocsidat a garázsba.
- Inkább nem – mondtam, mire meglepődött.
Egy mosollyal jutalmaztam és az ajtó felé böktem, pont akkor, mikor matt Raven és Meghan rohantak le a lépcsőn.
- Emlékezz, mit kértem! Kérem a slusszkulcsot! – toporgott előttem Raven kinyújtott kézzel.
- Rendben, de, ha egy karcolás is lesz rajta… - fenyegettem.
- Nyugi! Utána nekem is van egy meglepetésem! – kacsintott.

„Foglald le!” – hallottam meg Meghan utasítását a bátyjának.

Eléggé felcsigázott ez a két szó, így körbe akartam hallgatni, de a lányok, Mattel együtt már elhúzták a csíkot, Andrew elméje pedig olyan csendes volt, mint a nyári éjszaka, már csak a tücsökciripelés hiányzott.
A lányokat inkább a konyhában, egy tojásos rántotta társaságában vártam meg, miközben próbáltam legyűrni a kényszert, hogy a kíváncsiságom hajtson és komolyan, latba vetve minden erőmet, Andrew elméjét ostromoljam.  Miután elpusztítottam a tányéromon lévő hatalmas adagot, a tányért és az evőeszközt a mosogatógépbe helyeztem, és csatlakoztam Andrewhoz a nappaliba.
Amint a kezembe vettem az egyik Cosmopolitant, amit a dohányzóasztalon találtam, a lányok, nyomukban Mattel berobbantak az ajtón, és a néma elméjükkel azonnal felrántottak a kanapéról. Szinte felcipeltek a legfelső emeletre. Az utolsó fordulóban Raven befogta a szemem hátulról, míg Meghan vezetett fel a lépcsőn. Matt és Andrew mögöttünk jöhettek, mert hallottam a lépéseiket. Egyszer csak Meghan megállt, mellém lépett, Raven levette a kezét a szememről, elém pedig a legcsodásabb szoba tárult, amit valaha láttam. Minden a lányok ízlését és mesteremberek keze munkáját dicsérte.