2. Tények, kérdések, szabályok

2. fejezet

Tények, kérdések, szabályok

Egyszerűen ledöbbentem. Igen, ez a megfelelő szó. A gondolatok csak úgy cikáztak bennem:

" Ez most tényleg azt jelenti, amit hallottam, vagy amit hallottam, azt csak félre hallottam?"

" Már csak fél év? Ez most komoly? Mit kezdjen magával az az ember, aki olyan ultimátumot kap, hogy figyelj, félig szuperhős lehetsz, de ha megszületik az első gyereked, aki minden bizonnyal örökli majd a fura tehetségeidet, a születésnapját jól jegyezd meg, mert pár év múlva akkor kezdheted rendelni a koszsrúkat!"

Kegyetlenségnek éreztem mindazt, amit anyámmal művelnek. Neki nem lehet vége, hiszen akkor mi lesz velem,velünk?

- Nem hiszem el, hogy ezt most komolyan mondtad! Hisz ez lehetetlen!

- Nem, egyáltalán nem az. Majd te is rájössz. De ne aggódj, addig még rengeteg időnk van!

- Mi az hogy ne aggódjak?! Félig az én lelkemen szárad a halálod, még akkor is ha ezt csak mi tudjuk! Mert ugye ezt csak mi tudjuk?

- Miért te kinézed apádból, hogy képes lenne egy ilyen teherrel együtt élni, hogy Szívem, vigyázz, hogy mikor csinálsz nekem gyereket, mert rá 15 év múlva engem már nem látsz...?

- Nem, ez tényleg nem vallana Apura.

-Na ugye. És most pedig elmondom, hogy mit kell tenned ezek után. Először is: erről nem szólhatsz senkinek! Megértetted?

- Még Katie-nek se?

Katie nekem azt az embert jelenti, akinek minden titkomat elmondhatom, és ő nme adja tovább senkinek, aki megérti a problémáimat, és segít megoldani, aki a családomon kívül mindig mellettem állt. Az, hogy még neki se szólhatok, komolyabbá tette számomra ezt az egészet.

- Nem szívem, még neki se. Képzeld el milyen arcot vágna, ha megtudná, hogy a lány, akit eddig csak a barátnőjének hitt, olyan dolgokra képes, amik abnormálisnak titulálandók.

- Rendben. Tehát tulajdonképpen egyedül kell megbírkóznom azzal a ténnyel, hogy a születésemmel én lettem a saját anyám gyilkosa, hogy az emberek gondolatait hallgathatom egész nap, és mindennek tetjében látom a jövőbeni katasztrófákat, árvízeket, háborúkat, és a Világ minden elkövetkezendő dolgát?! Ezt te sem várhatod el tőlem!- az utolsó mondatot szinte már üvöltve közöltem vele, ami a felháborodás és az előző sokk következménye volt.

- Ezt senkisem várja el tőled! Én itt vagyok mindenesetre. Amíg kiképzés alatt leszel...

Itt kérdő tekintet vetettem rá. Mi az hogy kiképzés? Talán valami katonai tábor jellegű konditerem rejtőzik a pincénkben?

-...addig azt kell tenned, amit én mondok...

Na persze. Mintha eddig nem azt kellett volna tennem...Üdítő változatosság lesz.

-...És amíg azt teszed, amiben megegyeztünk, addig elméletileg minden a legnagyobb rendben lesz mindaddig, amíg nem végzünk. De a szabályokat mindenképp bekell tartanod!

- Miféle szabályokat?

- Először is, ahogy azt már megbeszéltük, a látomásokról, és a gondolatokról nem szólhatsz senkinek. Titokban kell tartanod őket, de nekem be kell számolnod arról, hogy mit, és milyen időközönként látsz, vagy hallasz, mert ez a képességeid fejlődését mutatja. Továbbá úgy kell tenned, mintha semmi különleges nem történt volna veled az elmúlt időszakban.

Ez elég nehéz lesz - gondoltam magamban - mivelhogy igenis történtek dolgok, és én a hazugságok terén sosem voltam otthon. Egyszerűen tudtam, hogy a szememből látszik, hogy mikor hazudok, és mikor nem.

- Végül pedig minden héten gyakorolonod kell velem.

- Ez eddig világos, de mit fogunk gyakorolni? És hogyan? Hol ? És egyáltalán mikor?

- Ne aggódj, van egy megfelelő helyem ebből a szempontból, már jó előre felkészültem ezekre az évekre. Kibéreltem egy raktár épületet Midtownban.

Mindig is csodáltam az alapossága és az előrelátósága miatt, de ezt még én sem feltételeztem volna róla.

-Tehát ha jól értem, titokban kell tartanom, azt amiről most beszélünk, és mindenhéten kemény edzés tervet követve-mind fejben, mind testben- kiképzést fogok kapni tőled?

- Igen nagyjából ennyi az egész.

- Rendben, de mi lesz veled fél év múlva? Egyszer csak összeesel görcsökben rángatózva, minden előjel nélkül? Vagy már akkorra régóta gyengélkedni fogsz, mind az öregemberek, akik a halálos ágyukon fekve motyognak a harmadik szívrohamuk után?

- Nem tudom, és nem is ismerek olyan embert, aki eltudná mesélni mindezt. Akit régebben ismertem már meghalt.

- Ki volt az? A nagyi nem lehetett, hiszen ő még él.

Tényleg. Hasított agyamba a gondolat:

" Hogy-hogy a nagyi még él? Nem kellett volna már meghalnia jóval korábban? Már nem azért, semmi bajom nincs a nagyival, de már most ellentmondásokba ütközik ez az egész történet... "

- Akiről én beszélek, a dédnagyanyád volt. A nagyi generációja kimaradt ebből a dologból, ezért ő nem is tud róla. Susan dédnagymama sem értette eleinte, de mivel az ő gyermeke nem örökölte a tehetségét, nem kellett meghalnia olyan korán, és még megérte, hogy engem felkészíthessen. Ez az elkötelezettség, ami irántam volt benne, ami bennem is bennem van irántad, tartotta életben olyan sokáig.

- Tehát te is ugyanabban a cipőben jársz, mint én, vagyis majdnem: Susan dédnyagymama miattad halt meg!