24.Kompromisszumok

24.fejezet
Kompromisszumok

- Katie az Isten szerelmére! Hajlandó lennél legalább rám nézni?
- Nem.
- Esküszöm hihetetlen vagy! Mint egy durcás négyéves, akinek elvették a fagyiját. Hány ezerszer kérjek még bocsánatot?
- Ahányszor akarsz. Hidegen hagy.
- Ezt nem hiszem el... Áh!- és ezzel kirohantam a teremből, még mielőtt olyat mondok, amit megbánok.


Hogy lehet ennyire csökönyös és haragtartó? Már három napja ez ment. Reggel, szünetekben, órák után, majd másnap reggel... Claire már nagyon unta az egészet. Kedden még Katie oldalán állt, mert úgy érezte őt is átvertem, és neki is láthatatlan voltam, mint az üvegfal, de már ő is unta ezt az egészet. Hiányzott neki a megszokott közege, ahol nem kell a haragtól tartania. Amíg a folyosón dühöngtem, Claire is megérkezett:


"Remélem ma már kibékültek, esküszöm, kibírhatatlanok együtt. Egyáltalán min akadt ki Katie ennyire? Hogy Jasmine találkozott Markkal?..."


- Szia!
- Látom megint a folyosón vagy. Ezek szerint még nincs vége? Jön a következő menet?
- Számolod még?
- Nem, kedden, a tízedik után abbahagytam...
- Utálok Katie-vel veszekedni, mert békíthetetlen.
- Egyébként min vesztetek össze ennyire?
- Hülyeség az egész, nem számít.


Eszem ágában sem volt elmondani Claire-nek az indokokat. Nem értené meg, bár titkon ő is oda van Mr. Vastag pénztárcáért, mint az összes lány a suliban, ezt nem vallaná be senkinek, mert Katie -nél az tabu téma. Claire -rel az oldalamon ismét bemerészkedtem az oroszlán barlangjába, de persze tisztes távolságba, és úgy tettem, mintha valami eszméletlen érdekes dolog lenne a táskámban.


- Szia Katie!
- Claire! Miújság?
- Semmi. Katie, nem tudnád félre tenni a már-már nevetséges büszkeséged? Jas már így is a földön kúszik a kegyeidért. Mit akarsz még? tündér varázspálcát?
- Fúj, azt nem. Azt akarom, hogy árulja el, hogy, hogy tehette ezt? És főképp, hogy miért?
- Miért, mit tett?
- Kérdezd meg Ms. Ártatlant!
- Jas, légyszi gyere ide, és magyarázd el nekem ezt az egészet. - hívott oda Claire a padjához.


Miközben megkerültem a sajátomat, Claire aggodalmát és Katie önelégültségét hallgattam.


"Mit csinálhatott Jasmine, amitől Katie ennyire kiborult? Soha életemben nem láttam még Katie-t ennyire dühösnek..."


"Végre Ms. Jó modor is megbukott. Kettőnk közül mindig én voltam a rosszabb és a felelőtlenebb... Kíváncsi vagyok mit fog szólni Claire..."


- Na, mi van?
- Mit csináltál?
- Igen Jas, mondd el, mit csináltál?
- Tudni akarod, hogy min akadt föl Miss Mindenki tegye azt, amit én akarok, különben napokig rá se nézek? Azon, hogy tudtán kívül találkozni mertem az exével.
- Oké, ezt eddig is tudtuk. Összefutottál Markkal a parkban. - magyarázta Claire.
- Oh, ezt eddig nem említettem? Nem csak összefutottak, találkoztak, és meg voltak lepődve, amikor találkoztak velem...- méricskélt Katie.
- De miért?
- Igen Miss Ártatlan, miért?- érdeklődött maró gúnnyal a legjobb barátnőm.
- Katie, a fenébe is, semmi nem történt, csak beszélgettünk! Nem dugtam le a nyelvem a torkán, sőt ő sem az enyémen, nem adott nekem luxuslakást, csak meghívott egy kávéra, és sétáltunk egyet a parkban.
- Kettesben?- Claire egyik ámulatból a másikba esett.
- Nem, Argentína teljes lakosságával... naná, hogy kettesben. Katie ezen akadt ki...
- És miről beszélgettetek?- Claire-t egyre jobban érdekelték a részletek.
- Hát tulajdonképpen mindenről. A suliról, a volt suliijairól, Katie -ről - itt jelentőségteljes pillantással néztem az illetőre-, Stacy-ről és úgy amúgy, mindenről.
- Remélem jól kitárgyaltatok.
- Tényleg azt hiszed, hogy minden rólad szól, és hogy csak azért mentem el, hogy jól hátba szurkálhassalak?
- Ez igaz Katie. Jas nem ilyen...


Miután Katie látta, hogy Claire - utolsó mentsváraként- is kezdi hülyének nézni, átgondolta a dolgot, és kegyesen megbocsátott.


- Mit akarsz? Hogy kérjek bocsánatot, nem is tudom... úgy milliomodszorra?
- Légy szíves.
- Bocsánat. - amint kimondtam, elmosolyodott és a nyakamba vetette magát.
- Imádsz cirkuszolni, ugye?
- Egy kicsit...- vágott bűnbánó-boldog arcot.


Az idilli pillanat közben Mark sétált be az ajtón és elégedetten konstatálta, hogy már nem kell a feje körül röpködő könyvektől és más tárgyaktól tartania.


- Kibékültetek?
- Igen, de ez nem neked köszönhető. - Katie még mindig nem bírta őt.
- Bocs, hogy miattam veszekedtetek, de nem gondoltam volna, hogy képes vagy fölkapni a vizet azon, hogy valaki képes velem úgy beszélni, mint egy emberrel.
- Oh, arra én is képes lennék, csak nem akarok.
- Oké srácok, én éhes vagyok. Katie eljössz velem a büfébe? Claire?- léptem közbe.
- Persze. - derült fel Claire nem bírta volna tovább hallgatni.
- Felőlem.


Miután jól laktunk péksütivel, rohanhattunk órára, és ismét kezdetét vehette a mókuskerék. Mrs. Cole, majd Mr. Wilson, aztán Mr. Collins pusztította az amúgy is véges agysejtjeinket.


Bioszon egy újabb lap landolt előttem, ezek szerint, csak így tudunk kommunikálni...


Bocs, nem hittem, hogy ekkora balhé lesz belőle.


Nem te tehetsz róla, Katie már csak ilyen.


Igen, de most akkor is én vagyok a saras... Viszont lenne egy kérdésem.


És pedig?


Mikor tudnánk festeni? És hol?


Pff. Azt hiszem, ez most egy kicsit necces. Alig két órája békültem ki Katie-vel, és most újra kockáztassam ezt?


Jas! A festményt három héten belül le kell adnunk.


Tudom, de miért ilyen sürgős?


Mert veled ellentétben én utálok késni.


Oké, majd kitalálok valamit. De nálunk tuti nem festhetünk. Mi van a ti házatokkal? Egy ekkora művésznek nincs saját műterme?


Tudod, hogy apám nem tud róla...


Ja, tényleg. És nincs valami titkos földalatti alagutad, amiről apád nem tud?


Nincs. De jövő héten Oroszországban lesz. Akkor festhetnénk nálunk...


Oké, az jó lenne.


Igen, de addig meg kell venni a festékeket, ki kell választani a perspektívát, vázlatot kell csinálnunk...


Rendben Pablo, a részleteket majd később megbeszéljük, jó?


Jó.


A nap többi része eseménytelenül telt, mindaddig, amíg át nem léptem az Overton ajtaját, hogy besegítsek Anyunak. Hátra mentem, hogy felvegyem a fehér kötényem, amikor Anyu eszelős pillantásával találtam szembe magam.


- Mondd, neked mégis mi bajod?!
- Most épp az, hogy üvöltesz velem. Miért?
- Elmész Markhoz?
- Majd csak jövő héten. Miért?
- Mi az, hogy miért, Jas? Nem emlékszel, hogy a Richardson családdal nem vagyunk puszipajtások?
- De. És te nem emlékszel, hogy azt mondtam, hogy hagyd, hogy úgy intézzem ezt az ügyet, ahogy jónak látom?
- De mi van, ha ez csak egy csapda? Hogy odamenj, és elrabolnak, vagy tudom is én...?
- Ha jól gondolom, ez esetben fél másodperc sem telne bele, és te betörnéd a bejárati ajtót.
- Szóval a segítségemre számítasz, de a figyelmeztetésem nem érdekel?
- Én nem ezt mondtam!
- De, pontosan ezt mondtad. Tudod mit? Intézd úgy, ahogy jónak látod, de a mentőosztagra ne vegyél mérget! És most menj, a hármas és a négyes asztal a rendelésre vár.
- Jó!


A délután is elment valahogy, Anyuval nem szóltunk egymáshoz, csak dühösen mentünk haza egymás mellett. Amint hazaértem, bevonultam a szobámba és tanultam. Miután azzal végeztem, TV-t néztem, majd vacsoráztunk. Mindezt egy hang nélkül. Egész délután szokatlanul magányosnak éreztem a fejem, mégsem voltam hajlandó bocsánatot kérni. Tudtam, hogy csak félt, és hogy lehet, hogy igaza van. De úgy éreztem, hogy bennem és a képességeimben nem bízik. Hallottam volna, ha Mark hazudik, nem?


Amikor már azt hittem, hogy teljesen kihalt az agyam, mégis megszólalt:


"Nem vagyok biztos benne, hogy hallottad volna."


"Ezt hogy érted?"


"Úgy néz ki, a képességeink gyengébbek, ha a közelben vannak. Mondd, mégis mikor láttál utoljára látomást?"


"Nem is tudom. Gondolom régen."


"Épp ez az. Annyi időt töltesz Markkal, hogy a képességeid kezdenek tompulni."


"Ez lehetséges? Egyszer csak el fog tűnni, ha elég időt töltök Markkal?"


"Nem, nem hiszem, de mellette kifejezetten süket vagy."


"Ez nem igaz. Az ő gondolatait is hallom."


"Igen, de nem mindet."


"Igaz, de szerintem ez az ellenségeskedés miatt van."


"Én mégis hallom."


"Mert nem a te párod. Miért, te Steve összes gondolatát hallod?"


"Nem tudom, még senki nem harcolt velem, hogy ezt kiderítsem."


"Ez most célzás akart lenni?"


"Talán."


Vicces volt úgy beszélgetni, hogy én az ágyon fekszem, ő pedig egy másik szobában úgy tesz, mintha olvasna. De mindenesetre biztonságosabb, mint személyesen megbeszélni a kíváncsi húgom, és apám előtt.


"Ne haragudj a délután miatt. Tudom, hogy csak segíteni akarsz és, hogy féltesz, de szerintem nem lesz semmi baj."


"Szerinted. De honnan vagy ennyire biztos abban, hogy Mark igazat mond?"


"Nem vagyok biztos benne, de én nem tőrrel, hanem bizalommal fordulok az emberek felé."


"Vicces."


"Ha ennyire akarod, lecsekkolhatod valamelyik nap a kávézóban."


"Megoldható lenne?"


"Persze. Majd kitalálok valamit, a versennyel kapcsolatban. De, ha jól értem, csak akkor dolgozhatok tovább Markkal, ha te beleegyezel?"


"Csak a te érdekedben."


"Rendben. De ez egy nevetséges kompromisszum..."


Miután ezt megbeszéltük, úgy döntöttem, hogy lezuhanyozom, és felhívom Markot. Zuhanyzás közben és után azon törtem a fejem, hogy milyen ürüggyel hívjam holnap a kávézóba Markot. Jobb nem jutott eszembe, csak, hogy csináljuk meg a vázlatot, hogy minél hamarabb kész legyünk...


- Szia Jas!- elmentette a számom?
- Helló. Csak azért hívlak, hogy meggondoltam magam.


"Mondd, hogy nem a versennyel kapcsolatban..."


- A versennyel kapcsolatban. - élveztem, ahogy parázik.


"Jesszus."


- És?
- Azt hiszem, mégis jobb lenne, ha találkoznánk holnap, és megcsinálnánk a vázlatot, csak hogy haladjunk is...


"Huh."


- Rendben. Hol találkozzunk?
- A szokott helyen?
- Az Overtonban, az ablak melletti asztalnál?
- Aha.
- Oké, akkor holnap, suli után egy órával.
- Rendben. Szia. - és bontottam a vonalat.


Miután biztosítottam Anyunak az ellenőrzési jogát, úgy döntöttem lefekszem aludni. Amíg el nem nyomott az álom, csak reménykedni tudtam, hogy nekem volt igazam, és hogy Anyu tévedett...