2.Új otthon -1.rész

2.fejezet
Új otthon?
Kutatás

San Francisco csodás volt a hajnali fényben úszva. A süllyedés okozta nyomás különbség és fejfájás ellenére gyönyörködtem az energiától lüktető városban. Épp amikor földet ért a gép, látomásom támadt. Én, Meghan és Raven a pont úgy, mint a korábbi látomásaimban, és egy napon belül. Tehát tényleg hozzájuk kell mennem. Már csak azt kellett kitalálnom, hol is van pontosan az ’ott’. Próbáltam összpontosítani, de egy idegesítő alak a vállamat rázta, és addig nem hagyta abba, amíg vissza nem tértem a látomások özönéből.
- Hölgyem! Hölgyem!
- Igen? – emeltem rá smaragd szemeimet.
- Kérem, szálljon le a gépről. – mutatott a kijárat felé.
Körbenéztem, és én maradtam egyedül fenn. Vajon hány perc eshetett ki?

„Jesszus, ezek napról napra egyre frusztrálóbbak. Ez a kiscsaj is vagy két percen keresztül ült és bámult maga elé. Kár, hogy nem vethettem be a pofozós módszert, mint a sokkos állapotban lévőknél…”

Kedves. Ő tuti, hogy pályát tévesztett. Felálltam, és tetovált mosolyok kíséretében elhagytam a géptestet, egy újabb neontól szikrázó folyosóra érkezvén. Az utasok tömegét hamar utolértem, és köztük nyomorogva mentem a csomagjaimat keringető szalaghoz. Nagyjából két percet kellett várnom, hogy a bordó bőröndjeim feltűnjenek, de a ládám sehol sem volt. Elfoglaltam egy legalább annyira kényelmes műanyagszéket, mint New Yorkban, és távolról figyeltem, hol látom meg a nagymamám ládáját, de csak nem akart jönni. Az utasok fogytak és pedig kezdtem kétségbe esni, hogy mindenki megkapta a csomagját, csak én nem. Az is megfordult a fejemben, hogy miközben a reptéren trükköztem a ládával, véletlenül egy másik gépre tettem fel a csomagom, vagy csak szimplán elkeveredett. Rám nézve egyik sem vonna maga után kellemes következményeket, mert nincs a világon még egy olyan röntgen detektor, ami átengedné azt a ládát. 
Reménytelenségemben már a feketére lakkozott körmeimet rágcsáltam. Hol van már?! Miközben a karmaimat szopogattam különböző víziókat láttam magam előtt: Rátámadok a biztonsági őrre és addig verem a fejét a falba, amíg el nem árulja, hol a ládám és hogy mit csináltak vele. Ugyanez pepitában: Egy utast vágok hozzá, és fenyegetőzöm, hogyha nem árulja el, megkínzom mindkettőjüket. Visszagondolva, egy kicsit brutális voltam. A szívderítő képekből egy ismerős, jellegtelen, számomra mégis a világot jelentő láda bukkant fel a fém szalagon. Majdnem felborítottam egy, az unokáihoz érkezett idős hölgyet, miközben a ládához szaladtam. A kincseimet magam után húztam a bőröndjeimhez. Következett az újabb probléma: a kicsekkolás.
Mivel egy olyan országban éltem, ahol az emberek jobban féltek a terrortámadásoktól, mint az AIDS vírustól, fel- és leszállásnál is ellenőrizték a csomagokat. Felszállásnál mindig fémkapukkal, és röntgen detektorral. Leszállásnál a kisebb reptereken csak kutyákkal és fém detektorokkal, de nem világították át a dolgaidat, hogy meg nézhessék, milyen alsó gatyát, vagy tangát hordasz. Pechemre San Francisco állami reptere nem tartozott ezek közé. Kutyák, röntgen, fám detektor, motozás, ami a csövön kifér.
A két röntgen kapunál egy-egy ember ellenőrizte a kiáramló csomagokat, egy nő, és egy férfi. A  nő elég beteg volt, de a főnöke nem engedte, hogy kivegye a szabadságát. Szadista. Őt fogom kijátszani. Arra húztam a bőröndjeimet, és a tetejükön a ládát. Először a bőröndjeimet tettem fel a szalagra, majd mögéjük a ládát. Láttam, ahogy a két bőröndöm tartalma megjelenik az előtte elhelyezett monitoron. Leporoltam a ládát, amint a nő elé ért, egy pillanatra a kezem is becsúszott a röntgensugarak elé, így a saját szememmel láthattam, hogy helyezkednek el a csontok a jobb csuklómban. A felszálló por irritálta a nő orrát, és sűrű tüsszögések közepette észre sem vette, ahogy a láda akadály nélkül halad át a szalagon. A szalag végén leemeltem a csomagjaimat, majd bűbájosan a nőre mosolyogtam:
- Egészségére!
- Köszönöm! – mosolyodott el ő is, majd visszafordult a többi utashoz.
Szerencsére senki sem vette észre a kis magán akcióm. A következő a fém detektor volt. Szerencsémre nem csak egy járat érkezett kedd hajnalban, így könnyen el tudtam vegyülni a tömegben, és észrevétlenül arrébb csúsztatni a ládát a kapu külső oldalán. Az őr rajtam is végig húzott egy kézi fém detektort, de, mivel semmi rendellenességet nem talált, tovább engedett, sőt egy mosolyt is kaptam. A kutyák is végig szaglászták a csomagjaimat, majd végre, nagyjából háromnegyed órával azután, hogy lekászálódtam a gépről, érezni kezdtem, hogy megérkeztem. Hogy hova, arról még mindig halványlila gőzöm sem volt. Csak azt tudtam, hogy Meghan, Raven, Matt és Andrew itt laknak valahol a nagyjából egy millió főt számláló városban. Kalifornia állam némileg délebbre feküdt, mint New York, így cirka 10 fokkal melegebb volt az átlag hőmérséklet is, amit már a hajnali órákban is érezni lehetett. Hat óra lehetett, amikor átléptem a terminál kapuját bőröndökkel felszerelkezve. Fogalmam sem volt, merre menjek, így nem fogtam taxit, inkább a séta mellett döntöttem. Addig is kiszellőztetem a fejem, és megpróbálom megtalálni az unokatestvéreimet is.
Egy órányi sétálás és céltalan kutatás után egy erdő szélén kötöttem ki. Ki gondolta volna, hogy az emberek reggel hétkor még alszanak? De, mintha egy gondolat foszlányt hallottam volna, amiben szerepelt a Wilmer név is.

„… Vajon ez az a ház, ahol Wilmerék laknak?”

Nem érdekelt, hogy ki é miért gondolja, csak az új információ vezetett. A srác az erdő másik végén volt, egy fa tetején gubbasztott, és egy emeletes családi ház ablakait kémlelte. Minél közelebb értem, annál egyértelműbbé vált a tény: a srác nem is akárki. Egy démon.
Pazar. Itt meg mi a franc van?! Démonokba ütközöm ott is, ahol tényleg nem kéne?
- Majd ha befejezted a kukkolást, le is jöhetnél. – szóltam fel neki.
Majd leesett, amikor lenézett rám. Amint visszanyerte az egyensúlyát, emberi módon próbált meg lemászni a fáról. Legalábbis úgy, ahogy ő emberinek gondolta. Valójában úgy festett, mint egy eltévedt lajhár.
- Ne strapáld magad, egyszerűen ugorj le, úgy gyorsabban végzel. – mondtam színtelen hangon. A hangomra hátrapillantott, megcsillogtatott egy 32 fogas mosolyt, majd macskamódjára a földön landolt.
- Hű, ez a mászáshoz képest elég akrobatikusra sikeredett. – mondtam, miközben csokoládébarna színű szemeibe néztem.
- Aaren Blackwood, a kukkoló – nyújtott kezet.
- Jasmine Williams, a meglepett. – ráztam vele kezet. – Mellesleg mire számítottál, mi lesz odabenn? Őrült pucér parti?
- Valami olyasmi…

„Vagy mondjuk ereklye vadászat.”

Komolyan azt hittem, hogy félre hallok. Mi van itt? Milyen ereklyék? Miért pont itt?
- Kedves, hogy beugrottál, majd szólok, hogy itt jártál.
- Te bemész?
- Miért, nem úgy tűnik? – mutattam a bőröndjeimre.
- Rokoni látogatás, vagy…?
- Vagy?
- Vagy esetleg üzleti ügy?

„Vajon köze van az ereklyékhez? Ki ez a lány egyáltalán?”

- Szereted bele ütni az orrod olyan dolgokba, ami nem tartozik rád, vagy…?
- Vagy? – húzódott féloldalas mosolyra a szája. Vajon kire emlékeztetett ez engem?
- Vagy nincs jobb dolgod?
- Oké, nyertél. De, ha lehet, maradjon ez a kettőnk titka. – kacsintott rám, majd sarkon fordult és elsétált.
Mi a jó ég volt ez? Ki ez a srác? Vagyis démon. Mit keresett itt? Hogy jönnek ide az ereklyék?
Gondolkodás nélkül léptem fel a tornácra és nyitottam be a házba. Meglepőmódon be sem volt zárva. Bátrak lehetnek, ha nyitva hagyják az ajtót, miközben nagy valószínűséggel démonok rohangálnak odakint. Miután levettem a cipőm, és a bőröndöket maga mögött hagytam az előszobában, beljebb merészkedtem. Bal oldalamon egy a fehér árnyalataiban pompázó nappali tárult elém, a nappali, az étkező és a konyha foglalták el az alsó szint nagy részét. Míg a nappali fehér, addig az étkező az aranybarna és a tört fehér színeiben pompázott. Amilyen halkan csak tudtam, tovább lopakodtam és a szemem elé tárult egy csúcs modern technikájú fekete-fehér bútorzatú konyha. Úgy éreztem magam, mint egy tolvaj, mások házában osonok, amilyen halkan csak tudok, a tulajdonosok tudta nélkül. Miután kibámészkodtam magam, körbehallgatóztam a házban. Négy, elkülöníthető, teljesen öntudatlan hangot hallottam a felső emeltről. Még alszanak, de álljunk csak meg! Négy?! Meghan, Andrew, Raven, Matt. És mi van Amandával és Joshal? Nem volt időm ezen gondolkodni, mivel a lépcső felől csoszogást hallottam, majd először csak egy szemét dörzsölgető fej, majd a fejhez tartozó többi testrésszel találtam szembe magam.
- Jasmine? – kérdezte álmos hangon az idegen.
- Andrew?
- Te mit keresel itt?
- Ezt én is kérdezhetném…
- Én itt lakom. Veled ellentétben.

„Egyelőre.”

- Igen, de hol van Amanda? És Josh?

„Anyu és apu…”

- Nem beszélhetnénk meg ezt később? Miután a lányok is felkeltek…?
- Főzzek egy kávét? Elég nyúzottnak nézel ki.
- Hát…

„Nem biztos, hogy jó ötlet, lehet, hogy belehalok…”

- Nyugi, anyámnak kávézója volt, talán össze tudok hozni egy sima kávét. Ha nem, azonnal kidobhatsz.
- Ugyan már – mosolygott. – Egy kávé azért nem a világ vége.
- Kivéve nekünk! – hallottam meg Meghan hangját, mint ledobog a lépcsőn.
- Megisszuk, belőjük, megesszük, felszívjuk, bármilyen formában jöhet – csatlakozott húgához Raven.
- Meghan! Raven! – vetettem magamat a nyakukba.
- Hé! – tolt el Meghan. – Először a kávét.

„Utána majd kifaggatunk…” 

Miután ezt meghallottam, láttam, hogy Andrew dühös pillantást vet a húga felé, amit nem tudtam mire vélni, úgyhogy inkább elmentem kávét főzni.
- És mi szél hozott erre? – fecsegett tovább Meghan.
- Ugyan, tudod, hiányoztatok, régen láttalak benneteket, mellesleg megszöktem otthonról - vontam meg a vállam.
- Komolyan? – nézett rám Andrew.
- És ha nem lenne nagy baj, itt maradnék egy időre… - sütöttem le a szemem. Ezt az egészet nem így terveztem.
Úgy gondoltam, hogy heves bólogatások közepette fogadnak be a családba, miután megkóstolták a csoda kávémat, nem pedig elpirulva, lesütött szemmel kuncsorgok menedékért. Amint összeszedtem a bátorságom, ismét felemeltem a fejem. Meghan türtőztette magát és a székén fészkelődött, Andrew maga elé bámult, Raven ajkán pedig ördögi mosoly játszott. Ami a legfurább volt, hogy egyikőjük felől sem hallottam semmit sem.
- Egyetlen feltétellel maradhatsz csak, ha…