2011. június 15., szerda

8.Vita

Sziasztok!:)
Igen, tudom, több, mint egy hónapja fel se dugtam a képem, és még annyit se írtam, hogy bocs, feldobtam a talpam...
Még csak azt sem mondhatom, hogy kárpótlásként egy eszméletlen hosszú fejezettel kényeztetlek titeket. Bár mondhatnám, de elég hamar kiderülne, hogy hazudtam:/
Tehát, lényeg a lényeg: Nyár van, így több időm van, lehet, hogy gyorsabban haladok, de nem mindig van netem.
Továbbá jövő héten van az angol szóbeli, és szeptemberben emelt szintű, amire muszáj nagyon-nagyon sokat gyakorolnom.
Gyakorlatilag vért fogok izzadni, és a vértócsák felmosása közben esetleg leütni két-három karaktert.
Majd kiderül:)
Imádlak titeket, nem lett valami jó, de remélem azért tetszik;)

8. fejezet

- Apa!
- Jas, minden rendben? – nézett rám könnyes szemmel, miközben tüzetesen megvizsgált.
- Persze, nem éheztetnek, vagy ilyesmi – próbáltam oldani a feszültséget. – De te jól vagy?
- Mi? Persze, hogyne – mondta félszegen, miközben a szemeit törölgette.
- Olyan fáradtnak tűnsz. – szomorodtam el, a látomásom köszönőviszonyban sem volt a valósággal. A szemei karikásak, az arca beesett, a tartásából ítélve meggyötört, stresszes életre következtettem.
- Mit ne mondjak, attól, hogy te eljöttél, nem lett egyszerűbb az életem. – hallottam a vádló hangsúlyt, de még nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Még nem.
- Oké, és mit gondolsz San Franciscoról? – ügyes témaváltás Jas, nem is volt olyan feltűnő, még a vaknak is szemet szúrt volna.
- Andrewal megnéztük a Golden Gate-et, és ettünk a kedvenc éttermükben. Igazán kellemes nap volt, jól esett végre egy kicsit kikapcsolódni.
- Na, ez tök jó, én még nem láttam a hidat, és engem eddig csak pizzára invitáltak meg – mosolyogtam.
- Még nem? Az hogy lehet? Hiszen több mint egy hete itt vagy. Azt hittem, ez lesz az első dolgod.
- Igen, így volt, csak közbe jött valami – húztam el szám, miközben az orrtörésemre gondoltam. – utána meg esélyem sem volt, mert Ravenék bedobtak a mély vízbe, azóta újra a padot koptatom.
- Micsoda? Iskolába jársz? – kérdezte meglepetten.
Bár fájt a feltételezés, hogy szerinte két hete csak vásárolni járok és alszom, nem mutattam, csak bólintottam.
- Milyen ez az iskola? – kérdezte gyanakodva.
- Oh, ne aggódj- ragadta vállon Raven, akinek már nagyon csípte a csőrét, hogy apám ilyen vádlón kérdezget, és csöppet sem finoman lenyomta az egyik tört fehér kanapéra.
- Szóval, milyen iskoláról van szó? – kérdezte, immáron összeszűkült szemekkel gyanakvó apám.
- Ugyanaz a suli, ahova mi járunk. Elit gimnázium, csak a legjobbaknak, szerencsére idegesítő egyenruha nélkül. – vonta meg a vállát.
- Elit iskola? És mégis miből telik erre nektek? És hogy járhat oda Jas is? Én egy számlát sem kaptam – méregetett minket.
Erre most mit mondjak? Hogy, ugyan, ne aggódj, nekik több százezer dolláros tőkéjük van, és az én ellátásomat is ők állják?
- Anyu örökségéből álljuk a sulit, ez volt a végakarata. Direkt kikötötte, hogy az örökségünk nagy részét csak a huszonegyedik születésnapunk után kapjuk meg, a rendelkezésünkre álló összeget pedig taníttatásra költsük. Egyébként a pénzügyeket Andrew kezeli. – hárított Meghan.
- Oké, akkor Andrew. Ti álljátok a lányom taníttatását is? Már ilyen jól futja amellett, hogy három gyereket kell ellátnod? – ha nem is lett volna nyilvánvaló, érezni lehetett a feszültséget, amit apám gerjesztett.

„Közbelépjek?”

Megpróbáltam valahogy észrevétlenül nemet inteni Mattnek. Nem akartam befolyásolni aput, de lehet, hogy nem lesz más választásom, ha így folytatja. Közben ő még mindig kihívóan és dühösen meredt Andrewra, mert érezte, hogy valami nem stimmel.
- Apa! Nem ők fizetik a sulit. – ami nem volt igaz, de még a végén a torkának esett volna.
- Hanem?! – az agyvérzés kerülgette, hogy mégis honnan lenne ennyi pénzem, vagy, hogy ő honnan kerítene elő ennyi pénzt, ha neki kéne fizetnie a tékozló lánya életét.
Vállalnom kellett, a sok rossz közül az egyiket és gyorsan végigpörgetve a fejemben – hogy vadász vagyok, vagy, hogy ők látnak el teljesen, és ingyen élek, vagy, hogy a két hetes itt tartózkodásom óta már egy kocsit is vettem – az örökségem tűnt a legapróbbnak a hazugságaim közül. Mély levegőt vettem, és határozottan apám szemébe néztem, amiben még mindig ott volt az indulat.
- Én fizetem a sulit – nyeltem egy nagyot a mondat végén.

„Mi az, hogy ő fizeti?! Bankot rabolt, vagy árul valamit… drogot, a testét, bármit, amivel pénzt kereshet. Az isten szerelmére! Még csak tizenhét éves!”

Bár biztos voltam benne, hogy Andrewal végig követjük a gondolatok áradatát apám fejében, kívülről csak az látszott rajta, hogy egyenes háttal, feszesen ül a kanapén és bámul maga előtt egy pontot. Másfél percig a lélegzete is elakadt, amíg én apám megbotránkozott gondolatait hallgattam, a többiek a reakciójára vártak. Mindenki árgus szemekkel nézte az éppen lélekben a San franciscoi bár negyedben járó apámat, aki engem vizionált necc harisnyában és egy miniszoknyaként szolgáló vastag fekete övben, amint a negyvenes férfiaknak kelleti magát.
- Apa! – kalimpáltam a szemei előtt, mire rám kapta a tekintetét, melyben félelem és csöppnyi megvetés sejlett.
- Jas! Honnan van ennyi pénzed?! – sosem bántott, de tudtam, hogy legszívesebben addig rázna, amíg nem adok elfogadható választ – és a bankrablás, kocsi lopás, pénzhamisítás nem szerepelhetnek a válaszomban.
- Én.. öhm – mégis hogy vallja be az ember, hogy két éven keresztül titkolózott? – anyu pénzéből fizetem a sulit – mondtam egy hatalmas sóhaj kíséretében.
- Micsoda? Miből? – állt föl a kanapéról, miközben olyan dühöt láttam a szemében csillogni, amitől egy pillanatra megijedtem, hiszen az apám, és a bennem élő kislány még mindig fél tőle, teljesen feleslegesen.
- Az örökségemből. – feleltem felszegett fejjel, és egy kicsit úgy éreztem magam, mint egy spártai hős.
- Hogy miből? - kérdezte most már teljesen kikelve magából.
Már ezt a két szót is szitokszóként mondta ki, egyszerre volt hűvös és fenyegető, míg vészjósló és dühös. Eddig ilyen kombinációkat csak anyutól hallottam, de végülis a mestertől a legkönnyebb tanulni. Egyszerre éreztem kíváncsiságot, hogy mit mond, amikor közlöm vele, hogy alanyi jogon annyi pénzt kaptam, ami túltesz a féléves fizetésén, miközben a bennem élő ötéves remegett attól a gondolattól, hogy apám örökre megsértődik, vagy mérges lesz rám, hogy ennyi időn keresztül hazudtam és titkolóztam. Csak az a tudat nyugtatta meg a copfos kislányt, hogy még mindig jobban járok ezzel a vallomással, mintha töredelmesen bevallanám neki az elmúlt két és fél évet.
- Mármint anyád örökségéből? – kérdezte, miután láthatóan nem reagáltam előző, kevésbé ingerült kérdésére. Szabályosan remegett az elfojtott dühtől.
- Igen. – mondtam szenvtelenül a szemébe nézve.
Bár senkinek nem vallottam volna be – Andrew kivételével, akinek éreztem a jelenlétét – győzködnöm kellett magam, hogy, mint a beton tartsam magam az elhatározásomhoz, igazat mondjak, és félelmet nem ismerve nézzek szembe a tornádóval, amit John Williams néven anyakönyveztek. – csak azért félek tőle, mert az apám, az egésznek érzelmi alapja van; nem bánthat, eltörne a keze, ha megütne – miután lenyugtattam magam, végre teljes figyelmemmel tudtam a dühtől szinte stoptáblaként vöröslő arcára koncentrálni, és a szavakra, amiket teljes hangerővel ejtett ki, amire csak képes volt.
- És erről mégis mikor akartál szólni nekem?! Mégis mennyi pénzről van szó? – sosem láttam még őt így, a fegyelmezés valahogy nem az ő asztala volt, és abban a pillanatban is csak azt fogtam fel, hogy milyen furcsa a dühtől eltorzult arca. Végülis sem a hangnem, sem a dühös szempár nem rémisztett meg.
- Anya kérte, hogy tartsam titokban – mondtam hűen az igazsághoz – és tízezer dollár – szerencsére már úgy hazudtam, mint a vízfolyás, így biztos voltam benne, hogy nem feltételezi, hogy az összeg húszszorosáról van szó.

„Tíz-ezer-dollár? Így már minden más világításba kerül. Ha így állunk…”

- És a húgod? Az ő öröksége? – abban a pillanatban csak a húgom érdekelte,
Engem, mint a lányát, akiről gondoskodnia kell, akiért felelősséggel tartozik, akire vigyáznia kell, már gondolatban temetett. Véleménye szerint tízezer dollár minden szülői felelősséget levett a válláról, és már csak megkönnyebbülést érzett utánam – egy nagy teherrel kevesebb. Titokban azt is remélte, hogy a húgomra is vár valahol egy hasonlóan kecsegtető ötlet, ami, azért ismerjük el, jelentősen megkönnyítené az életét- a húgomé valójában hidegen hagyta.
- Ő nem kapott. – vallottam be szemlesütve.
Végig gondolva a dolgokat, teljesen jogos volt a felháborodása, a húgom semmit nem örökölt anyám utána, se pénzt, se ereklyét, se képességeket. Már épp elmerülni készültem az önutálat mocskos, és végtelenül mély pocsolyájában, amikor hárman üvöltöttek rám egyszerre.

„Ezt most felejtsd el!”
„Jas, ne okold magad, a húgod legalább tuti elél nyolcvan éves koráig…”
„Nehogy azt lássam rajtad, hogy megtörsz!”

Egyedül Meghant nem hallottam a fejemben, mert ő kiment a konyhába, hogy igyon valamit- ez volt a csöppet sem átlátszó indoka arra, hogy kimaradhasson ebből az egészből.
- És ha szabad kérdeznem, miért nem?! – vont kérdőre.
- Nem tudom – csuklott el a hangom.
 Erre most mégis mit kéne mondanom? Hogy ő nem kockáztatja nap mint nap az életét? Hogy neki nem zsibbad a feje, ha tömegben van? Hogy őt nem akarják kinyírni kapásból hárman minden reggel zuhanyzás előtt?
- Jó, akkor könnyen elrendezhetjük a dolgot.
Úgy érezte, már nyert ügye van, így magabiztosan, fölényesen, már-már parancsoló hangnemben közölte velem:
- A maradék pénzed ideadod, amint hazaértünk, én pedig megőrzöm nektek, a hiányzó részét pedig visszafizeted majd a zsebpénzedből – amitől így harminc éves korodig el is búcsúzhatsz. Most pedig menj fel, és szedd össze a cuccaid, holnap indul a gép. Semmit nem akarok látni, amit ők vettek neked – itt lenézően Ravenék felé intett.
Már maga a hangnem is fájt. A düh és a kétségbeesettség keveréke forrósággal töltötte fel minden izmom, minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam magam, mielőtt olyat tennék, amit később megbánhatok. Legszívesebben nekiugrottam volna, és addig rángatom, amíg fel nem fogja, hogy nem vagyok már kislány, és nem bánhat így velem, hogy nem parancsolhat és végképp nem rángathat, mint egy marionett bábút.

„Jas, ne tedd!” – hallottam meg az utolsó pillanatban Raven hangját.

A gondolat, ami valahol a vörösen izzó indulatok mögött keletkezett – Vajon tényleg csak ebben a pillanatban látta, amit már legalább fél perce tervezek? – elterelte a figyelmem, aminek köszönhetően a vörös köd is feloszlott. Dacosan, de bízva a többiek segítségében, és a saját igazamban belenéztem a sárbarna szempárba és közöltem vele a döntésem.
- Nem. – feleltem megvetett lábakkal, karba font kézzel.
- Mi az, hogy nem? – állt fel fenyegetően.
- Nem adom vissza a pénzt, és főleg nem megyek vissza veled. – mondtam szenvtelen hangon.
- Oh, dehogyisnem – ragadta meg a bal karom, és elkezdett a lépcsőhöz rángatni – és most szépen felmész és…
Még a mondatot sem tudta végig mondani, a többiek azonnal intézkedtek, míg én megkövülve töprengtem azon, mégis ki ez az ember? Mert az biztos, hogy nem az én apám. Mégis mi történt vele?
Raven azonnal hátrafogta a kezeit, míg Andrew néhány centire az arcától szinte köpte a szavakat. Már az is fenyegető volt, ahogy Apu fölé magasodott, ehhez párosult még, hogy fiatalabb, gyorsabb és erősebb volt, mint ő.
- Ne merj még egyszer kezet emelni rá!
Csak fél füllel hallottam Andrew ki nem mondott fenyegetéseit és szitokszavait. Képtelen voltam elhinni, hogy a saját apám szinte kezelt emelt rám, és ki akar semmizni – és szerinte még én vagyok a szörnyeteg. Csalódtam az egyetlen felnőtt rokonomban, könyörgöm! A saját apámban! Egyszerűen egy szó fogalmazódott meg bennem, miközben a könnyeimet visszafojtva néztem a számomra idegenné vált férfit: árva.


- Az én lányom, ne parancsolgass nekem, te kis taknyos – sziszegett apám, miközben próbált szabadulni Raven karjai közül, természetesen eredménytelenül.

„Mégis hogy képzelik? Lefognak, és fenyegetnek? Az a pénz engem illet! Amelia is ezt akarná!”

- Tévedsz! Nem akarná! – üvöltöttem a szemébe immár könnyes szemekkel.

4 megjegyzés:

Iwett írta...

Szia!

Uhhh... nagyon tetszett!
Hogy megváltozott már Jas apja... vagy ez az igazi arca??...
Alig várom a következő fejezetet! :D
Puszii Iwett

Ui.: Sok sikert a szóbelikhez!!!

Nalla írta...

Drága!
Sajnálom h neme én lettem az első!
DE!
A feji nagyon jó lett de komolyan!
Jas apja egy f*s -.-
már bocs
előjött az igazi én, mint a legtöbb pasinak :@
rem hamar lesz friss, én várom ;)
imádlak
Nalla

Ellie írta...

Csjok!
Imádlak titeket:)
Köszönöm, örülök, hogy tetszett.
Igen, ez most azért lett ilyen, mivel, ugye Jas apja az első könyvben alig szerepelt, gyakorlatilag elhanyagolható mellékszereplő volt, és most megmutatta magát...
Kérdés, hogy ennek ki örül?:D
Puszi,M

Konek írta...

Ohohohohohohohohooooooooooo...
Leülök gépezni reggel, kissé kómásan, csak megszokásból végignézem az oldalakat, amiket meg szoktam nézni, és erre azt látom, hgy új fejezet. Egyszerűen felébredtem.
Aztán a fejezet. Nah, most elolvastam mégegyszer. Egyszerűen fantasztikus. Hogy is mondjam... Jó, tudom, magyarul. ehát... Egyszerűen olvastatja magát. És aztán nagy a meglepődis, mikor nincs több. De am nagyon jó lett. Várom már a folytatást.
De te ezzel ne törődj, tanulj csak a szóbelikre, és sok sikert hozzá.
Ui.: Ha vért izzadnál, szólj egy vámpírnak, bizos megoldja a problémát ;)
Puszikáááááááááááááálak * Konek