29.Bűn és bűnhődés

Sziasztok! Picit hamarabb hoztam frisst, és elég fontos ez a rész, ezért van benne több szemszögváltás...Remélem nem baj. Ha mégis, kérlek, írjátok meg komiban. Komolyan kérlek titeket, hoyg ehheza  részhez az is írjon, aki eddig nem, mert ez egy olyan rész, amiről tudni szeretném mindenki véleményét... Előre is köszönöm!:) Nem húzom tovább, jó olvasást;)

29.fejezet

Bűn és bűnhődés

(Mark szemszöge)

- Ne aggódj, akkor még van remény. - mondtam neki, miközben megpróbáltam egy bíztató mosolyt küldeni. 

Valamiért ösztönösen úgy éreztem, hogy meg kell vigasztalnom, hogy esélyt kell adnom neki a boldogságra és el kell tűntetnem a szomorú ábrázatát. Az nem lehet, hogy semmi megoldás ne legyen és vagy nekem, vagy neki a biztos halál legyen a sorsa. Bármit is kell tennem, valahogy be kell fejeznem ezt az átok sorozatot, ami a családjainkat sújtja generációk óta.

A kezem még mindig az álla alatt volt a szemeim pedig a megnyugvást és a boldogság egy apró szikráját kutatták szemeiben. Amikor láttam, hogy a tehetetlenség okozta bánat és csalódottság kihuny a szemeiben, valami más kezdett vonzani felé. Isten se tudja, mióta álltunk már a híd lábánál, az én kezem továbbra is a nyakán, az ő keze pedig az én nyakamat karolta át, amikor az ajkaink végre összeértek. Az erő, ami felszabadult bennem, csak egy pillanatig tartott, de olyan hullámmal söpört át rajtam, hogy muszáj volt elválnom az enyhén kávé ízű és mégis édesen hívogató ajkaktól.

- Sajnálom, én csak, nem is tudom mi ütött belém. - kezdte a szabadkozást Jas, és hátat fordított nekem, majd arcát a tenyerébe temette.

- Nem, semmi baj, csak valami történt. - próbáltam megnyugtatni.

- Ezt hogy érted?- fordult gyanakodva hátra, majd a szemei megakadtak az enyémeken. - Mark!

- Mi az?

- A szemed, kék!

- Tessék?- nem hittem a fülemnek, még mindig a különös érzés hatása alatt voltam. Vajon mi a fene volt az? És mit művelt a szemeimmel?

(Jasmine szemszöge)

A hideg ujjai még mindig a nyakamon pihentek. Fogalmam sem volt, miért, de az ajkai vonzottak, mint a mágnes. Egy olyan erő ragadott magával, amely még soha. Felemeltem a karom és még mindig a zöld szempárban elmerülve, karoltam át és húztam magamhoz közelebb. Amikor az ajkaink összeértek nem éreztem semmi mást, csak tökéletességet. Az érzés olyan rövid volt és heves, hogy megijedtem. A csókot Mark szakította félbe, én pedig fejben átkoztam magam a történtekért.

Kapj az agyadhoz Jasmine! Mit művelsz?!

- Sajnálom, én csak, nem is tudom mi ütött belém. - nem tudtam tovább a szemébe nézni, így sarkon fordultam és az arcom a tenyereimbe temettem.

Egyáltalán mi a francot képzeltem? Hogy rávetem magam, és akkor az majd valamilyen megoldást kínál? Honnan vettem, hogy egyáltalán ő is ugyanezt akarja? Nem véletlenül engedett el nem egész két másodperc múlva. Abban a pillanatban csak mérhetetlen szánalmat éreztem magam iránt, hogy képes voltam így kihasználni őt, amikor csak megértő volt velem. Az öngyűlöletet a hangja szakította félbe.

- Nem, semmi baj, csak valami történt.

- Ezt hogy érted?- persze, hogy történt valami, az eddigi barátságunkat is sikerült porig rombolnom... Mikor teljesen megfordultam, újra végig mértem, majd a szemeit kerestem. - Mark!- csúszott egy oktávval feljebb a  hangom.

- Mi az?- kérdezte meglepődve.

- A szemed, kék!- nem hittem a szemeimnek, de hisz az előbb még zöldben, sőt inkább zöldessárgában pompáztak, most meg, kékebb, mint a Kaszpi-tenger.

- Tessék? - kérdezte tőlem, mint akinek elment az esze és nincs tisztában a színekkel.

- A szemszíned megváltozott! Méghozzá visszafelé. Várj!- kezdtem kutatni a  táskámban, míg meg nem találtam a neszesszerem és benne a tükrömet. - Tessék. - nyújtottam oda neki.

Elvette a tükröt, majd legalább háromszor megnézte benne a végeredményt.

- De, hisz ez lehetetlen. Csak vadászat után változik a színe, és akkor is beletelik néhány percbe.

- Oké, és ez most mit jelent?- kezdtem összezavarodni.

- Fogalmam sincs. Ilyen még sosem történt. Baromi jó csók volt, ha ezt váltotta ki...- mosolygott féloldalasan.

- Hülye. - bokszoltam bele a vállába. - Most kevésbé vagy démon?- kérdeztem összeszűkített szemekkel.

- Nem tudom. - válaszolta hasonló szemállással, miközben körzött egyet a vállával. Valószínűleg azért megérezte… - Au. Ez egy picit fájt. - szomorú kiskutya arc. - Mintha kevésbé emésztene a tűz. – válaszolt végül komolyan.

- Milyen tűz?- néztem rá értetlenül.

- Na, gyere- karolta át a vállamat. - Egy süti mellett megbeszéljük, amit tudnod kéne. - irányított a park bejárata felé.

- Ez most komoly?

- Persze, miért, nem beszélgetni akartál?

- De, de ilyen könnyen átlépsz a változások felett?

- Ha nem veszélyesek, akkor igen. - rándította meg a vállát.

- És ha azok?- kérdeztem kihívóan.

- Akkor a veszélyes változások csak jót hoznak. - mosolygott rám.

- Volt még egy megválaszolatlan kérdésem- kaptam az alkalmon.

- Igen? És pedig?- kérdezte, miközben még mindig átkarolt.

Igazából nem esett rosszul a közelsége, csak még furcsa volt. Mi történt az előbb, és mit jelentett? A változás tényleg a csók miatt történt? Volt annak a csóknak valami jelentősége? Változtat majd a viszonyunkon? A kérdések csak úgy cikáztak a fejemben, mint a villámok a nyári viharos égen át.

- Hogy zárjátok le a sebeket a holttesteken?- valahogy nem tudtam elképzelni, hogy mennek, és bevarrják a hullákat…

- Nyállal.

- Tessék?- torpantam meg. Ő csak egy lépéssel utánam állt meg, így a válla a derekamra csúszott.

- Mi van?

- Nyállal, ez most komoly?

- Igen, megmutassam?

És még mielőtt válaszolni tudtam volna, az ajkai lecsaptak az enyémre. Ez a csók nem volt olyan visszafogott, mint az előző és nem is lett vége olyan hamar. Nagyjából fél perc múlva, miután az én levegőm elfogyott, az ő nyelve pedig megízlelte a szám minden négyzetcentiméterét elváltunk és a homlokát az enyémnek támasztotta.

- Na, valahogy így.

- Hmm. A végén még féltékeny leszek azokra a hullákra és nem fogom őket úgy sajnálni. - néztem rá csúfondárosan, amire csak egy kacaj volt a válasz.

- Milyen erőd van, amivel jobban vonzol, mint mások lelke?

- Erősebb lennék? Ez megnyugtató…- gondolkodtam el.

- De most tényleg komolyan kérdezlek - vont közelebb magához, miközben az arcát a nyakamba temette. - Mit teszel velem?- szagolt bele a nyakamba.

- Ezt hogy érted?- emeltem a fel a fejét.

- Felrúgom miattad a szabályokat.

- Azt hiszed, én nem kapok otthon emiatt? - kérdeztem tőle hitetlenkedve.

- Az kemény menet lesz Améliával.

- Érdekelne Steve reakciója… De előtte legalább el tudod titkolni ideig-óráig.

- Miért, te nem?

- Anyám előtt? Most viccelsz? Úgy olvas a gondolataimban, mint egy nyitott könyvben.

- Akkor ez mégsem fog működni. Sajnálom. – engedte el a derekam és lépett hátrébb legalább két lépést. Szabályosan hiányérzetem támadt ott, ahol előbb még a kezei voltak.

- Mi?

- Nem érted?

- Hát, most épp nem. - csóváltam meg a fejem.

Nem értettem, mi történt? Valamit tettem, vagy mondtam? Hisz olyan jó volt mellette lenni.

- Ha ez nem maradhat titok, akkor ennek így nincs értelme. - vetett rám egy szánakozó pillantást.

Még mielőtt annyit tudtam volna mondani, hogy ez hülyeség és majd megoldjuk, elfutott, én, pedig ha akartam volna se tudtam volna utolérni. Értetlenül álltam a történtek előtt, az egyik pillanatban még a karjai között voltam, a másikban pedig eltaszított magától, mint egy ellentétes pólusú mágnest. Könnyes szemmel néztem még a hűlt helyét egy percig, majd letörten, beesett vállakkal haza indultam.

A hazautamat töprengéssel töltöttem. Két csók, ennyit váltottunk, de mégis, mintha az alatt a két csók alatt találtam volna meg önmagam. Lehetséges, hogy ezt csak én éreztem így? Hogy Mark csak szórakozott, és amint veszélyt észlelt, inkább lelépett? Ennyit jelentettem csak neki?

(Mark szemszöge)

- Igen, megmutassam?

Mielőtt bármit is mondhatott volna, kihasználtam az alkalmat hogy újra megérezzem azt a különleges ízt, amit még sosem éreztem. Kávé és valami, ami ellenállhatatlanabb, mint bármi más. Nem engedtem el, míg azt nem éreztem, hogy nem bírok magammal, ha nem állok le. Ez a lány jobban vonzott, mint eddig bármi a világon, és nem értettem, hogy csinálja.

- Na, valahogy így.

- Hmm. A végén még féltékeny leszek azokra a hullákra és nem fogom őket úgy sajnálni. - nézett rám csúnyán, mire el kellett nevetnem magam.

- Milyen erőd van, amivel jobban vonzol, mint mások lelke?

- Erősebb lennék? Ez megnyugtató…- tettetett elgondolkodást.

- De most tényleg komolyan kérdezlek - vontam közelebb magamhoz a derekánál fogva. - Mit teszel velem?- szagoltam bele az illatos és különleges aromájú nyakába. Miután teleszívtam magam az illatával, csak az arcomat pihentettem a vállánál.

- Ezt hogy érted?- emelte a fel a fejem a puha tenyerével.

- Felrúgom miattad a szabályokat. - válaszoltam nemes egyszerűséggel.

De érte, szinte bármit odaadtam volna.

- Azt hiszed, én nem kapok otthon emiatt? - kérdezte tőlem kecsesen felhúzott szemöldökkel.

- Az kemény menet lesz Améliával. – helyeseltem.

- Érdekelne Steve reakciója… De előtte legalább el tudod titkolni ideig-óráig.

- Miért, te nem? – kérdeztem hirtelen. Ez jót nem jelent…

- Anyám előtt? Most viccelsz? Úgy olvas a gondolataimban, mint egy nyitott könyvben. – Ezt nem hiszem el!

Egymás gondolataiban is olvasnak? Ez így egészen más megvilágításba helyezi a dolgokat. Amelia sokkal erősebb, mint Jas, talán már látta is, hogy mindez meg fog történni. Addig rendben lett volna, hogy az egyszemélyes végzetemmel titokban tartjuk ezt az egészet, de így, hogy már valószínűleg Amelia is tud róla, minden más.

- Akkor ez mégsem fog működni. Sajnálom. – szabályosan meg kellett erőltetnem magam, hogy a kezeimet levegyem a derekáról, és a biztonság érdekében hátrébb léptem két lépést is. De bármennyire is jól esett a közelsége, a harcot nm kockáztathattam. Idő előtt nem…

- Mi? – nézett ijedten a szemembe, mint egy őzike.

- Nem érted?- néztem rá hitetlenkedve.

- Hát, most épp nem. - csóválta meg szomorúan a fejét. Ha nem miattam tette volna ezt, oda mentem volna és megvigasztalom, de így könnyebb volt ott hagynom.

- Ha ez nem maradhat titok, akkor ennek így nincs értelme. - néztem rá még egyszer utoljára vágyódva, majd elszakítottam róla a tekintetem és futásnak eredtem, mielőtt újra hibáznánk.

Elég nagy bunkóság volt a részemről csak így, magyarázat nélkül ott hagyni őt, amikor ennyire erősen éreztem iránta, de nem tehettem mást, hacsak nem akartam még néhány szabálysértést elkövetni. Amelia így is a fejét fogja szedni, Apám pedig kikelve önmagából fog őrjöngeni, szinte előre láttam.

Futás közben is csak a könnyes zöld szempárt láttam magam előtt és átkoztam magam, hogy ott hagytam őt. Fél perc alatt a nagy tölgyfaajtó elé érkeztem, kopogtam és megvártam, míg anyám ajtót nyit.

- Mark, mi történt? – jött elém anyám.

- Nem akarok róla beszélni. - bújtam ki az öleléséből. - Apu haza ért már?

- Nem, miért?

- Majd megtudod…

- Mit csináltál már megint?- fordított maga felé.

- Semmit, az égvilágon semmit. - tártam szét a kezeimet.

- Ezt még én sem hiszem el. Tehát, ki volt az a lány, akihez úgy rohantál? – mosolygott rám bátorítón, miközben a konyhába vezetett.

- Jasmine.

- És van vezetékneve is ennek a Jasmine-nek? – beszélt hozzám, mint egy négyéveshez.

- Williams. Jasmine Williams. - vallottam be neki lesütött szemekkel.

Hallottam, ahogy félre ver anyám szíves, majd kétszeresére kapcsol.

- A vadászlány?

- Igen. Igen, ő.

- Na, azt nem teszed zsebre, amit apádtól ezért kapni fogsz…

- Tudom, de ez érdekel a legkevésbé! - keltem ki magamból.

- Ha nem apád, akkor mi a baj?- tette a vállamra a kezét.

- Ott hagytam őt.

- Miért?

- Mert ez az egész nem maradhat titokban. Hiába van rám ekkora hatással, minden kiderül és akkor mindennek vége. Apu kikel magából, Amelia valószínűleg ebben a pillanatban tépi le a fejét, vagy ha mégsem, őt akkor sem kockáztathatom.

- Ó, kisfiam. – ölelt át. - Minden rendbe jön.

Jól esett a közelsége, és hogy meg akart nyugtatni, de valahogy az anyai ölelés és hátsimogatás most nem volt elég.

- Anya! Mégis hogy az Istenbe titkolhatnám el előle ezt? – kérdeztem tőle kétségbeesetten, miközben a szemeibe néztem.

- Jesszus! Mark, mit történt a szemeddel?

- Halványlila gőzöm sincs. - feleltem tanácstalanul. - Alighogy megcsókoltam Jast, valami hihetetlen energia áramlott keresztül rajtam, és amikor kinyitottam a szemem, már kék volt.

- De, hisz ez lehetetlen.

- Mi a lehetetlen? - hallottam meg apám derűs hangját az előszobából.

- Na, megrendelheted értem a hullaszállítót - motyogtam anyunak, miközben az előszobába mentem. Ő csak bíztatóan megszorította a vállam és mögém lépett.

- Mark! Mit tettél?- kérdezte magából kikelve, ahogy a szemembe nézett.

- Én…

- Időn kívül vadásztál? Tudod te, mi lesz ebből? Amelia bármelyik pillanatban betörheti az ajtót. - kapta a fejét a bejárati ajtó felé.

- Nem, nem vadásztam időn kívül. Bolond azért én sem vagyok. - vagy mégis?

- Akkor mégis miért kék a szemed?- üvöltötte.

- Valószínűleg egy csók miatt. - vontam meg a vállam.

- Egy csók miatt?- rökönyödött mega apám. - Jó csók lehetett. - kacsintott.

- Oh, az volt. Az eddigi legjobb.

- De várj!- érte utol apám magát. - Kivel csókolóztál, hogy ekkora hatással volt rád?- nézett rám gyanakodva.

- Nem akarnád tudni. - próbáltam meg kibújni a válasz alól. Sarkon fordultam és felrohantam a szobámba, amilyen gyorsan csak tudtam.

Nem is tudom, mit képzeltem, apám sokkal erősebb és gyorsabb volt, mint én, egy szempillantás alatt beért, majd teljes erejéből megszorította a vállaimat és maga felé fordított.

- Ki? Volt? Az?- kérdezte minden szótagot hangsúlyozva, dühtől eltorzult arccal. Még sosem futottam el előle, és tudta, hogy nagy gáz van, ha most mégis megpróbálkoztam vele.

- Jasmine.

- A vadász? Neked teljesen elment az eszed?- lökött be az ajtón olyan erővel, hogy az ágy megreccsent alattam, miközben landoltam.

- Igen, ő. – álltam fel.

- Te teljesen meg vagy húzatva? - járkált fel, s alá. – Az egyetlen ellenségeddel hetyegsz, az Isten se tudja hol, amikor lehet, hogy az csak egy csapda volt?

- Nem hetyegtünk, és nem volt csapda. Én bízom benne.

- Oh, hogy te bízol benne! Akkor minden más, nem igaz?- mondta gúnyosan. – Te tényleg ilyen hülye vagy? Miért nem vagy képes felfogni, hogy ő az ellenséghez tartozik?!

- Azért, mert ő nem az ellenségem! Sokkal több annál.

- Nem érdekel, ha ő lenne az anyád is! Mostantól gyűlölöd és az első adandó alkalommal megteszel mindent, hogy megvédd magad. Megértetted?!

- Parancsra gyűlöljek?- néztem rá, mint aki nem hisz a szemének. – Tényleg ezt várod tőlem? Hogy utáljam és küzdjek az ellen az ember ellen, aki kiváltott belőlem valamit? Valamit, ami nem a mérhetetlen fájdalom és szomj az ártatlanokra?!

- Látom veled a világ legjobb csókja után nem lehet beszélni. Szedd össze magad Mark! Közeleg az idő…- majd sarkon fordult, rám csapta a szobám ajtaját és elvonult.

Miután perceken át ültem az ágyon és azon merengtem, mekkora görény vagyok, hogy a lányt, aki annak ellenére, hogy gyűlölnie kéne, barátsággal fordult felém, ott hagytam egyedül. Magyarázat nélkül.

(Jas szemszöge)

Félve fordítottam el a kulcsot a zárban. Már fél hét volt, de nem siettem haza. Tudtam és hallottam, hogy Anyunak már lejárt a munkaideje. A hazaúton kizártam minden gondolatot, így eddig megúsztam bármiféle üvöltés és szemrehányás nélkül. A zár kattant, én pedig, mint egy ma született bárány mentem be az oroszlán barlangjába. Gyorsan megszabadultam a csizmámtól és a kabátomtól, és lábujjhegyen próbálkoztam átsurranni az előszobán. Sikertelenül.

„Ezt egyszerűen nem hiszem el! Ezért még számolni fogunk. Jasmine Williams! Hogy lehettél ennyire felelőtlen és nemtörődöm?! Nehogy azt hidd, hogy ennyivel el van intézve, hogy bevonulsz a szobádba, és éled tovább az életed… Korántsem! Majd vacsora után megbeszéljük. Nem menekülsz…”

Miután mégiscsak magamra zártam a szobaajtót, úgy döntöttem, hogy megpróbálom lemosni magamról a megaláztatást, így bevetettem magam a fürdőszobába és lezuhanyoztam, megmostam és megszárítottam a hajam, majd szabadidő ruhába bújtam. Teljesen mindegy, hogy, hogy nézek ki, miközben elevenen megnyúz…

„Vacsora!”

Miután kimentem és magamra erőltettem egy emberi ábrázatot, ami valahol az éppen kínzott és a halálra ítélt között lehetett, elfogyasztottam a számomra ízetlen rántott csirkét és visszaballagtam a szobámba egy árva szó nélkül. Miközben ott feküdtem az ágyamon és az ítéletre vártam, felidéztem a délután keserédes pillanatait. Az első csók, a szeme, az illata, az ölelése, a titkok, az érintése, a második és egyben utolsó csókunk, ami után hideg zuhanyként ért a tény, hogy ő erre képtelen. Nem vettem észre, hogy mikor, de a könnyeim folyni kezdtek. A végén, már nem is bántam, csak szabad folyást engedtem nekik mindaddig, míg a szobaajtó fel nem tárult és egy villogó zöldesszürke szempárral nem találtam magam szembe.

„Egyszerűen nem értem! Mi a fenét képzeltél?!” – kezdte, miközben leült az ágyra, velem szemben.

„Nem tudom, és tudom, hogy hibáztam, de most nem tudom mire fogni. Egyszerűen csak úgy megtörtént… Nem értem miért kell ebből ekkora ügyet csinálni?!”

„Azért”- jött oda hozzám, és törölte le a könnyeim. – „Mert te azt az egyetlen egy embert találtad meg az ajkaiddal, akit tilos lett volna. Nem érted?”

„De, de ha mindent tudsz, akkor azt is, hogy mi történt pontosan. Hogy mi történt a csók után, és hogy mit éreztem közben. Sőt, talán még Mark gondolatait is hallottad.”- kaptam felé vágyakozva a fejem.

„Igen, mindent tudok.”- mosolyodott el. - „ Te nem hallottad?”

„Nem, de ha már ilyen jól informált vagy, mesélhetnél…”

„Rendben, de akkor utána te is válaszolsz…Tehát, még mielőtt messze menő következtetéseket vonnál le, én is csak az első csókotok közben hallottam. Valószínűleg a másodiknál már nem teljesen volt önmaga”.” – mosolygott anyám cinkosan. – „ Megijedt az érzéstől, ami egyszer csak úgy átszáguldott rajta. És még mielőtt megkérdeznéd, azért hagyott ott, mert megijedt a következményektől. Az apjától, és egy picit tőlem.”- mosolygott egy 32 fogas mosollyal.

„Köszönöm.”- öleltem át.

„Nem hiszem el, hogy te semmit nem hallottál. Mark nagyobb hatással van rád, mint gondoltam… Mit érzel most?”- tért egyből a lényegre.

„Nem tudom. Ez nem biztos, hogy működne, főleg, hogy te és Steve állandóan fúrnátok minket, és a végén így is-úgyis verekednünk kéne.”

„Igen, ez elég valószínű. De amit kiváltasz abból a srácból… Le a kalappal. Még sosem történt egyikőjükkel sem ilyesmi.”- ámuldozott Anyu.

„A szemére gondolsz?”

„Igen. De ezt majd megbeszéljük később, amint találok valamit, most pedig feküdj le, elég nyúzottan nézel ki…”

„Kösz, minden lány ezt akarja hallani… Egyébként mérges vagy?”

„Nem, csak nem értelek, ami veled egyre gyakrabban előfordul.” – mosolyodott el.

„Még egyszer kösz.” – gondoltam, miközben becsukta az ajtót.

Miután kiment, elmentem a fürdőmbe, és magamra vettem a fekete rövidnadrágomat és az I ♥ New York pólómat, amit pizsamaként használtam,, majd kifordultam a szobámba, és majdnem földbegyökerezett a lábam attól, amint ott találtam.

Amit fönt írtam, komolyan is gondoltam:P Komikat kérek!