1.Új kezdet - 2.rész

1.fejezet - Új kezdet

2.rész

Megvártam, amíg elcsendesedik a lakás. Miután Haylie és Apu is elment aludni, és a gondolataik logikai sora megszakadt, utoljára letöröltem a könnyeim, körbenéztem a szobámban, a legfontosabb tárgyaimon kívül mindent itt hagyok. A nyaklánc ezüstösen csillogott a holdfényben, pár másodpercen keresztül megigézve néztem az ezüst ékszert, majd letéptem a parafa tábláról, és hirtelen felindulásból, hogy mégis maradjon utána valami, előszedtem egy lapot a fiókból, egy tollat az asztalról, és idegesen, szinte vésni kezdtem a betűket:

Rosszul kezelted a helyzetet. Elrontottál mindent. Kérlek, ne keress!

Tudtam, mennyire fájni fognak ezek a szavak, és hogy talán rossz az, amit cselekszem, de az egész bensőm üvöltött a változásért, mint egy ketrecbe zárt vérengző vadállat, aki bár láncait letépte és belekóstolhatott a szabadságba, a ketrec még mindig fogságban tartja. Nem tudtam, mi vár rám odakint, de felkészültnek éreztem magam. Az istenszerelmére! Hiszen embert is öltem már! Vagyis démont, de az a bíróságon ugyanazt vonná maga után.
A levelet az asztalomon hagytam a lakáskulcsokkal együtt, a nyakláncot pedig a zsebembe tettem, hogy emlékeztessen, mi indította el ezt az egészet. Vetettem egy utolsó pillantást a szobámra, majd a két bőröndöt a ládával egyetemben magam után húzva elindultam az ismeretlenbe.
Mielőtt végleg kiléptem volna a biztonságot jelentő ajtón, rendeltem egy taxit, és kinéztem az ablakon, hogy lássam, mit hagyok magam mögött. New Yorkot. Semmi dolgom nem volt, mint a jövőmet kutatni, nem mintha nem ezzel telt volna el az utolsó két évem. A lépcsőn lefelé haladva egy olyan hangot hallottam meg, amit a legkevésbé sem vártam.

„Hova-hova”? – állt a bejárati ajtónk előtt hanyagul a falnak dőlve.

- Tűnj az utamból! – néztem a szemeibe.
- Ugyan Jas, hova mész? – lágyult el a tekintete.
- Mi közöd hozzá? A szemed jégkék, teletömted magad lelkekkel.. Oh, egy tízéves kislány? Ez most komoly?! Meddig süllyedsz még? – tettem csípőre a kezem.
- Attól függ. Meddig kell, hogy végre újra elfoglald a helyed?
- Úgy érted, hogy a te szívedbe is pengét márthassak? Kösz, nem. – mentem el mellette.
- Tudom, hogy nem lennél rá képes. Hát nem érzed? Ne zárkózz el, kérlek! – kapott a kezem után.
Az érintése olyan intenzíven hatott rám, mint régen, de nem lehettem vele. A történtek után semmiféleképpen sem. Ezt ő is tudta, mégis próbálkozott. Ha nem tudnám, hogy nem az, gyengeelméjűnek hinném, hogy egy halott ügyért harcol, de így csak menthetetlenül makacs. Meg kellett tennem, hogy végre lezárhassam, és ne kelljen annyit szenvednem, így szembe fordultam vele, és az utána vágyakozó belsőm ellenére elhatároztam magam:
- Engedj el, amíg még meg teheted! – fenyegettem, mire a keze csak úgy lehullott rólam, mint falevél az őszi ágról.
- Jas, ne tedd ezt, kérlek! – nézett utánam vágyakozva.

„Nem mehetsz el. Így nem… Kérlek!”

- Elrontottál mindent. Kérlek, ne keress! – idéztem magam, mint egy beakadt lemezjátszó. 
A hangom színtelen volt, a szavakat az ellenállás mondatta velem. Szívem szerint a karjaiba vetettem volna magam, hogy ölelkezve álljunk, míg a világ kettétörik és tűzben és jégben egyesülve szűnik meg létezni. A lelkem sóvárgott utána, de az agyam elnyomott minden áhítatos sóhajt és életre keltve lábaimat szálltam be a taxiba. Mielőtt becsuktam volna az ajtót, láttam a végtélen csalódottságot a szemeiben, miközben hallottam a gondolatait.

„Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen! Szükségem van rád, hát nem érted? Kérlek, ne büntess! Maradj velem! Mindent helyre hozok…”

- Semmit sem tudsz helyre hozni! Nem tudod visszaadni őt! – szóltam a sofőrnek hallhatatlanul. A hangom az elfojtott könnyeim ellenére dühösen és magabiztosan csengett.

„Ne tedd ezt!”

Miután erre nem reagáltam, másik módszert választott.

„Engem nem tudsz lerázni!”

- Csak figyelj…

„Komolyan azt hiszed, sikerülni fog?”

- Komolyan azt hiszed, hogy nem? Tudod, mire vagyok képes…

„Hmm…”

- Nézd Mark, - kezdtem, miután meggyőződtem, hogy a hangom szilárd, és az emlékeim újra megjelentek, hogy bizonyosságot nyerjek a szándékaim felől. – szabadulni akarok innen. Innen, ahol minden rád emlékeztet, minden emlékem, minden éjszakám.

„De én nem akarom, hogy elmenj!”

- Keress magadnak egy másik lányt, vedd el a lelkét, vagy igézd meg, tégy, amit akarsz. Én már rég levettem rólad a kezed. És örülj, hogy sikerült. Nem maradt vadász a városban. – annyi gyűlöletet préseltem ezekbe a mondatokba, amennyi csak tőlem telt, hogy végre abbahagyja a taxi követését.

„Nem akarom, hogy elmenj, hát nem érted?! Hozzád tartozom!”

Kevés kellett hozzá, hogy ne tépjem fel a taxi ajtaját, a kezem már a kilincsen volt, amikor hirtelen fékeztünk, és csodálkozva vettem észre, hogy a Kennedy reptér terminálja előtt áll a kocsi. Vártam pár másodpercet, majd, mivel egy démon sem rángatott ki a kocsiból, hogy vad és forró csókban egyesüljünk, és a sofőr is úgy integetett a karjaival, mint egy polip, megmozdultam, fizettem, majd kiszálltam. A hátsó ajtóhoz sétáltam, hogy szembenézzek vele.

„Legalább hagy segítsek…”

Majd kivette a csomagjaimat a csomagtartóból. A szeme elidézett a nagymamám ládáján, majd kissé megrázta a fejét és átnyújtotta őket.

- Azt legalább elárulod, hogy hova mész?
- Eszem ágában sincs. Hogy követhess?
- Hogy tudjam, biztonságban vagy. – a tekintete, akár a hullámzó tenger.
- Még én sem tudom biztosan, de kérlek, ne kutass utánam.
- Ennyire rossz a közelemben lenni? – vonta fel az egyik szemöldökét.
- Ennyire rossz ezzel az egésszel együtt élni. – mutattam kettőnkre.
Örültem, hogy végre kimondhattam ezeket. Ő volt az egyetlen, aki tudott még a titkomról, vele lehettem teljesen őszinte, és mégis tőle kellett óvnom magam mindennél jobban. Az ellentétes érzések harcoltak bennem, de abban a pillanatban csak Jas és Mark voltunk két ismerős, mindenféle természetfeletti képesség és ádáz küzdelem nélkül. A pillanat elmúlt, a szikrák visszatértek kettőnk közé, n pedig automatikusan lesütöttem a szemeimet, amint az ajkaira pillantottam.

„Búcsúcsók?” – kérdezte, miközben felemelte az állam.

- Ne feszítsd a húrt! Még mindig dühös vagyok és előled menekülök az otthonomból. Ezen egy kedves pillanat képtelen változtatni.
- Sajnálom. – most rajta volt a szem lesütés joga.
- Csak engedj el. – szóltam a karjára pillantva, ami még mindig a vállamon volt.
Miután elette a kezét, olyan gyorsan fordultam meg a tengelyem körül és kerestem meg az ajtót, mint egy riadt őzike az erdőben, amikor meghallja a farkas morgását.
- Jas! – szólt utánam. – Jó utat!
- Kösz!
Majd hátat fordítva a démonomnak beléptem a neonnal megvilágított óriási váróba, és kerestem egy bank automatát. Levettem némi pénzt a kártyámról. A kártyáról, amit közel két éve találtam az éjjeliszekrényem fiókjában a következő levéllel:

Hozzájárulás a jövődhöz. Szeretettel, Amelia

A kártyán kétszázezer dollár volt, és egy fillért sem költöttem belőle eddig. Bele se mertem gondolni, hogy honnan volt ennyi pénze, és vajon mit láthatott, hogy odaadta, hogy használjam. Ezúttal 200 dollártól fosztottam meg a készüléket, majd a nagy kivetítő tába felé indultam keresni magamnak egy úti célt. Nagyjából a gépüket kereső tömeg közepén álltam meg és éppen felpillantottam a számok és úti célok sokaságára, amikor az iphone-om rezegni kezdett a zsebemben.

Szia! Mi újság? Remélem minden oké. Egyszer eljöhetnél meglátogatni, olyan rég láttunk:( Puszi, Raven

Nem tudtam, mire vélni, de a jelenlegi családom legkevésbé sem hasonlított családra. Majd eszembe jutottak az unokatestvéreim. Jelenleg az apjukkal élnek San Franciscoban, az anyjuk Amanda meghalt autóbalesetben még egy éve. Ők a legközelebbi hozzátartozóim, akikhez fordulhatnék, bár John, Amanda férje sosem volt oda és vissza tőlem, de egy próbát megér. Maximum felhívja apámat, hogy az eltévedt bárány az ő ajtaján kopogtatott. Ezekkel a gondolatokkal vetettem magam egy üres pult felé, ahol egy kedves, kék egyenruhás, harmincas éveiben járó nő mosolygott rám.
- Jó estét!
- Jó estét! Tudok valamiben segíteni?
- Mikor indul a következő gép San Franciscoba?
- Három óra múlva.
- Kaphatnék még jegyet rá?
- Pillanat, megnézem…
- Igen hölgyem. Az első osztályra 160$, míg a másodosztályra 120$ a jegy. Hova parancsolja?
- Az első osztályra kérnék egyet.
- Parancsoljon, a 20A ülés. – nyújtotta át a szabadságom kulcsát.
- Köszönöm, viszlát! – mosolyogtam rá. Az ő mosolya semmit sem változott, le mertem volna fogadni, hogy tetovált volt.
A jegyemmel és a csomagjaimmal az ellenőrzőkapu felé vettem az irányt, a csomagjaimat leraktam a szalagra, kivéve a fegyverekkel tele tömött ládát. Valahogy ki kell játszanom az őrt, hogy figyelmen kívül hagyja a nagyanyám örökségét.
- Elnézést, nem akarok galibát okozni, de mintha az a ballonkabátos férfi rejtegetne valamit, fordítottam oldalra a fejem, a rasztahajú srác felé, aki majd megfagyott, ezért húzta összébb magán a kabátját.
- Mindjárt intézkedem hölgyem. - rohant el egy másik biztonsági őrért, hogy két oldalról közrefogják szegény egyetemistát, aki azt sem tudta, hova kapja a fejét.
Amíg az őrök az állítólagos bomba keresésével voltak elfoglalva, én átemeltem a ládát a röntgensugarak fölött, és a bőröndökkel együtt a gép mögött futó szalagra helyeztem őket. Ezután átléptem a fémdetektoros kapun, hogy kezeltessem a jegyem. Szerencsére rengeteg utas volt, a fele pedig el volt foglalva a most már öngyilkos merénylővé avanzsált fiúval, így az én szabálysértésemet észre sem vették.
Egy másik kedvesen mosolygó, kék egyenruhás nő, szinte gépiesen ellenőrizte az irataimat, kezelte a jegyemet és engedett tovább a váróba, ahol az elkövetkezendő három órát kellett eltöltenem. Választhattam a kényelmes műanyag székek, vagy a kipárnázott kávéházi székek közül. Nem kérdés, mit választottam. A vámmentes, bár cseppet sem olcsóbb kávézót. A kávéjuk sehol sem volt anyám, vagy akár az én kávémhoz képest, de ébren tartott, és csak ez volt a fontos. Bár egy órát eltöltöttem két kávé társaságában, meguntam, hogy egy helyben ülök, így sétálgatni kezdtem. A vámmentes árúk kínálata hatalmas volt: óriási toblerónék, akkor doboz tic-tacok, mint a felső testem, mini Szabadságszobrok és még sorolhatnám. Az utolsó háromnegyedórát mégis a kényelmesnek egyáltalán nem mondható műanyagszékek egyikén töltöttem, és hallgatóztam, illetve a jövőt figyeltem. Apuék másnap reggel a keresésemre indulnak majd. Valahogyan meg kell majd oldanom ezt a problémát, nem azért jöttem el otthonról, hogy két napon belül ugyanott találjam magam. Az egész szökésről eszembe jutott Mark. Tulajdonképpen mindenről ő jutott az eszembe, a gondolatait már rég megtanultam kizárni, még akkor is, ha célzottan engem ostromoltak, de az emlékei belém égtek, olyan hegekké váltak, amelyektől nem tudtam megszabadulni, amelyek elől nem tudtam elfutni, vagy elbújni.
Töprengésemből a terminál zengő hangja ugrasztott ki.
- Kérjük a 320-as San Franciscó-i járat utasait, szálljanak fel a gépre! Kérjük a 320-as San Franciscó-i járat utasait, szálljanak fel a gépre! Köszönjük!
Felkászálódtam az ülésről és megcéloztam a 3C kaput, ahol a kedves stewardessek mindenkit üdvözöltek és jó repülést, kellemes utazást kívántak. A repülőn egy másik egyenruhás, tetovált mosolyú hölgy az ülésemhez vezetett, majd hozott egy pohár narancslevet és egy tál földimogyorót. Inkább szomjas voltam, mint éhes, így a narancslevet szinte azonnal kiittam a pohárból. Miközben én kényelembe helyeztem magam, a légi utaskísérők takarót, párnát és fülhallgatókat osztottak szét. Nagyjából hajnali két óra lehetett már és a két kávé dacára eszméletlen gyorsan elnyomott az álom a pihe-puha első osztályú párnázott székemen.
Álmomban Anyával voltam, mint már oly sokszor, éppen harcoltunk. Mark és Steve ellen. Ennek a harcnak az álmaimban is ugyanúgy lett vége. Mindig ugyanúgy végződött, szomorúan és magányosan. Még Mark is elhagyott, Ő, akire a világon a legnagyobb szükségem van.
Szabályosan felriadtam a visszatérő rémálmomból, mikor az egyik egyenruhás nő lazán a vállamra tette a kezét.
- Hölgyem, kérem kapcsolja be az övét! Megkezdődik a leszállás. Ha kinéz az ablakon, már láthatja San Francisco ébredező városát. - mondta az elengedhetetlen mosoly kíséretében.
Hát itt van. Megérkeztem...