30.-ízelítő, vagy mi a fene:P

Sziasztok! Még tegnap elkezdtem ezt írni, valamiért ez sokkal könnyebben megy, mint  amásik történet...valószínűleg azért, mert már a vége felé járunk, ott meg még a közepe közelében sem:P A lényeg, hogy többen írták-mondták nekem, hogy SZÍVTELEN vagyok, hogy itt hagytalak titeket egy ilyen véggel ezért egy nagyon-nagyon rövid részt felteszek, ami hosszabb, mint egy ízelítő, de még csak a közelében sem jár a teljes fejinek:D Szeretnék jó sok komit látni az alján:D
Na, irány olvasni!;)


30.fejezet
Esti látogató

(Mark szemszöge)

Ha lehetséges lett volna, magamat rugdostam volna körbe-körbe a sötétzöld hosszúszálú szőnyegen. De, mivel ez lehetetlen volt, bár megkérhettem volna apámat, aki örömmel el is vállalta volna a feladatot, csak tovább feküdtem a megreccsent ágyamon, mozdulatlanul és a világos pasztell zöld plafont bámultam.

A tartalmas programom alatt azon gondolkodtam, hogy görény vagyok. Bár az még előttem is kérdés, hogy ezen miért kellett ennyit merengenem, hiszen ez már akkor kristálytiszta volt előttem, amikor nagyjából két órája ott hagytam Őt a parkban. A csalódottságtól, vagy a visszafojtott könnyektől csillogó szempár bámult vissza rám már egy ideje. A vizslató szempár szépen lassan nyomást gyakorolt rám, ami cselekvésre késztetett. Mielőtt még egy normális tervet kidolgozhattam volna, már át is öltöztem, és megmostam az arcom. Valahogy az ösztöneim hajtottak csak, hogy tisztázhassam magam előtte. A zsebemben némi pénzzel, a meglepetésemmel és egyik kezemben a közös festményünkkel hagytam el a szobámat az ablakon keresztül. Bár a házunknak csak egy felső szintje van, de az olyan három emelet magasan, hála a démoni géneknek, talpra érkeztem, mint egy macska. Mire nem jó, ha démon vagy, leszámítva, hogy a lelked az öröktűzben ég?

Nem figyeltem a futásra, csak száguldottam, olyan sebességgel, mint egy tornádó. Nagyjából kilenc háztömbön rohangáltam keresztül-kasul, mint a mérgezett egér, míg nem találtam egy cukrászdát, ami este fél kilenckor is hajlandó volt nyitva tartani. Szerencsémre nem esett olyan messze, csak egy háztömbnyire Jasék lakásától.

Az időshölgy is épp zárni készült, amikor egyszer csak megjelentem az ajtóban egy vászonnal fedett tárggyal a kezemben és odasétáltam az üvegpulthoz. Szegényt épp pakolás közben zavartam meg, a krémes csodákból már csak néhány darab volt a pulton.

- Jó napot!- köszöntem rá illedelmesen. Meg is lett a hatása, érdeklődve felém pillantott, majd behízelgően kérdezte.

- Jó estét! Mit parancsol? – ahhoz képest, hogy nagyjából hetven éves lehetett, tudta rebegtetni a pilláit…

- Elnézést a kései zavarásért – kezdtem bele, miközben lesütöttem a szemem, mint egy bűnös négyéves. - de lenne még egy szelet tortájuk?

- Hát nem sok maradt,- szabadkozott, mintha ő lenne a hibás. - de voltaképp milyenre gondolt?

- Mindenképpen krémesre és csokisra – szinte biztos voltam benne, hogy Jas kevésbé részesíti előnyben a gyümölcszselés tortákat.

- Maradt még Sacher tortánk, csokoládétortánk, trüffel tortánk és még egy szelet fekete erdő is.

- Hmm. A fekete erdőt kérném elvitelre. – döntöttem az aranyközépút mellett. Elég habos, csokis, krémes és a kormány által előírt gyümölcs adaghoz is hozzájárul a gyümölcsös krém.

- Köszönöm. – eresztettem meg egy mosolyt.

- Oh. – vert félre egyet az ütemesen kalapáló szíve. – Ugyan, semmiség. – kapcsolt kissé késve, és szórakozottan becsomagolta az ínycsiklandozó édességet.

Mit nem adnék ilyenkor, hogy én is tudjak gondolatot olvasni, mint a kedvenc vadászom. Miközben fizettem, végig éreztem a pillantását az arcomon, majd a távozásomkor majd lyukat égetett a tarkómba az időshölgy szeme.

A maradék háztömböt emberi tempóval sétálva tettem meg. Emlékeztem a házra, ahová egyszer hazahoztuk, de lövésem se volt, melyik lehet az ő szobája. A kaputelefon segítségével megállapítottam, hogy a harmadik emelet lesz a nyerő. Remek. Maradt hat ablak, ami a két lakáshoz tartozik. A festményt és a süteményt letettem a járdára, és felszaladtam a falon és egy gyors pillantást vetettem az első szobára. A szemeim elé egy sárga-és narancs színekben pompázó szoba tárult. Egy barna hajú lány feküdt a narancssárga ágyneműn, úgy tíz éves lehetett és épp Stephenie Meyert olvasott. Elengedtem a párkányt, sikeresen landoltam, majd újabb lendületet véve futottam a következő ablakhoz. A szobában a lila és a mély bordó uralkodott, se senki sem volt bent. A franciaágy mellett álló fehér íróasztal lábánál megpillantottam egy ismerős szürke táskát, a szék karfáján pedig egy már oly sokszor látott vajszínű ballonkabátot. Bár az ablak zárva volt, megoldottam, az épp nem kapaszkodó kezemmel addig toltam felfelé, míg a belső fém pöcök el nem tört. Beleszagoltam a levegőbe, ahol szinte csak az ellenállhatatlan aroma érződött. Gyorsan zuhantam még egyet, majd az ablakon már a festménnyel és a süteménnyel a kezemben másztam be. Amint megfordultam, szembetaláltam magam azzal az emberrel, akiről már oly sokat hallottam, és akinek voltaképpen Jasminet köszönhetem.

- Kedves, hogy beugrottál Mark! – köszöntött. – Apád jön nekem egy ablak árával.

- Amelia. Erre számíthattam volna.

Miért nem jutott eszembe, hogy minden egyes lépesemet árgus szemekkel fogja figyelni…?

- Mert néha nem az eszeddel gondolkozol. – célozgatott. – Talán apád túlbecsüli a képességeidet. – mért végig. Majd a végén tekintetét belefúrta az enyémbe.

- Nem tudom Jas, hogy csinálta, de egész emberien nézel ki.  – célzott a szemeimre.

- Neked is jól áll a Xena jelmez. – mértem végig hasonlóan. El kell ismernem a bőrruha ott tapadt, ahol kell. Kíváncsi vagyok, vajon Jasmine-nek is ilyenje van…?

- Látom, tényleg ott tartod az agyad, ahol a férfiak általában.

- Mire fel a teljes harci dísz? Rajtam csak egy farmer van. – tereltem a témát. Tényleg támadó helyzetben volt, a dobócsillagok a kezében, és egy tőr lapult a csizmájában.

- Sosem tudom, mire számítsak egy démonnal kapcsolatban. Az egyik a lábamat töri, a másik meg a lányommal kavar.

- Ugye nem akarsz harcolni?- merült fel bennem a kérdés. Miközben próbáltam bevetni a sármom, ami eddig sosem hagyott cserben.

- Nézd Mark, lehet, hogy a többi libánál és talán még a lányomnál is bejön a modorod, de nálam nem. Ne is próbálkozz, két gyerekes anya vagyok, a mosolyod nálam annyit ér, mint a leárazás egy multimilliomosnak. – mire lehervadt a hódító mosoly az arcomról.

- Nem fogunk harcolni, főleg, mivel a saját házamban vagyunk, a nagyobbik lányom a fürdőben, a kisebbiket előbb csekkoltad le, de csak úgy figyelmeztetésképpen mondom… - meredt rám, mint egy kígyóbűvölő.

A mondat végét már nem tudtam meg, mert ekkor lépett be a fekete hajú angyalom. Meglepetten konstatálta, hogy a szobájában vagyok, majd a tekintete megakadt az anyján. Innentől pedig fejben ment a diskurzus...