9.Váratlan események

Sziasztok!

Nem lett túl hosszú, nem is nagyon történik benne semmi. Csak egy átvezető fejezet, de remélem örültök neki:)

Puszi,M

9.fejezet

A könnyek és a megalázottság érzése égették a szemeimet. Ebben a pillanatban vesztettem el mindent, ami a régi életemhez kötött. Azt az embert - aki valamilyen számomra felfoghatatlan okból úgy érezte, hogy dühtől kigúvadó szemekkel bámulhat rám - már nem tekintettem az apámnak. A nevelésemben aktívan sosem vett részt, de hogy képes legyen kisemmizni, és elvenni tőlem az utolsó ajándékot, amit Anyutól kaptam, egyenesen felháborított. Egyedül talán csak a tisztelet, és az üvöltő gondolatok tartottak vissza attól, hogy apám tudomására hozzam a teljes igazságot, méghozzá fizikai formában.

„Mégis mi a francot csinálsz? Nem teheted!”

„Jas, ez nem a legjobb ötlet. Különben sem akarom, hogy egyedül csináld.”

„Jas, tudom, hogy mit érzel, de nyugodj meg kérlek!”

A hangok szerencsére kijózanítottak, és tudtam az üvöltő hangorkánra figyelni, ami az apró embertől származott.

- ... mégis honnan tudnád te, kis pénzéhes dög, hogy mit akarna az anyád?! Senki nem ismerte nálam jobban! Te meg csak egy kis önző taknyos vagy! Mégis mit képzelsz te magadról, hogy csak úgy játszol ennyi pénzzel, és meglépsz, nehogy osztozkodnod kelljen? Önző kis ribanc!

„Az agyvérzés kerülgeti, csinálj már valamit! Az ő hulláját nem vagyok hajlandó eltakarítani…”

- Azt hiszem, jobb lesz, ha most lenyugszunk… - kezdte volna Matt csitítani apámat, miközben a biztonság kedvéért beállt apám elé. A következő pillanatban, egy éfl másodperces előnnyel jött a látomás, majd a valóság:

Apám félrelökte Mattet, aki, mivel nem volt felkészülve, a kanapén landolt, és felém kapott. Nekem pedig csak épp volt elég időm elrántani a torkom a kezei közül. A többiek egy szempillantás alatt falat képeztek körülöttem, miközben én megütközve meredtem apámra a válluk fölött.

„Megöllek, te kis szajha!”

A pénzéhség, mint egy kiéheztetett vadállat tombolt apámban, a pám a dühtől és a kapzsiságtól szinte nem is látott. Még az is lehet, hogy nem volt tisztában azzal, hogy mit tesz, de engem már fikarcnyit sem érdekelt, hogy mit gondol, vagy érez. Már nem tudtam rá tisztelettel, vagy szeretettel tekinteni. Amikor ránéztem, csak undort és megvetést éreztem. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen mélyre süllyedne, hogy megtámadja a saját lányát egy kis pénzért – vagy bármi másért.

- De ti mégis hogy? Az előbb még… - értetlenkedett. Túl gyorsak voltak számára a többiek.

- Azt hiszem, most jobb, ha mész – szólt fenyegető hangon Andy.

- Csak nem fogsz kidobni?!

- Oh, dehogyisnem. – szólt a lépcső tetejéről Meghan, aki illat alapján apám bőröndjét tartotta a kezében.

Már meg sem próbált álcázni minket, a lehető leggyorsabban apám előtt termett, aki még mindig az előző helyre bámult, majd remegő orrcimpákkal, halálfélelemmel az arcán tekintett a tizenhat éves unokahúgára, aki „véletlenül” a lábára ejtette a bőröndöt.

- Ezt hogyan…?

- Ideje menned! – tolta kifelé Raven.

Matt az ajtóhoz suhant, és szélesre tárta az elsőszámúnemkívántosszemély előtt.

- Viszlát! – integetett nyájasan, amikor Raven csak simán, mindenféle megerőltetés nélkül tolta el előtte a nyolcvan kilós koloncot.

- Mit képzeltek ti?! Mégis hogyan…? – kapkodta a fejét közöttünk, majd újra csak rám fókuszált. – Ezzel még nincs vége! Még visszajövök a pénzért… - fenyegetőzött.

- Azt próbáld meg. – csapta az orrára az ajtót Andrew.

Mindenki felhőtlenül boldognak nézett ki, és egyikőjüknek sem jutott eszébe, hogy mi is zajlott le az imént. Legalábbis maguktól. Már éppen mindenki indult volna a dolgára, Meghan olvasni, Raven szekrényt rendezni, Andrew csajokat fűzni, Matt pedig PS-ezni, amikor megköszörültem a torkom, hogy vegyék már észre magukat!

- Öhm, srácok?

- Jajj, bocs Jas – termett előttem Raven.

„Totál kiment a fejemből, hogy apádról van szó…”

Már kezdtem örülni, hogy valaki felfogta, de benne is csalódnom kellett.

- Hogy vagy? – a kérdés után Meghan is odajött, és leült mellénk a kanapéra, ami igazán jól esett.

- Mi az, hogy, hogy vagyok?! – ezeknek nem esik le maguktól semmi?

- Tudom, senki sem gondolta volna, hogy ilyen kapzsi. – húzta el a száját Meg.

- Jasnek nem ez a baja. – szállt be a beszélgetésbe Andrew, aki valószínűleg megint lehallgatott. – Az érdekli, hogy eljutott-e a tudatotokig, hogy épp most fedtük fel magunkat előtte?

- Oh, ja, hogy ez? – kérdezte Meghan.

- Hát öhm… igen, ez! – nem értettem, hogy ez miért csak engem zavar ennyire.

- Semmit sem tud bizonyítani.

- És mi lesz, ha elmondja valakinek?

- És mit mondana? A lányom, akit mellesleg feltétlenül, és önzetlenül szeretek, egy hetet töltött náluk, és mérgezett egérré változott?

- Még ha visszajönne száz kommandóssal, se csinálnánk semmit, így magából csinálna bolondot.

- És ha nem mondja el senkinek, de nem felejti el, hogy mi történt?

- Akkor maximum azt hiszi majd, hogy speedeztünk. Hogyan máshogy lehettünk volna olyan gyorsak? – kérdezte egy ördögi mosoly kíséretében Raven.

Mivel nem tudtam mit visszavágni, elintézettnek tekintették a témát.

- Tudom, hogy mi dobna fel! – csillogott Raven szeme.

- Nem, az biztos nem.

- De most miért? Tudsz jobbat?

- Például egy gyökérkezelés.

- Múltkor se volt olyan rossz!

- Nem téged öntöttek le… És ma nincs kedvem több konfliktushoz. Ha nem baj, én most visszavonulok és alszom.

- Délután négy óra van. Ki vagy te? A TV maci?

- Hallottál már olyanról, hogy szépítő alvás?!

- Te meg még a lexikonban sem találkoztál a szórakozás címszóval!

- Menj el Meghannel vásárolni, vagy kínozd a fiúkat. Nekem mára elég volt. –mielőtt becsukta volna a száját, felrohantam a szobámba, és magamra zártam az ajtót.

Levetettem magam az ágyamra, magamhoz öleltem az egyik óriás díszpárnám, és szabad utat engedtem a könnyeimnek. Miközben ott feküdtem, mint egy rakás szerencsétlenség, látomások gyötörtek, és nem is a kellemes fajtából: megcsonkított testek, ipszilon metszet, tengerkék szemek, és sajnos nem csak egy. Ez nem jelenthetett mást, csak azt, hogy a Brightmore család asztalt rendelt ma éjjelre – 3-4 személyre. Pazar. Legalább egy kicsit levezethetem a feszültséget, és Raven is kiengesztelem, úgyis el akart menni…

Mielőtt riadóztattam volna a fél házat, megpróbáltam koncentrálni, hogy pontosan kik nem bírnak majd magukkal, de ez nehéz volt, mert csak fájdalommal teli képek kúsztak be elém, sikolyokat, és maró gúnytól tocsogó kacagást hallottam. Szerencsére a vér és a felszálló tömör köd mellett homályos arcokat is ki tudtam venni, legalábbis profilokat.

- Raven, Meghan, Matt, nappali!

- Mi van? Kérdezte bosszúsan Matt, amikor végre lecsámpázott közénk.

- A nővéred és én ajánlunk neked egy esti programot. Érdekel?

- Kik lesznek?

- Logan, Declan, Sabine és az én személyes nyomorékom.

- Frankó. Mikor? Csak mert függőben van egy játék…

- Kocka – mondták egyszerre az ikrek.

- Tíz körül. Konkrét helyszínt nem tudok, valahol a városban, de nem együtt.

- Oké. Akkor öt óra múlva találkozunk.

- Mindig ilyen?

- Nem, csak ha megzavarják, miközben a jobb kezével barátkozik, vagy valami nyomi játékot játszik.

Miután ezt megbeszéltük, mindenki visszament pihenni, hosszú éjszaka várt ránk, nem is akármilyen következményekkel. Jobbnak láttam lezuhanyozni előtte is, utána már csak a vért kell majd súrolnom magamról. Legalább ezzel is elment egy kis idő, felfrissültem, és a családi megaláztatást is megpróbáltam lesúrolni magamról – sikertelenül.

Valószínűleg mégis eléggé kimerült lehettem, mert arra keltem, hogy valaki ruhákat dobál rám, nem is akármilyeneket: bőrruhákat. A lábamnál landolt egy telefon, benne a legfontosabb számokkal – családtagok, mentő, tűzoltóság.

- Ezt vedd fel! Negyed óra múlva lent találkozunk. A kocsi kulcsodra nem lesz szükség.

Miután Raven kiadta az utasításokat, eltűnt. Ahogy a kezemben tartottam az új ruhákat, azon gondolkoztam, hogy vajon hova férne el egyáltalán a kulcs?! A dobócsillagokat a dzsekiben kialakított zsebbe tehettem, a tőrt a csizmámba. Miután magamra húztam a ruhákat és magamhoz vettem a fegyvereket, vetettem magamra egy pillantást a tükörben és, bár sosem voltam szentimentális, úgy éreztem, Anyu most tényleg büszke lenne rám.

Hahó:)

Nos, ha valaki olvas chatet - vagy egyáltalán erre jár - az tudhatja, hogy néhány ELKÉPESZTŐEN TEHETSÉGES társammal nyitottunk egy közös blogot. Hogy miről is van szó, egy kicsit még nekem is homályos, de igaz, ami ott áll, fordítunk!:)
Plusz ha szolgáltattok témát - akár egy szám címe is lehet - írunk köre novellákat, plusz abszolút saját ötletekkel is megörvendeztetünk majd tieket;)
Ehhez viszont, amíg a fordítói státuszban vagyunk, kellenének az ötletek, hogy hogyan is tovább:)
Remélem számíthatok rátok.

Ja igen, majdnem elfeljtettem: A 9. fejezeten már dolgozom, nem ígérek semmit, hogy mikor lesz kész, vagy, hogy milyen hosszú lesz... Majd kialakul. Szeretném felpörgetni az eseményeket, mert körülbelül még nem történt semmi ebben a könyvben:D


Imádlak titeket
Puszi,M

8.Vita

Sziasztok!:)

Igen, tudom, több, mint egy hónapja fel se dugtam a képem, és még annyit se írtam, hogy bocs, feldobtam a talpam...

Még csak azt sem mondhatom, hogy kárpótlásként egy eszméletlen hosszú fejezettel kényeztetlek titeket. Bár mondhatnám, de elég hamar kiderülne, hogy hazudtam:/

Tehát, lényeg a lényeg: Nyár van, így több időm van, lehet, hogy gyorsabban haladok, de nem mindig van netem.

Továbbá jövő héten van az angol szóbeli, és szeptemberben emelt szintű, amire muszáj nagyon-nagyon sokat gyakorolnom.

Gyakorlatilag vért fogok izzadni, és a vértócsák felmosása közben esetleg leütni két-három karaktert.

Majd kiderül:)

Imádlak titeket, nem lett valami jó, de remélem azért tetszik;)

8. fejezet

- Apa!

- Jas, minden rendben? – nézett rám könnyes szemmel, miközben tüzetesen megvizsgált.

- Persze, nem éheztetnek, vagy ilyesmi – próbáltam oldani a feszültséget. – De te jól vagy?

- Mi? Persze, hogyne – mondta félszegen, miközben a szemeit törölgette.

- Olyan fáradtnak tűnsz. – szomorodtam el, a látomásom köszönőviszonyban sem volt a valósággal. A szemei karikásak, az arca beesett, a tartásából ítélve meggyötört, stresszes életre következtettem.

- Mit ne mondjak, attól, hogy te eljöttél, nem lett egyszerűbb az életem. – hallottam a vádló hangsúlyt, de még nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Még nem.

- Oké, és mit gondolsz San Franciscoról? – ügyes témaváltás Jas, nem is volt olyan feltűnő, még a vaknak is szemet szúrt volna.

- Andrewal megnéztük a Golden Gate-et, és ettünk a kedvenc éttermükben. Igazán kellemes nap volt, jól esett végre egy kicsit kikapcsolódni.

- Na, ez tök jó, én még nem láttam a hidat, és engem eddig csak pizzára invitáltak meg – mosolyogtam.

- Még nem? Az hogy lehet? Hiszen több mint egy hete itt vagy. Azt hittem, ez lesz az első dolgod.

- Igen, így volt, csak közbe jött valami – húztam el szám, miközben az orrtörésemre gondoltam. – utána meg esélyem sem volt, mert Ravenék bedobtak a mély vízbe, azóta újra a padot koptatom.

- Micsoda? Iskolába jársz? – kérdezte meglepetten.

Bár fájt a feltételezés, hogy szerinte két hete csak vásárolni járok és alszom, nem mutattam, csak bólintottam.

- Milyen ez az iskola? – kérdezte gyanakodva.

- Oh, ne aggódj- ragadta vállon Raven, akinek már nagyon csípte a csőrét, hogy apám ilyen vádlón kérdezget, és csöppet sem finoman lenyomta az egyik tört fehér kanapéra.

- Szóval, milyen iskoláról van szó? – kérdezte, immáron összeszűkült szemekkel gyanakvó apám.

- Ugyanaz a suli, ahova mi járunk. Elit gimnázium, csak a legjobbaknak, szerencsére idegesítő egyenruha nélkül. – vonta meg a vállát.

- Elit iskola? És mégis miből telik erre nektek? És hogy járhat oda Jas is? Én egy számlát sem kaptam – méregetett minket.

Erre most mit mondjak? Hogy, ugyan, ne aggódj, nekik több százezer dolláros tőkéjük van, és az én ellátásomat is ők állják?

- Anyu örökségéből álljuk a sulit, ez volt a végakarata. Direkt kikötötte, hogy az örökségünk nagy részét csak a huszonegyedik születésnapunk után kapjuk meg, a rendelkezésünkre álló összeget pedig taníttatásra költsük. Egyébként a pénzügyeket Andrew kezeli. – hárított Meghan.

- Oké, akkor Andrew. Ti álljátok a lányom taníttatását is? Már ilyen jól futja amellett, hogy három gyereket kell ellátnod? – ha nem is lett volna nyilvánvaló, érezni lehetett a feszültséget, amit apám gerjesztett.

„Közbelépjek?”

Megpróbáltam valahogy észrevétlenül nemet inteni Mattnek. Nem akartam befolyásolni aput, de lehet, hogy nem lesz más választásom, ha így folytatja. Közben ő még mindig kihívóan és dühösen meredt Andrewra, mert érezte, hogy valami nem stimmel.

- Apa! Nem ők fizetik a sulit. – ami nem volt igaz, de még a végén a torkának esett volna.

- Hanem?! – az agyvérzés kerülgette, hogy mégis honnan lenne ennyi pénzem, vagy, hogy ő honnan kerítene elő ennyi pénzt, ha neki kéne fizetnie a tékozló lánya életét.

Vállalnom kellett, a sok rossz közül az egyiket és gyorsan végigpörgetve a fejemben – hogy vadász vagyok, vagy, hogy ők látnak el teljesen, és ingyen élek, vagy, hogy a két hetes itt tartózkodásom óta már egy kocsit is vettem – az örökségem tűnt a legapróbbnak a hazugságaim közül. Mély levegőt vettem, és határozottan apám szemébe néztem, amiben még mindig ott volt az indulat.

- Én fizetem a sulit – nyeltem egy nagyot a mondat végén.

„Mi az, hogy ő fizeti?! Bankot rabolt, vagy árul valamit… drogot, a testét, bármit, amivel pénzt kereshet. Az isten szerelmére! Még csak tizenhét éves!”

Bár biztos voltam benne, hogy Andrewal végig követjük a gondolatok áradatát apám fejében, kívülről csak az látszott rajta, hogy egyenes háttal, feszesen ül a kanapén és bámul maga előtt egy pontot. Másfél percig a lélegzete is elakadt, amíg én apám megbotránkozott gondolatait hallgattam, a többiek a reakciójára vártak. Mindenki árgus szemekkel nézte az éppen lélekben a San franciscoi bár negyedben járó apámat, aki engem vizionált necc harisnyában és egy miniszoknyaként szolgáló vastag fekete övben, amint a negyvenes férfiaknak kelleti magát.

- Apa! – kalimpáltam a szemei előtt, mire rám kapta a tekintetét, melyben félelem és csöppnyi megvetés sejlett.

- Jas! Honnan van ennyi pénzed?! – sosem bántott, de tudtam, hogy legszívesebben addig rázna, amíg nem adok elfogadható választ – és a bankrablás, kocsi lopás, pénzhamisítás nem szerepelhetnek a válaszomban.

- Én.. öhm – mégis hogy vallja be az ember, hogy két éven keresztül titkolózott? – anyu pénzéből fizetem a sulit – mondtam egy hatalmas sóhaj kíséretében.

- Micsoda? Miből? – állt föl a kanapéról, miközben olyan dühöt láttam a szemében csillogni, amitől egy pillanatra megijedtem, hiszen az apám, és a bennem élő kislány még mindig fél tőle, teljesen feleslegesen.

- Az örökségemből. – feleltem felszegett fejjel, és egy kicsit úgy éreztem magam, mint egy spártai hős.

- Hogy miből? - kérdezte most már teljesen kikelve magából.

Már ezt a két szót is szitokszóként mondta ki, egyszerre volt hűvös és fenyegető, míg vészjósló és dühös. Eddig ilyen kombinációkat csak anyutól hallottam, de végülis a mestertől a legkönnyebb tanulni. Egyszerre éreztem kíváncsiságot, hogy mit mond, amikor közlöm vele, hogy alanyi jogon annyi pénzt kaptam, ami túltesz a féléves fizetésén, miközben a bennem élő ötéves remegett attól a gondolattól, hogy apám örökre megsértődik, vagy mérges lesz rám, hogy ennyi időn keresztül hazudtam és titkolóztam. Csak az a tudat nyugtatta meg a copfos kislányt, hogy még mindig jobban járok ezzel a vallomással, mintha töredelmesen bevallanám neki az elmúlt két és fél évet.

- Mármint anyád örökségéből? – kérdezte, miután láthatóan nem reagáltam előző, kevésbé ingerült kérdésére. Szabályosan remegett az elfojtott dühtől.

- Igen. – mondtam szenvtelenül a szemébe nézve.

Bár senkinek nem vallottam volna be – Andrew kivételével, akinek éreztem a jelenlétét – győzködnöm kellett magam, hogy, mint a beton tartsam magam az elhatározásomhoz, igazat mondjak, és félelmet nem ismerve nézzek szembe a tornádóval, amit John Williams néven anyakönyveztek. – csak azért félek tőle, mert az apám, az egésznek érzelmi alapja van; nem bánthat, eltörne a keze, ha megütne – miután lenyugtattam magam, végre teljes figyelmemmel tudtam a dühtől szinte stoptáblaként vöröslő arcára koncentrálni, és a szavakra, amiket teljes hangerővel ejtett ki, amire csak képes volt.

- És erről mégis mikor akartál szólni nekem?! Mégis mennyi pénzről van szó? – sosem láttam még őt így, a fegyelmezés valahogy nem az ő asztala volt, és abban a pillanatban is csak azt fogtam fel, hogy milyen furcsa a dühtől eltorzult arca. Végülis sem a hangnem, sem a dühös szempár nem rémisztett meg.

- Anya kérte, hogy tartsam titokban – mondtam hűen az igazsághoz – és tízezer dollár – szerencsére már úgy hazudtam, mint a vízfolyás, így biztos voltam benne, hogy nem feltételezi, hogy az összeg húszszorosáról van szó.

„Tíz-ezer-dollár? Így már minden más világításba kerül. Ha így állunk…”

- És a húgod? Az ő öröksége? – abban a pillanatban csak a húgom érdekelte,

Engem, mint a lányát, akiről gondoskodnia kell, akiért felelősséggel tartozik, akire vigyáznia kell, már gondolatban temetett. Véleménye szerint tízezer dollár minden szülői felelősséget levett a válláról, és már csak megkönnyebbülést érzett utánam – egy nagy teherrel kevesebb. Titokban azt is remélte, hogy a húgomra is vár valahol egy hasonlóan kecsegtető ötlet, ami, azért ismerjük el, jelentősen megkönnyítené az életét- a húgomé valójában hidegen hagyta.

- Ő nem kapott. – vallottam be szemlesütve.

Végig gondolva a dolgokat, teljesen jogos volt a felháborodása, a húgom semmit nem örökölt anyám utána, se pénzt, se ereklyét, se képességeket. Már épp elmerülni készültem az önutálat mocskos, és végtelenül mély pocsolyájában, amikor hárman üvöltöttek rám egyszerre.

„Ezt most felejtsd el!”

„Jas, ne okold magad, a húgod legalább tuti elél nyolcvan éves koráig…”

„Nehogy azt lássam rajtad, hogy megtörsz!”

Egyedül Meghant nem hallottam a fejemben, mert ő kiment a konyhába, hogy igyon valamit- ez volt a csöppet sem átlátszó indoka arra, hogy kimaradhasson ebből az egészből.

- És ha szabad kérdeznem, miért nem?! – vont kérdőre.

- Nem tudom – csuklott el a hangom.

 Erre most mégis mit kéne mondanom? Hogy ő nem kockáztatja nap mint nap az életét? Hogy neki nem zsibbad a feje, ha tömegben van? Hogy őt nem akarják kinyírni kapásból hárman minden reggel zuhanyzás előtt?

- Jó, akkor könnyen elrendezhetjük a dolgot.

Úgy érezte, már nyert ügye van, így magabiztosan, fölényesen, már-már parancsoló hangnemben közölte velem:

- A maradék pénzed ideadod, amint hazaértünk, én pedig megőrzöm nektek, a hiányzó részét pedig visszafizeted majd a zsebpénzedből – amitől így harminc éves korodig el is búcsúzhatsz. Most pedig menj fel, és szedd össze a cuccaid, holnap indul a gép. Semmit nem akarok látni, amit ők vettek neked – itt lenézően Ravenék felé intett.

Már maga a hangnem is fájt. A düh és a kétségbeesettség keveréke forrósággal töltötte fel minden izmom, minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam magam, mielőtt olyat tennék, amit később megbánhatok. Legszívesebben nekiugrottam volna, és addig rángatom, amíg fel nem fogja, hogy nem vagyok már kislány, és nem bánhat így velem, hogy nem parancsolhat és végképp nem rángathat, mint egy marionett bábút.

„Jas, ne tedd!” – hallottam meg az utolsó pillanatban Raven hangját.

A gondolat, ami valahol a vörösen izzó indulatok mögött keletkezett – Vajon tényleg csak ebben a pillanatban látta, amit már legalább fél perce tervezek? – elterelte a figyelmem, aminek köszönhetően a vörös köd is feloszlott. Dacosan, de bízva a többiek segítségében, és a saját igazamban belenéztem a sárbarna szempárba és közöltem vele a döntésem.

- Nem. – feleltem megvetett lábakkal, karba font kézzel.

- Mi az, hogy nem? – állt fel fenyegetően.

- Nem adom vissza a pénzt, és főleg nem megyek vissza veled. – mondtam szenvtelen hangon.

- Oh, dehogyisnem – ragadta meg a bal karom, és elkezdett a lépcsőhöz rángatni – és most szépen felmész és…

Még a mondatot sem tudta végig mondani, a többiek azonnal intézkedtek, míg én megkövülve töprengtem azon, mégis ki ez az ember? Mert az biztos, hogy nem az én apám. Mégis mi történt vele?

Raven azonnal hátrafogta a kezeit, míg Andrew néhány centire az arcától szinte köpte a szavakat. Már az is fenyegető volt, ahogy Apu fölé magasodott, ehhez párosult még, hogy fiatalabb, gyorsabb és erősebb volt, mint ő.

- Ne merj még egyszer kezet emelni rá!

Csak fél füllel hallottam Andrew ki nem mondott fenyegetéseit és szitokszavait. Képtelen voltam elhinni, hogy a saját apám szinte kezelt emelt rám, és ki akar semmizni – és szerinte még én vagyok a szörnyeteg. Csalódtam az egyetlen felnőtt rokonomban, könyörgöm! A saját apámban! Egyszerűen egy szó fogalmazódott meg bennem, miközben a könnyeimet visszafojtva néztem a számomra idegenné vált férfit: árva.

- Az én lányom, ne parancsolgass nekem, te kis taknyos – sziszegett apám, miközben próbált szabadulni Raven karjai közül, természetesen eredménytelenül.

„Mégis hogy képzelik? Lefognak, és fenyegetnek? Az a pénz engem illet! Amelia is ezt akarná!”

- Tévedsz! Nem akarná! – üvöltöttem a szemébe immár könnyes szemekkel.

Közlemény:)

Helló-belló mindenkinek!:D
Aki követte az elmúlt időszak írok-nem írok váltakozásait, láthatta, hogy azzal érveltem, hogy készülnöm kell eddigi életem legnagyobb vizsgájára,
névszerint a 2011-es középszintű angol érettségi vizsgára:D
Igen, pont olyan félelmetes, amilyen félelmetesen hangzik!:)
Nem, csak vicceltem. Erős képzést kaptam a suliban, az első egy-két feladat után meg is nyugodtam, nem igazán volt para.
Nos, a kedves emberek, akik a Nemzeti Erőforrás Minisztériumban - rövidebben NEFMI-ben, ami számomra egy hülye rövidítés - dolgoznak, voltak olyan drágák és feltették a hivatalos megoldásokat ma reggel a netre. Ennek következményeképp a szorgos diákok megnézhették az eredményeiket.
Ééééééééés...
*dobpergés*
Még ha funkcionálisan amnéziás is vagyok, és nem/rosszul emlékszem a válaszokra, akkor is nyugodtan állíthatom, hogy most már semmi sem állhat közép és az 5-ös érettségi közé! :D - mivel így is több, mint 80% 
Remélem ti is annyira örültök, mint én:))
Imádlak titeket, és köszönöm a jó kívánságokat, nagyon rendes volt tőletek!
Külön köszönet illet 3 angyalt, akik tartották bennem a lelket, szorítottak értem és gondoltak rám: Nalla, Leelan és Mesi!
Elképesztőek vagytok csajok!(LLLLLL)
Köszönöm:)
Puszi,M


Ui.: Sajna még hátra van a szóbeli, úgyhogy nem feledkezhetem bele az írásba, de így talán már több időm lesz;)

7.Megérkezés

Helló mindenkinek! Kedd 23:19 van:D Hogy miért most borult el az agyam és írok nektek? Jó kérdés, de a lényeg, hogy hosszú idő után először, végre írtam:) Remélem ti is örültök neki, és ha igen, légyszíves írjatok KOMIT!
Köszönöm,
Puszi,M

Hétfőn reggel gyakorlatilag minden készen állt a látogatónk érkezésére; kitakarítottuk az egész házat, és komplett tervet dolgoztunk ki. Persze egyikünk sem volt olyan optimista, hogy elhiggye, hogy a terv olajozottan fog működni. Bármi közbe jöhet, egy két boszi csel, váratlan démon éhség, vagy, ahogy magamat ismerem, akár egy bokaficam is a fürdőszobában. Mindenesetre reggel, amikor felkeltem, próbáltam pozitív energiát sugározni, nem idegeskedni és gyakorolni a tetovált mosolyomat, amit néhány napig hordanom kell majd. Ébredés után rögtön zuhanyozni mentem, ami mondanom sem kell, sokat segített. Először forró vizet folyattam magamra, relaxáló levendulás tusfürdőt és sampont használtam, majd a biztonság kedvéért hideg vízzel hűtöttem le magam. Az illatos, tusfürdőhöz passzoló levendulás testápoló koronázta meg a reggeli rituálét. Zuhanyzás után beléptem a gardróbba, ahol a divatmániás tündérem már türelmetlenül várt.
- Ezt. – adott oda egy köteg ruhát.
- Felejtsd el! – mondtam neki.
- Miért? – hökkent meg.
- Mert nem fogok szakadt leggingset és Imádom San Franciscot feliratú felsőt felvenni apám fogadására. – mondtam magától értetődően.

- Túlzás lenne? – kérdezte ördögien vigyorogva.
- Enyhén szólva. – bólintottam.
- Hát jó – vonta meg a vállát. – Akkor ez. – akasztott le egy másik felsőt a legközelebbi fogasról.
- Ugye nem hagysz békén, amíg nem adok igazat? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Nem hát – felelte egy harminckét fogas vigyorral a képén.
- Legyen! – adtam be a derekam és elindultam öltözni.

- Ugye mennyivel egyszerűbb, ha együtt működsz? – hallottam, ahogy utánam szól.
Miután felöltöztem, leheletnyi sminket tettem fel, majd reggelizni indultam. Tudtam, hogy Andrew és Matt még itthon vannak, akik nélkülözhetetlenek voltak a terv első szakaszában, így lementem összekötni a kellemeset a hasznossal és reggeli közben, utoljára átvenni a részleteket.
- Mindenki készen áll? – kérdeztem sejtelmes hangon a srácok háta mögül.
- Ezt most úgy kérdezted, mintha valami összeesküvésre készülnénk – mosolyodott el Andrew.
- Lehet – vigyorogtam ördögien – De komolyra váltva a szót – tartottam fel a mutatóujjam – ahhoz, hogy itt maradhassak, ennek sikerülnie kell.
- Vettük – bólintott Matt. – Elvisszük apádat San Francisco turista látványosságaihoz, kajálunk vele egy jót a kedvenc helyünkön és hazahozzuk.
- Igen – bólintottam feszülten.
- És azután? – kérdezte bűbájosan Andy.
- Miért? – nyeltem egy nagyot.
- Az őrmesternek arra is van terve, hogy mi legyen miután hazajött? – vigyorgott tovább Matt.
- Nincs. Majd még kitalálok valamit. Valószínűleg hosszú beszélgetés vár ránk, négyszemközt – húztam el a szám, amikor rájöttem, ezt sehogy nem kerülhetem el. – De fáradt lesz, több mint öt órát fog repülni, mutassátok meg nekia  vendégszobát és hagyjátok aludni.
- Melyikre gondoltál? A csini rózsaszínre? – vigyorgott Matt.
- Nem – mosolyogtam – Mondjuk arra, amit Andrew tervezett. – Szerintem jobban fogják érdekelni a fedetlen női testrések, mint a Disney hercegnők kalandjai.
- Ezt hallottam. – szólt mellőlem Raven, aki épp abban a pillanatban száguldott le az emeletről.
- Mehetünk? – csatlakozott a húga is.
- Naná. – vontam vállat. – Végülis csak apám jön látogatóba – erőltettem magamra azt a bizonyos tetovált mosolyt.
Bepattantunk a Lexusba, és már száguldottunk is. Azért nem akartam a saját kocsimmal menni, mert nem szándékoztam apám orrára kötni, hogy saját autóm van, és reménykedtem benne, hogy nem akar látogatást tenni a garázsban, mert nem tudom, hogy magyaráznánk ki az autókat.
- Minden rendben lesz – szólt hátra Raven, mielőtt kiszálltunk volna.
- Ezt azért mondod, mert nem láttál semmit?
- Iiigen - sütötte le a szemét. 
Mosolyogtam a hiszékenységén. Kiszálltam a kocsiból, és rohantam is az első órámra, az iPhone-omat csak lazán ledobtam Miss Stevens elé, majd suhantam is fel a szekrényemhez. Tudtam, hogy sietnem kell, mivel dupla tesivel kezdek, át kell öltöznöm és nagyjából három percem volt még kilenc előtt. Az öltözőben odasétáltam Ravenékhez, akik már rég kész voltak, és a jelek szerint csak rám vártak.
- Siess, nincs kedvem miattad büntetőket futni – korholt Meghan, Miss Mindig pontos.
- Akkor menj – mosolyogtam – Nem mintha megártana nekünk – vontam vállat.
- Tényleg! – csillogott a felismerés Raven tekintetében – Nem megyünk el ma egy kicsit körülnézni? – vonogatta ördögien a szemöldökét.
- Pont ma? – kérdeztem, miközben a csomót húztam meg a cipőmön?
- Igaz. – eresztette le a vállát, pedig látszott rajta, hogy belelkesült. – Meglátogat minket Mr. Nem vagyok képes élni a lányom nélkül.
- Rav – néztem rá lesújtóan – kérlek.
- Jól van, de azért mégiscsak – vonta meg a vállát – itt vagy, nem egész egy hete, de ő már jön, mert nem bírja ki, hogy valaki ne intézze el a házimunkát és a gyereknevelést helyette. Ha engem kérdezel, ez nem család. – szomorodott el.
- Ha engem kérdezel, akkor meg ő az én apám. Majd lerendezem – de azért köszönöm – öleltem meg.
- Ha végre bezárt Tündérország, akár mehetnénk is – dobogott a lábával Meghan.
- Örülünk, hogy méltóztatnak betolni a formás hátsóikat órára. – köszöntött minket nyájasan Stewart edző.

„Hmm, de még milyen formás…”

- Elnézést a késésért. – hajtottam le a fejem, nehogy elröhögjem magam, miközben mindenki velünk foglalkozik.
- Nektek dupla kör. A többieknek egy, irány az erdő! – a nyomatékosítás érdekében még sípolt is hármat. A betanított állatoknak szoktak sípolni a cirkuszokban – mélyes sértett az eljárás.
Komótosan elindultunk a sor végén, nehogy feltűnést keltsünk. A fiúk és a többi lány is rég elhúzott már mellettünk, amikor megálltunk az erdő közepén. Jól tudtuk, hogy fele annyi idő alatt végig futnánk a két kört, mint a többiek a fél kört.
- Én mondtam h gáz lesz.
- Meghan, kisebb gondunk is nagyobb két tetves kilométernél.
- Igaz.
- Szóóval, most mi csináljunk, piknikezzünk, és utána sprinteljünk…vagy? – nézett felhúzott szemöldökkel ránk Raven.
- Fel kéne hívnom Andrewt – mondtam az ajkaimat harapdálva.
- Minden rendben van – tette Meghan a vállaimra a kezét.
- Igen, de mégis…
- Jó, akkor menj, hívd föl, mi addig futunk, hátha valaki utánunk akarna nézni. – javasolta Raven.
Amint elváltunk, visszarohantam a portára a telefonomért, épp Miss Stevens mögé osontam, amikor két kar megragadott hátulról és nem eresztett, amíg be nem húzott magával a sötét és poros szertár helységbe. Villany nem volt, de így is tisztán érzékeltem mindent, a nekem feszülő testet, a polcokon sorakozó térképeket és a jégkék szempárt, amely engem vizslatott. A tekintete csak úgy tapadt rám, mint a szűk top és a most kivételesen rövid nadrág. Nem tudtam mire vélni, de ahogy a tekintete egyre lejjebb tévedt, éreztem, ahogy a szorítás nő körülöttem. Ha nem lettem volna ilyen ellenálló, a kezei már rég eltörték volna a medencémet, de ehelyett csak jól eső borzongást éreztem ott, ahol tenyerei engem tartottak. Amint láttam, hogy a tűz enyhül a tekintetében, idegesen a szemébe néztem és neki szegeztem a kérdést:
- Aaren, mégis mi a francot akarsz tőlem?
Válasz helyett csak idegesen a hajába túrt, a kezei elindultak az oldalamon és mélyen a szemembe nézett. Én szinte teljesen elalélva és libabőrösen vártam a végeredményt, nem tudtam, hogy engednem kéne- e vágyaimnak, amik szemmel láthatóak voltak, vagy kiszakadni a kezei közül, amíg még lehet? Szerencsére megoldotta a problémám, idegesen a hajába túrt és kirontott a szertárból, majd, mint a villám visszarohant a terembe. 
Ott álltam, remegő kézzel egy ötét és poros szertárban, ahol valószínűleg legalább harminc szakadt térkép vett körül. Amint felmerült bennem, hogy nem a legjobb helyen próbálok levegőhöz jutni, máris a tornaterem előtt találtam magam. Nem tartottam jó ötletnek csak úgy besétálni az előbbiek után, ezért inkább körbe hallgatóztam.
- Igen tanár úr, Jas mindjárt jön, csak kificamította a bokáját, így jobbnak láttuk inkább idejönni és szólni a tanár úrnak. – ecsetelte Meghan a harmatgyenge hazugságot.
- De azért jól van, ugye? – kérdezte az edző, bár a hangjában egy cseppnyi együttérzés sem csengett.

„Mégis hol az istenben van?!”
„Remélem Mr. Stewart elhiszi…”
„Na persze, kificamította a bokáját… Inkább most kaparja fel magát a töri szertár padlójáról. Nincs mit tenni, Aaren Blackwood egy isten vagy!”

Ja, a kiszámíthatatlanság istene. Bár ha vettem volna a fáradtságot, simán előre vetíthettem volna az elkövetkezendő egy hete, de mégis kinek van kedve látomás-görcsök közepette a suli tornaterme előtt fetrengeni, mint egy epilepsziás?! Így inkább ragaszkodtam a sztorihoz, és bebicegtem a tornaterembe.
- Elnézést…au… tanár úr, a késésért, csak meghúztam a bokám – az utolsó fél mondatot bosszúsan az önelégültem vigyorgó démonnak intéztem.
- Williams, azért él még? – kérdezte.
- Naná. – szalutáltam.
- Akkor fogja meg magát, vonszolja ide a hátsóját, álljon be az egyik csapatba, de úgy, mintha élne.
- Tanár úr, elég gyengének tűnik, nem kéne mégis pihenni hagyni? – futott oda Aaren az edzőhöz, miközben azon járt az agya, hogy hogyan tudná kihasználni, ha én „sérült” lennék.

„Igazán jól játszik. Elhihetné, hogy komoly baja van, és amíg Miss Törékenyvirágszál csücsül, akár közelebb is kerülhetnénk…”

- Mi maga Blackwood? A személyes őrangyala? – kérdezte a megszeppent sráctól. Kívülről elég mulatságos volt, ahogy egy nyolcvan kilós, izomagyú, számunkra mégis törékeny ember leckézteti a lélekgyilkos démont.
- Nem, uram. – húzta ki magát.
- Akkor nyomás vissza focizni – adta ki a parancsot az őrmester.

„Talán jobb is így. Így is elég nagy gázban vagyok miatta, ha Delilah erre rájönne…”

Sajnos nem tudtam tovább koncentrálni, mert Raven hangja hasított a fejembe.

„Ne csorgasd már a nyálad, hanem gyere játszani. Különben is, ő egy démon! Vágod?!” El-len-ség!”

Kissé feszülten léptem oda mellé a pályára, hogy Meghannel és a többiekkel szemben püföljünk egy labdát. A testnevelés óra ezenkívül teljesen eseménytelen volt, már ha nem számolunk a ténnyel, hogy 25-13-ra vertük Meghan csapatát. Másfél óra kemény fizikai megerőltetés után mehettünk a következő óránkra. Gyorsan átöltöztem és már rohantam is fel a szekrényemhez, hogy elmenjek… törire - derült ki, miután kipuskáztam a szekrényemben tartott órarendből. A történelem előadó a második emeleten volt, így volt röpke fél percem, hogy beessek Mr. McCarthy órájára. Együtt volt töri Meghannel, Tiával és nagy örömömre Declannal. Szerencsére ezen az órán is Tia mellett ülhettem, az eddigi három óra alatt, amit mellette töltöttem, egészen megkedveltem, de nem értettem, hogy miért mindig külön a hátsó padsorban az ablak mellett. Vajon tényleg ennyire antiszociális lenne, vagy csak a kisugárzása miatt kerülték őt a többiek? – személy szerint a másodikra tippeltem volna. Igazán barátságos, humoros lány volt, csak volt valami az aurájában, amit az emberek vagy bővülettel, vagy tisztes távolságtartással fogadtak. Épp Mr. McCarthy előtt léptem be a terembe, aki csak egy mosollyal nyugtázta a kis antrémat.
- Nos, mindenki foglaljon helyet! – mondta, amint a helyemre értem. – Ma dolgozatot írnak az 1848-as forradalmi hullámból, ami végig söpört Európán.
- Uhh. – nyögött fel a csoport egy emberként.
- Senki nem kérte az engedélyüket – mondta miközben mindenki elé letett, egy, az iskola pecsétjével ellátott fehér lapot. Mindenki elé, kivéve elém.
- Tanár úr? – néztem fel rá, amikor szótlanul megállt a padom mellett.
- Miss Williams, különleges helyzetben van. – közölte. – Választhat: Megírja a dolgozatot úgy, mint a többiek, vagy nyálát csorgatva bámul ki az ablakon és álmodozik a Pletykafészek legújabb epizódjáról. – a mondat végén tisztán kicsengett a megvetés.

„Na, majd most kiderül, milyen fából faragták Éppen, hogy beesek az órára kisasszonyt.”

- Inkább megírnám. – vettem el tőle a lapot, amit ő elégedetten nyugtázott. – Mellesleg nem nézem a Pletykafészket – mondtam hanyagul.
- Ezt örömmel hallom – mosolyodott el. – És most, tollakat a kézbe, negyed órájuk van!
- Tényleg kivételes helyzetben vagy – súgta nekem Tia – másoknak ilyen modorért már rég karót adott volna.
- Most mit tehetnék? – kérdeztem elmélázva – Elbűvölő vagyok – mosolyogtam szerényen.
- És szerény – veregetett hátba.
- Ne próbálkozzon Miss Condor. Még a Morse jelek se segítenek magán. – lesett fel Mr. McCarthy a Háborúk Európában című könyvéből.
Jobbnak láttuk az óra hátralévő részében csendben lapítani a hátsó padban. A dolgozat beadása után tovább foglalkoztunk a hatalmi átrendeződéssel az óceán másik partján fekvő földrészen. Az agyzsibbasztó 19. század után vágtathattam le a földszintre, hogy művészetet gyakorolhassak Mrs. Twithesszel, a rajztanárral. 
Vagy az elit iskolák oktatnak teljesen másképp, vagy csak én vagyok beszűkült az oktatás terén, de az eddigi iskoláimban kiadott feladatunk volt. Például, fesd le a totál ugyanolyan almákból álló csendéletet, vagy tervezz ékszert a szecesszió jegyében, tollakkal, virágokkal, fémberakással, nyúlj vissza a természethez! Persze meg sem kellett volna lepődnöm, hogy az Abraham Lincolnban ez is másképp van. Itt a diákoknak nem kellett saját festékkel, palettával, köpennyel vagy festővászonnal rendelkezniük, minden, több tucat számra hevert a művészeti raktárban. A diákoknak nem kiszabott feladatokkal kellett szembenézniük, hanem annyi volt a dolguk, hogy lefessék, vagy valamilyen módon kifejezzék az érzelmeiket. Csak annyi volt a dolgunk, hogy amikor bejöttünk, egy cetlire ráfirkantottuk az adott érzelmet, aláírtuk, majd bedobtuk egy urnába, ami a tanári asztalon állt. Mivel nem voltak padok, csak vásznak, a vásznakat két sorban, a fal mentén helyezték el, így mindenkit jól szemmel lehetett tartani. Két-három ember használt egy alapanyagot – festéket, vizet, agyagtömböt – amiből dolgozhattak.
Rajzon Ravennel és Logannel voltam együtt, már rá sem kérdeztem a szabályszerűségre, amely az órarendjeinkben rejlett. Valahogy a vadászok és a hozzájuk tartozó démonok óráinak nyolcvan százaléka közös volt - hiszen, mint tudjuk, tartsd közel a barátaid, de még közelebb az ellenségeid. De örültem, hogy olyan órákat kaptam, ahol többségében az unokatesóimmal lehettem, ezen kívül nekem nem sok minden számított.
Amint beléptem a terembe, ráfirkantottam a cetlimre a „zavart” szócskát, aláírtam, hagytam, hogy elsüllyedjen a többi hasonló papírdarab között és már mentem is az egyik vászon felé, a hatalmas ablaknak háttal. Az ablak a belső udvarra nézett és déli napsütésben úszott az egész terem, hiába, a jó alaprajz csodákra képes. Mire beszállingóztak a többiek, a kép alapjait már fel is vázoltam, majd a festékekért nyúltam. A vászont tüntettem ki figyelemmel, nem az állványt, így alaposan meglepett a fülem mellett csendülő hang.
- Lassulunk, lassulunk? – kérdezte Logan.
- Állj le Logan és húzz vissza a Playboy nyuszis képedhez, hogy ábrázolni tudd a kanosságot. – nézett farkasszemet vele Rav.
- Bár ne lennél így védelmezve minden egyes pillanatban – sajnálkozott továbbra ia túl közel hozzám – bár hallom Aarennek sikerült egy kicsit leszakítania – itt lesújtó pillantást vetett barátnőm felé – a falkáról.
A kis szócsata után, mint aki jól végezte dolgát át slattyogott a terem másik felébe és amennyire tőle telik, elmélyült munkába kezdett. Én ott folytattam, ahol abbahagytam, Ravennel szóra sem méltattuk az előbbi közjátékot. Óra végére egészen meg volt elégedve magammal, a kétségbeesés és a zavar, a tanácstalanság és a káosz csak úgy sütött a mélykékben, lilában és ezüstben pompázó szín kavalkádról. A monogramomat oda kanyarítottam a jobb sarokba, majd a többi – kész, vagy félig elkészült – vászon közé tettem. Amikor a folyosón jártam, hallottam, hogy Mrs. Twaithes szemügyre veszi a művem.

„Jasmine igazán tehetséges művész, bár tudnám, hogy honnan jön ez a rengeteg érzelem és elfojtott indulat…”

Ha tudná, mégis miről van szó, nem kívánna ilyet magának, ezt jól tudtam. Azon merengtem, tényleg olyan kiváló művész lennék-e, ahogy állítja, amikor majdnem neki mentem rémálmaim lovagjának az ebédlő bejáratában – az ütközés helyett ő tartott meg.
- Hé cica, hát egy óráig sem bírod már? – nézett igézően – szerencsére rám nem hatott.
- Tessék? – nem értettem miről beszél.
- Ha önérzetes lennék, most sérülne az egóm, hát nem tudod, milyen óráink lesznek? – vont közelebb magához.
- Oh, tényleg – csaptam a homlokomra – egy borzalmas óra veled, és csakhogy a napom tökéletes legyen, egy még rosszabb, ugyancsak a társaságodban – húztam el a szám, miközben egy ujjal toltam el a mellkasát, hogy engedjen már el végre.
- Tudom, hogy a nem a nőknél igent jelent – vigyorgott önelégülten.
- Én meg tudom, hogy nem pizzára fáj a fogad. – mosolyogtam vissza. – Egyáltalán mit csinálsz itt?
- Várok egy szűzlányra, akit itt helyben leteperhetek – vonta meg a vállát.

„Bár, éppenséggel, ebből a szempontból te is megtennéd…”

Riadt tekintetemre mosoly kúszott az arcára, szívből jövő, már-már barátságos mosoly.
- Egyébként – hajolt szempillantás gyorsan a fülemhez – nehogy azt hidd, hogy nekünk nem kell ennünk. – a mondat végén egy leheletfinom puszit nyomott a fülcimpámra, majd se szó, se beszéd sarkon fordult és bemasírozott az ebédlőbe. 
Én pedig álltam ott megkövülve, az összekuszálódott gondolataimmal és próbáltam aktivizálni a testem. Nem értettem, hogy hogyan csinálja, miért csinálja és miért pont velem játssza ezt a játékot. Az egyik pillanatban hideg, mint a kő, a következőben pedig bújik, mint egy kiscica, amikor pedig kérdőre vonják, egy bűnös négy éves tekintetével elszalad egy időre. Ha ez még nem lett volna elég, az is idegesített, hogy miért nem csekkolom a jövőt a jelenlétében, miért nem jut eszembe soha? Mintha lefagyna a vész-detektorom a közelében. Révületemből ismét Raven rángatott ki.

„Miért áll megkövülve az ajtóban?! Föld hívja Jast! Jas! Jelentkezz! Semmi. Na jó, talán ez: Jasmine! Délután vásárolni megyünk!...”

Azonnal rávillant a tekintetem, láttam az elméjében, hogy nagyjából egy riadt őzre hasonlítok – egy fekete bundájú, zöld szemű riadt őzre.

„Tudtam, hogy ez hatásos lesz.”

- Ugye rám akarod hozni a frászt? – kérdeztem, mikor lehuppantam mellé a szelet pizzámmal és a rendkívül egészségesen kiválasztott dobozos kólámmal.
- Úgy álltál ott, mint egy darab fa. Valamit tennem kellett. Akadályoztad a forgalmat. – láttam rajta, hogy nagyon élvezi a helyzetet.
- De ugye nem megyünk vásárolni? – éreztem, hogy a szemem azonnal próbálja reprodukálni a Raven-féle bociszemeket.
- Ne nézz így rám, hatástalan. – mondta egyhangúan – A mesterről lepereg – ragyogtatott egy 32 fogas mosolyt.
- Vissza kéne venni egy kicsit az arcodból, nem fogsz kiférni az ajtón.
Miután az ötödik órát ebédeléssel töltöttük, felcsoszogtam a biosz cuccomért az első emeletre, és lélekben felkészültem Mr. Kiismerhetetlennel folytatott játékunk újabb menetére. Kivételesen nem pont csengetésre értem fel, jóval előbb, így elültem a helyemre és csendben várakoztam. Csak bambultam ki az ablakon, vakon firkálgattam a füzetem sarkára és merengtem a nagy semmiről – a biológia nem tartozott a kedvenc tárgyaim közé, de sejtettem, hogy a padtársam miatt kell nekem is itt szenvednem. Épp oldalra sandítottam, amikor meglepetten konstatáltam, hogy a tanár már rég magyaráz, de az állítólagos másodikszámú végzetemnek se híre se hamva nem volt. Körülnéztem az osztályban, mindneki előtt nyitva volt a könyve és bőszen jegyzetelt, amíg a tanár a táblánál magyarázott. Hogy ne keltsek feltűnést, én is kinyitottam a könyvem az adott oldalon és írni kezdtem volna, amikro is egy cetlit találtam a biológiakönyvemben.

Ne aggódj szépségem, hamarosan újra élvezheted a társaságom…A.

Bosszúsan összegyűrtem a cetlit és kilöktem a pad másik oldalára. Nem tudtam, hogy a düh kerekedjen felül bennem, hogy megint játszik velem, mint macska az egérrel vagy a gyanú, hogy mégis hogy tudta ezt becsempészni a könyvembe?! Egy idő után a cetlit vonzani kezdte a tekintetem, és épp csengetéskor, még elrejtettem a könyvbe, épp oda, ahol találtam, persze csak azért, mert féltem, hogy a végén még Mrs. Norris találja meg.
Irodalomra már bátran lépkedtem, nem számítottam se felelésre – lévén, hogy még mindig a Rómeó és Júlia gyalázására csorgatjuk a nyálunk – se önelégülten vigyorgó démonokra a padban, így gyanútlanul ültem be órára. Kitüntettem a figyelmemmel Mr. Hydeot egészen addig, amíg el nem indította a DVD-lejátszót, utána unottan bámultam a képernyőt. Valahol Tybalt újabb dzsigoló jelmezének részletes bemutatásánál tarthattunk, amikor kivágódott az előadó ajtaja és – bár a félhomályban nem kellett volna – pontosan láttam, ki lépett be nem egész fél másodperccel ezelőtt. Nem voltam hajlandó az újonnan érkezőre pillantani, így a kivetítőre szegeztem a tekintetem és erősen koncentráltam, míg meg nem nyikordult a mellettem lévő szék.
- Hiányoztam, cica?
Válaszként csak egy lesújtó pillantást kapott.
- Ugyan már, én mondtam, hogy nemsokára találkozunk. Azt hitted kihagyom ezt az élményt?
- Hol voltál? – szegeztem neki a fejemben zakatoló kérdést.
- Ki vagy te, az anyám? – kérdezte csúfondárosan.
- Ha fizetnének érte, akkor sem – húztam el a szám – de nekem van jogom kitépni a torkod, ha hogy is mondjam… túl mohó lennél. – villant meg a szemem.
- Hátrább az agarakkal amazon! – emelte fel védekezésképpen a kezeit. – Olyan fezsült vagy, mint a 220 voltos vezeték. Minden oké? – tette összekulcsolt kezeimre a bal kezét.
- Nem, nem igazán – rántottam ki magam az érintése alól.
- Jól van, azért nem kell harapni.
- Szóval, merre ontottad ki a lelkeket? Csakhogy elmehessek utánad takarítani…
- Hűtsd le magad cica, nem öltem meg senkit, magánügyben voltam távol. – húzogatta a szemöldökét.

„Féltékeny vagy?”


- Áá, szóval kurvázni voltál? – kérdeztem érdeklődve.
Válaszképpen csak kiszakadt belőle a nevetés.
- Te aztán nem vagy semmi. – csóválta meg a fejét.
Az óra hátralévő részében csak a pillantását éreztem magamon olyakor-olykor, de nem beszéltünk többet, ami részemről rendben is volt, mivel fontosabb dolgom is akadt ennél a nem éppen csekély problémánál. Az apám, aki minden bizonnyal már tűkön ülve vár otthon, hogy jól kioszthasson. Irodalom után rohantam a parkolóba, megbeszéltük a lányokkal, hogy amilyen gyorsan csak lehet, indulunk, de természetesen egyik sem volt sehol még. Mire odaértek, szinte kiürült a fél parkoló. Látták rajtam, hogy jobban meg vagyok feszülve, mint a satu vasárnap délután, így egy szó nélkül hajtottunk haza fittyet hányva a sebességkorlátozásra. Miután vettem egy mély levegőt az ajtó előtt, beléptem a házba, láttam, hogy Matt a szobájában van, és szokás szerint kockul a gép előtt, mag Andrew a nappaliban olvasgat. Azonnal hozzáléptem, miközben a cipőmet próbáltam lehámozni magamról.
- Apu?
- Nyugi Szélvész, a vendégszobában szunyál, most menj, és inkább hűtsd le magad.
Megfogadva a tanácsát, kimentem a konyhába, kivettem egy jéghideg ásványvizet és egy szuszra lehúztam. Amint kidobtam az üveget a szelektív gyűjtőbe, hallottam, ahogy valaki jön le a lépcsőn, tudtam, hogy jelenleg csak egy valaki mozog ilyen tempóban a házban, és ez nem lehet más, aki a következő pillanatban már magához is ölelt.
- Jas, kislányom! – szorított magához erősen.

6.Bevásárlás

Remélem mindenki örül:) 2 hónap után visszatértem!:D Kérlek titeket, hogy írjatok komit, vagy a chatbe véleményt, mert most tényleg szükségem lenne visszajelzésekre...
Imádlak titeket!
Puszi,M

6.fejezet

Szombaton reggel arra keltem, hogy a hiperaktív barátnőm és a józanabbik alteregója rángatnak kifelé az ágyamból. Egy lopott pillantást vetettem az éjjeli szekrényemen álló órámra, majd miután kiderült, hogy csak fél kilenc, mint az őrült kaptam a fejtámlához és kapaszkodtam, mintha az életem függne tőle.
- Gyerünk! Ki az ágyból! Csipkerózsika! – rángatott még mindig.
- Raven! Állj le! Nem kelek fel hajnali fél kilenckor. – morogtam rá egy párna alól.
- Dehogynem! Csak figyelj! – majd lerántotta rólam a takaróm, átpasszolta Meghannek, aki elég távol állt tőlem, hogy ne tudjam visszaszerezni.
Úgy döntöttem, hogy takaró nélkül is jól meg vagyok, így két párna közé fogtam a fejem és próbáltam visszaidézni az álmot, amelyben New York szerepelt, Mark és anyám…

A következő pillanatban eltűntek a párnák a fejem alól és mindkét irányból rám támadtak. Az energiabomba és a higgadt változata ott ütöttek, ahol értek. Nem hagyhattam magam, így hol az egyik, hol a másik párnát próbáltam elvenni tőlük, sikertelenül. Olyan gyorsan ugrottam ki az ágyból, ahogy csak tudtam. Beszáguldottam a gardróbomba és magamra húztam a tolóajtót. Villámgyorsan magamhoz vettem egy farmert és egy fehér laza felsőt, majd lekaptam a polcról a sötétkék Converse tornacipőmet. Meg sem álltam a fürdőmig, ahol magamra zártam az ajtót, mivel tudtam, hogy Raven már a hátam mögött szörnyülködik az összeállításomon.

Egy villámgyors hidegzuhany után fogat és arcot mostam, majd feltettem egy kis sminket. Tényleg leheletnyit; szempillaspirál, alapozó a karikás szememre és szájfény. Amikor kinyitottam az ajtót, magamra varázsoltam a harminckét fogas mosolyomat, ami azonnal kárörvendő vigyorba fordult át, amikor megláttam Raven tekintetét.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy így jössz?
- Mármint a konyhába? – vontam fel a szemöldököm. – Nem hiszem, hogy a kétemeletnyi úton annyi paparazzi fotót akarnának a bátyáid készíteni rólam – vontam vállat, majd elmentem mellettük.
- Jas! – ragadott karon a kölyökkutyaszemű barátnőm. – Tényleg nem emlékszel, vagy csak kínozni akarsz? – rebegtette a szempilláit.
- Raven! – nyögtem amint megláttam, mire gondol. – Ugye ezt nem gondolod komolyan?! Az istenszerelmére! Nincs elég ruhám? – böktem a hatalmas dupla ajtó felé, ami egy nemzet ellátásra alkalmas mennyiségű ruhakupacot rejtett.
- De megígérted! – dobbantott a lábával.
A hatalmas szemeivel és a durcás arckifejezésével tényleg egy négyévesre hasonlított. Amire pedig végképp nem számítottam, hogy néhány gúnyos pillantás után a húga is követte a példáját, így már két hatalmas stoptábla méretű barna szempár meredt rám, aminek még Adolf Hitler sem tudott volna ellenállni, így leeresztettem a vállam, és megadtam magam.
- Legyen! – mondtam bosszúsan, hogy ismét behúztak a csőbe, de amikor megláttam a csillogást a nővérek szemében, azonnal leállítottam őket. – De…!
- Ez már rosszul kezdődik – mondta Meghan.
- Úgy megyek, ahogy vagyok, és nem cipeltek be olyan boltba, ahova nem akarok bemenni, azt pedig végképp verjétek ki a csinos buksitokból, hogy élő próbababa vagyok, akinek több tonnányi ruhára van szüksége. Világos? – néztem rájuk szigorúan.
- De.. – kezdte volna Raven.
- Kompromisszum. – emlékeztettem.
- Rendben. – mosolygott Meghan.
- És most, ha nem haragszotok, megyek, és eszem valamit, mielőtt elkezdtek kínozni – mondtam, majd egy szó nélkül sarkon fordultam és máris a konyhában találtam magam. Ráérősen eszegettem a müzli szeletem és kortyoltam a hatalmas bögre kávém, amikor apám nyúzott képe jelent meg előttem. A hatalmas franciaágyon egy félig tele pakolt bőrönd állt, mellette az igazolványok, és a tükrös szekrényajtóban láttam, amint apám a saját élettelen, fáradt képét nézi. Önmagához képest borzasztóan nézett ki. Lefogyott, a ráncok a homlokán mélyebbek lettek, talán még sosem láttam ilyen fáradtnak. Amint a Wilmer ház konyhájában találtam magam, újra átgondoltam a döntésem. Vajon helyes volt-e ott hagynom apámat a problémás húgommal? Hagyni, hogy rászakadjon minden munka? Élveznem az életem, amíg ő valószínűleg teljesen összetört? Mi lehet Haylievel? Mit tehetett vele a saját önző döntésem?
- Ezt most azonnal fejezd be! – nézett rám Andrew szigorúan a konyhasziget másik oldaláról. Fogalmam sem volt mióta lehetett ott, eléggé elmerült a saját önmarcangoló gondolataimban.
- Meg tennéd? – mutattam a halántékomra.
- Sajnálom, de a nyomorod hangosabb, mint hinnéd.
- Akkor is szállj ki a fejemből. A saját gondjaim rám tartoznak.
- Többé már nem. – mondta Matt, aki épp abban a pillanatban ért a lépcső aljára és fordult be a konyhába.
- Komolyan nem tudom, hogy Ravenék hogy bírták eddig…
- Nem tudom, hogy működött a dolog Ameliával, vagy, hogy milyen volt az életed az elmúlt két évben, de mi számítunk egymásra. És ha valakinek valami gondja van, megbeszéljük. – nézett rám komolyan Andrew.
- Van egyáltalán más választásom?! – sóhajtottam.
- Őszintén? Nincs.
- Legalább a reggelim megehetem előtte? – kérdeztem.
- Persze. A csajok úgyis öltöznek meg szedelőzködnek.
- Uhh. – nyögtem, mikor a beígért egész napos vásárlótúrára gondoltam.
Miután elegendő táplálékot juttattam a szervezetembe, felrohantam az emeletre, hogy keressek egy táskát, és összeszedjem a szükséges cuccaimat: pénztárca, iratok, napszemüveg, iPhone. Amint kiléptem a szobámból a két tüneménnyel találtam szembe magam.
- Kész vagy? – kérdezték toporogva.
- Tudtok várni még tíz percet, mielőtt élő Barbie babává változtattok?
- Persze. – bólogattak serényen. Látszott rajtuk, hogy már nagyon indulni akarnak.
- Oké, akkor gyertek le a nappaliba, Andrew rám parancsolt, hogy a családi tanács előtt nyíljak meg a jövővel és az aggályaimmal kapcsolatban. – húztam el a szám a mondat végére.
- Aggályaid vannak? – vonta fel Meghan a szemöldökét.
- Nem, nem tudom. – vontam meg a vállam. – Csak menjünk! – tereltem őket a lépcső felé.
Mire leértünk, a srácok már elterpeszkedtek a két fotelben, a lányok elfoglalták az egyik tört fehér kanapét, így én maradtam egyedül a másik kanapén. Mindannyian várakozva néztek rám.
- Nos, fogalmam sincs, hogy hol kezdjem, és igazából Andrew miatt vagyunk itt, de mindenki tőlem vár valamit. Nagyjából negyed órája volt egy látomásom apuról, aki már a bőröndjét pakolja, és holnapután megérkezik.
- És? – kérdezte Meghan. – Mármint persze, ez hasznos információ, de miért néz így rád Mr. Én az Orosi egyetemen tanulok?
- Mert kétségeim támadtak. – vallottam be szemlesütve.
- Kétségeid? – kérdezte Raven.
Láttam az arcán, hogy ha két tized másodpercen belül nem mondok valami megnyugtató dolgot is, feltépi az ereit, vagy az enyémeket. Nem értette, milyen kétségeim lehetnek, hiszen itt vagyok.

„ Oké, értem én, megverték egyszer, de annak már semmi nyoma, egy éjszaka alatt elmúlt. Aaren egy hülye idióta, de nem láttam, hogy elmegy. Nem mehet el! Most nem! Sőt inkább soha. Nem veszthetem el őt is. Szükségem van a legjobb barátnőmre.”

- Ne nézz így rám! – védekeztem.
- Hogy? – szegezte rám a hatalmas boci szemeit.
- Mintha a vágóhídra cipelnélek. – fontam keresztbe a kezem. – Különben sem megyek sehova. – nyögtem ki végre, amire már vagy fél perce várt.
Arra nem számítottam, hogy ettől a magától értetődő ténytől a nyakamba veti majd magát, így mindketten a kanapén kötöttünk.
- Imádlak!
- Én is téged – nevettem, hogy ennyire gyerekes.
- És most – rántott fel minket Meghan a kanapéról – irány vásárolni!
Még sosem láttam Meghant ilyennek, de a jókedve, ahhoz képest, hogy tudtam, mi vár rám, azonnal átragadt rám is. Fél perc múlva már a Lexusban ültünk, és a kérdésemre, hogy miért ezzel megyünk, csak egy csúfondáros nézés volt a válasz, és egy lesújtó pillantás.

„Szerinted mekkora a Ford csomagtartója, és miért a mi kocsinkkal jöttünk, aminek körülbelül kétszer akkora?”

Miután Meghan meglátta a döbbent képemet a visszapillantó tükörben csak kacsintott egyet és cinkosan mosolygott tovább a nővérével, amit rossz előjelnek kellett volna vennem, de én naiv, akkor még nem fogtam fel teljesen, mit is jelent a Wilmer nővéreknek a vásárló-túra. Fél óra és jó néhány város múlva egy akkora pláza előtt találtuk magunkat, mint két Central Park. Amikor kiszálltam csak megvetően rájuk néztem.
- Szadisták.
- Ugyan már! Élvezni fogod, higgy nekünk. – kezdtek vonszolni a forgó ajtó felé, ami a légkondicionált mennyországot jelentette – egy plasztik Barbienak.
Amint betértünk az első butikba, a lányok már el is indultak két irányba és csak adogatták egymásnak a ruhákat, aminek a nagy része nálam kötött ki. Minden újabb darabnál megkaptam a – Majd később felpróbálod – utasítást. Tíz percen belül olyan nagy ruha kupaccal halmoztak el, hogy elkezdett zsibbadni a karom. Végig sem néztem, mit adtak a kezembe, toronyirányt mentem a próbafülkék felé.

Ez gyakorlatilag minden üzletben így ment. A harmadik üzletben már bevett taktikám volt. Amikor már fejni kezdett a kezem, elindultam a fülke felé, kialakítottam két kupacot, amiből az egyik a Hajlandó vagyok felpróbálni; a másik az Eszetekbe se jusson kupac volt. Plusz ott voltak azok a cuccok, amiket én választottam abban a fél percben, amikor nem terheltek le. Először mindig az ő ruháikkal kezdtem, hogy megnyugodjanak, aztán jöttek az én választásaim. Az egyik ilyen alkalommal éppen egy Abbey Dawn szettet állítottam össze, kiléptem a függöny mögül és Meghan szinte azonnal megszólalt:

(videó alul)

- Ki vagy te? Avril Lavigne?! – kérdezte szkeptikusan.- A felsőt felejtsd el, a nadrág marad – utasított Raven.

- Hát jó. – adtam meg magam, majd összeszedtem a választott ruhákat és a pénztárhoz mentem.
Addig a lányok fogták az eddig vásárolt dolgokkal telegyömöszölt szatyrokat, és jó sok volt belőlük. Nem is néztem, hogy hova állok, míg meg nem hallottam a negatív gondolatokat magam körül. Sikerült nem sokkal a boszik mögé beállnom a sorba. Egy sötét barna hajú lány és egy világosabb barna lobonccal rendelkező boszi csúfondárosan végigmért, míg Jade félénken mosolygott mellettük. Elsuttogott egy Sziá-t, mire a többiek rákapták a tekintetüket és azonnal elfordultak. A látottak alapján Aundria és Elissa azonnal sugdolózni kezdtek rólam, Jadet feltűnően kihagyva a beszélgetésből.
- Delilah nem tévedett, tényleg esetlen a kis… tényleg ő lenne a nagy démonvadász?
- Igen, és láttad a ruháit?! – vihogott Aundria.
Ennyi elég is volt, inkább visszatértem Jadehez, aki csak gondolatban üzent.

„Sajnálom. Delilah mesélt nekik rólad és a találkozásotokról.”

Megvontam a vállam és inkább megkerestem a bankkártyám, hogy lassan lenullázzam az örökségem, de ebben a pillanatban termett ott a két barátnőm, mondanom sem kell, félreérthetetlenül védő pozícióban.


„Akarod, hogy behúzzak nekik egyet?”


- Nyugi Raven. – tettem a vállára a kezem.
- Tudod mit Jas? – fordult felém Meghan sugárzó arccal. – Ezt a kört mi álljuk. – vette át tőlem a ruhákat.
- Meghan, ne már! Nálatok lakom tök ingyen, a ruháimat csak meg tudom venni – forgattam meg a szemeim.
- Tekintsd elő-karácsonyi ajándéknak.
- Márciusban? – vontam fel az egyik szemöldököm.
- Mondjuk – mosolyodott el Raven is.
Mivel nem volt más választásom, átadtam a ruhákat és kimentem az üzletből. Miközben vártam őket, eszembe jutott, hogy szomjas vagyok, így elmentem a Turmix-pulthoz, hogy vegyek három gyümölcsös finomságot. Nem koncentráltam, monoton módon kifizettem az italokat és fordultam meg, amikor számomra teljesen váratlan dolog történt: láttam, amint Aundria meglebbenti a haját, nagyjából tíz méterre tőlem, és a poharak a kezemben ugyanazt az utat járták be, mint a keze. Mindhárom gyümölcsös ital a fehér felsőmön landolt. Fél másodperc múlva tüzes tekintettel néztem a most már hivatalosan is gonosz boszorka szemével, aki csak ártatlanul pislogott…
- Hupsz, bocsika. – tette hozzá vihogva.
Abban a pillanatban fogadtam meg, hogy még bosszút állok ezért a kis csínyért, de nem volt időm ezzel foglalkozni, mert mindenki engem bámult. Gyorsan összefontam a kezem a mellkasomon, hogy a teljesen átázott pólóm helyett valamivel mégiscsak takarjam magam és az üzlethez siettem, ahol Ravenék már vártak rám. Valószínűleg látták a dolgot, mert Raven már egy új szerelést nyújtott felém, hogy öltözzek át a mosdóban.

Miközben a női mosdó egyik igencsak szűkös fülkéjében szenvedtem az új ruhákkal, hallottam a jobbnál jobb bosszú ötleteiket.
- Mi lenne, ha elvontatnák a kocsijukat? – vetette fel Meghan.
- Nem jó. Tuti, hogy van raktáron seprűjük – vonta el a száját Raven.
- Lezárni a bankkártyájukat?
- Milliónyi hitelkártyájuk van, hatástalan lenne egy kártya. – lőtte ki ezt az ötletet is Rav. – Jas nincs párban Jade-del? Felrobbanthatnánk a kis szöszit.
- Nem hiszem, hogy Bambi keze benne van a dologban.
Amint kiértem Raven szekértői szemmel mért végig.
- Egész tűrhető ez a felső, de ugye tudod, hogy a mai napon kívül csak otthon és takarításhoz veheted fel? – tette csípőre a kezét.
- Raven! Ez egy Madonna felső. Ugye most csak szórakozol, nem egész öt perccel ezelőtt vetted.
- Pontosan. Én vettem, tekintsd használati utasításnak.
- Néha kibírhatatlan vagy. – csóváltam mega fejem.
- Mit csinálunk Elissával? – terelte a szót Meghan.
- Ezt majd én elintézem. – intettem le őket.
A legsötétebb tervemhez Matt segítségére lett volna szükségem, hogy olyan botrányt csapjak a boszik között, amekkorát csak lehet, de inkább félre tettem a sötét gondolataimat és terveimet, hogy tovább elvezhessem a maratoni túrának tervezett vásárlást.
Amikor este hazaértünk, úgy éreztem, leszakad a lábam, hogy aztán külön életet kezdjen valahol. A srácok segítségére is szükség volt, hogy azt a rengeteg szatyrot, amiben a töménytelen mennyiségű ruha van, három fordulóval felvigyük az emeletre. A ruhák nyolcvan százalékát én kaptam, de természetesen a lányok is vettek maguknak legalább öt táskányi ezt-azt. 
Kilenc órakor már nem tudtak foglalkoztatni a ruhák, a táskákat csak bevágtam a gardrób közepére, és a kád felé vettem az irányt. Vettem egy hatalmas forró fürdőt, levendulás relaxáló fürdősóval és megnyugtató fürdőolajokkal. Magamra vettem egy ujjatlan felsőt, egy fehér kisnadrágot, belebújtam az új papucsomba és a pihe-puha ágyam felé vettem az irányt. Amint a hatalmas párnák közé kerültem, bárány számolás nélkül nyomott el az álom.
Álmomban a suli képei lebegtek a szemem előtt, egy üres osztályterem, Aaren jégkék szeme, amint az enyémbe fúródik, majd az erdő, Delilah dühtől szikrázó barna tekintete, majd ismét Aaren elkeseredettsége. Hajnalban zihálva ültem fel az ágyamban, és csak néhány másodperc múlva láttam meg, hogy Raven az ágyam végében áll zavartan.
- Mi az Raven? – kérdeztem, amikor megláttam zavarodott tekintetét.
- Te is róla álmodtál? – kérdezte félénken.
- Csak azt ne mondd, hogy ez látomás volt…