5.Meglepetés -2.rész

5.fejezet - Meglepetés
2.rész

Amikor leparkoltam a helyünkre, riadtan a nővérekre pillantottam, valamiféle támogatásért.
- Minden rendben lesz. – tette Rav kezét a vállamra, hogy megnyugtasson.
- Vagy nem – vont vállat Meghan, majd kiszállt a kocsiból, s velünk nem is törődve eltűnt. Miután teljesen elvesztettem, kifújtam a levegőt, majd lenyomtam a kilincset, és kiszálltam az ezüst Lexusból. Mivel nem akartam feltűnést kelteni – ami természetesen nem jött össze, mindenhol csak magamat láttam – odafordultam Ravenhez, aki már az épület felé tartott és feltettem a legelső kérdést, ami eszembe jutott.
- Rav, ez milyen kocsi? 
- Oh, ez egy limitált kiadású Luxus LH.
- És honnan van? – vetettem rá egy sanda pillantást. Nem tűnt olyan erősnek, hogy csak úgy kitol egy autót a gyárból.
- A fogtündér tette a párnám alá – forgatta meg a szemét. – Természetesen Anyutól kaptuk, még tavaly. – hirtelen kanyart vett, és én alig tudtam koordinálni a lépteimet ezekben a cipőkben.
- Milyen célokra? – lihegtem mellette, neki aztán van séta tempója, ismertem el.
- Furikázni, ügyeket intézni, vásárolni – olyan hangszínben mondta, hogy a vadászatnak abszolút semmi köze sem lehetett hozzá, viszont a vásárlás szónál feltűnően csillogott a szeme. Persze az elméjében olyan csend honolt, hogy egy temető megirigyelte volna.
- Nos, itt vagyunk – torpant meg egy hatalmas boltív előtt. Az iskola egy gótikus épületet takart, ami annyira gyönyörű volt, ha nem tudtam volna, el nem képzeltem volna, hogy ez egy középiskola. Ahhoz túlságosan is gazdagon díszített, túl tiszta, túlságosan is hasonlított egy elit iskolához.

- Raven! – az említett összerezzent, miközben én morcosan néztem rá. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy ezentúl, ha minden jól megy, egy elit gimibe fogok járni?! - a mondat végére inkább fenyegetésnek hangzott, mint egy barátai kérdésnek.
- Neem – mondta, miközben a cipőjét fixírozta.
- Raven! – nyögtem – Honnan lesz nekem pénzem erre? Örököltem egy rakás pénzt anyutól, de még másfél év ebben a suliban… Én ezt a pénzt nem erre szántam – végső elkeseredésemben már én is a földet néztem
Csodásan nézhettünk ki egymás mellett. Két fiatal lány, a legmárkásabb göncökben lehajtott fejjel a földet rugdossa.
- Jas, nyugi – tette a kezét a vállamra. – Nekünk bőven sokkal több pénzünk van, mint amennyi kellene. Ilyen képességekkel akár Bill Gates is elbújhat mögöttünk. Ide fogsz járni, és kész. Vedd úgy, hogy ez a fizetség, amiért nem hagyod, hogy Aaren kitépje a torkunkat – kacsintott.
- Jobb, ha inkább bele se gondolok – fújtattam.
- Rendben – Raven ajkán egy harminckét fogas vigyor virított. Sosem tudtam, hogy képes az ilyen gyors hangulatváltozásokra, és néha alig tudtam követni. – Akkor irány az iroda! – majd karon ragadott, és behúzott a boltív alá.
Az iskola - mint később kiderült, az egyik – belsőudvarára érkeztünk. Az épület szabályos négyzet alakban vett körbe minket. Az udvar közepén egy kentauros szökőkút állt, amiben az ágaskodó félvér szájából lövellt ki a vízsugár. Elmentünk a szökőkút mellett, majd balra fordultunk, ahol egy hatalmas fa ajtó tárva nyitva várt ránk. Az épület belül is elegáns volt. A falai krémszínben pompáztak, a szőnyeg vörösben. A folyosó falain vörösre festett fakeretekben arcképek lógtak, gondolom az előző igazgatóké és igazgatónőké. A folyosó közepén, bal oldalon egy hatalmas asztal helyezkedett el, mögötte egy szemüveges, felkontyolt, festett barna hajú, kosztümös nő ült, aki felpillantott a laptopjából, majd Ravenre nézett.
- Miss Wilmer! A mobilját, legyen szíves!
- Jó reggelt, Miss Stevens! – ragyogtatott bűbáj-mosolyt Raven, miközben belecsúsztatta a telefonját a csontos kézbe.
- És az önét is Miss… - a barna szempár érdeklődve vizslatott, miközben végigmért.
- Miss Williams. – mondtam, majd kivettem a táskámból a készüléket és odaadtam a nőnek.
- Köszönöm hölgyeim. Miss Williams, az igazgató iroda a folyosó végén, a titkárnői iroda pedig rögtön mellette, a jobb oldali ajtó. Miss Wilmer, az ön órája mér elkezdődött, írok egy igazolást önnek. – mondta, miközben papírért kezdett matatni. – Viszlát, hölgyeim! – köszönt el, miután átadta Ravnek a kis cetlit.
Tanácstalanul álltam az asztal előtt, és arra eszméltem, hogy Raven gyorsan megölel, majd felszalad a hatalmas falépcsőn, és eltűnik az egyik folyosón. Mivel nem volt kedvem bájcsevegni, elindultam az igazgatói iroda felé. Már meg sem lepődtem, hogy egy hatalmas kétszárnyú faajtóval találtam magam szemben, olyan, mintha a Fehér Házban járkálnék. Két kopogás után egy női hang megadta a belépést.

„Biztos az új diák, Wilmerék rokona. Remélem inkább Meghanre hasonlít…”

Az első pillantásom a hatalmas íróasztal mögött helyet foglaló igazgatónőre esett. Nem tűnt többnek harmincöt évesnél.Már éppen kezdtem örülni, hogy talán nem minden magániskola ugyanolyan, és hogy az öreg igazgatónő nem alapkellék. De amint meghallottam a gondolatait tudtam, hogy ha tíz évvel később érkeztem volna, nem tévedtem volna sokat. Miközben beléptem az ajtón több ezer szempontból hasonlította össze a lányokat, és valahogy mindegy Meghan került ki győztesen, mert ő olyan okos, szorgalmas, szófogadó, egy szóval a nővére ellentéte. Amikor meglátott, észrevehetően végig mért, majd a papírjait kezdte rendezgetni, amíg az asztalhoz nem értem. Az iroda nagyobb volt, mint a new yorki lakásunk fele, és azokban a halálcsapdákban beletelt vagy fél percbe, mire felpillantott a papírjai közül és mandulavágású szeme megvillant a szemüvege mögött.
- Jó reggelt! Jasmine Williams vagyok, Meghan és Raven Wilmer rokona – tettem hozzá a nyomatékosítás kedvéért.
- Jó reggelt Miss Williams. Én Mrs. Marduke vagyok. Üdvözöllek az Abraham Lincolnban – fogott velem kezet. – Kérlek, foglalj helyet. – intett a puha bársonyszékre az asztalával szemben.
Miután kényelmesen elhelyezkedtem, nem bírtam ki, tulajdonképpen meg sem próbáltam őt kizárni, belehallgattam a fejébe.

„Jó jegyek, márkás ruhadarabok, szép arc, már csak a személyiségével lehet probléma…”

Azt hittem lefordulok a székről. Pont ezért voltak előítéleteim az elit iskolákkal szemben. Csak arra játszanak, hogy a diákok gazdagok és szépek legyenek. Az átlagomra csak azért van szükségük, hogy ne ez az intézmény legyen az Egyesült Államok St. Trinian’s-e.
- Nos, az iskoláról annyit, hogy a szokásos tanítási rendszerrel dolgozunk, mi szerint a tanítás reggel fél kilenckor kezdődik, és az órák számától függően változó délután. A tanórákon különböző szaktanárokkal dolgozik majd. Az órarendjét a beszélgetés után átveheti a titkárságon. – zavartnak tűnt, pedig pont fordítva lett volna illendő a helyzet. Ehelyett én nyugodtan ültem a székben és őt figyeltem.
- Köszönöm. Mit szeretne tudni rólam? – kérdeztem kedvesen.
- Látom, hogy a Gateway középiskolába jártál a kilencedik osztály feléig, majd iskolát váltottál és a Windham középiskolába iratkoztál be. Az első kérdésem az lenne, hogy vajon mi vesz rá egy ilyen fiatal lányt, hogy a tanévet megszakítva egy teljesen új városban, egy új iskolában tanuljon tovább? – kérdezte mosolyogva.
Nem tudtam, minek örülne jobban, a teljes igazságnak, a féligazságnak, ami még publikus volt. Végül a helyes utat választottam, és hazudtam, hogy szegény nőt ne az irodájában érje szívroham.
- Az édesanyám halála után váltottam iskolát New Yorkban, édesapám tanácsára, aki úgy vélte, hogy egy kis környezetváltozás jót tenne nekem. Most én éreztem úgy, hogy környezetváltozásra van szükségem, így közös megegyezés alapján a rokonaimhoz költöztem. – olyan hihetően mondtam el a történetet, hogy a fájdalom szinte kézzel tapintható volt. Meg is lett az eredménye, a szemüveg mögött könnycseppeket láttam csillogni.
- Nagyon sajnálom – pirult el. – Részvétem.
- Köszönöm – hajtottam le a fejem, hogy elrejthessem a mosolyom. Az emberek néha olyan könnyen manipulálhatóak.
Miután elmúlt a pillanat, felemeltem a fejem és Mrs. Marduke-ra tekintettem. Az arcán még mindig látszódott a meglepettség, hogy tizenhét évesen ennyi mindenen mentem keresztül. Pedig még a felét sem tudja. Ha tudná, hogy egy született gyilkossal ül szemben, a festett szőke haját tépve rohanna ki az irodából. Miután összeszedte magát ismét rám mosolygott, majd felállt, én hasonlóképpen tettem, mivel előre láttam a szándékát.
- További jó tanulást kívánok! – mondta, miközben ismét kezet fogtunk, majd hozzátette: - Ne aggódjon, az órarendjét Miss Wilmer már elintézte.
Nem tudtam kideríteni, hogy pontosan mire is gondolt, mert az asztalon lévő telefon megszólalt, mire az igazgatónő szavát felelve kapta fel, én pedig feleslegesnek éreztem, hogy tovább maradjak, így felvettem a földről a fekete táskám, majd minél halkabban kisurrantam az irodából, vissza se nézve. Amint kiléptem, észrevettem, hogy Miss Stevens úgy bámul, mintha az irodában hagytam volna a szoknyám, majd fejével az iroda felé bökött.
Kopogtam, majd válasz nélkül beléptem a következő giccses terembe, ahol egy hasonló stílusú, bár kisebb íróasztal mögött egy idős hölgy üldögélt, és papírokat töltögetett.

„Az új diák…”

- Jó reggelt! Jasmine Williams vagyok – köszöntem mosolyogva. Anyutól azt tanultam, hogy mindig az első benyomás a legfontosabb.
- Jó reggelt Miss Williams, itt az órarendje, az iskola házirendje és az éves program a kirándulásokról, szünetekről, bálokról. – nyújtott egy egészkupac lapot maga elől. – Továbbá itt a szekrénykódja és a szekrény száma.
- Köszönöm – vettem át a lapokat, majd tanulmányozni kezdtem az órarendemet.
Mivel ma kedd volt, csak öt órát kellett végig szenvednem, vagyis már csak öt órát és húsz percet. Az első órám kémia lett volna. Mivel még nem volt dolgom elitiskolával, gyorsan átfutottam az órarendet, hogy ott is olyan borzalmas órák várnak rám, mint régebben, de kellemesen csalódtam. Az órarendem elég elviselhető volt. Miután befejeztem az órarendem tanulmányozását, visszatértem a jelenbe, és észrevettem, hogy még mindig az irodában állok, majd tanácstalanul a hölgyre néztem.
- Elnézést, meg tudná mondani, hogy hol lenne kémia órám? 
- Oh, én feledékeny, a térképet elfelejtettem – szabadkozott, majd átnyújtott egy alaprajzot az iskoláról. – A kémiát Mr. Medina tartja a kémia előadóban, az első emeleten.  – mutatott egy kis négyzetre a lapon.
- Rendben, köszönöm.
Azonnal szembetűnt, hogy két belső udvar található a suliban, egy hatalmas sportpálya az iskola mellett, egy óriási tornaterem és futópálya az erdőben.
- Köszönöm. – ismételtem magam, majd hozzátettem: - Viszontlátásra! – mosolyogtam, majd kiléptem az irodából.
Elhaladva Miss Stevens mellett, belehallgattam a fejébe:

„Kíváncsi vagyok, hogy az új diák meddig marad itt…”

Meg sem lepődtem, hogy nem fogadtak tárt karokkal, de azért ki érdemelnék egy kis bizalmat… Miután a titkárnőt, az igazgatónőt és Miss Stevens-t letudtam, a gyönyörű, vörös szőnyeggel borított lépcső felé vettem az irányt. A térkép alapján, az iskola alsószintjén az irodák, a könyvtár és az ebédlő volt és a két belsőudvar. Az első emeleten biológia, kémia, fizika és média előadók és egy nagy gyűlésterem. A második emeleten pedig matek, magyar és egyéb szaktantermek, illetve nyelvi laborok. Furcsa volt számomra, hogy nem volt külön osztályterem, de az iskola mindenki számára biztosított szekrényeket, így tulajdonképpen nem zavart. Miután nagyjából memorizáltam, hogy hogyan tudok eljutni az első órám helyszínére, megnéztem a kis cetlit, amit az iskolatitkár a kezembe nyomott a szekrénnyel kapcsolatban. Elmondhattam magamról, hogy a 667-es szekrény büszke tulajdonosa vagyok. A szekrényaz első emeleten volt, így felmentem egy emeletet, majd megkerestem a meglepő módon bordóra festett fém ajtóval rendelkezett. Kinyitottam a zárat és betettem a táskám. Kivettem a táskámból egy füzetet és visszazártam az ajtót. Miközben a kémia előadó felé már tervezgettem, hogy fogom feldíszíteni a szekrényem belsejét. Mondjuk, tehetnék bele egy turmixgépet, de akkor hova tenném a cuccaimat? Miközben ezen tanakodtam, megérkeztem az ajtó elé, amelyen a Kémia előadó – réztábla díszelgett. Mielőtt bekopogtam volna körbehallgattam.
„Komolyan nem értem, hogy miért hallgattam anyámra, és választottam a tanári hivatást…”
„Ma délután Aundria megint vásárolni akar menni, és persze Elissa teljes mértékben támogatja. Hogy miért ver engem a sors ilyen nővérekkel..?!”

Egy boszorkány. Pazar. Reménykedtem benne, hogy egy ideig, mondjuk egy fél napig még eltudok kerülni mindenkit, aki egy kicsit is természetfelettibb, mint egy csomag virágföld. Mielőtt ezen tovább gondolkodtam volna, inkább kopogtam és benyitottam a terembe.
- Jó napot!  - köszöntem a tanárnak, majd anélkül, hogy az osztályra néztem volna, a tanári asztalhoz mentem, bár a többieket így sem úsztam meg.

„Nahát! Ennek a csajnak vannak lábai!” – csodálkoztam, hogy nem fütyült utánam.
„Egy vadász.” – jött az utolsó padsorból.

- Jó napot! – köszönt a tanár és félszegen vizslatott.
- Jasmine Williams vagyok, az új diák – mondtam és várakozóan tekintettem rá, hogy mikor ülhetek le végre valahova?
- Oh igen. Jasmine – próbálta memorizálni a nevem. – Nos, és Mr. Medina vagyok, éppen egy kísérlet közepén járunk, kérlek, foglalj helyet… nos – nézett körbe. – Az utolsó előtti padsorban, Miss Montgomery mellett. – intett egy szőkeség felé, aki bátorítóan mosolygott rám.
Egy szó nélkül az említett helyre ballagtam és helyet foglaltam a boszi mellett. A szőkeség érdeklődve fordult felém, pislogott kettőt, majd minden féle kertelés nélkül nekem szegezte a kérdést:
- Te vadász vagy, ugye? – egy kissé meghökkentem, de a selymes kék szempár türelmetlenül vizslatott, így kinyögtem a választ.
- Igeen. – erre az egy szóra egy dühös fújtatást hallottam a hátam mögül, így hátrafordultam és egy csokoládébarna szempárral találtam magam szemben. A szemekhez tartozó arcon felragyogott egy gúnyos mosoly.

„Helló Jasmine, hogy van Anyu?”

Szinte tátott szájjal bámultam, majd mivel a csúfondáros vigyor csak nem akart eltűnni a képéről, így inkább visszafordultam és a padtársam játékát néztem a kémcsövekkel.
- Gondolom van már gyakorlatod.. – ejtettem el egy ártatlannak tűnő megjegyzést.
- Igen – nevette el magát. – Egy kicsi. Egyébként, Jade vagyok. – nyújtotta oda a jobb kezét.
- Jas – mosolyogtam rá én is.

„Máris lepacsiztál az egyik boszival?”

- Melyik vagy? – fordultam hátra és támaszkodtam meg a mögöttem lévő padon. – Logan, akit a farka irányít, vagy Declan, akit a seggrepacsi minden meccs után? – kérdeztem nyájasan.
- Wow. Neked aztán felvágták a nyelved – mosolyodott el. – Aaren tényleg nem túlzott. Csak vigyázz, nehogy összeakadjunk egy este – kacsintott.
Jade csak csendben dolgozott elől, de nem akartam magára hagyni, bunkóság lett volna, mert ellentétben a mögöttem ülő démonnal, kedves volt hozzám.
- Ne segítsek? – kérdeztem felvont szemöldökkel, amikor egy sötét színű nyúlós anyagot csorgatott egy pohár vízbe.
- Jegyzetelj! – adta ki az utasítást, mire előkaptam a füzetem és írni kezdtem, amit diktált.
Szerencsémre még úgy öt perc lehetett hátra az órából, majd a csengő édes hangja kimenekített szorult helyzetemből. Felkászálódtam a helyemről, vetettem még egy pillantást a még ismeretlen Brightmore fivérre, majd távoztam. Meg sem lepődtem, hogy a hiperaktív barátnőm már az ajtó előtt vár rám. Köszönés helyett csak mellé léptem és meglengettem előtte a papírt.
- Véletlen, hogy összefutottam az egy démonnal kémián? És hogy Jade a padtársam?
- Nem, nem éppen. – vonta meg a vállát.
- Ugye úgy válogattad össze az óráimat, hogy minél – erősen el kellett gondolkodnom a jelzőn, hogy mi lenne a helyes, mert nem akartam valakit megbántani még akkor sem, ha az illetőnek szuperhallása van és a természetes ellenségem. Idegtépőbb? Borzalmasabb? Irritálóbb? - izgalmasabb legyen…? – tettem fel a kérdést, és még csak nem is reménykedtem a nemleges válaszban.
- Igen. – hajtotta le a fejét, mint egy bűnös kisgyerek. – Mérges vagy? – nézett rám hatalmas őzike szemekkel.
- Nem, csak szólhattál volna, hogy a golyóálló szoknyámat vegyem fel – forgattam meg a szemeimet. – Mi lesz a következő órád? – kérdeztem, miközben a saját órarendemet tanulmányoztam.
- Irodalom. – mondta, majd elvette az órarendem. – De nyugi, találkozunk még – kacsintott, majd eltűnt a tömegben, én pedig szembetaláltam magam a szekrényemmel.
Miután lecseréltem a füzetem, elindultam médiára, ami szerencsére ugyanazon az emeleten volt, mert így is nehezemre esett megtalálni a termet. Amint beléptem, szerencsére csak két diák volt a teremben és egy erősen kopaszodó, középmagas férfi.
- Jó napot! Jasmine Williams vagyok, új diák – léptem oda hozzá.
- Jó napot Miss Williams! Én Mr. Zegers vagyok, a média tanárod. Foglalj helyet, kérlek.
- Köszönöm. – mondtam, majd az utolsó padsorba ballagtam és leültem az ablak mellé.
Becsengetésre nagyjából mindenki megérkezett, mellettem senki sem ült, azt hittem ennyire mégsem vagyok ijesztő. Hála azoknak, akik már benn voltak, amikor bejöttem, így is mindenki rólam beszélt, vagy filozofált, ahelyett, hogy észre se vettek volna.

„Hmm,fincsi az új csaj, elvinném egy körre…”
„Azt hiszi, hogy bejön, illegeti itt magát ebben a rövid szoknyában és elvárja, hogy mindenki a nyálát csorgassa utána?!”

Tudtam, hogy ez a szoknya rossz ötlet lesz. Akkor megesküdtem, hogy soha többé nem hagyom, hogy Raven öltöztessen fel. Mi vagyok én? Egy életnagyságú Barbie?!
Amikor Mr. Zegers gondolataiba lestem bele, meghűlt az ereimben a vér. Most komolyan?! Muszáj ezt?

„Na, akkor szeretnék többet megtudni az új tanulóról, és ha jól látom, ezzel nem csak én vagyok így…”

- Miss Williams, kérem! Tudna mondani magáról mondani pár dolgot? – nézett rám várakozóan.
- Hát persze – adtam meg magam, miközben felálltam. – Nos, Jasmine Williamsnek hívnak, eddig New Yorkban laktam, tegnap költöztem San Franciscóba, és máris bedobtak a mély vízbe – vontam vállat.
- Köszönjük – mosolyodott el a média tanár. Ezek szerint nem mindenki olyan besavanyodott itt, mint akikkel eddig találkoztam.
Épp hogy leültem, egy fekete hajú lány viharzott be a terembe.
- Örülök, hogy méltóztatik megjelenni Miss Condor.
- Elnézést tanár úr – hajtotta le a fejét, majd a hátsó sor felé tartott.

„Hmm. Egy új arc… méghozzá a helyemen! Hékás kislány, nem tanítottak jó modorra?”

- Helló! – köszöntem, amikor mellém ért.
 Az illatáról egy valami jutott az eszembe: bővület. Egy szirén. Gondoltam, jobb, ha előre tisztázzuk a helyzetet, baj nem lehet belőle.
- Bocs, hogy a helyedre ültem. – súgtam oda neki, mikor lehuppant mellém.
A bosszús tekintet azonnal eltűnt az arcáról és a helyét a döbbenet, majd a felismerés vette át.

„Az új csaj egy vadász?! Akkor mégiscsak igazak a pletykák…”

- Állj! Ezt hallottad, ugye? – kapta a szája elé a kezét.
Elég volt egy bűnbánó pillantás, és az elméjét egy gyenge pajzs védte, amit, ha akartam volna, át tudtam volna törni, de nem akartam beférkőzni mindenki fejébe.
- Bocs. Nem csinálom többet. Nem akarok mindenki fejébe bele látni. – mondtam.
- Hála az égnek! – fújta ki a levegőt. – Egyébként, Tia vagyok. – költözött egy szemkápráztató mosoly az arcára.
- Tia? – kérdeztem meglepetten.
- Igazából Tiadalma, de azt utálom. – húzta el a száját.
- Jas. – mosolyogtam rá. – Igazából Jasmine, de ne hívj így.
Örültem, hogy végre valaki kedves velem, leszámítva Jadet, de Tia sokkal kedvesebbnek tűnt, és nem foglalkozott azzal, hogy vadász vagyok. Ezután az órára figyeltünk, mivel Mr. Zegers gondolatai cseppet sem voltak kedvesek az irányomba. Miután kicsengettek, tényleg úgy éreztem, hogy egy barátnőre leltem a személyében, így együtt indultunk el a következő óránkra. Raven nem várt rám úgy, mint egy órával azelőtt, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, hisz, először is, nem kell egész nap rám vigyáznia, másodszor, tud vigyázni magára. Ha pedig mégsem, azt láttam volna. Miközben a szekrényem felé tartottunk, kiderült, hogy neki biológiája lesz, én pedig kilestem az órarendemből, hogy tesim. Miután ő elindult a következőórájára, átkoztam magam, hogy nincs semmim, amit felvehetnék tesire, de azért kinyitottam a szekrényem, hogy legalább a füzetem és a tollaimat letehessem. Amint kinyitottam a szekrényem, egy kis cetli szánkázott a földre.

Elfelejtettem a tesi cuccod. Nyugi, a te méreted, elugrottam érte második órán;) Majd találkozunk, Puszi, R

Elnézően megcsóváltam a fejem, majd magamhoz vettem a papírtáskát, amiben a felszerelésem volt és a térkép alapján megpróbáltam eligazodni, hogy merre is kéne mennem. A lap szerint a testnevelés öltözők a terem mellett voltak, ami pedig egy külön épületben. Mivel alig volt már időm, és még öltöznöm is kellett, gyorsan körül pillantottam és nyugtáztam, hogy senki nincs a folyosón, így mint az őrült – szó szerint – futottam lejjebb egy emeletet, ki a főkapun, megkerültem az épületet, majd csak a csarnok előtt fél méterrel lassítottam. Szívem szerint berohantam volna az öltözőbe, de tudtam, hogy még vannak bent. Besétáltam és a vizslató pillantásoktól eltekintve átvettem a fehér pólóm és a fekete, alig takaró rövidnadrágom?! Ezért meg fogom ölni Ravent. De sajnos be kellett adnom a derekam, semmi mást nem találtam a táskában, csak egy fekete hajgumit és egy fehér Adidas sportcipőt. Miután úgy döntöttem, hogy felesleges tovább bent maradnom, kiléptem az öltözőből, és elindultam a terem felé. Hallottam, hogy jön mögöttem valaki, de nem volt kedvem rájönni, hogy ki.
- Én láttam. – súgta a fülembe az az ember, akire a legkevésbé számítottam, majd ördögien elmosolyodott. – Tudod nem sok kellett hozzá, hogy beálljak fogónak – mért végig, majd besétált előttem a hatalmas csarnokba.
Fújtatva mentem utána, de sajnos semmivel sem tudtam visszavágni. Amint beértem a terembe, elkaptam Raven pillantását a bal oldali térfélen, de ő azonnal megijedt az én szikrázó tekintetemtől.
- Hű, te aztán pipa vagy a nadrág miatt – húzta el a száját.
- Mi? – néztem rá értetlenül, majd leesett. – Ja, nem. Aaren. – mondtam bosszúsan. - De a gatya miatt is számolunk majd – fenyegettem.
- Jól van! Gyerünk, bemelegítésnek egy erdei kör! – jött be az edző. – Új lány! – intett. – Gyere csak ide!
Nem tudtam, hogy mi a megalázóbb, a hangnem, ahogy beszélt velünk, az, hogy máris van egy új becenevem, vagy a túlságosan rövid nadrágom.
- Na, szépségem, a tornaterem mellett van a futóösvény. Próbálj nem eltévedni, fuss valakivel, akit ismersz. Mellesleg Stewart edző vagyok. – nyújtotta a kezét.
- Jasmine Williams. – ráztam vele kezet, de nem szívesen.
- Oké, akkor egy kör! Mehet! – mondta, majd sípolt egyet.
Mindenki megindult a kijárat felé. Én valahogy elvesztettem Meghant én Raven. Rajtuk kívül csak egy valakit ismertem, akit szívem szerint olyan messzire elkerültem, ahogy csak lehetséges. Mivel én indultam el utoljára, egyedül maradtam. Az edző a teremben maradt, és megalázónak tartottam volna visszamenni, így az egyetlen ösvényen elindultam az erdőbe. Rossz előérzetem volt ezzel az egésszel kapcsolatban, de tovább futottam, amikor zajt hallottam magam mellől, majd valaki rám vetette magát a fák közül.
- Most van kedved játszani? – jött az önelégült hang a fejem fölül.
- Örömmel, úgyis olyan ütni való fejed van. – mondtam, majd úgy intéztam, hogy ő is a földre kerüljön.
- Aú. Cica, ne bánts – incselkedett.
- Ne hívj cicának, nem vagyok dorombolós hangulatban, léptem rá a jobb karjára.
Lehet, hogy rossz ötlet volt, mert újra a földre kerültem, ő pedig fölém gördült.
- Ne ingerelj, attól csak még rosszabb leszek.
- Szerinted ez még lehetséges? – kérdeztem, miközben a karjai között vergődtem.
- Komolyan mondtam. Ugye nem akarod, hogy egy erdőben erőszakoljalak meg? – nézett rám tüzes pillantással.
Több sem kellett nekem. Egy kanos démon szorít a földhöz, akkor adjuk meg neki, amit akar – kellemetlenebb fájdalom formájában. Sikerült olyan pontosan céloznom, hogy amint meglendítettem a lában, már el is tűnt az akadályozó tényező és fel tudtam kelni.
- Muszáj állandóan ezt játszanod? – nyögött fájdalmában.
- Nem, de egyelőre ez az egyetlen gyenge pontod. – mondtam neki, majd futásnak eredtem, de sajnos nem jutottam messzebb húsz méternél.
- Ugye nem gondoltad, hogy ilyen könnyen eleresztelek? – kérdezte, miközben a csípőmön térdelt.
- Reménykedtem benne – mondtam, miközben a nyakát a térdeim közé szorítottam.
Azt hittem nyertem, mikor előre gördült, így ő került alulra, én pedig a fejénél térdeltem. – Mégis mit akarsz tőlem? – kérdeztem, miközben engedtem a szorításon és felálltam,  mert komolyan kifárasztott ez a kis külön edzés.
Ő is felállt, de mielőtt megszólalt volna, hátat fordított nekem, és mint a villám, hagyta el a terepet. Nem hagyhattam, hogy válasz nélkül hagyjon, így utána futottam. Egyenesen a tornaterem előtt kötöttünk ki, ahol már lassítanunk kellett. Hagytam, hogy bemenjen, majd fél perccel később én is csatlakoztam a többiekhez. Amint beléptem Raven csodálkozó pillantásával találtam magam szembe.

„Mégis mit csináltál a ruháddal?!”

Amint meghallottam, magamra néztem, és legalább olyan piros lettem, mint egy stoptábla. A fehér pólómon barna foltok éktelenkedtek, illetve az oldalánál még egy kicsit ki is szakadt. Riadtan pillantottam körbe, de nem volt szerencsém, mindenki engem bámult.
- Örülök, hogy csatlakozott hozzánk Miss Williams! Látom jó kísérőt választott magának – mondta elismerően. – De ha kérhetném, a privát edzéseiket ne testnevelés óra alatt tartsák!

„Ha néhány évvel idősebb lenne, én is tartanék neki edzést…”

Fantasztikus, már csak ez hiányzott. Egy kanos démon és egy perverz testnevelés tanár. Mi jön még? Egy szatír biológia tanár?!